178. napja tört ki a háború, és szerintem még mindig tart, ám attól még aludni fontos!

Gondolom ezt onnan, mármint hogy még tart a háború, gondolom (mert híreket továbbra sem olvasok vagy hallgatok), hogy tele van a város plakátolva és poszterezve mindenfele a túszokat és a katonákat azonnal hazaimádkozó és a hatalmakat azonnali cselekvésre felszólító emlékeztetővel, úgyhogy én is folytatom a pár hónapja felvett új szokásomat a munkába bringázás közben az eddigi zenehallgatás helyett (hogy halljam, ha ne adj I’ légiriadó lenne esetleg megint…) a reggeli imával, ha az oviban amúgy is énekeljük, hogy én se aludjak el a hajnali munkába menet, és bár mi az oviban csak egy pár (négy-öt) áldást mondunk el a klasszikus reggeli imából, én ki szoktam egészíteni azokkal, amelyek épp eszembe jutnak 😀 , és a foglyok felszabadítója áldás után mindig hozzáteszem a saját személyes kérésemet is, hogy konkrétan legyen már vége ennek a hülyeségnek, mindenki menjen haza a nyugiba, és legyen azonnal béke, szeretet és egészség mindenkinek!

Most az alvás miatt ragadtam itt klaviatúrát, ugyanis egy bő éve követek egy magát alvásgurunak hívó nőt, aki némettanár volt korábban, most meg alvástrénerként és mindfullness oktatóként írja alá a leveleit, és már nem is emlékszem, hogy hogy vagy miért bukkantam a blogjára, ám mindig is érdekelt az alvás témája (valószínűleg kóros, több éves, évtizedes alváshiányom miatt), és a hírlevelei nagyon informatívak, azt meg nem is tudtam eddig, hogy még olyan is van, hogy az alvás világnapja! 🙂

Pont én nem tudtam eddig erről? 😀 Haha! 🙂 Március 15. nem csak magyar nemzeti ünnep, hanem emiatt is jelentős, és idén egy online beszélgetést szervezett egy szomnológussal és egy alvást segítő eszközöket árusító honlap tulajdonosával, amelynek videója itt érhető el, és számomra olyan nagy hatással volt, hogy rögtön arra gondoltam, hogy ezt itt is világgá kell kiáltanom.

Azt mindig is tudtam, hogy fontos aludni 🙂 , pláne minél fáradtabb voltam 🙂 , ám sokszor jut eszembe az kiskoromból, 12 éves korom alatt, hogy ahányszor én azt mondtam, hogy fáradt vagy álmos vagyok, egyrészt a körülöttem lévő felnőttek lekicsinyelték azt, kinvettek, hogy ugyan már, egy gyerek hogy lehet fáradt, álmos, hiszen akkor én mit mondjak alapon, sőt, anyu erre azzal a mókás mondással válaszolt szinte mindig, hogy majd ha egyetemista leszel, akkor megtanulod, hogy hogyan áll egy nap 24 órából és egy éjszakából. Hogy a szavaknak milyen erejük van, ez is bizonyítja, hogy én ezt mennyire komolyan is vettem, de már középiskolában is kb. leszoktam az alvásról, mert arra nincs időm, Magdus néni ז”ל még mondogatta is erre akkor, hogy két végén égetem a gyertyát és megjárom majd, de azt meg én nem akartam akkor meghallani.

Az óvóképzőn amúgy pont azt tanultuk a kamaszkorról, hogy sokkal több alvásra van szüksége a fiataloknak a hormonváltozás miatt, és hogy micsoda kitolás már az iskolai rendszertől, hogy pont akkor kell a szegény kiskamaszoknak a középiskolai továbbtanuláshoz a legjobb tanulmányi eredményt nyújtani, amikor lelassul a gondolkodásuk, én ezen már akkor is jót kuncogtam magamban, hiszen akkorra én már szinte egészen leszoktam az alvásról. Persze ehhez köze van a hajnali pacsirta-éjjeli bagoly elmélettel való megismerkedésemhez is, melyben hamar bagolyként azonosítottam magam, akinek nincs ideje nappal aludni, de minek is az, gondoltam én.

Az mindig meglep engem, ha mentális betegek, depressziósok nem kötik össze a betegségük kialakulásának egyik alapvető okát éppen az alváshiánnyal, annyira evidens számomra, azzal együtt, hogy persze tisztában vagyok azzal is, hogy van az a szintű depresszió, amely éppen nem hagy aludni, vagy épp nem hagy ébren lenni, de akárhogy is nézzük, az alvás tök alapvető emberi szükséglet.

Mindezt a videóbeszélgetés meghallgatása előtt is tudtam, a legnagyobb meglepetést viszont az okozta nekem, ami miatt eszembe jutott a blogom, hogy világgá is kell gyorsan kiáltanom, hogy azt soha nem gondoltam volna, hogy tényleg bele is lehet halni az alváshiányba, pedig lehet.

Az, hogy a kialvatlanságtól meg lehet betegedni még a levéltári munkaidőszakomban tudtam meg az akkori munkahelyi anyukámként emlegetett Ágin keresztül, aki elég hamar levágta, hogy milyen önpusztító életmódot folytatok kedélyesen 🙂 és reggelente az alvásmérlegemről érdeklődött, hogy hány órát sikerült egyáltalán, és eszembe juttatta az Egyszer volt, hol nem volt az élet c. rajzfilmsorozat kis kukás fehérvérsejtecskéit, amelyek a legyengített vírusokat és bacikat végleg eltakarítják, még mielőtt azok feltámadnának, márpedig ők csak alvás közben tudnak “megszületni”, ergo alváshiány esetén ezért leszünk gyakran betegek (torokfájás, nátha a legklasszikusabbak, de akár láz is lehet, gyakran produkáltam már tényleg emiatt…). De hogy bele is lehet halni, az még most is sokkolóan meglepő jó pár nap után, hogy hallottam ezt, bár persze tudtam, hogy nem túl emberbarát börtönökben még kínzási módszer is (remélem csak volt) az alvásmegvonás.

A beszélgetés talán legfontosabb üzenete számomra az, hogy fontos a tudatosság, az alváshigénia, ezért is éreztem fontosnak, hogy itt is helyt adjak ennek a témának és kihangsúlyozzam a kellő mennyiségű és minőségű (!) alvás szükségességét.

Írom mindezt úgy, hogy az idei naptári év elsejével beléptem az ötkor kelők táborába, azért kis csalással, meg kis költői túlzással azért, mert azért nem kelek ötkor, csak ötkor szól az első ébresztőm a munkanapjaimon, hogy kávézás helyett legyen időm felébredni, reggeli tornázni, aztán reggelizni is, és hogy úgy nagy általánosságban ne kelljen rohannom az összekészülődéssel, hanem nyugodtan szedhessem össze magam, ami egész jól működött addig, amíg sziesztázásra is találtam időt, ám mostanában ez kimarad valamiért, ja, mert lakást keresek, költöznöm kell, még egy párkapcsolat vége, sebaj, majd lesz másik, vagy ki tudja, lényeg, hogy a jelenlegi albim nekem egyedül drága lenne, ő meg már le is mondta vagy fel vagy merre, szóval a munka melletti lakáskeresés az alvás számlájára megy sajnos, pedig nagyon kéne a délutáni szundi, és pláne időben lefeküdnöm aludni is este, ami különösen vicces lesz úgy, ha holnap azért leszek álmos, mert az alvás fontosságáról alvásidőben írok, úgyhogy gyorsan megyek is aludni inkább! 🙂

Az Alvás Világnapja 2024

Itt hallgatható meg az előadás, és mindenkinek szeretettel ajánlom! De ne alvás helyett! 🙂

43 napja háború – mégis 3 Zacher ünneplő boldogságosan

A háborúra szerencsére csak emlékeztetni kell már engem, mert saját bőrömön csak annyira érzem, hogy még mindig nincs Zumba, online viszont többen is kedveskednek cserébe egy kis táncikával, de az persze nem az igazi, hús-vér közösség kéne hozzá!

Hús-vér tali volt viszont csütörtökön, amikor R-E barátom a 20. évfordulóját ünnepelte országváltásának innen is újra sok boldogságot neki és gratulálok, és bár most termet bérelt volna erre a magyar bulira, sikerült lebeszélnünk róla, hogy fölösleges költségek, így lett belőle házibuli, annak is megvan a maga hangulata. Az ő tizedik évfordulóját abban a Zacher parkban tartotta, ahol aztán én is az ő példájára az enyémet, és most ennek apropóján is nagyon Zacher tortát akartam vinni (de azért is, mert én azt nagyon szeretem! 😀 ), de már bezárt a hely, mire odaértem sajnos, így csak egy ahhoz hasonló jött velem.

Ez nagy kedvencem, és kitaláltam, hogy megpróbálom idén elkészíteni a mindenmentesített változatát, de ehhez persze tudnom kell előbb az eredeti összetevőit, ezt még nem szereztem meg. Azért elég hasonlót sikerült szereznem, de csak messziről kinézetre, de így jár, aki későn indul tortabeszerző körútra a buli előtt, ám akkor már a legfontosabb kellék is szembe jött velem: a tűzijáték! 🙂 Ráadásul dupla csomagolású is volt, és nem is tagadom, hogy magamat is ünnepeltetni szándékoztam ezennel, ha már lassan magamat is ünnepelném és sikerült is egész jó képet lőni róla a dupla ünnepléssel:

Persze ment a barátságos szintű ivászat is, nagyjából azzal a felütéssel kezdve, hogy a 20. évfordulóját ünneplő kedves barátom azt mondta, hogy Zacher Gábor toxikológus szerint nem is az alkohollal van a baj, hanem a rossz minőségű alkohollal, hát így igyunk mi is, csakis igényesen! 🙂

Aztán éjfélhez közeledve szétröppent a tömegközlekedő kis társaság és én is indulóra fogtam, méghozzá olyan gyorsan, hogy még a táskámat is sikerült ott felejtenem, amire csak azután figyeltem fel, hogy a busz már elindult, sebaj, leszállok, vissza, legalább már ismerem az utat, díszkíséret másodszor is a megállóig, most már táskástúl, és ugyanaz a buszsofőr jött újra, aki visszahozott, talán közel a végállomása, márpedig a kedves díszkíséretes társaság, pontosabban akkor már csak páros igen hangosan engedtek fel az üres buszra, amire a buszsofőr is tett valami megjegyzést, míg én azt néztem, hogy de jó, hogy enyém az egész busz, majd szóba is elegyedtem vele, mivel megkérdezte, hogy milyen fura nyelven kurjongattak utánam ezek a rám vigyázó barátaim, és rögtön spanyolra tippelt, nem tudom, hogy milyen alapon, vagyis vszeg csak reményteli alapon, mert én rögtön visszakérdeztem, hogy ő spanyol anyanyelvű-e, és bizony, hogy az volt, perui buszsofőr Jeruzsálemben Limából, én meg rögtön eldicskedtem neki azzal, hogy épp spanyolul tanulok a Duolingon, csináltam is egy-két feladatot a végtelen hosszú buszúton, majd rájöttem, hogy mennyivel izgalmasabb élőben beszélgetni inkább egy spanyol anyanyelvűvel, mint képernyőt nyomogatni. Hazáig a busz is megtelt, ám engem lenyűgözött a spanyol beszégetésünk arról, hogy ki honnan jött és mióta él Jeruzsálemben spanyolul úgy, hogy továbbra sem igazán tudok spanyolul, mégis beszélgettem és értettem, mekkora élmény volt már! 🙂

Dupla ünnep, tripla Zacher 🙂 – amúgy meg még dúl a háború, mi mégis így mulatunk, de jól éreztem magam, jó egy kis ünneplősdi, köszi mindenkinek, a háború meg igazán véget is érhetne már!

Bár a háború már a 24. napja tart, én pont ma 13. éve vagyok kettős állampolgár!

Ünnepelnék, pláne ilyen nemes évszámot, amely a fiúkat vallásilag férfiakká, felnőttekké avatja, de mint ahogy a pont az előbb véget ért online zumba órám, amely testileg és lelkileg is nagyon jót tett nekem, közben is azokon elmélkedtem, hogy akik nem képesek táncolni, mulatni, bulizni, mert nem való az háborús időkre, akkor magát az állampolgárrá válásom évfordulóját még furább lenne megünnepelni épp. Elelmélkedni viszont mindenképpen érdemesnek tartom azt, hogy ha most lennék ott, mint ahol 13 évvel ezelőtt voltam, egy év Izraelben tartózkodás után nem sok kedvvel visszatérni Magyarországra, nem annyira biztos, hogy akkor is a maradás mellett döntök, mindezt még jogilag is megpecsételve egy állampolgársággal. De ezen persze kár elmélkedni, hiszen ha a nagyanyámnak meg kereke lett volna, ugye… Olyan sok mindentől függ egy ekkora nagy döntés, hogy nem lehet csak úgy kitörölni azt a 13 évet vagy előrébb hozni, tehát már a kérdésfelvetésem sem helyes…

Rengeteg helyen olvastam, hogy ne érezzük magunkat rosszul akkor sem, ha épp jól érezzük magunkat ebben a háborús időszakban, mégis van némi rossz érzésem ezzel kapcsolatban, tényleg mintha tilosban járnék… Mert miért más zumbatanárok zumba óráit élvezem online, miért nem azokét, akikhez amúgy fizikailag is járnék, ha tartanának órát? Azért, mert ők nem tartanak online zumba órát, ki tudja, miért: mert senki nem fizet nekik vagy mert nem tartják illőnek, valónak háborús időben zumbázni, hiszen minden zumba óra buli, végül is, vagy nincs helyük, vagy annyira aggódnak valakiért a családban, hogy emiatt szóba sem jön tán náluk a zumbázás sajnos. Mindenesetre örülök, hogy vannak olyanok, akik viszont pont azért tartanak órákat, mert talán ők is jobban érzik így magukat, hát még én! 🙂

Boldog aliaévfordulót magamnak, azzal együtt, hogy egyetértek azzal a magyar szomszéd-barátnőmmel, aki azt mondta a napokban, hogy teljesen mindegy, hogy hány éve élünk itt, örökre bevándorlók maradunk, pláne amikor háború van, és nagyon is értem, hogy miről beszél, amikor én még azért is rosszul tudom érezni magam, hogy nem érzek elég kötődést, elég fájdalmat a történtek miatt, mivel nincs személyes érintettségem, hiába tudom, hogy emiatt semmi okom rosszul érezni magam, sőt, örüljek neki, hogy nincs ismerősöm, pláne nem barátom vagy családtagom az áldozatok nevei között, amelyek listáját gyakran böngészem pont emiatt. Ő azt nehezményezi, hogy a helyi bennszülöttek nem kérdezik meg tőle, hogy ő hogy van, ellentétben olyan sok magyarországi ismerősünk és barátunk, ami mindkettőnket meghat és hálásan köszönjük. Erre azt válaszoltam neki, hogy alapból egy rohanó és kapitalista országban élünk, amely háborúban született háború után, és az emberek így reagálnak rá, hogy vagy túlélésért rohanva mással foglalkozni vagy éppen azzal, és ezért nem érnek ránk. Ugyanakkor valahol tán éppen ez kovácsolhat még jobban össze minket, bevándorlókat talán, ahogy már az is nagyjából eldőlt, hogy ki megy és ki marad, ami saját statisztikám szerint nagyjából arányos azzal, hogy ki mióta él itt, mert tapasztalataim szerint minél régebb óta, annál kevesebb az esély, hogy pont most menne. Persze nem lehet tudni, hogy merre megy ez a háború, mi lesz belőle, remélem, hamar vége lesz és minél kevesebb áldozattal mindkét oldalról, de ez kiszámíthatatlan, persze.

Visszanéző 13-14 évre? Mit mondhatnék? Hogy mit gondoltam 13 éve? Hogy jobb lesz nekem itt, mint M.o.n, és bár ezt is nehéz lemérni utólag is, hiszen ki tudja, hogy mit csinálnék most M.o.n, ha akkor visszatérek, ám tesóm és anyukám előbb óvatos és kedves, majd egyre aktívabb visszahívásomra egyszer csak az a mondat csattant ki belőlem, hogy inkább halok meg rakétától Izraelben, mint depressziótól Magyarországon, ami sakk matt, bocs. 🙂 Ugyanakkor valahol éppen egy olyan helyen dolgozom, ahol 13 éve kellett volna dolgoznom, vagy legalább egy pár évvel utána, miután csalódtam az egész izraeli állami óvodai rendszerben, azaz most épp megvalósítom az álmom az álommunkahelyemen a lakóhelyemtől nem is megközelíthetetlen helyen, és értem én, hogy irreálisnak hangzik egy munkához ragaszkodni rakétaesős háború során, ha objektíven gondolkodom, ám szubjektíven a világ legérthetőbb dolga számomra a választásom. A 13-14 évvel ezelőtti életszínvonalamnál most sokkal jobban élek, sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok és végül is már elég régi párkapcsolatban, biciklizve járok dolgozni, sportolok, minden jó, amíg nem olvasok híreket, az meg nem létszükségletem, úgy érzem! 🙂 Úgyhogy én látok okot az önünneplésre, háború ide vagy oda.

A háború meg érjen véget mihamarabb, a lehető legkevesebb áldozattal, mindkét oldalon, és legyen végre tartós béke!!!

25. napja a háborúnak: november, ősz, szemüveg

Ma, szerdán, szabadnapos vagyok a munkahelyemen, ez is jó, pláne szerdán, amiért olyan sokat küzdöttem – a magyar ovi miatt, bár én csak azt mondtam, hogy a napköziben nem szeretnék dolgozni ilyenkor, hogy ne legyen rohanás. Ehhez képest a jeruzsálemi magyar ringató-ovi-suli kicsit ingatag lábakon áll a sok óhazába visszaköltözött család miatt, amit meg tudok érteni, de ettől még sajnálom. Az igaz, hogy a háború előtt is sokaknál volt ilyen-olyan kifogás néha, de így még kevesebb résztvevőre számíthatunk sajnos. Ráadásul ezen a héten a csütörtök délutánt kértem volna el egy orvosi vizsgálat miatt, de végül másik orvosnál foglaltam időpontot, aki este rendel inkább (konfliktuskerülés vagy lustaság? Nem is tudom…)

A héten volt egy újabb légiriadó Jeruzsálemben, tegnapelőtt hétfőn koradélután, amikor ráadásul pont dolgoztam is, ami nekem egyszer jó és nem jó is: jó, mert érdekelt, hogy hogy oldjuk meg az oviban, de végül is pont úgy, ahogy előtte is beszéltünk róla, hogy a wc-mosdónk az óvóhely, oda megyünk be mind. Kicsit káoszos volt minden a maga szokásos izraeli módján, mert az én feladatom elsőnek beérni az óvóhelyre és azt elrendezni, de mire én azt a 25-30 gyerek szabadjáték idejének természetes zajában meghallottam egyáltalán, hogy más mondta, hogy “nahát, jön a vonat és fütyül, menjünk be gyorsan a védett helyre”, mire felfogtam, mire leesett, hogy akkor most nekem kell lennem az elsőnek, addigra már rég mindenki szinte bent volt, pláne, hogy én épp a rajzolós asztalnál ültem pár rajzolóval, akik fel sem álltak és én inkább irántuk aggódtam, hogy milyen óvónő lennék, ha magam mögött hagynám a rajzolókat, akik szintén nem hallják a gyerekzsivalyban, hogy a kolleganőm próbálja azt túlkiabálni, de én is mondom nekik, hogy mindent elenged és nosza be, ez nem volt jó, ahogy egyáltalán az egész esetlenség sem, meg hogy egyáltalán légiriadó volt tényleg, a polgárvédelem oldala szerint is, ahol vissza is lehet ellenőrizni település, néha még azon belül is területileg, pl. Jeruzsálem egészét lehet nézni, vagy égtájak szerinti részeit, akár angolul is, akár egy hónapra visszanézve is, itt. Bent a mosdóban szerintem kellemes hangulat volt, később több szülő is megkérdezte, hogy hogy fértünk be oda mindannyian, mert annyira tényleg nem nagy, de hát sok jó ember kis helyen is elfér, pláne sok kis ovis egymás hegyén-hátán kb. 😀 , de nem is, még le is tudtunk mind ülni a földre, és főleg ránk másztak mind, óvónőkre a kis cukikák, a kolleganőm meg vmi spontán indíttatásból elkezdte mesélni nekik, hogy mit csinált a hétvégén, bár én ebből nem sokat hallottam, mert bár a többség cuki módon tátott szájjal figyelte, elég volt az az 5-6 ficánka-csillag, akinek be nem állt a szája vagy nem bírt lenyugodni, és én velük voltam elfoglalva, hogy legalább ne zavarják a többieket. Érdekes volt látni, hogy épp a legvagányabb gyerekek fészkelték be rögtön az ölünkbe magukat, a nagy száj zabszemes hátsót takar tán 😉 , meg folyton bummot akart hallani, ahogy azt már az eddigieknél megtanulhatták, hogy azután lehet kimenni, aztán meg énekeltünk, szerintem az még jobban is sikerült, mint a mesemondás, aminek még tudományos háttere is van, hogy nem lehet énekelni és félni egyszerre, mert elvileg az agyunk ugyanolyan területén van mindkettő, akkor meg inkább énekeljünk, mint féljünk, ugye! 🙂 Nekem hiányzott a nagyobb rendezettsége mindennek, de persze nevetek magamon, hogy nem Németországban élek én, sőt 🙂 , meg örülök is neki, hogy az első volt az oviban, azaz jó, hogy eddig nem volt még, és remélem, nem is lesz több. Pont utána volt értekezletünk aztán, ahol én mondtam is, hogy szerintem kéne egy bevonulós dal nekünk, amelyből mindenki tudja, hogy most mi van, ajánlottam, hogy tán gyakorlatoznunk is kéne, de le lettem szavazva, hogy reméljük, hogy nem lesz több, és mi nem Gáza határában vagyunk, ahol az ovisoknak ezt köpni-vágniuk kéne és ott tényleg gyorsan kell menedékbe kerülni, nekünk másfél percünk van Jeruzsálemben.

Nagyjából ez volt az egyetlen érdekes esemény az előző bejegyzésem óta, mert hogy dolgozom, újra voltam cselgáncs edzésen is, bár óvatosan, de jót tett, naná 🙂 (a mozgás mindig jót tesz, ha le nem sérülök! 😀 ), és tegnap, kedden még a szemüvegemet is megkaptam! Ez egy új korszak kezdete most nálam, és tulajdonképpen a szükségességét is a még mindig látszó, de már alig fájó monoklimnak köszönhetem, amikor mind a sürgősségis orvos, mind aztán a háziorvosom agyrázkódásvizsgálatánál feltűnt nekik is, nekem is, hogy az orvos ujja hozzám közeledve számomra közelebbnek tűnt, mint tényleg volt, amin a sürgősségi doki még meg is lepődött, meg én is, hogy aztán messzebből mutattat, hogy mennyi hely volt még az orromig, pedig én sokkal közelebb érzékeltem, a házi orvosom meg kapásból rávágta, hogy nem kéne-e szemüveg nekem. Hát… ö… de, lehet… Ugyanis egy pár hete-hónapja több vmit is vettem az egészségügyi termékeket forgalmazó áruházláncban, és mivel akkor nyitottak benne épp szemészeti részleget is, meg szemüvegeket is árulnak, kaptam egy ingyenes szemvizsgálási lehetőséget, amit ki is használtam, mert épp ráértem, és miért is ne. Na, már ott kiderült, ám annyira kiakadtam azon, hogy mennyit romlott a szemem azóta, hogy utoljára 17 éves koromban volt egy évig szemüvegem, viszont amikor az izraeli jogosítványomhoz is kellett szemvizsgálat, akkor nem is volt rá szükség, aminek örültem, de ez is már 13 éve volt, most viszont rosszabb eredmények jöttek ki, mint 17 éves koromban, amit rögtön arra fogtam, hogy este voltam és álmos és kialvatlan voltam. Amikor viszont a házi orvosom rákérdezett, akkor eszembe jutott, hogy azóta sem voltam teljes kialudva szemvizsgálaton, ám amikor rákérdeztem nála, hogy a fejsérülésem miatt mikor biciklizhetek újra, azt mondta, hogy csakis szemüvegben, amiben sajnos még egyet is értek vele. Emiatt egyfelől nagy öröm, hogy végre megkaptam mert végre biciklizhetnék, ha nem kezdett volna pont ma zuhogni az eső, másfelől nyűg, ahogy gondoltam is, mert megmondta a szemvizsgálatot végző szakember, hogy olvasásnál le is vehetem, és tényleg jobban is látok közelre nélküle, ám akkor mi lesz a kontaktlencséimmel…? Most szoktassam hozzá közelről is a szememet? Ezzel tán el is rontom azt, ami jó! A szemüveg meg zavar is, nyomja is a fülemet, koszosodik, visszatükröződik a képeken és a képernyőn, bepárásodik, monoklit okozó gyerekeknél pláne nem előnyös, és mi van a napszemüvegemmel? Mondjuk azt sikerült rátennem, de hosszútávon nem lesz jó megoldás, szóval sok a nyűg vele, nem akarom! Ezért is gondoltam a kontaktlencsére, amely hamarabb is meg is érkezett, mint a szemüveg, ám azt mondták a boltban, hogy kellett volna kapni vele teszt csomagot is, mert mi van, ha nem bírja a szemem, akkor teljes csomagot nem váltanak vissza, erre még mindig várok.

Rájöttem, hogy mennyire hasonlít tényleg az egész háború az időjárásra, ahogy gyerekeknek is beszélünk róla, hiszen mindkettő elég kiszámíthatatlan, hogy meddig tart az eső, a vihar, mennyi pusztítás lesz utána, de remélhetőleg a végén úgyis mihamarabb újra jön a napsütés! 🙂

16. napja dúl már a háború, ám nem csak ezért lehet megsérülni

Igen, van ám az akármilyen hétköznapi baleset is, hogy a munkahelyi balesetekről már ne is beszéljek.

Szóval tényleg visszatértem múlt kedden dolgozni az oviba, minden józan logikám vagy belső érzésem ellenére is, mégis örülhetek, hogy más izraeli helyekkel ellentétben Jeruzsálem tényleg egész nyugis, azóta nem is volt több légiriadó, hogy lassan egy hete írtam volna. Kedd, szerda, csütörtök, péntek: négy nap hajnalok hajnalán kelős munka, ami alapból eléggé kikészít engem, pláne, ha nem készülök rá előtte este tíztől alvással, meg délutáni sziesztával kiegészítve, ám most újabb kényszerpihenőt kaptam, ugyanis bár a péntek alapból is fél nap csak, a nap maradék részét kórházban töltöttem a sürgősségin, aminek köszönhetően most nyertem még pár szabadnapot kipihenni a mókuskerékbe visszaszállást.

A tevékenység tényleg segít elterelni a traumát átélő ember figyelmét a bajáról, pláne, ha nem érzi a saját bőrén, értem ez alatt azt, hogy onnantól kezdve, hogy visszatértem a struccpolitikámhoz, én már tényleg majdnem is felejtettem, hogy háború van, legalább is nincs a napi tudatomban, ahogy szerintem a legtöbb jeruzsálemi is tényleg visszaállt a normális kerékvágásába. Mondjuk zumba még mindig nincs, az autós forgalom kb. a tíz százaléka a megszokottnak, ami kellemes, munkába menet és onnan jövet, kicsit nyári szünet érzést ad.

A pénteki munkabalesetem így magában egy újabb fogalkoznivalóm, ha már a háborúra ráuntunk… Szép kis kékes lila monokli van épp a bal szemem alatt, ő azt mondta, hogy persze, fogjam csak rá nyugodtan, vagy mondjam a szokásosat, hogy leestem a lépcsőn, meg hogy héberülül elemlámpának hívják, hogy lefejeltem tán 😀 , de igazából ennél sokkal unalmasabb és prózaibb, sőt, unalmasan átlagos balesetet szenvedtem munka közben, amit mindenki megért, akinek ült már kiseded az ölében.

A pénteki napom amúgy is elég kihívásosan kezdődött, mert egyrészt már negyedik napja a sötét éjszakába kelek (tudom, mindjárt óraátállítás, a hónap végén!), ezért a zombizmusom is exponenciálisan növekedett, de ráadásul először riasztó hangja szelte meg a csendet az oviba menet biciklin, de nem voltam benne biztos, hogy ez most légiriadó vagy sem, mert alig volt valaki körülöttem, és nem pont olyan hangja volt, mint a légiriadónak, de nagyon hasonló, aztán jött egy nő bedugott füllel szembe velem, tőle kérdeztem, hogy ez most mi, de ő csak rámutatott a mellettünk lévő épületre, hogy ennek folytom szól a riasztója. Oké, háborús reflexek…

Ezután egyszer csak nem ment tovább a bringám, és nem értettem, hogy miért: a fékpofája bekapta a szoknyám hátulját, és nem bírtam úgy kivenni belőle, hogy ne tépje szét a szoknyámat, már majdnem ott helyben szétszedtem a biciklimet, úton a munkába, de végül megkértem két markos legényt, akik szembe jöttek, hogy segítsenek már kivenni úgy, hogy ne tépjük szét a szoknyát, ha lehet… Együttes erővel szerencsére sikerült, hál’Istennek, többé-kevésbé egészben kiszedni, de már ez a két hajnali kalandom megalapozta, hogy óvakodjak az egész naptól, mert mi jött még csak eztán…!

Van azért a mi ovinkban néhány csillagunk 🙂 , ahogy mi hívjuk őket, akikre sokszoran több figyelem kell, mint más gyerekekre, és bár egyesével mind kisangyal, csoportosan, de akár párosával is képesek szétszedni az egész óvodát, naná 🙂 , így kitaláltuk, hogy megpróbáljuk szétválasztani őket, és felnőtt felelősöket adni mindegyikhez, szerintem ez egész jól is működik. Alapból az összes gyerek ki van kissé kelve magából, vagy egy hónapot nem voltak az ünnepek miatt, ugye, aztán a háború meg kit hogy ér, kinek nincs otthon az apja, mert épp seregben, vagy kinek mennyire érintett a családja, vagy csak aggódósak a szülei, az lejön a gyerekeken is rögtön. Szóval én pont megkaptam azt a legfiatalabb, még nincs is négyéves kiscsillagot, akit már a tavalyi tanévben is megismerhettem, és már akkor is felmerült, hogy tán személyes felügyelő kéne neki, annyira nehezen való közösségbe, de van abban is igazság, hogy bár mi csak 25-en vagy 28-an vagyunk, nem 30-40-en, mint más ovikban, egy alapból zavart gyereknek már három ember vagy gyerek is sok tud lenni érzelmileg, és én kifejzetten szeretek vele is kettesben lenni, aztán még csapódott hozzánk egy másik csillagunk is, aki meg szinte csak annak a kolleganőmnek hajlandó engedelmeskedni, aki a háború óta nem volt még dolgozni, mert ő inkább otthon marad a két gyerekével, pláne, hogy a férje neki is bevonult, hiába járnak hozzánk a gyerekei. Talán ő anyagilag is jobban megengedheti magának, hogy ne dolgozzon, vagy csak nálam parásabb, ki tudja.

Tehát a két kis csillaggal telt a péntenki napom, egész jól, cukiságosan 🙂 , egészen a foglalkozás előtti rendrakásig, amikor mindkét csillag kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, ilyenkor meg lehet őket futtatni az üres udvaron pl., de a kolleganőm szerint elég csak a kicsit, a nagyobbik csillaglányt be lehet fogni rendet rakni, olyan ügyesen szokott segíteni. A kicsi meg láttam, ahogy megnyugodott az udvar csöndjében, de viszonylag hamar mondta, hogy éhes, mire mondtam neki, hogy akkor segítsünk rendet rakni, hogy mihamarabb ehessünk, és ő szívesen is jött vissza a csoportba, megígérte, hogy szépen fog énekleni, imádkozni, hogy minél gyorsabban ehessünk.

Szombatváró foglalkozás persze péntek lévén, a majdnem négyéves ficánka meg nem bír figyelni a foglalkozás alatt mellettem, úgyhogy az ölembe vettem egy pár rászólás után, hogy legalább a másik mellette ülőjét ne zavarja, és örült is a kiemelt figyelemnek, így együtt folytattuk az éneklő imádkozást, amikor egyszer csak kisbabás ficánkolásában tiszta erőből a fejét az én arccsontomba vágta, de úgy, hogy szó szerint csillagokat láttam a fájdalomtól, és mivel imaéneklés közben voltunk, nem akartam zavarni az üvöltő fájdalmammal, így csak nyeltem a könnyeimet, a gyermeket meg visszatettem az ölemből a mellettem lévő székre, mert megijedtem a saját fájdalmam szélsőségességétől, hogy azzal tán összeroppantom…

A kis cukikának meg sem kottyant, persze, mert háttal ült nekem, és tökre nem mindegy, hogy a fej melyik része a másik fejének melyik részével találkozik, szóval neki szerintem fel sem tűnt, hogy ki sem bírom nyitni a szemem az iszonyatos fájdalomtól… Mindez a foglalkozás végén történt, vagy legalább is én onnantól kezdve se hall, se lát dömötör lettem, mert megállt a tér és az idő, annyira fájt az arcom, utána meg mentünk rögtön reggelizni, én meg pont úgy, ahogy a gyerekeknek is jeget adunk zacskóban, ha beütik valamilyüket, én is ilyet készítettem magamnak, de túl hideg is volt 🙂 , és eszembe jutott, hogy bezzeg mi még otthon az óhazában kenőkés lapos oldalát nyomtuk a púpokra, hogy ne nőjjenek nagyra, azt felváltva rakosgattam az arcomra a jégzsákkal, míg felszolgáltam a reggelit a gyerekeknek.

Tényleg olyan iszonyatosan fájt, hogy akkor már nem is bírtam tartani magam és folytak a könnyeim, míg mertem a zabkását 😦 , az asztalomnál ülők meg ezt látva kacarásztak, mert azt hitték, csak szórakozom, de mondtam nekik, hogy ez most nem játék, halál komolyan iszonyatosan fájt, mire a kolleganőm még kérdezte is, hogy haza akarok-e menni, de rögtön rávágtam, hogy nem, kösz, arra gondolva, hogy otthon tán nem fájna? 🙂 Reggeli közben meg azon elmélkedtem, hogy ha a háború miatt amúgy is rákérdeztem a főnökömnél, hogy van-e ránk biztosítás, és ő felsorolt mindenfélét, hogy persze, akkor vajon balesetbiztosítás is van…? Testi erőszak témából tudom, hogy orvoshoz kell menni és látleletet kell vetetni bizonyítékként, hogy mi is történt, úgyhogy még kérdeztem is a gyerkőcöket, hogy szerintetek menjek el orvoshoz, aki majd megmondja nekem, hogy most épp piros, kék, lila, zöld vagy sárga-e a bibim, és akkor majd az ovi fizet nekem sok pénzt ezért vajon…? Persze elég költői volt a kérdésem hozzájuk, mert magam sem gondoltam komolyan, hogy a gyerekek majd tudják, de legalább megértették, hogy tényleg nem szórakozom velük, hanem szó szerint iszonyat szenvedtem.

Így véget is ért lassan a pénteki ovis nap, mosogatás, takarítás, és mentem volna haza, elérek a biciklimig, hogy kiláncoljam, és kissé megszédültem… Akkor jutott eszembe, hogy mi van, ha netán agyrázkódást is kaptam…? Eszembe jutott, hogy hányingerem is volt korábban, szóval tán nem bringával kéne hazamennem, de akkor is: hova menjek? Írtam a főnökömnek, hogy balesetbiztosításom is van-e, de nem válaszolt, közben persze neki is megírtam, aki válaszolt is, hogy pff, x@rügy, és mivel amúgy mindig azt mondja a főnökünk, hogy hívjuk nyugodtan, bármi van, végül fel is hívtam őt, péntek és háború ide vagy oda, én épp csillagokat látok és nem tudom, hogy mit csináljak. Ő éppen pénteki főzés közben volt, és mondta, hogy nem ér különösebben rám, naná, de ha történt valami baleset az oviban, akkor miért a biztosítás érdekel engem, miért nem rögtön orvoshoz megyek? Mondtam neki, hogy mert azt sem tudom, hogy hol van orvos, hova menjek és hogy, tömegközlkekedési kártya nem is volt épp nálam, mert minek, ha csak biciklivel járok dolgozni, erre mondja nekem, hogy ő elvisz, bár épp főz, hol a pasid, haha, neki sincs autója, akkor szólok a kolleganődnek, hogy menjen vissza érted. Jaj, nem kell, én nem akarok senkit ugráltatni, ez nem ugráltatás, de döntsd el, hogy mit akarsz, felhívjuk tán az én családorvosomat?

Akkor már olyan szinten voltam szétcsúszva és leeresztve, hogy képtelen voltam a racionális gondolkodásra, csak mostam-mostam az arcomat, mert csak sírtam, sírtam, hogy végre elmentek a gyerekek, meg a kollegáim is, és most nem kell már összeszednem magam, és csak fáj, fáj, fáj, és mi van, ha agyrázkódásom van, akkor nem kéne most bicikliznem, de akkor meg hogy jutok haza…? Jaj, ne sírjál már, összekötlek a háziorvosommal, majd ő kikérdez, hogy agyrázkódás-e ez vagy sem, oké… Ja, azt is mondta a főnököm, hogy fejütéstől nem is lehet agyrázkódást kapni. Nem? Akkor mégis mitől, ha nem éppen fejre ért ütéstől…? De vitatkozni sem volt erőm, kezdtem elsüllyedni a saját önsajnálatomban és lebénított az elképesztő fájdalom…

Végül tényleg visszaküldte a kolleganőmet, hogy vigyen el engem a magán ügyeletre, mert az van a közelben, és rám parancsolt, hogy rendeljem oda az emberemet, mert nem ér rá mindenki velem foglalkozni pénteken… Oké… Míg a kollaganőmre vártam, felhívtam őt, mert ezt mondta a főnököm, hogy jöjjön, ő meg olyan cuki volt, hogy olyan szinte csapot-papott otthagyott, hogy még a mosógépből kiszedett ruhák is a lavorban maradtak, mert ő tényleg rögtön jött! 🙂 Amikor a magán ügyeleten a vizsgáló doktor néni kérdezte, hogy mi történt, kérdeztem, hogy van-e gyereke, igen, na, szerintem nincs olyan gyerek, aki ezt ne adta volna még elő, vagy max. nem ilyen erősen, vagy max. csak még nem vágott fejbe, nagyban bólogatott, hogy ú, az durva, igen, rögtön nagyon együttérző lett. Vizsgálódás közben – nem tudom, hogy hogy jutott eszébe, de körbetapogatta a fejemet, közben persze a fájó részt is még jól megnyomkodta, azt hittem, elájulok a fájdalomtól, komolyan! Majdnem leordítottam a fejét, hogy hülye vagy, b+…? Amúgy is fáj, és te még nyomkodod is…???!!! Vááá!!! Tök kiakadtam!!! Aztán amikor még meséltem neki az is, hogy útközben oda, amikor az autó huppant egyet, akkor a fejem másik oldalán éreztem fájdalmat, mint ahol beütöttem, ami kicsit azért fura, erre a doki olyan szemeket meresztett, hogy megijedtem tőle, és közölte, hogy CT-t azonnal!

Még szerencse, hogy a Vészhelyzeten való felnövés után Grace Klinika és Dr. House is megvolt már, így tudtam, mi az a CT legalább 😀 , rögtön, mondtam, hogy az nem fáj, ugye? 🙂 Még sosem voltam CT-n! Kiderült, hogy ott persze nincs CT, ezért kórházba kell mennünk, és csak akkor jutott eszembe, hogy alapból kórházba kellett volna mennünk, mert a magán ügyeletet szerintem meg sem téríti a biztosító, de majd kiderül.

A kórházba taxival mentünk, azt pl. miért térítené meg a biztosító, a biciklimet az ovi előtt hagytam, így azért is aggódhattam, meg azért, hogy örökre a kórházban leszünk, mert az köztudott, hogy a magán ügyelet egyetlen előnye, hogy általában rövidebb a várakozási idő, és hátha nem kell kórházba is menni. Mindenesetre én most bezzeg szívom a fogamat, hogy ezt elfelejtettem a fejbekólintódásom miatt, de sebaj, több is veszett Mohácsnál, meg nem ezeken a pénzeken múlik az egészségem hála I’nek…

A kórházban, ahogy már máskor is jártam így, a sürgősség járóbeteg részlegén kaptam egy borítékot, amelybe berakták a magán ügyeletről hozott papírjaimait, és szerintem meg sem nézték, mert pontosan ugyanazokat a vizsgálatokat végezték el velem újra, mint ott, tehát idő- és pénzveszteség is… Amikor a kórházas ápoló vizsgált előbb, ő megkérdezte, hogy egy 0-10-es skálán mennyire fáj, mondtam neki, hogy 7-8-9, változó, amikor meg vére már ott doki is vizsgált meg, őt már figyelmeztettem, hogy hozzá ne merjen nyúlni a fájó arccsontomhoz, mert amúgy is elképesztően fáj. Mondtam neki, hogy én csak azért mentem a magánügyeletbe, mert azt mondták, hogy odamenjek, és elfelejtettem, hogy fölösleges pénz- és időkidobás, de meg sem vizsgáltak agyrázkódásra, pedig szerintem az van nekem, akkor ő viszont megvizsgált (még szerencse, hogy agyrázkódásban van legalább bőven tapasztalatom, ugye… 😀 ), és mielőtt megrendelte volna tényleg a CT-t, mondta, hogy szerinte elképzelhető, hogy eltört bennem valami, az arccsontomban.

Ez annyira meglepett, de közben a fájdalom mértékéhez képest logikusnak tűnt nekem, és rögtön mondtam is neki, hogy ha el is tört bennem valami, az arcomban, azt nem lehet begipszelni, ugye…? Mondta, hogy nem, akkor műteni kell. Na, erre aztán igazán megijedtem, hogy én csak agyrázkódásért jöttem, erre most műtéttel fenyegetőzik…? Ne már!!!

Közben persze minden állomás között (nővér, orvos, CT) végtelen várakozási idők hossza, ami legalább nem lepett meg, mert ez mindenhol ilyen, még itt is, végül is összesen még öt teljes órát sem voltunk ott, ám a szombat ünnepe ott lelt minket, volt sábbáti gyertyagyújtás is, kiddus is, ételosztás is, és végül túlzott magyarázat nélkül hazaküldtek minket, mondván, a teljes CT-képhez 24 óra kell, minek addig ott ülni, holnap (szombaton?) tessék ezt a telefonszámot felhívni. Amit még mindig nem értek ebben, hogy akkor mégis milyen alapon engedtek haza, hála I.nek, azaz az már kiderült, hogy nem tört el bennem semmi, de ki tudja, hogy még minden derülhet ki? Frissítés: rájöttem, csak aludnom kellett rá egyet, meg megosztani egy barátnőmmel mindezt, és bevillant: talán azon az alapon küldtek haza engem, minket, hogy alapból is a saját lábunkon mentünk be a sürgősségire, hál’Istennek, és gondolom, úgy ítélte valaki éppen ügyeletes főokos, hogy még ha el is tört benne(m) valami, és amúgy sem kérek fájdalomcsillapítót, amit tényleg többször is ajánlottak, én sorra visszautasítottam, akkor egy-két napot még akár törött arccal is biztos kibírok… Vagy legalább is ez a mai, hétfői új ötletem, amellyel gondoltam, frissítem ezt az elmélkedésem…

Szombaton persze azt mondták, hogy vasárnap telefonáljak, ami itt már munkanap, ma, amire be sem osztottak engem dolgozni, de holnapra sem, ám holnapra már tegnap felhívott a főnököm a hogylétem iránt érdeklődni, meg azt is hozzátette, hogy azért jó lenne, ha annak ellenére, hogy nem vagyok beosztva hétfőre, mégis visszamennék dolgozni. Mondtam neki, hogy még nem beszéltem a házi orvosommal, majd ő megmondja, gondolom, hogy mikor mehetek dolgozni. Ma ezzel a bürokráciával voltam elfoglalva, és igazából még szombaton, meg ma is szédelegtem kicsit, szóval nem is baj, ha nem sietek vissza dolgozni. Mire sikerült végre elérnem ma a házi orvosomat, mondta, hogy a főnökömnek kell egy x számú dokumentumot kitöltetnie arról, hogy munkahelyi balesetem történt, amit a főnököm szerint csak akkor kapok meg, ha visszamegyek dolgozni, ami csiki-csuki – nem elég, hogy még mindig fáj az arcom, bár tényleg kevésbé, de fáj, de még álljak le most a főnökömmel vitatkozni is…?

Eszembe jutott a minden állampolgárnak járó jogi segítség a városházán, tőlük kértem segítséget, de az is bele telik pár napba, míg ők reagálnak, közben a főnököm is megpuhult, mert a házi orvosom azt mondta, hogy ő viszont csak úgy ad betegigazolást, mivel ez nem csak betegszabadság, és nem engedi, hogy ma, holnap és kedden dolgozzak, kedden menjek el hozzá személyesen, akkor majd eldönti, hogy dolgozhatok-e, mert a fejsérülés nem egy ragtapasszal megoldható probléma. Végül megkaptam a főnökömtől a kellő dokumentumot, ám a dokimnak nem tudom elküldeni a béna rendszer miatt, és bár pont azért szeretem ezt a száz éves francai doktor bácsit, mert olyan régi és európai értékeket közvetít, ezen eléggé ki vagyok épp akadva, hogy azt mondta, hogy nyomtassam ki a papírokat, és vigyem el neki. Valamit valamiért… Aki a retrót szereti, ne sírjon, ha nincs még e-mailje se… Az meg külön poén- vagy morciforrás, hogy amikor az egészségbiztosítóm rendszerétől próbáltam megtudni, hogy hogy tudok a házi orvosomnak dokumentumot küldeni, akkor a vszeg AI által vezérelt chat azt ajánlotta, hogy küldjek faxot. 2023-ban. Aha. Akkor már már inkább kinyomtatom. Hihetetlen!

Az arcom még mindig fáj, de már kevésbé, mint tegnap, örülök, hogy nem kellett a kórházban aludnom, nagyon örülök, pláne ilyen spontán módon, így most az egy hónapos ünnepi szezon után előbb háborús szünet, aztán meg munkahelyi baleset szünet… Talán így kapok választ arra, hogy a biztonságosnak érzett otthonomban maradhassak…

Azért annyiban érzem a háborút, hogy nem szívesen hallgatok zenét vagy nézek filmet attól tartva, hogy mi van, ha nem hallom a ne adj I. légiriadót, de hál’Istennek már megtanultam a csendet is élvezni! 🙂 Újabb pihenőnapok, remélem, a pénztárcám sem roskad bele… A gyerekre nem haragszom, mert láttam, hogy most kivételesen nem haragból volt a fejbe kólintása, és nem is volt közöttünk erőviszonyoskodás, egyszerűen csak ficánkolós cukika, bár az lehet, hogy jó tanulság, hogy tán korábban kéne reggeliznünk, mert éhesen tán jobban ficánkolnak a ficánkolók, vagy legalább addig adni neki vagy a kicsiknek falatot, amíg mindannyian nem reggelizünk… Hogy egy barátnőm ma úgy köszöntött, hogy ó, te szegény, akinek a fejét gyerekek és kutyák verik szét és harapdálják – haha, tényleg! Ráadásul tényleg pont ama sebhelyem fölött lila az arcom, amely a kutyaharapásból maradt az arcomon, pfff…! Ez a karmám, úgy tűnik… Mert velem mindig történik valami… De legalább nem tört el az arcom, ez is valami, de majdnem…

Békés és egészséges napokat mindenkinek, sok szeretettel! 🙂

A háború 11. napja: a víz alatt élés megkezdése

Amilyen jó hangulatban fejeztem be a vasárnapi bejegyzésem, annyira távol kerültem attól egész gyorsan, bár az esti videókonferencia konkrétan továbbképzés volt az ovimban megint csak nagyon hasznos volt, újabb traumakezelési eszközökről tanulhattam, egy kicsit már ezektől a bölcsességektől is kezdek besokallni. Körülbelül onnantól kezdve, ahogy annak az előadó pszichoterapeutája is mesélt a korábbi tapasztalatairól, ami már megviselt, már akkor viccesen idézgettem a saját előző írásom utolsó mondatát többeknek is, pedig már akkor nehezen ment a folyamatos változással való együttélés.

Vasárnap után hétfő, amelyben próbáltam megemészetni, azaz magyar és héber között fordítani, gépelni az eddig bölcsességeket pl., amelyben egy újabb légiriadó zavarta meg amúgy sem túl stabil nyugalmamat, ugyanis több rekordot is tart ez nálam: egyrészt ez volt a leghalkabb légiriadó, alig hallottam, annyira, hogy nem is voltam biztos abban, hogy ez most tényleg vészjelzés, vagy csak egy távoli mentőautó új fajta szirénája netán, mégis úgy döntöttem, hogy inkább elindulok az óvóhely felé, ám még ki sem léptem az ajtón, máris jött a BUMM, méghozzá olyan erővel, hogy ez is rekordtartó nálam: a lakóházam falai és ablakai beleremegtek. Ez számomra új élmény, és nem a legjobbak közé tartozik. Mégis lementem az óvóhelyre, mert az az ukáz, hogy tíz percig kell ott tartózkodni a lehetséges szilánkok miatt, és ott ki is derült, hogy nem csak én hallottam, mások is jöttek. Jó, hogy rögtön ki is próbálhattam mind a szombat esti, mind a legújabb, a vasárnap esti traumakezelési technikáimat a továbbképzésről:

Pl. először is próbáltam az időrendi sorrendre összpontosítva elmesélni, hogy mi történt (ülök a gépnél, sziréna, bumm, óvóhely, vissza a géphez), akkor meglepett, hogy tényleg milyen nehéz volt mindezt racionálisan összeszednem, amikor – mint megtanultam – az érzelmeim, és azok közül is a félelemközpontot működtető amigdalám éppen készültek átvenni az irányítást a fejemben – mind a szombat esti, mind a vasárnap esti videókonferencián szó volt a traumakezelés tudományos hátteréről, az agyunk felépítéséről, és ez alapján hívta a szombat esti előadó liftezésnek az időrendhez való ragaszkodó elmesélést a traumát átélteken, mert még ábrán is mutatta, hogy milyen messze van egymástól az agyunknak azoknak a részei, amely a félelemért (amigdala) és az időrendért felelősek, és emlékszem, hogy mennyi érzelmi zaj zavart közben, szóval talán ez tényleg működik, most kipróbálhattam, mert konrkétan nehézséget okozott ezt így rögtön leírnom! A vasárnap esti meg testi gyakorlatok közül háromra is emlékszem, de azért persze sok másról is tanultunk, de még nem végeztem a jegyzeteim begépelésével, ám erre a háromra emlékeztem, és gyorsan meg is csináltam:

1. A pillangó: két kézfejünk a két ellentétes vállunkon, így a két karunk keresztezi egymást, és ez azért fontos, mert trauma esetén sokszor elvész a kapcsolat az agy jobb és bal félteke közül, ezért fontos keresztezni a kezünket, meg sokszor egyáltalán a testi érzékelésünk is sérül, ezért a legjobb, ha ruha nélkül, és kezdjük előbb a saját vállunkat vagy felkarunkat tapogatni, majd utána lehet le-föl is mozgatni a kézfejünket a saját felkarunkon, hogy érezzük a saját érintésünket, lehet izmot is gyúrni kicsit, ami könnyen begörcsölhet, mintegy megöleljük magunkat, ez tényleg jól is esett, maga az érintés is, a mozgás is, a masszázs is, rögtön megértettem, hogy miért tanultuk ezt!
2. A szemfáradtság: azt is mondta az előadó pszichoterapeuta, hogy ezt bizonyára mindenki ismeri a saját fáradtságából, amikor ösztönösen is csináljuk néha, hogy két mutatóujjunkkal az azonos oldal szemöldökének érintjük az orrhoz közelebb lévő végét, és onnan a szemöldökön a fülek felé, kifelé húzzuk akár a fül aljáig is, ez egyértelműen frissítő és megint csak érintés, vérkeringést serkentő, a sötét érzelmek elől a valóságba visszarántósan élénkítő hatású
3. Tenyérdörzsi: a kiinduló helyzet lehetőleg csupasz alkarral érdemes, két tenyér egymásnak imapózban, aztán a két kezet együtt jobbra és balra hintáztatni úgy, hogy az ellentétes tenyér az alkart simítsa, megint csak érintés, vérkeringés serkentő, és már nem is emlékszem, hogy mi minden, de tényleg jól esett

Az előadó amúgy azt is mondta, hogy ő még a pszichoterápiás ülései alatt is szokta néha ezeket csinálni magának, ha érzi, hogy fárad, ismerik is a páciensei és örül is neki, hogy így tanulnak tőle.

Az alig hallott és mégis házrengető robbanású tegnapi légiriadónak számomra nem az a leglogikusabb következménye, hogy akkor nyissuk meg újra az oktatási intézményeinket és nosza, mindenki menjen szépen dolgozni és küldje a gyerekét, hiába van óvóhely az óvodámban is, meg hiába csak fél csoport volt ma, és abból sem mindenki, a mai újabb előírás már teljes csoportot vár el, de legalább délutáni napközi nélkül, és én ennek nem örülök.

Annyira nem örülök ennek tegnap óta, hogy minden józan eszemmel és hasamban érzett ösztönömmel ellentétes, mégis rábólintottam tegnap este is a munkára, ma reggel is hajnalban keltem emiatt, és minden meggyőződésem ellenére munkába mentem, amire mondhatom azt végül, hogy lám, semmi bajom nem lett, ó, tényleg, hála Istennek, sőt, gyerekekkel lenni jó, bár az kb. külön traumatizáló, hogy a gyerekek szabadjáték idején naná, hogy katonák voltak és biztonságos házakat építettek vagy épp foglaltak el, és természetesen nem mi, felnőttek ajánlottuk nekik, hogy mit játsszanak…

Ha már amúgy is biciklivel járok dolgozni, ha meg bicikli, akkor sisak is kell hozzá, már a múlt heti biciklitúrán, amikor forrásozás volt helyette is nevettünk magunkon, hogy valahogy nem akartuk levenni a sisakot, és én is így kezdtem a ma reggelt az oviban, míg meg nem jött egy kollegám azzal, hogy de hát miért nem veszem le a sisakom az oviban sem, és amikor mondtam neki, hogy így érzem magam egy kicsivel jobban biztonságban magam, akkor előbb együtt nevettünk, mert egyfelől szerintem is vicces, másfelől viszont mondta, hogy vegyem le vagy menjek haza, ha úgy érzem, hogy nem tudok dolgozni.

Akkor is komolyan hezitáltam, hogy mi a jobb, de végül maradtam, levettem a sisakom, és lám, nem történt semmi bajom, lehet mondani, meg a szorongásom is oldódott, ahogy a gyerekek jöttek és felnőttet kellett nekem is játszanom, de aztán haza is jöttem, és most már ott tartunk, hogy ne is csak fél csoport legyen, hanem mintha mi sem történt volna, teljes csoport ovi holnap is.

Bárcsak ne nyitottam volna meg a polgárvédelem honlapját informálódni a helyzetről, és bárcsak ne olvastam volna ott hozzászólásokat a kinyitási hírre, mert sajnos teljes mértékben egyetértek azokkal a hangokkal, hogy küldje az a gyerekét el otthonról, aki ezt kitalálta, így háború idején, amikor sem tűzszünet, sem a háborúnak nincs vége, és bár én örülök, hogy csak magam miatt vagyok felelős, annak viszont nem, hogy minden józan eszem és személyes meggyőződésem ellenére járok újra dolgozni.

Arra még tegnap éjjel rákérdeztem az óvodavezető főnökömnél, hogy miféle biztosítások vannak rám, ha pl. az oviba út közben vagy ott vagy onnan érne bármi baj, de megnyugtatott, hogy többféle biztosítás is van rám kötve. Oké, akkor most megnyugodtam. Vagy nem.

9. nap már egy hét után

Remélem, nem csúszik ki a kezeim közül minden nap úgy, hogy az ideírásaim befejezése valahogy nem is egyszer hajnali négy-öt legyen, de persze tudom, hogy ez az én felelősségem, és dolgozom is azon, hogy az éjszaka az alvásé maradjon, ébren pedig napsütésben legyek, különben sokkal nehezebb lesz visszaállni a normális kerékvágásba, amelynek máris elém fújta hírét az erősödő és egyre hidegebb jeruzsálemi szél…

Pénteken végül tényleg egész nap nem állt szándékomban kimoccanni, ami eszembe juttatja azt a számomra érdekes témát, hogy milyen sok mindent lehet érteni egy egész nap otthon maradásból: vannak olyan emberek, akik egyszerűen képtelenek egy bizonyos időnél többet tölteni az otthonukba, ami bennem mindig felveti a kérdést, hogy vajon miért? Annyira nem szeretik az otthonukat, a lakásukat vagy a családjukat vagy annyira szeretik a friss levegőt, mozogni és világot látni? Még a velem egy lakásban élő kedvesről sem tudom pontosan, hogy miért volt neki olyan nagyon fontos a háború kitörésének másnapján is bemennie dolgoznia akkor is, ha a főnöke még szombat este megmondta neki, hogy dolgozhat otthonról, de nem, ő nem marad négy fal között. De nem is csak ő, jó barátunkék-szomszédunkék két gyerekkel pont ugyanilyenek mind a négyen, és kicsit még lenézést is érzek mind az ötük részéről felém, hogy én mégis mitől félek és hogy bírok egész nap a négy fal között lenni. Ezért is gondoltam írni erről, mert könnyen félreértésre adhat okot. Nem egyszer próbáltam már neki is elmagyarázni, de a barátainknak is, hogy én nem azért szeretnék egész nap otthon maradni, mert otthon görcsölök vagy mert annyira félnék a kinti világtól, hogy az már agorafóbiás szorongásként hatna, hanem egyszerűen mert amúgy sincs semmi dolgom kint, és én kifejezetten szeretem az otthonunkat, ahol erkély is van, sőt, kettő is (végül is, ha a mosógéppel telepakolt szervízerkélyt is beleszámolom…), sőt, a lakásunkban nekem az tűnt föl elsőként, amikor még a koronás járvány alatt költöztünk ide, hogy körbe-körbejárható, mint a gyerekkori lakásunk, ahol rendszeresen fogócskáztunk-bújócskáztunk így a lakásban, ám a koronás járvány alatt inkább a lezárások és kijárási tilalmak alatt felhalmozódott mozgáshiányom jutott eszembe, hogy ó, ebben a lakásban annyit keringhetek, amennyit csak akarok! 🙂 Ezen kívül napos, de nem túl meleg, levegős, mindkettő minden oldalról, szóval tényleg egy szuper lakás! 🙂

Szóval az egész világ nem muszlim tagjaira vonatkozó pénteki kiirtásra buzdító hírre én úgy döntöttem, hogy nem kísértem a sorsomat és inkább egész nap nem lépek ki a házunkból, napsütésért és friss levegőért meg az erkélyünkre megyek, mindezt anélkül, hogy különösebben aggódnék vagy görcsölnék vagy szoronganék, egyszerűen amúgy sincs semmi dolgom, és hogy csak azért menjek ki, hogy ne legyek bent számomra hülyeségnek hangzik. Kérdeztem is tőle péntek reggel, hogy nem lehet-e, esetleg, amúgy, hogy netán mégis csak valamiféle csak azért is dáfkéből muszáj neki a szokásos pénteki köreire mennie ezen a pénteken is, de azt mondta, hogy nem, én valahogy mégis úgy érzem. Azt is kérdeztem tőle, hogy nem szereti-e a lakásunkat úgy, ahogy én, de azt mondta, hogy de, kérdeztem azt is, hogy tőlem menekül-e esetleg, de azt mondta, hogy nem. Ki tudja… Talán néha mi magunk sem mindig tudjuk pontosan, hogy mit miért teszünk vagy éppen nem teszünk.

Tehát én különösebb hírkritizálás nélkül úgy döntöttem, hogy jó nekem itthon, amúgy sincs semmi sürgős mehetnékem, ennek ellenére végül mégis kimozdultam, és az is jól esett! 🙂 Kimocccanós barátnőm, J már vagy két nappal korábban, amikor ez a pénteki vérengzés híre felmerült is mondta, hogy ő menne péntek este zsinagógába, és menjünk együtt, de én kategorikusan azt mondtam, hogy szerintem én jól meg leszek otthon egész nap, ha van egy népünk elleni fenyegetés világra szólóan, akkor nekem nem a legsürgősebb zsinagógába menni, aztán valahogy mégis úgy alakult:

Míg az óvodámban, ahol dolgozom épp játszóház készülődött szervezkedni a vicc szerinti víz alatti túlélésként és a főnököm még fel is hívott, hogy azon kívül, hogy hogy vagyok, mit szólok hozzá, mennyire vagyok elfoglalt, mondtam neki, hogy nem túlzottan, sőt 🙂 , a szándékomról is érdeklődött kedvesen, hogy mennyire szívesen vennék részt ebben, mondtam, hogy persze, végre, naná, valami, ám amikor mondta, hogy a bölcsi-ovi-iskola hálózatunk éppen belvárosi épületébe gondolták, akkor kissé elment tőle a kedvem, mert az már bőven túl van a komfortzónámon. Persze tudom én, hogy a kalandok éppen a komfortzónánkon túl kezdődnek, illetve ha elindulunk, akkor csodás kalandok várhatnak ránk, Dr. Seuss meséje szerint is (az, amelyiket angolból héberre úgy fordítottak, hogy ha magyarra visszafordítanám, akkor az lenne, hogy “Ha kimegyünk, akkor csodálatos helyekre érhetünk!”), én továbbra is arra szavazok, hogy ha nem életbe vágóan fontos valahova eljutni, akkor jó nekem otthon.

A már előző posztjaimban is említett óvodai kihívásaimat még mindig nem teljesítettem, mert pl. furulyázásomat felvenni nem akármikor tudom, ugye, ha nem szeretném a szomszédokat sem szieszta idejükből, sem éjszaka felébreszteni, pénteken végül az vezetett mégis csak kimoccanásomhoz, hogy a felettünk lakó kedves szomszédunk meghívott minket hozzájuk sábáti étkezésre, közbe meg hozzánk is bejelentkezett egy várható, viszonylag gyakori vendégünk, barátunkék barátja, és a fenti szomszéd mondta, hogy lehet, hogy ők mennek majd zsinagógába, ami miatt pontos időt nem tud mondani, és ő mondta azt is, hogy úgy tudja, hogy korlátozva van a zsinagógába látogatók száma, megint, mint a koronás lezárások idején. Emiatt írtam most először annak a közösségnek a vezetőjének, hogy szeretnék értesülni a közössége híreiről, illetve megírtam neki azt is, hogy én ma, pénteken nem valószínű, hogy megyek vele imádkozni (pedig a nem valószínűnél még sokkal biztosabb voltam, hogy én ki nem lépek a házból egész pénteken!), mire csak annyit válaszolt nekem, hogy márpedig menjek, mert mikor kell imádkozni, ha nem épp most?

Mattot adott, nagyjából, mert ezzel nem tudtam nem egyetérteni, és mivel az ő közössége – nem is zsinagóga, tényleg csak egy közösség, méghozzá egy számomra nagyon is érdekes közösség, hogy keleti-nyugati, azaz szefárdi-áskenázi kevert közösség, férfi előimádkozóval mindig, férfiak és nők elkülönítve, ám a dallamok nem csak naponta változnak, hogy keletiek vagy nyugatiak, hanem ünnepekkor még egy imán belül is két különböző származású előimádkozóval imarészenként felváltva – ettől én mindig nagyon meg vagyok hatódva, mert pont így képzelem el az izraeli társadalmon belüli békét, amelyet ki lehetne vetíteni mindenhova máshova is! Erre a közösségre még a koronás lezárások alatt bukkantam, amikor még a játszótér parkjában volt ima az őszi nagyünnepek alatt, ahol nagyon meglepett az is, hogy saját imakönyvüket osztogatták, amelyben két külön jellel jelölték az áskenáz és a keleti imákat (gránátalma és sófár jellel, már nem is emlékszem, hogy melyik-melyik), és akkor tudtam meg, hogy amúgy az éppen velem szemben lévő közösségi házban vannak amúgy.

Még a szombat előestéje előtt bőven szólt a kimoccanós barátnőm, hogy a gyerekei Kung Fu pandázást követelnek tőlem 😀 , ami alatt azt kell érteni, hogy együtt néztük meg a három filmet, aztán a Netflixes sorozatot, és utána láttam, hogy van még egy rakás más sorozata is, amiről nem is tudtam, ez pedig a napokban szóba is került, és egy másik Kung Fu Pandás sorozatot elkezdtünk nézni már jó régen, vagy fél éve vagy még régebben, de mind elfelejtettük, ám a héten valamiért újra szóba került, és így megértettem, hogy a gyerekek számon is kérik rajtam! 🙂 Mondtam nekik, hogy én maradok a négy fal között, de jöhetnek hozzám filmet nézni, és így is lett, jót is tett a tényleg kikapcsolódás 🙂 , aztán együtt gyújtottuk meg a sábáti gyertyákat és moccantam ki mégis ünnepi ruhában a zsinagógának nevezett közösségbe.

Nem mondom, tényleg jó érzés volt kimozdulni, az imádkozó közösség pedig általában a közösségi épületből átépített iskola különtermében szokott lenni, ami olyan, mint egy fészer, ám most az iskola aulájában volt – gondoltam, ott tán biztonságosabb. Lényegesen kevesebben voltak, mint máskor, de azért megvolt a tíz férfi, és tényleg jó volt, hogy én is kiénekelhettem magamból a fel sem tűnt feszültségeimet is! 🙂 Külön örömforrás volt, hogy ha már kimoccanós barátomék is jöttek, sőt, ők akartak inkább jönni, és miután segítettem nekik megtalálni az imakönyvben, hogy hol is tartunk, tényleg különleges élmény volt közösen énekelni, imádkozni. A halottakért szóló imát az előimádkozó majdnem kiabálta, zengtek az ablakok, és plusz zsoltárokat is mondtunk a harcoló és fogságban lévők békés és egészséges hazatérésért.

Egészen amíg elindultunk imádkozni, ő nem jött haza, de úgy döntöttem, nem aggódom többet 🙂 , hagytam neki üzenetet, hogy értelemszerűen telefon nélkül mentem imádkozni, hogy ő se aggódjon értem, ami miatt nem is volt kedvem az ima után hazajönni, inkább én mentem hozzájuk, ha már tényleg nagyon közel laknak (egyszer le is mértük, ha jól emlékszem, négy perc séta? 😀 ) hozzánk, és jó volt az is érezni, hogy nem otthon vagyok, meg azt is, hogy ez így teljesen jó. 🙂

Mire hazamentem, már ő is otthon volt, és együtt vacsoráztunk, és olyan jól feltöltődtem a péntek esti imában, hogy úgy éreztem, szívesen elhúznám még tovább is ezt a békés állapotot, így hazaérve már rá sem néztem egyetlen képernyőre sem, a számítógépem képernyőjét is lecsuktam és a telefonommal együtt tényleg félretettem, mint a vallási előírás is tartja, hogy mükce, a félretett, és olyan, de olyan nyugodalmas szombatom volt ב”ה képernyőzés nélkül offline, igazi könyvet olvasva, szombaton még le is mentünk egy kicsit sétálni a parkba, csak úgy, éppen a kimozdulás jelszavára, és tényleg feltöltődtem, szerencsére, hál’Istennek!

Elnézést kérek mindenkitől, aki netán aggódott miattam péntek-szombaton, mert nem így terveztem ezt a képernyő-detoxot, de olyan jól sikerült, hogy komolyan gondolkodom azon, hogy tán hét közben is többször is bevetem, ezért arra szeretnék mindenkit kérni, hogy szóljanak bármiről is a hírek, senki ne aggódjon miattam túlzottan és azonnal, három napnál tovább nem áll szándékomban távol tartani magam a képernyőktől, azaz ha három nap után sem válaszolnék, akkor is jobb inkább arra gondolni, hogy elszámoltam magam és minden rendben van velem! 🙂

Ma, vasárnap már munkanap van Izraelben, ugye, és az iskolások videótelefonálással folytatják tanulmányaikat, mint a járvány idején, az ovink meg játszóházat nyitott, mint más óvodák-bölcsödék is, de már ma jöttek újabb információk arról, hogy holnaptól talán mindenki visszatérhet a saját oktatási vagy nevelési intézményébe, de csak akkor, ha van óvóhely, méghozzá tíz perces séta távolságra. Meglátjuk, mi lesz. Napok óta számtalan önkénteskedési lehetőség kering interneten, főleg olyan helyeken, boltokban, raktárakban és idős otthonokban, ahol a háború előtt, gondolom, még arabok dolgoztak, vagy olyanok, akiket besoroztak. Én nem találtam olyat, amihez nagyon kedvem lenne, de amúgy is nagyon szerveződik valami visszatérésféle az ovinkba is, és számomra amúgy is ez az első.

Jeruzsálembe közben beköszöntött a tél is, vagy legalább is a hideg ősz, megjött az első nagy eső, de nem is tartott sokáig. Belegondoltam, hogy hathat-e a háborúra az időjárás változása, de remélem, hogy 2023-ban ez már nem szempont.

Még pénteken kaptam egy csomó üzenetet héberül az ovimból, amihez amúgy is több energia kell elolvasni, megérteni, felfogni, feldolgozni, ezért ezekkel már nem foglalkoztam pénteken, pláne, hogy tudtam, hogy szombat estig ráérnek, és még szombat este is előnyben részesítettem a magánba jött üzeneteimre való válaszolásokat, mint a mindenféle közhírré kiáltásokat, de pl. már szombat este megnéztem az az egy órás videókonferencia felvételét, amelyet a Tel Avivi Egyetem pszichológia tanszékén lévő és az Egészségügyi Minisztérium alá tartozó Lelki egészség központ szervezett a traumakezelésről, ezt már szombat este megnéztem, miközben megnyitottam azt a jó pár hete a konyhapultunkon álló gránátalmát, amellyel azt játszottam, hogy hogy tudom úgy meghámozni, hogy minél több magja vagy gyümölcslevét tartalmazó kis rekesz egészben maradjon. Ez persze nem a gyorsaságáról híres tevékenység, hanem sőt 🙂 , de tetszett a saját magamnak kitalált kihívás 😀 és rájöttem, hogy ilyen céllal hámozni gránátalmát olyan, mint egy labirintusos játék és nagyon élveztem! 🙂 Szerinte ki kellett volna dobni, amikor rákérdeztem, hogy mi van ezzel a gránátalmával, mert biztos elrohadt már, én viszont szeretettem volna menteni a menthetőt! 🙂 Ez nagyjából végig is dokumentáltam, ha már életemben harmadszor csináltam ilyet (az első kettő sok éve volt, amikor meg akartam számolni, hogy hány magja is van, ugye… 🙂 )

Itt kb. félúton jutott eszembe dokumentálni, és bár csak saját szórakozásból csináltam, mintegy bizonyítékként is akartam megörökíteni, hogy miért kellett volna ezt kidobni, egész sok ehető belőle ב”ה, ami viszont azt is eszembe juttatta már szombat este is közben, hogy tán még a blogba is felrakom, az az óvatos hámozás közben eszembe jutott képi világ, amelyhez persze muszáj hozzátenni, hogy közben éppen a traumakezelési előadást hallgattam, ugye, a Lelki Egészség központból. Amikor elkezdtem hámozni, már arra gondoltam, hogy én most egy katona vagyok, aki éppen a túszokat próbálja kiszabadítani 🙂 és amikor láttam, hogy neki is igaza volt kicsit, mert a gránátalma egy része tényleg ütődött volt vagy beteg vagy rohadt, amit én halott szemeknek láttam persze, és arra gondoltam közben, hogy miért dobtuk volna ki az egész gránátalmát a kukába, ha egész sok egészséges szemet sikerült megmentenem. 🙂

Ez a vége, nagyjából egyforma mennyiség a szemét, “áldozat” 🙂 és az egészséges gyümölcshús. Remélem, a jelenlegi háború jobb arányokat fog mutatni בע”ה! 🙂 Nem tudtam, mit csináljak ezzel a sok gránátalma darabbal, mármint tudom, hogy fogj egy kanalat és edd meg 😀 , de hirtelen a turmixomra gondoltam, amelynek már rég eltört a műanyag teteje, de bármilyen tetővel lefedhető végül is, úgyhogy ezt is tettem. Gondoltam, víz nem kell hozzá, amúgy is elég nedves gyümölcs ez, és ezt köpködte a fedőre:

Nagyjából belül is ilyen volt és gránátalmalének tényleg nem volt nagy mennyiség, szerintem még 2 dl sincs:

Meglepett, hogy hogy leült gyorsan az aljára, aztán meg gyorsan ketté is osztottam:

Persze így még kevesebb, fejenként, de sebaj. Aztán már néztem, hogy mi van a magokkal, a magok magjaival 😀 , de nem zavartattam magam, rögtön meghúztam az egyik poharat, magamat azzal nyugtatva, hogy ha kanállal enném sem köpném ki egyesével minden magját, de mégsem tetszett így…

Úgyhogy ösztönsen előkaptam a legsűrűbb szitánkat és elkezdtem azon átpaszírozni a kanállal, de nem sok türelmem volt hozzá az igazat megvallva, akkor néztem meg, hogy hogy csinálják mások, és láttam, hogy hát így…

Így meg aztán pláne nem sok szűrt gránátalmalevem maradt (az övét már nem paszíroztam át… 😀 ), míg végül tényleg a sajátomhoz sem volt elég türelmem már 😀 , hanem gondoltam a legjobb szűrő a fogam 😀 , a magokat kiköpködtem:

…és megértettem, hogy miért olyan drága a szűrt gránátalmalé… 😀

A videókonferencia témájára visszatérve viszont ez is nagyon hasznos volt számomra is, pszichiáterek előadásával a traumakezelésről, ők is azzal kezdték, mint a 30 pont, hogy most mindannyaian traumát élünk épp át, ám utána azt tette hozzá az előadó, hogy az viszont rajtunk múlik, hogy később okoz-e ez poszt-traumás-stress okozta rendellenességeket (PTSD), és ehhez az egyik kulcsmondata az volt, hogy a trauma első pár órája a kritikus, hogy akkor hogyan reagálunk magunk, vagy aki velünk van, ő is beszélt a légzés alapvető fontosságáról és szerepéről, még légzőgyakorlatokat is csináltatott velünk, az most nagyon megy mindenhol, de meg is értem, és nagyon, de nagyon meglepett az előadásban az, hogy azt mondták, amit már hallottam a korábbi napokban is, hogy a tudomány eddigi állásával ellenétben tényleg nem jó a traumát átéltet beszéltetni, mert újra is traumatizálhatja, vagy mert egyszerűen szóhoz sem jut, de fontos beszéltetni, ám nem a fájdalmaiban turkálva, hanem a kronológiára fókuszálva. Az előadó pszichiáter, aki több könyvet is írt a témában már azt mondta magáról, hogy ő konkrétan Gázában is dolgozott, szóval gondolom, hogy eléggé belemélyedt a traumakezelés módjába, örülök, hogy ez a videó elért hozzám, mert fontos dolgokat tanultam belőle, pl. ezt, hogy azt mondta, hogy ő is mindig azt kérdezi a kezeltjeitől, hogy meséljen a trauma előtti normális életéről, értse meg, hogy addig minden normális volt, utána történt valami, ami nem normális, és azon belül is meséljen kronologikus sorrendben arról, hogy mikor mi történt, mert az időt érzékelő része az agyunknak bénul le a leggyorsabban trauma esetén. Ezek szerint szerencsére engem nem ért akkora traumaként a múlt szombati rakétaeső, úgy gondolom, hiszen automatikusan így meséltem, és bár nem örülök annak, hogy háborúban élek, de ez nem is zavar különösebben, sőt, örülök annak, hogy 2023-ban, ráadásul egy háborúban született országban, ahol annyi kutatás van a traumakezelésekről, hogy már csak emiatt is biztonságban érzem magam, komolyan, úgy gondolom, úgy érzem, hogy nálam minden rendben, és biztonságban érzem magam az otthonomban. Azt hozzá kell tennem, hogy fatalistának tartom magam, anélkül tényleg nehéz lennem itt élnem! 🙂 Az, hogy ne kérdezzük, hogy meséljen, meséljen a traumájáról az illető csak úgy magától, nekem furcsa, hiszen a jeruzsálemi női önvédelmi klubnak is a mesélés az ötödik önvédelmi alapelve. Az előadó pszichiáter még azt is mondta, hogy ő maga is megijedt Tel Aviban, amikor elkezdtek újra rakétázni, de ő rögtön saját magától is azt kérdezte-mondta, hogy eddig minden nyugodt volt, ez meg nem normális, de ennek is vége lesz hamarosan, reméljük. Tehát, ha jól értettem a mondandójának az volt az egyik lényege, hogy a traumát átélt ember időérzékelése sérül a leginkább, amikor összefolyik az idő, és ezért fontos az események kronológikus sorrendjére helyezni a hangsúlyt, azt az agyi kapcsolatot újraindítani, amely a leghamarabb adja meg magát trauma idején. Nekem ez nagyon érdekes és tanulságos volt, és az is eszembe jutott, hogy tán több különböző kezelési módja is van a traumakezelésnek, és ezt is gondolom, hogy legalább két csoportra oszthatóak az emberek aszerint, hogy ki az, aki inkább magába zárkózó, és ki az, aki aki inkább kitárulkozó, és azt meg már nagyon, de nagyon régen is olvastam traumakezelésről, hogy a nyitottabb és kitárulkozóbb, extrovertáltabb, szociálisabb embereknek nagyobb esélyük van a traumából gyógyulásra, pláne minél tanultabbak, minél intelligensebbek, erről régen írtam is itt, arra is emlékszem, és nekem meg van egy olyan elméletem is, hogy szerintem minél több traumát él át az ember, annál erősebb lesz, már ha nem roppan épp bele valamelyikbe, ugye… 🙂 Szóval nekem már ez a háború meg sem kottyan, nem hogy traumatizálna, azt hiszem! 🙂

Jelenleg úgy néz ki, hogy holnap tán visszatérhetünk az oktatási intézményekbe, már ha van a közelében óvóhely, pár nap múlva jelentezem, ha minden oké és ha el nem sodor az élet, addig meg én kifejezetten izgalmasnak találom ezt a percenként új hírekkel jövő, gyorsan változó világot, hogy most lesz holnap ovi vagy sem – majd kiderül! 🙂 Azt sem tudom, hogy edzés lesz-e vagy nem, viszont egy ma esti videókonferenciáról tudok az ovimban, úgyhogy akkor csak okosabb leszek utána! 🙂 Igyekszem továbbra is a viszonylag hírzárlatos boldog buborékomban élni azzal a jelszóval, hogy aki a múltban él, depressziós, aki a jövőben, görcsös, úgyhogy én maradok a mostban: most épp minden jó körülöttem hál’Istennek! 🙂

6. nap végi összefoglaló: esernyő akció és vaskard

Ott folytatom, ahol az előzőt befejeztem, a 40-es hírrel, amely remélem, tényleg álhír, mert olyan szörnyen borzasztó. Már a hírről értesülésem után nem sokkal eszembe jutott az esernyős kép, amelyet szerdán reggel be is vetettem, annyiban, hogy nem csak tényleg el is határoztam, hogy legyen bármilyen katonai akció is épp a fejem fölött vagy tőlem bármilyen irányban az országban, én az esernyő akciót hirdetem meg, és hirdettem is meg, meséltem is mindenkinek az elhatározásom pecsétjeként, ami alatt azt értem, hogy metaforikusan mindenkinek ajánlott előkeresni, vagy ha netán nem lenne, készíteni vagy venni a lelki esernyőjét a józan eszének megtartása érdekében abnormális helyzetben is, mint pl. egy háborúban, hogy az a sok szörnyűség, amely ránk zúdul, ne okozzon közvetlen sérülést. Szerintem ehhez elég csak gyakran emlékeztetni pl. magunkat arra, hogy épp milyen helyzetben vagyunk, mármint egy háborúba pl. elég sok minden rossz belefér, de attól még nem kéne belerokkanni sem testileg, sem lelkileg, ugye?

Ezért is döntöttem úgy, hogy ha már benne maradtam abban a csoportban, amely egy sok évvel ezelőtti jógaórámhoz tartozik, amelyre jártam, de inkább csak elméletileg, mint gyakorlatilag, mindig közbejött valami, szóval tényleg évek óta csak gondolatban jógáztam 😀 , a háborús helyzetre való tekintettel meghirdettek napi két ingyen online jóga órát, egyet délelőtt, egyet meg koraeste, ami miatt úgy éreztem, hogy egyáltalán megéri felkelnem, mert különben szívesen átaludnám ezt az egész hülyeséget, pláne még mielőtt tényleg megváltoztatna engem, netán rossz irányba. Arra gondoltam rögtön, miután láttam ezt a hirdetést, hogy mikor, ha nem pont ilyenkor kell az embernek jógáznia, pláne, ha amúgy meg egész nap csak a képernyő előtt ülnék, hogy kipróbálhassam, hogy elég gyorsan nyílik-e a lelki esernyőm…

Pont a reggel tízkor kezdődő jóga előtt kaptam a munkahelyemről, a Waldorf-féle stílusú ovimból egy hosszú listát azzal kezdve, hogy most a népünk minden tagja traumát él épp át, ennek következményei egyénekre pedig a következők… Jóga előtt nem volt időm az első pár mondatnál többet olvasni belőle, de nagyon betalált nálam már ez is, és csak az járt a fejemben, hogy már végig is olvasnám az egészet, és utána tényleg érdemes is volt, mindenkinek el akartam küldeni, ami miatt magyarítanám is, de eddig nem jutott rá idő. Talán majd most!

A sátoros ünnep még nyugalmas hete alatt voltam szerdán – milyen véletlen, hogy erre miért emlékszem pont ennyire nagyon vajon? – egy magyar barátnőm sátorlátogatásán, amely direkt magyar délutánnak készült, és kellemes társaság verődött össze akkor ott, régi és új ismerősökkel, barátokkal, felnőttek és gyerekek, kisebbek és nagyobbak, itt élők és turisták, régi és új bevándorlók, nagyon érdekesen színes társaság gyűlt össze számomra, és olyan személyes történetekkel, amelyek nem éppen az akkor még gondtalan ünnep fényét erősítették, hogy finoman fogalmazzak, hanem sőt, éppen ellenkezőleg, kissé meg is feküdték a felkészületlen gyomromat akkor, annyira, hogy egy idő után, miután ettünk-ittunk és már csak cseverésztünk, egyre mélyebben és egyre nyíltabban mindenki egyre nehezebb dolgokat mesélt, én elkezdtem menekülőutat keresni magamnak, és mivel egy nagyobb gyereknek a telefonja eltűnt közben, örömmel jelentkeztem a kamaszoknak segíteni megkeresni. A telefon a végén szerencsére, hál’Istennek meglett, mire összepakoltunk, naná, hogy valami elpakolandó alatt volt, tényleg ב”ה!

Ahogy kitört a háború szombaton, én talán másnap bekerültem egy ebből a társaságból álló virtuális csoportba, ebből a társaságból többen is a sürgős Magyarországra jutásukat szervezték, akinek meg nem volt olyan sürgős mehetnékje, annak itt volt szüksége gyakorlati segítségre, amire nekem már tényleg vasárnap eszembe jutott, hogy szíves örömest lennék vele fizikailag is, ha le tudnék szakadni a képernyőről, mind a mizuzásokra való válaszolások, mind a hírek ellenőrzése miatt, még ha csak felületesen is, és tényleg sokkal ritkábban, és mivel nekem munkám amúgy sem volt, az egész nap a képernyő előtt ülés meg amúgy sem túl egészséges sem testileg, sem lelkileg, eddig nem nagyon moccantam ki, szerdán meg már magánba is írt, hogy segíthetnék, örömmel mentem vissza hozzá, a vendéglátónkhoz segíteni a házimunkában, a gyerekekkel, ennek a barátnőmnek, ám sokkal később indultam, mint én is szándékoztam, meg ő is kérte, mert úgy éreztem, hogy ezt a bizonyos 30-as listát muszáj volt végig is olvasnom, legalább héberül, lelki erőként az utcára kilépéshez. Ó, egy ponttól már magamnak is fordítottam hangosan, hogy felfogjam, aztán el is kezdtem felvenni hangrögzítővel, mert tényleg le akartam írni magyarul, és le is fogom, így még hamarabb, de jó, hogy most eszembe jutott! 🙂 Na, tessék:

1. Amit most élünk át, az éppen egy trauma – személyesen, közösen és minden generációban.
2. Fontos azt is figyelembe venni, hogy legtöbbünknek ez az első traumája, amely ekkora, még annak is, aki hozzászokott a feszült biztonsági helyzethez, ez más mértékű.
3. Mint ilyen, belső törést okoz, ettől trauma, és emiatt van, hogy legtöbbünk nem jut szóhoz, nem tudjuk összeszedni magunkat, lebénultunk, sokkolódtunk, nincsenek eszközeink. Ilyen egy trauma, amelyen nehéz a valóságra reagálnunk.
4. Ezért bármilyen módon kifejezhetjük ezt, legyen az akár szorongás, akár éppen sűrű tevékenység, vagy épp bezárkózás otthonra, netán képtelenség a hétköznapi teendők elvégzésére, félelem – mindez teljesen normális ebben az abnormális helyzetben.
5. Most van itt az ideje az extra érzékenységnek, és ne legyen emiatt senkinek lelkiismerete vagy ne hibáztassa magát, ne is hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mindenkinek más az élménye, ami csak a sajátja.
6. Mindenki úgy boldogul egy traumával, ahogy tud, általában automatikusan, amihez együttérzés és kedvesség szükséges most.
7. A trauma kezelésének módja nagyon hasonló a csonttörés kezelésééhez: becsomagolni és lefixálni, aggódni érte és sok támogatást adni neki, türelemmel várni a gyógyulást és vigyázni magunkra (esetünkben akár több törés is vagy újratörés…)
8. Időbe telik a felépülés, ami miatt össze kell szedni minden erőnket, hogy támogathassunk másokat, pl. a katonákat, a családot, a gyerekeket, vagy bárkit, akiknek szüksége lehet segítségre. Adni meg csak akkor tudunk, ha eléggé összeszedjük magunkat, ezért is fontos adni.
9. Ahhoz, hogy adni tudjunk, érdemes leellenőrizni, hogy van-e elég saját, szabad erőnk, egyszerűen enni, inni, pihenni, amennyit csak lehet, a magunkfajtákkal kommunikálni, kimenni a természetbe, amikor csak lehet, kertészkedni, játszani, mozogni, alkotni, írni (mit csinálok épp? 😀 )
10. Fontos kiszellőztetni néha az idegrendszert, pláne, ha sok minden gyűlik éppen össze, ezért bármiféle sírás, harag, félelem vagy arról beszélés, hogy miért nem tudunk beszélni, ez mind lényeges. Csakis így lehet megszabadulni a traumától, ha kimozgatjuk azt.
11. Most van itt az ideje annak, hogy segítséget kérjünk, nagyon sok szakember kínálja hozzáértését ingyen, és aki egy ilyen szolgáltatást vesz igénybe, annak tudnia kell, hogy az, aki épp segíteni próbál, ő is a saját tartalékait éli épp föl, és lehetőleg senki ne várja meg azt, hogy a sérülései elkezdjenek beforrni, míg segítséghez jut.
12. Nincs egy valami, ami mindenkinek kell, és nincs egy globális igazság, mindenkinek megvan a saját igazsága, mindenki maga tudja, hogy ő mitől gyógyul, hogy hogyan tudja leküzdeni a sokkos állapotot. Ebben általában az segít, ha tevékenykedünk, tesszük a dolgunkat, lefoglaljuk magunkat, de akkor is, ha csak kezelést veszünk igénybe, vagy akár csak pozitív energiát küldünk valakinek.
13. Ahhoz ragaszkodjunk, ami jót tesz nekünk. (pl. én a jógázáshoz, a mozgáshoz, a biciklizéshez…)
14. Ezzel kapcsolatban bármit is teszünk, nem leszünk egoisták, mert így haladunk kis dolgokkal a nagyobbak felé. Hiszen így dolgozzuk el az élet történéseit. Amikor épp nem kapunk levegőt, akkor adni sem tudunk semmit, és az, hogy egyáltalán vigyázunk saját magunkra, az épp a legtöbb és a legjobb, amit akkor épp adni tudunk másnak.
15. Ez egy hosszú folyamat lesz, attól függően, hogy kinek mennyi lelki ereje van (lásd magyarul a “szép” ideggyenge kifejezést…), ugye, és eszerint kell mindent mást is szervezni.
16. Le kell mondani mindenről, ami nem sürgős, ha valami netán túl sok, akkor ráért másnap is. Ha valami kibírja a halogatást, akkor az meg is fog várni.
17. Másfelől viszont, ha az lenne a kérdés hogy pl. rendet kéne rakni a lakásban vagy papírok között, netán a szekrényben lecserélni a téli és nyári ruhákat, annak pont most van itt az ideje, mint minden más hasonlón fontos apróságnak, mivel ezzel kaphatjuk vissza a a kezünkbe az irányítást valamennyire az irányíthatatlan káosz tengerében. Ezt senki se sajnálja magától, ez egy egyszerű mód arra, hogy hogyan ne omoljon össze senki, ez a legjobb idő a rendrakásra, kívül és belül is.
18. Nem kell a pátosz! Vigyázzunk a szélsőségességel! Könnyen látjuk trauma során fekete-fehéren a világot, pedig az szürke (szerintem meg színes…), és fontos emlékeznünk arra, hogy hogy térünk vissza a szélesebb perspektívához (ez milyen jól jön most nekem, komolyan!!! Lásd első napi bejegyzésem értékválsága….). Pl. amikor valaki olyat mond, hogy oda az országunk!, akkor jó eszébe juttatni, hogy olyan sok jó ember van, akik segítenek és támogatnak és kellemes velük lenni és milyen jó is a kölcsönös barátság.
19. Próbáljunk meg az is-is hozzáállásra koncentrálni és ne csak az egyik végét fogjuk meg semminek, legyünk nyitottak más nézőpontokra is! Ez elég jó módszer a túlélésre.
20. Hallgassatok zenét! Egyetek jókat! Öleljétek, akit csak lehet! Gondolkozzatok alapvető dolgokban, az infrastruktúra megőrzésében! Térjetek vissza a fizikai szükségletekhez!
21. Bárki bármit mond, az szélsőséges, ami megtépázza az emberi kapcsolatainkat (ó, igen! Már küldöm is neki is… 🙂 )
22. Megsérült a szív, a lélek, és időbe telik, míg begyógyul. Vigyázni kell rá, pl. kerülni a feszültséget, a haragot, ha meg mégis szükséges, akkor az legyen határozott és rövid, aztán meg térjünk vissza a nyugalomhoz.
23. Figyeljetek a kommunikációra való szükségletetekre vagy jelenlétetekre a különböző társadalmi hálózatokon: egyfelől jót is tesz, amikor van kivel megosztani a feszültségeinket, és így azt csökkenteni valamennyire, ugyanakkor éppen onnan lehet értesülni a további léleknehezékekről, ezért ha túlzásba visszük, akkor több nehézséget okoz, mint amennyire segít. Érdemes megfigyelni, hogy mibe is fogunk bele, azaz mennyit és mikor, és mi az, ami éppen drága energiákat von el.
24. A trauma egy energiaszivattyú, és mint ilyen könnyen lehet félelmetes, végtelen örvénybe kerülni benne, amivel vigyázni kell, ugye. Ezért jó megint csak visszatérni a kétkezi tevékenységekhez, mint rendrakás és takarítás, ugye.
25. Imádkozz! Akkor is, ha nem vagy vallásos! Ez a legalapvetőbb dolog. Az a szép az imában, hogy egy erőhöz fordulunk, amelyből erőt kapunk. Vallás nélkül lehet a földhöz is imádkozni, a kertészkedéshez, vagy akár a szélhez is, ha Isten nélkül szeretnénk mindezt. Egyébként is sokáig fog tartani a gyógyulás, így van időnk belejönni az imádkozásba. A szív kérdéseit ki kell mondani hangosan!
26. Engedjük meg az embereknek, hogy szétessenek, hogy szomorúak legyenek, hogy féljenek, hogy megéljék az érzéseiket! Ez csak azt jelenti, hogy ők is emberből vannak.
27. Figyeljetek a pozitív történetekre, lélekemelőkre, sikertörténetekre, a napi sok kis jó dologra, amelyek segítenek jobb kedvre derülni, mint pl. a madárcsicsergés, vagy bármi kis jó dolog.
28. Tartsatok néha önvizsgálatot, hogy milyen egyedül lenni, ez néha nagyon fontos, pl. más emberekkel való kapcsolatban, pl. hogy rendben van-e légzésed, vagy kéne pár nagy levegő. Néha érdemes eltávolodni bizonyos interakcióktól, és néha ez még ha vissza is vethet némi támogatást, összességében jövedelmező. Meg kell tanulni egyedül lenni akár hosszabb időre is, de tudni kell azt is, hogy kire lehet támaszkodni.
29. Ne felejtsek el levegőt venni, pontosabban lélegezni! A kilégzés fontosabb! Az segít az idegrendszer nyugtatásában. Meditálás ezért is hasznos. Érdemes néha megállni egy pillanatra és megfigyelni a légzésünket, ez csak egy pillanat és nem lehet túlzásba vinni.
30. Legyetek jók magatokhoz! Simogassátok meg a fejeteket! Kapaszkodjatok valami látómezőbe! Azért legyen fegyver is a kézbe, így egyik kézbe fegyver, a másikkal simogassátok magatokat!

Ezt a listát egy pszichológus írta és ez bennem sok gondolatot és érzést keltett, de nagyon jól esett összességében, egyes pontjait kifejezetten szerettem, pl. hogy milyen jó, hogy 2023-ban vagyunk, nem pedig a középkorban, vagy még régebben, mert most már annyi kutatás készült mindenféle traumáról, háborúkról, hogy én valahogy abban hiszek, hogy jobbak az esélyeink a gyorsabb gyógyulásra, mint mondjuk száz éve vagy még régebben.

Kicsit megviselt az is, hogy mindenkitől azt olvastam-hallottam, hogy hosszú háború lesz ez, de aztán egy reménytelibb pillanatban eszembe jutott egy réges-régi vicc, amellyel valahol azért magamat is nyugtatom, úgyhogy ide is kiteszem, hogy másokat is nyugtasson, mert hátha van még olyan, aki nem ismeri tán:

Az Örökkévaló megelégeli a világ bűneit és elhatározza hogy egy hét múlva egy új özönvízzel elpusztítja az emberiséget. Ezt dörgedelmes égi szózatban közli is a világ népeivel. Erre a világ vezető politikusai népeikhez fordulnak. Az amerikai elnök tévébeszédet mond:
– Amerikai testvéreim! Egy hetünk van arra, hogy böjtöléssel, vezekléssel, jótékonykodással megpróbáljunk a mennybe jutni!
A szovjet pártfőtitkár is beszédet tart (na, ugye, hogy milyen régi már ez a vicc? 🙂 ):
– Elvtársak! Nyissátok fel a raktárakat, vigyétek haza az élelmet, a vodkát, egy hetünk van arra, hogy megpróbáljunk jól élni!
Az izraeli miniszterelnök beszéde rövid:
– Zsidók! Egy hetünk van arra, hogy megtanuljunk a víz alatt élni!

Ez részemről az optimizmus hangja, hogy valahogy majd csak lesz! 🙂

A szerdai napom egyik legnagyobb örömhíre az volt, hogy végre újra van sportfoglalkozás, vagy legalább is az, ami visszatért az ünnepek és a háború miatti leállás után: nem is tudom, hogy meséltem-e itt arról, hogy szeptember elején elkezdtem cselgáncsozni, életemben először, és nem is annyira saját ötletként, sőt, nem is nagyon volt hozzá kedvem, de ha már ő már egy éve jár az aikidozás bő évtizedes gyakorlása mellett, akkor reméltem, hogy így többet látom 🙂 , mert így is eljár otthonról dolgozni, és előtte is hiányoltam a társaságát a hétköznapokból, ha csak dolgozik és aikidózik, de hogy egy éve már mellé még dzsúdózik is, és utána aikidozik, pfff… Akkor gondoltam, megyek én is! 🙂

Mivel a 30-as lista végig is olvasása és értelmezése miatt későn indultam el a barátnőmnek segíteni otthon, a délutáni jógára viszont haza akartam érni, hát még az edzésre, emiatt viszont nem túl sok időt töltöttem nála, viszont számomra annál jelentősebbet, mert annál jobban megértettem a szükségleteit, amelyekre pl. ma egész nap próbáltam segítséget találni.

A végre visszatért edzésnek már csak a gondolata is annyira feldobott, hogy még most is könnyedén röpdes szívem a gondolatára 🙂 , hát még ott milyen jó volt már csak az edzés eleji bemelegítő futás, pedig még mindig utálok futni, mégis akkora, de akkora energiabomba szabadult föl bennem közben, hogy az jutott eszembe, hogy hogy is tanultuk töriből, hogy előbb volt a gondolkodom, tehát vagyok, aztán ennek még voltak újabb formái, én meg hirtelen úgy éreztem, hogy mozgok, tehát vagyok! 🙂 Akkora vigyorral jöttem haza onnan, hogy elkezdtem már majdnem szégyellni magam miatta, hogy hogy vigyoroghatok így ilyen háborús helyzetben, de még szerencse, hogy nem hiszek a szégyenben, ugye. 🙂

A szerdai napom másik óriási örömforrása a már bő kétéves unokahúgom hangüzenete volt ❤ ❤ ❤ , amelyet pont az amúgy is feldobott állapotomban találtam, hát teljesen elaléltam, pláne a leírásától, hogy amióta tényleg gyakrabban videótelefonálunk már szerencsére, ב”ה, hogy én lehessek a kétdimenziós nagynénje 🙂 , de akkor lásson is néha 🙂 , most viszont ő akart velem beszélni ❤ 🙂 , de én épp edzésen voltam, így hangüzenetet hagyott! ❤ 🙂 Imádás! 🙂 😀

Ma meg csütörtök után vagyok már, amikor majdnem egész nap ki sem dugtam az orrom a lakásból, de végül szerencsére mégis, bár a napsütésről pont lemaradtam sajnos, de legalább volt barátnővel és cuki gyerekkel tali, hintázás, sétálás, egy kis kimoccanás. Mindez tehát délután, előtte viszont kellemes kötelességek:

Mint írtam fentebb, először is jógáztam ma reggel is, aztán meg a segítségre szoruló barátnőmnek kerestem segítséget, illetve az ovimból kaptam nagyon szívmelengető kihívásokat, pl. szétosztottuk az ovim dolgozói között a gyerekeket, és így én is kaptam párat, hogy hívjam föl őket, mármint a szülőket, érdeklődni a hogylétük felől, konkrét kérdésekkel is, hogy van-e olyan, aki bevonult vagy sérült, netán rosszabb a családjukban, hogy töltik az időt, és akar-e a gyerek velem beszélni, meg tudunk-e segíteni valamiben – én már csak a gondolattól is olyan boldog voltam, komolyan, hát még amikor beszéltem is a cukikákkal, micsoda egy hálás feladat már! 🙂 Szerencsére segítségnek mindenki csak videót kért, amely amúgy is a még teljesítendő kihívásaim között van, mert amúgy is megkaptam fentről ezt is, hogy ha már az oviban is szoktam furulyázni, akkor vegyem föl, hogy furulyázom és küldjem el, na, azt nem éjjel fél kettőkor fogom… 🙂

Újabb lelki kihívásom a kinek-minek érdemes hinni és kinek-minek nem kérdése, honnan tudhatom, hogy mi igazi és mi álhír, pláne, ha vannak olyan információk, amelyek félelmet kelthetnek bennem vagy másokban, meg egyáltalán: hol van a határ az óvatosság és az aggodalom között, ez még mindig aktuális kérdésem, és amikor olyan magyar barátom aggódik a hogylétem felől, aki szintén Izraelben él, ám nem Jeruzsálemben, akkor most vajon ő aggódik túlzottan, vagy én nem vagyok eléggé képben, mindenesetre én biztonságban és jól érzem magam az otthonomban, amelyet szeretek, ezért elhagyni sem sietek, de vajon mikor jön el az a pont, hogy igen? Nem tudom. Ma viszont kaptam egy szám nélküli telefonhívást, és a követségről hívott egy nagyon kedves női hang, mindössze a hogylétemről érdeklődve, ami nagyon jól esett, köszönöm szépen, tényleg jól vagyok, ב”ה, hál’I’nek, így meg, hogy még a követségről is külön rákérdeztek, így meg pláne! 🙂

Reggel, illetve a pénteki nap folyamán kiderül, hogy egyes félelmetes hírek csak megfélemlítések, kitalációk vagy valóságosak voltak, én mindenesetre nem szándékozom elhagyni a lakást, vagy legalább is az épületet egész nap, ha ez a komfort zónám, azzal együtt, hogy továbbra sem értek egyet a jobb félni, mint megijedni mondással, szerintem ez az ésszerű, még akkor is, ha így a pénteki munkámról lemondok inkább elővigyázatosságból. Nem félek, csak nem szeretek az oroszlán bajszával játszadozni, és ha egyes hangok nem belőlem otthonmaradásra intik a lakosságot, akkor az nem nehézség számomra, hanem inkább kényelem.

Ja, és vaskard lett a háború neve. Mert miért is ne.

4. napi jelentésem

Felmerült bennem a szükséglet, hogy elkapjam valahogy az idő fonalát így naplózva kb., mert tényleg a számomra legkedvesebb hozadéka ennek a nyamvadt háborúnak az, hogy újabb és újabb száz éve nem beszéltünk barátok bukkannak elő különböző kommunikációs csatornákon és érdeklődnek hogylétem felől, akinek az elejétől kezdve kéne mindent elmesélni, de már kezdenek összecsúszni a napok, vagy inkább szét, és valahol talán még az is motivál, hogy mi van, ha csak ennyi marad belőlem egyszer tán, akkor legalább egyértelmű legyen, hogy hogy is volt ez a vége… De persze ne legyünk ilyen negatívak, hanem legyünk inkább pozitívak! 🙂

Ott folytatom, ahol az előző bejegyzésemet abbahagytam: vasárnap éjjel, de pontosabban hétfőn hajnalban, amikor is bepótoltam az addigi lemaradásaimat és nem csak, hogy híreket olvastam-néztem, hanem ráadásul még sokat is. Az tényleg nem volt jó ötlet. Még vasárnap este kaptam értesítést a reggel tízkor tartott online jógaóráról ingyen, amit nehogy már kihagyjak, mikor jógázzon az ember, ha nem pont ilyenkor, bár emiatt szűk öt órát aludtam csak, ugye, ami nagyjából borítékolta is, hogy hogy teljen a hétfői napom: szörnyen.

A jóga tényleg jót tett nekem, az álmosságom ellenére is, és kicsit pozitívabban láttam az előző napi értékválságomat, másokkal erről elmélkedve közösen puhultam is valamennyire, és már nem akartam teljes Gázát ledózerolni, mert már el tudtam képzelni, hogy nem mindenki terrorista ott, ám a terroristákkal mi legyen rész sajnos nem változott, sőt… És akkor még nem is tudtam, hogy milyen hírt kapok ma este… Az megint porig égetné nem csak Gázát, de a teljes muszlim világot könyörtelenül sajnos.

Az hagyján, hogy ki sem moccantam a lakásból egész nap, leszámítva azt a plusz két légiriadó szirénát, amely miatt természetesen az óvóhelyre vonultam, itt mondjuk azért megjegyezném, hogy az elsőnél rögtön a fenti szomszédékhoz mentem a házi óvóhelyük kényelmére pályázva, ám ők nem nyitottak ajtót sem a kopogásra, sem a csöngetésre, közben továbbra is szól a légvédelmi sziréna, Jeruzsálemben 90 mp, azaz másfél percünk van óvóhelyre kerülni addig, és szélsőséges gondolatok és érzelmek gyors hulláma söpört végig rajtam akkor ott azonnal, amikor nem nyitottak ajtót:

Vajon otthon vannak, de nem akarnak ajtót nyitni másoknak…? Ugyan már, miért lennének ilyenek… Talán csak nem hallják…? Akkor csöngetek is! Még mindig senki nem nyit ajtót, a sziréna meg tovább visít persze. Közben jönnek mások is utánam föl, méghozzá az idős falszomszédom és a nem rég szült lánya a kisbabájával és vélhetően a gyerek apja, akik közül mind az idős néni tyúklépésekben szedi a lépcsőt, a kisbabával meg pláne nem praktikus lépcsőn futkorászni, én viszont rögtön sprinteltem fölfelé, de csak nem nyitottak ajtót. Érdekes volt számomra észrevenni, hogy valószínűleg kialvatlanságom miatt mennyivel erőszakosabban próbáltak a negatív gondolatok és érzések betódulni tudatomba, pl. hogy biztosan direkt nem nyitnak ajtót, hanem a saját óvóhelyükön ülve nevetnek rajtunk az ajtajuk előtt, miközben a jobbik eszem próbálja átvenni a vezetést azzal, hogy ugyan már, mégis hogy merülhet fel egyáltalán ilyen bennem? Ja, a kialvatlanságtól, oké… Szóval futás le a pincében lévő óvóhelyre inkább (egy kicsit tisztábbnak tűnt, de tán csak jobban szét lett hordva a kosz, a csótányok még ugyanott fekszenek…), és ott a megfejtés: a kedves bácsi is a pincében van, pont jött vagy ment valahova, és vszeg a kapuban érte a légiriadó. Hogy megörültem neki, még mondtam is neki, hogy na, akkor lám, ezért nem voltál otthon! 🙂 A fejemben meg közben a pozitív énem épp nyelvet nyújtott a kialvatlanságból táplálkozó pesszimizmusora… 🙂 A második légiriadóra viszont már otthon voltak mind a ketten, volt nagy ölelés, jó hangulat, kanapé, ismerkedés még jobban, és mindenki haza újra.

Nagyjából ki is törölném az egész hétfői napomat a múltamból, olyan nyomorúságosan telt érzelmileg, de erőt adott az, hogy tudtam, hogy nekem ki kell aludnom magam, hiába jóga, ami tényleg jó volt, de nem kellett volna ezért felkelnem.

Jelentős eseménye még a tegnapi napnak az is, hogy feliratkoztam a követség konzuli szolgálatára vagy mi az, kitöltöttem egy csomó adattal a megfelelő adatlapot, hogy a magyar állam tudjon rólam, mindezt talán épp a két légiriadó között, és amikor visszajöttem a másodikról láttam, hogy küldtek e-mailt a vészhelyzetről, na, ez felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon élőben is működik-e vagy csak utólag szól mindig, hogy vészhelyzetben voltam? 🙂 Úgyhogy letöltöttem a telefonos alkalmazását is, be is jelentkeztem rajta, és láttam, hogy van külön vészhelyzeti menüpont, ahol a háborúról írnak, és két gomb alatta: biztonságban vagyok az egyik, a másik meg segítséget kérek. Számomra az a csoda ebben, hogy feltűnt, hogy már csak az, hogy ez a telefonomon van és úgy érzem, hogy a magyar állam vigyáz rám és bármikor rányomhatok arra, hogy biztonságban érzem magam, ez a gombnyomás egyszerűen tényleg biztonságérzetet ad, tök érdekes szerintem. 🙂

Este volt egy másik videókonferencia, főleg Magyarországon lévő érdeklődőkkel-aggódókkal, ahol egy pár olyan magyarral szerepeltem együtt, akik szintén Izraelben élnek, különböző helyeken, az kissé felvidított, pláne, hogy ez utóbbiak többsége általam régen látott és nagyon szeretett, ősrégi barátaim, és igazán jól esett mind egy kicsit kiszellőztetni a saját nézőpontomat, mind másokét megismerni és érezni mások aggodalmát. Ott pl. megtudtam, hogy az általam eddig előző két háborúnak hívott esemény nem csak, hogy semmi a mostanihoz képest, de hogy azok tényleg csak katonai akciók voltak, nem olyan igazi háborúk, mint ez most. Az kicsit megijesztett és nem tett jót az amúgy is kialvatlan lelkemnek, hogy hosszú háborúnak tippeli mindenki, ez adott még egy pofont az amúgy is nyüglődéseimhez… Elhangzott egy olyan körkérdés is, hogy miben segíthetnek azok, akik nem távol vannak fizikailag, és én rögtön rávágtam, hogy azzal, ha rákérdeznek, hogy élünk-e még. Ez nekem tényleg sokat jelent mindenkitől!

Igyekeztem korán lefeküdni, hogy ne borítsam fel a napirendem, valamennyire sikerült is, vagy legalább is hajnali ötnél korábban, sőt, esetleg még éjfél előtt is, de nehéz nem válaszolni a sok-sok aggódó és kedves üzenetre!

Most meg kedd van, a kétszer jó nap, ugye 🙂 , ezzel a pozitív hozzáállással indultam neki ennek a mai napnak, amelynek lassan vége, és a mai napot viszonylag kialudtan is kezdtem, bár a reggeli jógáról lemaradtam az üzenetáradat miatt, amiért kissé morcos és csalódott voltam, no, nem az üzenetek miatt, azok éppen boldoggá tettek, hanem mert nem figyeltem az órára, de tán majd holnap sikerül! 🙂 Nagyon szerettem volna kimoccanni én is, sőt, már konyhai hiány is jelentkezett és be kellet volna vásároljak, de valahogy nem bírtam egyáltalán elindulni, sőt, még a géptől felállni is nehezen, mert mindig van valami, még ha jó is is, hát még ha rossz.

Egészen addig, amíg meg nem kért egy kollegám, hogy ellenőrizzem már az óvodánk épületét, hogy áll-e még, és egyfelől nagyon szerettem volna, másfelől nem tudtam megígérni, mert úgy éreztem, hogy kezdem megérteni az agorafóbiásokat, akik ki sem lépnek a lakásból, hiszen vasárnap délután óta én sem voltam kint, pedig nagyon szerettem volna. Végül belegondoltam abba, hogy az óvodai vezetésnek szüksége van személyes épületellenőrzésre, és ezt én segítségkérésként fogtam fel, így pedig szárnyakat kaptam, összekaptam magam, a szeretett vasparipámra pattantam, és mintha csak dolgozni mennék, leszámítva, hogy most senki nem vár ott sajnos… Ó, de jó is volt bringán száguldani lefelé, és az autós forgalom a nagy csomópontokban olyan volt, mint máskor, mintha mi sem történt volna, bár lényegesen több volt az izraeli zászló, mint amúgy eddig volt… Vasárnap óta valahogy többet van a fejünkön a biciklis sisak a barátnőmmel, mintha ettől is védve éreztük volna magunkat és bár én kifejezetten utálom a sisakom, valahogy mégsem bírtam levenni, amíg az épületbe be nem értem érdekes módon.

Hazajöttem még enni, ám nem sokkal később újra biciklire pattantam, ugyanis a sokszor emlegetett női önvédelmi központ nyitott kapukat hirdetett, hogy aki feszültséget akar levezetni, mehet boxzsákokat püfölni, és én örömmel kaptam az alkalmon, jó is volt, hű, de jó volt, ha már két hete semmilyen sportfoglalkozás, előbb az ünnep miatt, aztán meg a háború miatt, volt mit kiadni magamból, és így most tuti jobban fogok aludni, már ha nem lesz újabb légiriadó, remélem!

Mondanám, hogy milyen kellemes és szép napom lett a mai, ha nem jött volna szembe velem valahol a világ szerintem legeslegszörnyűbb híre, amit egyelőre még fel sem tudok fogni… Remélem, nem lesznek tőle rémálmaim… Nagyon elkezdett érdekelni a külvilág reakciója az itt történtekre, hiszen annyi dokumentálás van tényleg mindkét oldalról, hogy egyre nagyobb művésznek kell lenni ahhoz, hogy félremagyarázzanak bizonyos helyzeteket, pl. a nem is említem legszörnyűbb hírre nagyon kíváncsi vagyok, hogy a nagy világ hogyan fog reagálni, mert az ép elmével szerintem felfoghatatlan. Talán ezen elmélkedve alszom el, de inkább a reggeli nyugtató jógára gondolok, hátha az tudja valamennyire csillapítani dühömet, haragomat, őrjönghetnékemet a hírre… Nyugodalmas éjszakát mindenkinek!

Háború, már megint, #3 nekem, 2. nap

Tegnap szombat reggeli – nekem hajnali – légiriadó sziréna ébresztő Jeruzsálemben, te, ez most megint gyakorlat vagy most igazi? Igazi, mert a gyakorlat egy kicsit máshogy hangzik – nahát! Tényleg? Nem is tudtam! Ma is tanultam valamit! Ja, meg azt is mondja ő, hogy korábban hallott valakit a csöndes duplaünnepi jeruzsálemi utcán kiabálni, hogy HÁBORÚ, HÁBORÚ! Mi…? Ne már… Akkor most mit csináljunk? Megint a lépcsőházba kell kimenni, mint az előző háborúmban, még két lakásommal korábban, még az előző emberemmel? De mit vegyek fel…? 😀 Á, nem, a lakásunk a legbiztonságosabb – szerinte. Nagyjából ennyi két mondat beszélgetés után már hallottuk is, hogy BUMM, és az tán még a légvédelmi sziréna félelmetes vinnyogásánál is félelmetesebb, hogy ez most akkor nem csak úgy szól…

Szerintem én korábban nem hallottam bummokat, vagy csak nem emlékszem rájuk 🙂 , viszont érdekes visszaemlékeznem most arra, hogy akármilyen tisztán és közel is hallottam a bummot, valahogy rögtön az volt az első gondolatom-érzésem, hogy de jó, hogy nem a fejünkre esett! 🙂 Éljen a pozitív hozzáállás! 🙂 Tényleg nem rázott meg különösebben, de azért fura volt ennyire közel érezni hirtelen, a szombat reggeli édes álmaimból ébresztve még félálmomban…

Ettől meg az jár a fejemben, hogy elaludtam a nyakam, tesóm szülinapja van, zsinibe akartam menni a Tóra örömünnepét ünnepelni, pláne, hogy este meg is ígértem ott valakinek, hogy felkelek emiatt reggel, de így…? Ú, tényleg, a család, na, ők tuti ráparáznak, ahogy megtudják a hírekből, úgyhogy szombat és ünnep és zsini ide vagy oda, előzzük meg gyorsan a parát egy minden okéval. De alig írom le mindezt nekik és máris újra szól a sziréna, és vinnyog, és újra BUMM #2, és végül is de jó, hogy hétvége van és együtt vagyunk itthon, mert egyedül azért vszeg kevésbé lazán vettem volna mindezt…

Egészen a 3. légvédelmi szirénáig és az azt követő BUMMig még azzal voltam elfoglalva, hogy akkor most menjek zsinibe vagy ne, de azért zsinire készülve öltöztem, haha, aztán lemondtam róla 😀 , aztán még két sziréna és bumm, amíg hallottam zajt a lépcsőházból, úgyhogy és kinéztem, hogy mi van ott, tán tényleg oda kéne kiállni, és látom, hogy emberek jönnek fel, és mondják, hogy van a pincében óvóhely, menjek én is, hát, akkor talán az mégis csak biztonságosabb… Ő kikéri magának, hogy ki kelljen moccannia, amúgy sem hisz abban, hogy bármi baja lenne, neki nincs türelme a többi lakóval arról diskurálni, hogy most akkor miért meg mi van meg mi lesz – én meg válasszak közte és a józan eszem között…? Pfff… Ez a második nem szeretem dolog ebben, azután, hogy nem hagytak aludni ezek a szirénák meg rakéták… De tudom: ennél nagyobb bajom ne legyen, szerintem se! Mindenesetre aztán már mentem a pincébe, bár ehh, koszos, csótányos, szerencsére döglöttek és a lakói diskurzus arról szólt, hogy biztos-e, hogy olyan biztonságos ez, ehh-ehh…

Amikor lefelé mentünk, két néni épp fölfelé, mondtuk nekik, hogy a pincében van a bunker, de az egyik mondta, hogy neki van otthon saját, házi bunkerszobája, menjünk mi is nyugodtan hozzá – hát a csótányos kaland után én inkább hozzá mentem, amúgy is volt még bőven sziréna és bumm, 8 vagy 9, volt bumm sziréna nélkül is, az még izgalmasabb, hát még a szomszédok beszélgetései, a tévét néző és a sábátot tartók érdeklődése a hírek iránt, rögtön teóriák gyártása, hogy miért, hazatérve meg kérdezi mindig az ember, hogy mi hír a szomszédságban, nem is fárasztom magam a miértek fantáziálásával, ez van.

A tűzvonalhoz közel lakó pajtásaimra gondolok, hogy menjen már ki az ünnep, mert többek iránt is aggódom, akik addig úgysem válaszolnak a telefonra, de azért is aggódtam, hogy az ünnep végére elárasztanak az üzenetek, így is lett, még ha kedves is a törődés, köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, jól vagyok, vagyunk, csak elaludtam a nyakam… 🙂 A szombat este meg azt is hozta, hogy hiába volt egy hét szünet a sátoros ünnep miatt mindenhol, mindenben, munkában és szórakozásban egyaránt, már vártam, hogy visszatérhessek, erre most a háború miatt sem munka, sem sportélet, ez újabb indok a morcogásomra, de újra csak tudom: ennél nagyobb bajom sose legyen.

Még ha a szombat este a munka lemondását is hozta mára, azért oktatási intézményként, sőt, abból is Waldorf pedagógiai stílusúként (azaz nem teljesen olyan, de azért félig) (február óta óvónősködöm…), azért gyors helyzetreagálás is kellett onnan is erre és volt egy tök érdekes videókonferencia arról, hogy hogyan tudunk a gyerekekkel beszélni a helyzetről, illetve mi van, ha egy gyerek vagy egy szülő túlzottan aggódik, mindezt pedig egy háborús traumákat kezelő központ vezetésével. Minden, ami elhangzott ott elég evidens, mégis jó emlékeztető volt sok mindenről, jegyzeteltem és már be is gépeltem magyarul, ha valakit érdekel, szívesen megosztom, írhat ide is, vagy bármilyen más csatornán is megtalálhat.

Nem kizárt, hogy ez a videós fejtágítás hozzájárult a tényleg egész nyugodalmas kiegyensúlyozottságomhoz eddig, ebben szó volt arról is, hogy óvjuk a gyerekeket a hírektől, azt meg csak én teszem hozzá, hogy lehetőleg magunkat is, pláne a képektől és a videóktól vagy hanganyagoktól, bár én eddig is struccpolitikát hirdettem és űztem, ezt a rakás szirénát és bummot nem kell a hírekben olvasni, hallottam a saját fülemmel is, ma meg végül is örültem is a szabadnapnak, pedig már tényleg hiányzott a munka. Őt is felhívta a főnöke még este, hogy dolgozhat otthonról, de naná, hogy reggelre muszáj volt bemennie dolgozni, mert nem bír megmaradni otthon, vagy csak tipikus izraeli, aki szerint nehogy már meg kelljen változtatni valamit is az életemben azért, mert háború van… Benne még él a koronás lezárások poszt-traumája kb., hiába mondtam neki reggel, hogy nem arról van szó, hogy kijárási tilalom lenne, a játszótérre lemehetnénk együtt sétálni, levegőzni, de szerintem, ha nem muszáj, akkor nem kéne bemenni, szerinte muszáj volt, ki tudja. Ő bement dolgozni, én meg elmentem biciklitúrára valamikor a nap közepén, mert nehogy már itthon üljek egész nap én sem, pláne, ha már vagy 24 órája nyugi van körülöttem, csak az ég dörög egész nap a repülők miatt… Sehol egy lélek, mindenki otthon vagy behívva, gondolom, kihaltabb a város, mint a koronás lezárások vagy az engesztelés napján, minden zárva. Mondjuk visszafelé már láttunk pár embert, és a játszótér is egészen megtelt.

Aztán jött ennek a második napnak a vége, ami miatt egyáltalán eme poszt írásába fogtam, ugyanis valami történt, történik velem épp: ismerős-barátok profiljait nézegettem, hogy ki posztolt bármit is az eseményekről, már ha egyáltalán, és hiába vagyok én a struccpolitika leghűségesebb követője és emlékszem még a tegnap esti leckére, hogy nem tesz jót a lelki egészségnek a hírolvasás, nézés, hallgatás, mégis elkapott a gépszíj és mindent, de mindent el akartam olvasni, megnézni, meghallgatni, és ezt meg is tettem. Ekkor kezdtem érezni változást magamon, méghozzá félelmetes változást az érzelmeimben, olyat, amelyet most itt ki kell írni magamból, mert úgy érzem, hogy éppen olyan emberré kezdek válni, aki nem szeretnék lenni.

Szerintem tényleg fontos kihangsúlyoznom magamnak is azt, hogy ez a harmadik háborúm, még ha az előző kettő tán csak katonai akció is volt csak, mert emiatt én már sok emberrel beszélgettem ezekről a dolgokról és még többek véleményét olvastam, láttam, hallottam mindkét oldalról, és most bennem is olyan mondatok visszhangzanak, amelyet olyan barátaim szájából hallottam, akivel eddig nagyon különböző állásponton voltunk politikailag, most viszont, a látott-hallott-olvasott híreim alapján az eddigi történésekről belőlem olyan szélsőségesen negatív reakciókat váltanak ki, amelyek kihatnak a politikai hovatartozásomra is, és én nem szeretnék semmiféle szélsőségességhez tartozni, mégis szélsőséges érzéseim vannak.

Jó, hogy most eszembe jut a szülőknek szóló videókonferencián tanultak, pl., hogy minden érzés rendben van, pláne a negatív érzések és egy háború egy abnormális helyzet, ahol törekednünk kell a normalitásra. Én mégis attól tartok, hogy ez a mostani háború és az arról való információim egyszerűen megváltoztatnak, talán már meg is változtattak engem, talán fájdalmamban, igen, erre jó ráismernem, illetve tehetetlenségemben, vagyis pont arra reagálva nagyon is szélsőséges cselekedetekre gondolva.

Amikor a péntek esti zsinagógában J. barátnőm kiszúrta egy barátját a férfiak között, majd rögtön hozzátette, hogy miért van nála fegyver, akkor még egyetértettem vele és még mondtam is neki, hogy egy dolog, hogy miben hisz az illető férfi, de hogy még a zsinagógába is fegyverrel jön a Tórával táncolni a szent sábbát napján, az tényleg fura és nem értem, hogy miért. Péntek este nem értettem, vasárnap este már kicsinek tartom a kis pisztolyát és magam is gépfegyverrel járnék mindenhová ezt ajánlva minden más honfitársamnak is!

Írom ezt azzal együtt, hogy tudom, hogy fegyverrel nem lehet békét csinálni, de az önvédelmet alapvető emberi jognak tartom.

Ezzel együtt nem szeretnék gépfegyverrel élni, járni, ahogy egyáltalán nem szeretem a fegyvereket, de nem szeretem az egyenlőtlen harcokat sem, amikor pl. olyan terroristák ellen kell harcolni, akiknek a saját életük sem fontos, mégis legyünk kulturáltak és emberi lélek tisztelőek, akkor is, ha ő maga nem tiszteli a a saját életét sem.

Az is feltűnt most, hogy egy kicsit németes a rengeteg videódokumentálás, a terroristák részéről értem én, hogy a megfélemlítés a cél, és én nem vagyok hajlandó félni, ehelyett cselekednék, porig égetnék minden terroristafészket, és a kalkulált veszteség kifejezés kering bennem, amikor a hadifoglyokra gondolok, mert eszembe jut az is, hogy hogyan lehet zsarolni a túszokkal a kormányt akár 1000 terrorista kiengedésével is a börtönökből, akkor inkább legyen a bumm a fejbe, és részvétünk a hadifoglyok családjainak, ha tényleg elzárnák a vizet, a villanyt, a mindent ott, és konkrétan ledózerolnák a teljes terroristatelepet.

Nehéz szavak ezek nekem is, és mégis ez van bennem azok után, amiket láttam-olvastam-hallottam, és én nem szeretnék ilyen ember lenni, de nem tudok aludni hajnali négykor, mert felzaklattak a hírek és az még jobban, hogy mit tesznek velem, milyen mondatokat iratnak le velem, de ez tükrözi a legjobban a fájdalmam, és most nem tudok másra gondolni.

Azt gondoltam, hogy ki tudom bogozni saját magam, de nem sikerült, úgyhogy inkább egy másik tegnap tanult bölcsesség jut eszembe a videókonferenciáról: emlékeztessük magunkat vagy a gyerekeket arról, hogy ennek a háborúnak is vége lesz egyszer, és akkor talán én is könnyebben meghallom már a liberálisabb és demokratikusabb hangokat, ám most, a harmadik háborúm második napjának végén csakis radikálisan szélsőséges érzéseim és gondolataim vannak, akármennyire is nem szeretem magam így.

Újabb konfliktus a Közel-Keleten, és egy újabb bennem… Talán kialszom… Remélem… Talán álmodok egy megoldást, hogy maradhassak az, akinek szeretem magam, mert így nem szeretem magam, de érzem, hogy változom, és nem jó irányba. Reméljük, hogy ez csak ideiglenes, ahogy ez a jelenlegi háború is, és hogy így mihamarabb véget is ér… בע”ה.

Arról is volt szó a videókonferencián, hogy milyen fontos a reménysugárba való kapaszkodás, és én tényleg hiszek a hadseregben, hiszek az égi segítségben, hiszek az imák erejében, és mindenkit erre is buzdítok, és talán magamat is így tudom megmenteni, hogy ne váljak olyanná, aki nem szeretnék lenni, meditációval, imával… Remélem! Traumatizáló híráram? Igen, elhangzott a videókonferencián egy segélyvonal szám is, tán holnap felhívom ezzel, hogy nem akarok azzá válni, ami nem akarok lenni…

Ilyen egy háború? Hogy megváltoztat? Nem szeretnék más lenni, mint eddig voltam!!! Legyen már béke!