Speciális nevelési igény

2020. január 27. hétfő

Talán már írtam arról itt korábban is, hogy mennyire tetszik nekem az, hogy a magyarul alapvetően fogyatékosnak hívott állapotot (legyen az akár testi, de akár “csak” lelki is!) héberül különleges nevelésűnek hívnak, amit nem rég mondtam épp egy tényleg nem rég, alig két hónapja ideköltözött új barátnőmnek, DV-nek, aki azt mondta, hogy már magyarul is egyre inkább ez a pozitívabb szemléletű kifejezés az elterjedtebb, amit aztán láttam is netszerte, méghozzá SNI rövidítéssel, sőt, pár napja még hallottam is így kimondva, hogy már magyarul is ez az elfogadott megnevezés: es-en-is gyerekek.

Még régen is hallottam ezt a kifejezést magyarul, és mind ez, mind a héber kifejezés magyar fordítása, hogy különleges oktatást igénylő gyerekek kifejezése is igaz minden gyerekre, hiszen szerintem minden gyerek speciális nevelési igényű, amiből az következik, hogy bárcsak minden óvónő gyógypedagógus is lenne egyben!

Most, hogy egy-két hete egy gyógypedagógia intézményben dolgozom, az ezen a témán való újabb elmélkedésemhez is vezetett persze, pl. hogy hogy lehet ugyanannyi idő (vagy kb. ugyanannyi idő…) a “sima” (óvó)pedagógus és a gyógypedagógus képzés, hiszen a gyógypedagógia annyira szerteágazó, az egészséges pedagógiától eltérő kismillió lehetőségre készít fel, hogy nem is értem, hogy hogy lehet úgy gyógypedagógusnak lenni, hogy ahhoz nem kap előbb valaki alapvető pedagógiai képzést. Azaz nem adnék addig (óvoda)pedagógusi diplomát, amíg nincs gyógypedagógusi végzettsége is valakinek, és nem lehetne addig gyógypedagógus sem valaki, amíg nincs teljes pedagógiai végzettsége – az általam megálmodott én államomban… 🙂

Persze értem én, hogy ez nem megoldható, mert ki akarna hat-hét évet tanulni egy mégis csak főiskolai diplomáért, meg a két terület legnagyobb különbsége úgyis abban rejlik, hogy a gyógypedagógiai csoportokban vagy osztályokban sokkal kisebb a gyerekek létszáma és jó esetben nagyobb a felnőtteké, mint az egészséges gyerekek közösségében, ami lényeges pontja a nevelésnek és oktatásnak, fejlesztésnek.

A legújabb világmegváltó gondolataim 😉 apropója amúgy most egy pár hetes kisegítő munkám egy speciális nevelési igényű gyerekek óvodájában, ami nagyon sok szinten mozgat meg érzelmileg és gondolatmenetileg, sokat olvasgattam is ebben a témában az utóbbi időben, és még annál is többet agyaltam-agyalok azon, hogy milyen lenne az általam elképzelt tökéletes világ… 🙂

Így jutott eszembe pl. erről a címben szereplő kifejezésről egy fontos virtuális beszélgetésünk apuval pár éve karácsonykor a gyerekkoromról, ahol én azt állítottam az ő demagógnak és beszélgetéslezárónak nevezhető állandó jelszavára, hogy “persze, tudom, mert én rossz apa voltam”, hogy én nem ezt mondtam és szerintem nincs is olyan, hogy rossz anya vagy apa, már ha fizikailag és lelkileg is ott van a gyerek mellett és megvan a szándéka, hogy az a gyerek figyelmet és szeretetet kapjon, mert szerintem csak ez kell minden gyereknek és felnőttnek is: figyelem és szeretet. Erre kaptam tőle azt a választ, hogy nekem sokkal több figyelemre volt szükségem (…mint másnak vagy mint a tesómnak vagy mint gondolta, mindegy is, hogy kihez vagy mihez volt az én igényem hasonlítva), amely mondat most eszembe is jutott eme fenti kifejezés kapcsán, hogy akkor vajon én is sajátos nevelési igényű gyerek voltam, amit nem kaptam meg…? Ebből jött az a mondhatni felmentő gondolat, hogy szerintem minden egyes gyerek sajátos nevelési igényű, bár kétségtelen, hogy van, aki több, és van, aki kevesebb figyelmet igényel, ami eredhet nemi különbségből is, hogy a lányok általában szociálisabban nyitottabbak a fiúknál, illetve személyiségbeli különbségekből is, már ha csak zárkózottabb és nyíltabb személyiség szerint különböztetjük meg a gyerekeket is, amihez mondjuk azért hozzátenném, hogy szerintem elég helyzetfüggő, azaz lehet egy alapvetően nyitott egyéniségű gyerek vagy felnőtt bizonyos helyzetekben zárkózott (és akár fordítva is, bár az mindenképp ritkább…).

Feltűnt az is, hogy milyen jó, hogy napjainkban egyre több taburól hull le lepel, egyre több film és sorozat szereplője, főszereplői és mellékszereplői, netán fő témái is a speciális igényű gyerekek vagy felnőttek, legyen az akár komédia, akár dráma, akár más, amihez muszáj gyorsan hozzátennem két sürgős dolgot is:

Az egyik, hogy tán régen is sok ilyen szereplő vagy téma volt képernyőn, csak épp neve nem volt az emberek állapotának vagy nem tudta senki (és most sem egyértelmű  amúgy minden filmes darabon a szereplő állapota, lásd pl. az Agymenők c. sorozat Sheldonja vagy még ha egyértelmű is, egyáltalán nem biztos, hogy a nézők többsége tudja, érti, hogy az illető beteg, egyszerűen csak komika vagy undor tárgya, mint pl. a svéd-dán Híd című sorozat főszereplője, Soga Noren, aki Aspergeres karaktert alakít).

A másik, hogy míg a fizikai sérüléseknek vagy születési hiányosságoknak vagy deformáltságoknak szembetűnő és sok esetben folyamatosan szem előtt lévő a problémája, mint pl. egy kerekes szék vagy akár csak egy szemüveg vagy hallókészülék, az értelmi fogyatékos vagy lelki sérült, netán nem feltűnő, nem első ránézésre, de akár még második, harmadik vagy hosszabb idejű kapcsolat esetén is csak bizonyos helyzetekben feltűnő viselkedésbeli problémákat akár még hosszabb távú kapcsolat alatt is hajlamos az ember elfelejteni, a sérült pedig elfelejtetni környezetével azt, hogy ő beteg, ami mindkét fél számára komolyan kihívásos lehet.

Az nem kétséges számomra, hogy míg biztos, hogy mindenki jobban örülne kis létszámú gyerekcsoportnak és nagyobb létszámú és szakértőbb pedagógusi munkaerőre, ez egyrészt vágyálom marad minden országban, másrészt fordítva viszont nem működik, azaz testileg és lelkileg is teljesen egészséges gyerekekből tényleg lehet nagyobb létszámmal is (20-30 fő) kisebb felnőtt létszámmal haladni az oktatási-nevelési anyaggal, míg speciális igényű gyerekekkel viszont nem ajánlott és nem is érdemes.

Érdekes nekem most amúgy megjegyeznem ide azt is, hogy milyen utat járok én be a gyógypedagógiával, azaz hogyan változik a személyes kapcsolatom ezzel a területtel: még M.o.n élve akkor gondolkoztam csak rajta, amikor a nyelvészet és az óvópedagógia közös területén kerestem területet, és úgy találtam meg a logopédiát, de akkor már nem kezdtem volna új diplomába emiatt, aztán amikor kijöttem ide és a kezdetben önkénteskedési lehetőségeket keresve testileg meg lelkileg is sérült gyerekekkel foglalkozó intézményekbe sodort a sors, ahol csak körbejártam vagy próbanapokat töltöttem, és mindig gyorsan menekülőre fogtam, és soha nem felejtem, hogy emiatt milyen rosszul éreztem magam mindig, hogy milyen ember vagyok én, de arra is nagyon emlékszem, hogy anyu rögtön mindig mondta a panaszkodásomra, hogy nem véletlenül jártam én óvodapedagógus szakra, nem pedig gyógypedagógiára, úgyhogy ne érezzem rosszul magam emiatt – eme felmentőszövegért máig is hálás vagyok, éljenek a pozitív beégések! ❤ 🙂 Aztán csak jó hat-nyolc évvel ezután, az utóbbi években kezdtem el újabb hívást érezni a gyógypedagógia iránt, többek között a még tavaly is, de tavalyelőtt is ott dolgoztam Waldorf-féle oviban volt egyik kolleganőm-barátnőm, V. hatására, aki bár maga is a Waldorf világban nőtt fel itt, és Waldorf pedagógusnak is tanult, majd kezdett dolgozni, ám rögtön egy év után elkezdte a gyógypedagógussá átképzését is, amivel teljesen lenyűgözött, mert már a személyisége és Waldorf-pedagógia felkészültségével is mindig lenyűgözött 😉 , és amikor kérdeztem tőle, hogy de hát miért, minek még egy diploma neki, rögtön a kisebb létszámú csoporttal érvelt, amihez nem nagyon kell sok érv, és még így is engem győzködött, hogy nekem is arrafelé kéne tendálnom… Rajta kívül, előtte és utána is voltak még hangok körülöttem és bennem is, akik a gyógypedagógia felé tereltek, de csak mostanában kezdtem ezt meghallani, és most még egy ilyen óvodába is csöppentem pár hétre saját tapasztalatot is gyűjteni, és végtelen érzelmeket és gondolatokat ébreszt bennem minden nap, és már csak ezt is élvezem, hogy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, már csak kifelé is, hát még a bennem lévő érzelmi és értelmi mozgásokra nézve milyen jó, hogy kimoccanok az állóvízből kicsit… 😉 Sajátos nevelési igényemmel 😉 és a gyógypedagógia XXI. századi kiváló eszközeivel… 😉

Írtam egy dalt!!! :D

2019. december 11. szerda

Még október 18-án buggyant ki belőlem, de szó szerint 🙂 egy dallam, amelyet nem találtam sem az emlékezetemben, sem a dallamfelismerő alkalmazásom nem találta eredetét, úgyhogy gondoltam, tán tényleg belőlem fakadt, márpedig ha így lenne, akkor rögzíteni gyorsan és világgá is kiáltani! 🙂

Talán érdekes, hogy a dallamot tulajdonképpen a szöveg szülte, a szöveg megértésének és elfogadásának jutalma lett a dallam 🙂 , így mondhatni egyszerre születtek, ahogy ezt rögtön rögzíteni is próbáltam, úgy jöttek is a szavak még maguktól tovább egyszerre 🙂 (a jó kecskerímek stílusában! 😀 ), én meg szaladtam is haza a kedves csendes és nettelen lakásából az én zajosabb, ám netes lakásomba, ám hazaúton is csak tovább dudorásztam magamban, ami csak újabb szövegeket szült bennem, ami refrénné tette az első két sort. 🙂

Akkor csodás videót is készítettem hozzá 😉 😀 és el is küldtem pár pajtásomnak nem publikusan közzétéve, pláne éppen azoknak, akiknek (G., E., M.) írt hosszabb üzenetemben olyan gyorsan mély sötét érzések között vágtáztam, hogy tényleg irreálisan volt kontrasztos a tudatos meditálós alkalmazás random figyelmeztetése, hogy az ég mindig kék a felhők felett, ami annyira kizökkentett a mélyrepülésemből egyszerűségében és pozitív világosságában, hogy eme megzavarást elfogadva, annak engedelmeskedve mintha a sötét erdőben vágtázó sötét lovas elé egyszer csak egy fénysugár vetül, amely miatt megfékezi lovát, leszáll, és a fénysugarat jobban megvizsgálva, hogy honnan is jött, ott találja a dallamot a fény forrásának… – hogy költőien fejezzem ki magam… 😉

Aztán kb. el is felejtődött, ám most az esős és sötét télszerűség elérkeztével újra eszembe jutott, ahogy az is, hogy szándékomban volt feliratozni is és le is fordítani a szövegét  és a leírását angolra meg héberre, amit most tegnap este meg is tettem, sima Felhő dalból nyugtató mantra jellegét felismerve át is nevezve Felhő-mantrának 😀 és közzé is tettem egészen publikusan, a nemzetközi internet vad népe elé dobva 😀 , mégis érdekes számomra, hogy úgy érzem, hogy a szöveg elég jól védi az egész művet és engem is 😀 , és tán ezért tetszik még mindig nekem is… 😀

Izgatottan várom a nép értékelését, véleményét, pláne ebben a mindenki alkotó új világban, ahol épp pár napja olvastam egy érdekes cikket  Olga Tokarczuk, lengyel írónő beszédéről, amikor átvette az irodalmi Nobel-díját és súlyos véleménye igencsak elgondolkodtatott, ez a cikk itt, úgyhogy jöhet az én művemről is… 🙂

Szeretem hang szeretem zenével szeretem szöveget énekel: az új kedvenc léleksimogatóm! :)

2019. december 2. hétfő

Egy praktikus alkalmazás a telefonomon a legnagyobb videómegosztók dalait a más alkalmazásra váltva a háttérben is le tudja játszani, és mivel az órám, a számológépem, a naptáram, a jegyzetfüzetem, a postaládám és még annyi minden más is a telefonomon van már a fejemben vagy más eszközök helyett, ez igen hasznos kis program, hiába vagyok a tudatos csöndes egyfelé fókuszálás pártján már régóta – miért hallgasson el a jó zene vagy előadás videó, ha éppen csak a naptáramba kukkantanék mondjuk. Listákat is készíthetünk benne a kedvenc videóinkról és így kiváló saját zenei lista állítható össze akár a nagyobb gyaloglásokhoz, amikor telefon nem feltétlenül muszáj a kézbe, ugye 😉 , pláne a bölcs energiatakarékos funkciójával, amely még a képernyőt is elsötétíti, hogy tényleg elég legyen csak a hangra fókuszálni. Azt is csinálja, hogy ha egy listán már nincs több videó (dal), akkor magától folytatja a szerinte hozzá hasonló további videókkal (dalokkal) “gépi” asszociációs alapon – így ismertem meg az ott is az összességre törekvős Kowalsky meg a Vega listám vége után egyszer csak egy addig számomra ismeretlen új magyar hangot, amely azonnal magával ragadott. Ez a Honeybeast nevű zenekar Idevaló című dala volt, amelynek szövege, zenéje, hangja egyből elkapta a figyelmem és belém égett kb., nem csak számomra újságának és tetszetősségének köszönhetően, hanem elgondolkodtató szövege miatt is, amely tulajdonságainak köszönhetően úgy rákattantam, hogy annak rendje és módja szerint rongyosra is hallgattam (volna, ha kazetta lenne még mindig… 😉 ) egy-két hónapja már.

Kezdjük a szövegével, amely még az alkalmazás asszociációját is megmagyarázza, hiszen igencsak rímel a Kowáék által megénekelt világképéhez (és íme a belém is köthető pont, hogy nahát, hát Kowán túl is van zene számomra? De van ám! 😀 ), egy konkrét mondata akkorát ütött nálam, hogy az ismeretlen dallamon és új hangon túl pont arra kaptam fel leginkább a fejem, aztán persze rögtön messzemenő következtetéseket vontam le belőle, hatalmas tantusz esett le és azóta is azt emlegetem mindenfelé, ezt ki is emelem itt:

Látod, semmi nem történt,
Csak elpazaroltál egy töltényt,
de itt a golyó a szívemben.

Nincs baj, de játsszunk inkább mást,
tedd el a furcsa pillantást!
Részemről minden rendben.

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Tényleg nem haragszom rád,
pont engem nem érhet vád,
rend van benn a lelkemben.

És ha mégse változnál,
nem csak nekem kell reggel
ezzel az arccal ébrednem

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Az említett messzemenő következtetésem pedig ebből a fenti sorból az, hogy ergo aki haragszik, annak nincs rend a lelkében. Na, ez ám a nagy mondás, nagy pofon, nagy lecke, nagy tanulság, nagy kihívás! 🙂 Tetszik! 🙂 Megvett engem már akkor, hónapokkal ezelőtt.

A videója egy külön történet, az is tetszik, ám máshogy tetszik, mint a zene, a dal szövege és előadása, ezért azt ajánlanám mindenkinek, aki még nem hallotta ezt a dalt, hogy először a videó megnézése nélkül hallgassa meg, már csak azért is, mert külön ki szeretném emelni Tarján Zsófi – Hernádi Judit lánya amúgy – határozottan erős és mégis lágyan simogató hangját, amely olyan, mint egy erős ölelés 🙂 , és szerintem a szöveg után a zene és a szerintem tényleg fantasztikusan egyedi és imádom hangja bőven elég inger elsőre a maximális befogadáshoz, hogy a szavak jól üljenek, pláne, hogy a videója egy kicsit másféle üzenetet közvetít, amely bár csodálatosan kiegészíti, mégse zavarja be az első befogadást szerintem a tudatosság nevében! 🙂

Az összes többi dalukat is imádom, rájöttem, de nálam ez az először hallott és a legkedvencebbem 🙂 , talán mert annyira illik hozzám is, a sündisznó elméletemhez. 🙂

Aki még tán nem ismerné gondolkodós és képzelődős agyam eme szüleményét, annak elmesélem, hogy Halász Judit és Szabó Dani nyomán 🙂 szerintem minden ember sündisznó is, tüskékkel, csak épp van, aki tudja magáról, hogy vannak tüskéi és van aki nem. Aztán azok közül, akik tudnak arról, hogy sünök :), van, aki netán még meg is tanul úgy mozogni, hogy ne szúrjon meg senkit, míg a legtöbb ember tán nem is tud róla, hogy mennyi tüskéje van sajnos…

Erről apunak meséltem pár éve, tán anyunak is, és sokszor jut eszembe az Idevaló című dalról az, hogy szinte ugyanazt az üzenetet tartalmazza, amiről én a sünökkel példálózva próbáltam kommunikálni, még ha a sün képe egy fokkal kedvesebb is a töltény helyett, amelyet nehéz kedvesnek látni szerintem… 🙂 A “bárcsak újrakezdhetnénk” sor szinte mindig azt juttatja eszembe, hogy hogyan próbáltam én is újrakezdeni a szülő-gyerek kapcsolatot, amiről Kowáék azt éneklik, hogy “próbálod újra, meg újra, meg újra, és újra” – most pl. ezzel a poszttal is, egy újabb utazás előkészítése közben… 😉 (hozzájuk, meg persze anyu-apuhoz is 😉 ) -, de azt is, számtalan dalukban és megközelítésből, hogy ha a ma ilyen is, holnap új nap és jobb lesz, vagy az egyik legújabb dalukban éppen azt, hogy “mikor már mások réges régen feladták, én akkor kezdtem mindig csak igazán”, ami mind mennyivel erősebb nekem, mint a bárcsak, pláne ebben a mondatban, amely kicsit olyan érzését ad nekem, mintha a múltat akarná felülírni, ami butaság és veszett próbálkozás, ugye… (azaz ha már szeretek a szavakon is lovagolni, akkor azért marad a Kowa-szeretet részemről első helyen… 😉 Zeneileg viszont már egyre másfele keresgélőbb vagyok én is… 😉 De ezt csak így zárójelben, pszt…! 😉 😀 )

Nekem külön nagyon tetszik a Honeybeast dal szövegének az összessége, annak az üzenete ❤ , már csak azért is, mert milyen tökéletesen illik ahhoz, hogy Szonjától milyen nagyon régen tanultam már a való szó használatát a jó és a rossz szavak használata helyett, hogy mennyivel praktikusabb úgy nézni a dolgokat, hogy valami nekünk való-e vagy sem, ahogy az anno éppen csak beszélni kezdett éppen legkisebbje lalónak mondta ezt anno ❤ , amelynek már csak az egyszer említése is elég erős cukiségfaktorú volt ahhoz, hogy egy életre belém égjen… 😉 😀 Bárcsak mindenki rendszeresen használná ezt a való szót annyi minden más ítélkező szó helyett! ❤ Akkor boldogabb világban élnénk! 🙂 Egy újabb világmegváltó gondolat! 😀 (ez meg az a bejegyzés az Idelaló nótáról! 😀 )

Az ide- meg odavaló témájáról meg az országváltásom is eszembe jut, Kinga egy  konkrét mondása erről a témáról 😉 és minthogy mostanában megint gyakran botlok bele az itthon és otthon témájába, az ide be- és onnan kivándorlásom történetéről, akár csak magam miatt, hivatalos bevándorlásom tizedik évében járva, utolsó évemben, amíg még az új bevándorló kifogással takarózhatok, akár más pajtások ide-odavándorlása miatt  is, saját és mások véleménye miatt is egymás ki-bevándorlásáról – küldöm is ezt a dalt minden vándorlónak és éppen pont nem vándorlónak is. 🙂

Nem hagyhatom szó nélkül azt az újabb mérföldkövet sem itt az életemből, hogy a (múlt) héten még egy papírral gyarapodott a papírgyűjteményem 🙂 , ugyanis a legutolsó szerdán volt az utolsó órám azon az alapfokú mediátor tanfolyamon (hogy mi az? Ez pl. egy egész jó leírás), amely a kurzus elméleti része volt, ám ahhoz, hogy akár önállóan, akár bármilyen cégnél vagy szervezetnél dolgozhassak bíróságról kiutalt vagy máshonnan odataláló ügyekkel, ahhoz gyakorlati tanfolyamon is részt kell vennem, amelyre kérdés, hogy mikor kerül sor a részemről… 🙂 Érdekes, hogy pont az utolsó óra előtt ismerkedtem meg egy lánnyal, méghozzá igencsak kalandos módon: a kurzus végi szimulációra felkészülve magyarul készítettem magamnak jegyzeteket a gépbe, amelyeket ki is akartam nyomtatni, hiszen szerencsére nyugodtan használhatók saját jegyzetek a mediátori folyamatokban, és mivel otthon nincs nyomtatóm, egy nyomdász helyre mentem nem messze a lakásomtól, ahol voltak a számítógép mellett ülő ember előtt még egy másik férfi és ez a lány ült és kedélyesen cseverésztek, míg én a jegyzeteimet akartam kinyomtatni, amikor meglátták a képernyőn megnyitott dokumentum számukra furcsa szövegét, és mind meg is kérdezték, hogy ez milyen nyelven van, én pedig még a hotelben a kis diákmunkás kollegáimnak megszokott válasszal reagáltam erre: a tündérek nyelvén. 🙂 A két férfi viszonylag jól elkuncogtak velem, a lány viszont egészen extázisba került a tündér szó hallatán és nem akart dolgom végeztével sem elereszteni, hogy meséljek már neki még a tündérek nyelvéről, mi az, hogy a tündérek nyelve és hol lehet azt tanulni, amire mondtam, hogy a tündérek földjén, hiszen csak ott beszélnek tündérül, annyira különleges nyelv ez az én anyanyelvem 😀 , mire csak még jobban extázisba jött, hogy hol van az, mire mondtam, hogy hát a tündérek országában – még ha ezt utána egy fél grimasszal meg is toldottam némi megbánással, hogy ez azért egy kicsit mintha túlzás lenne… 😉 Teljesen rám kattant 😀 , én meg már majdnem elkéstem az utolsó órámról, nem akart engedni, hogy ő mindenképp meg akarja tanulni a tündérek nyelvét és hol lehet azt tanulni, ó, mondtam, akár nálam is, ám jól gondolja meg, mert nagyon nehéz nyelv ám ez (még kért is, hogy beszéljek tündérül, mondtam is neki ékes magyarsággal, hogy gulyásleves meg kürtős kalács, de a gyermeki álomvilágába ragadva továbbra is csak tátott szájjal és üveges szemmel nézett rám, ami igencsak szórakoztató jelenség volt 😀 ), én meg már rohantam is volna tovább, de ő csak jött utánam 🙂 egészen ki az épületből 😀 , már mondtam is neki, hogy folytathatjuk legközelebb, de most rohanok, mert órám van, az utolsó órám, kérdezte, hogy milyen órám, mondtam neki ezt a mediátor tanfolyamot, és érdekes, hogy egyszer csak egészen elkomolyodott, és mondta, hogy szerinte ez nem nekem való, amin meg én lepődtem meg egészen, hogy miért gondolja ezt rólam két perc ismeretség után. Azt mondta, hogy ha én tényleg beszélem a tündérek nyelvét, mert tündér vagyok igazán, akkor nem lehetek olyan, aki direkt keresi a problémákat, hogy megoldja azokat, hiszen ott szörnyű dolgokról van néha szó. Meghatódtam a kedvességén 🙂 és mondtam, hogy igazán kedves, hogy ezt látja rólam 🙂 , további kérdésem nélkül folytatta, hogy ő fénylő sugárzást lát belőlem és konkrétan glóriát írt le és mutogatott a feje felett, én meg csak néztem, hogy kiről beszél és milyen alapon 😀 , akkor mondta, hogy ő meg most fejezte be az NLP-kurzusát és éppen erről beszélgetett ott a nyomdász üzemben a férfiakkal – aminek a wikilapja igencsak érdekes számomra most épp, még úgy is, hogy ki van emelve, hogy sérül a semleges nézőpont elve. Mondtam neki, hogy a tiszta szívemet és lelkemet örülök, hogy ő is kapásból levágta 😀 , megnyugtattam, hogy alapvetően én óvónő vagyok 🙂 , azt már jóváhagyta, sőt, bőszen bólogatott, hogy azt már inkább elhiszi rólam 😀 – én mindenesetre ezzel a sugárzó fényesség és glóriám képével mentem az utolsó elméletei órámra a mediátori tanfolyamon.

Az meg, hogy hova, milyen szakmába való vagyok a leginkább, sosem volt aktuálisabb kérdés, mint most, ugyanis közben felmerült más tanfolyam lehetősége is és érvek és ellenérvek hada körülötte, no meg a döntésem sürgőssége a határidők miatt, legyen az akár az új bevándorló státuszom lejáratával járó tanulási támogatás elveszítésének lehetősége, akár az adott kurzusok jelentkezési határidői, márpedig semmilyen sürgetést sem szeretek, pláne nem ilyen súlyos kérdésekét…

"laló!" - összevaló? :)

“laló!” – összevaló? 🙂 Idevaló? Odavaló? Belevaló?

November végi ünnepek, események és jeles napok

2019. november 25. hétfő

Érdekes véletlen – már legalább is annak, aki még mindig hisz a véletlenekben… – anno a főiskoláról tényleg véletlenszerűen (?) összeverődött barátnői csapat, amely még ma is tartja a kapcsolatot születésnapi dátum statisztikája, hogy velem együtt hat lányból háromnak ugyanazon a napon van a születésnapja, egy negyediknek meg egy nappal később csak – ennek mennyi esélye van amúgy? Nekem mondjuk már évek óta nincs szülinapom, ugye, de azért a velem egy napon – más-más évben – születettek emlékeztetnek a közös boldogságainkra. ❤😊

Annak ellenére, hogy tényleg nincs már szülinapom, a nem szülinapom híre így is elért egy-két jó barátomhoz és pótanyámhoz 😉 , és pl. míg E. barátnőm úgy hozott át egy üveg ánizspálinkát, hogy nem muszáj mindet most meginni, S. barátom meg tegnap hozott egy szép üveg vodkát, amit a maradék pálinkával és a pláne maradék, hétvégén kinyitott borral keverve igencsak buliszerű ivászatba ment át – fajanszölelgetős részekkel… 🙂

Aztán véletlen (?) időzítés volt pont most utazni északra, mármint Izrael északi részébe megnézni azt a kibucot és környékét, ahonnan a kedves származik, szüleivel találkozós mellékes körülménnyel, már akinek ez mellékes… 😉

És ma meg Katalin napja van, boldog névnapot mindenkinek, aki ünnepel ilyet, és egyúttal a nők elleni erőszak elleni nemzetközi világnap is, ugye… Talán emiatt is kellett fajanszölelgetésig innom…? Nem tudom, de ma ebben jártam:

Jom kipuri hágádá

2019. november 17. vasárnap

Először is címmagyarázat az azt nem kapásból értőknek: a hágádá tulajdonképen mesekönyvet jelent nagyjából és a tavasszal aktuális húsvéti időszakban a kivonulásra emlékező zsidó ünnep, a kovásztalan hét pészách első estéjének a kelléke, amikor is “rend estéjén”, minden bizonnyal Jézus utolsó vacsoráján minden évben végig kell azt olvasni, hogy hogyan vezette ki az Örökkévaló a zsidókat az egyiptomi rabszolgasorsból és hogy erről melyik bölcs mikor hogyan vélekedett. Jom kipur ezzel szemben az őszi engesztelés napja, a zsidóság legszentebb ünnepe, a megtérés és bűnbánat napja az új évet követő tíz “szörnyű” nap után az utolsó esély még megbánni bűneinket, hogy a következő évre az Élők könyvébe irattassék be a nevünk, ne máshova. Ám ami idén történt velem 2019. október hetedikén, hétfőn este, tesóm szülinapján ezen a napon Jeruzsálemben olyan nagy hatással volt rám, hogy egy bizonyos pontján kibuggyant belőlem a címben jelzett kifejezés, hogy muszáj ezt minél részletesebben leírnom, megörökítenem, élményt rögzítenem, hogy aztán ezek után eme legszörnyűbb napon is a tavaszi főünnephez hasonlóan új hagyományt teremtsek legalább magamnak eme idei emlék felelevenítésével évente. 🙂

A történet lényeges háttere a világot, de főleg eme vallásos országot, amelyben élek, és annak is legvallásosabb központjában éppen a vallásosság, a valláshoz való kapcsolat, amely sajnos a leginkább szétválasztja a lakosságot, miközben ennek kéne a leginkább magánügynek lennie szerintem, mégis hányan használják fel politikára és kelt ezért annyi negatív érzelmet és távolságot az emberek között sajnos. Nehéz is szétválasztani egy csak vallási alapokon álló országban egy vallás hitbeli és kulturális vonatkozásait, ám ez az egy ünnep olyan mértékben országosan vízválasztó, hogy valahol bámulatos élmény látni a város teljes forgalmának leállását, amikor az utcákat maximum a vallástalan családok tagjainak főleg gyermekei lepik el kerékpárjaikon, míg a valláshoz, de legalább csak a vallási hagyományokhoz akár csak egy kicsit is közel állók legalább étlen-szomjan böjtölnek, ha nem zsinagógába is látogatnak (hát még ha ott imádkoznak is netán… 😉 ).

Lassan tán tényleg ünnepelhetjük egy éves évfordulónkat azzal a kedves helyi születésű tényleg kedvessel ❤ 🙂 , aki az előző bekezdés elején leírt társadalom igencsak szélsőséges szegletében nőtt fel, ahonnan vagy félévszázados élete alatt sem is tágított sokat, a szélsőségnek méghozzá ráadásul ama szegletében, amelyet sok vallásos és én magam is vallásellenesnek titulálnánk, ám nem rég világosított fel egy igen bölcs ismerősöm, TT, hogy még ha ember esetében beszélhetünk is vallásellenességről, egy teljes közösség esetében maximum csak vallástalanságról. A héber szó szerint “föld népe” jelzővel (עם הארץ [ám háárec] vagy kelet-európai kiejtéssel [ám hoorec], ahogy egész gyerekkoromban is hallottam) illeti a tudatlan, műveletlen, főleg vallási és kulturális szokásai terén tudatlan embertársait, amelyre érdekes most úgy visszagondoltam, hogy hányszor hallottam akár otthon is, elsősorban aputól, ha nem tudtam valamit, ma már viszont mennyivel inkább én látom őt annak innen oda visszanézve, gondolván, hogy őt überelni senki sem tudja, ám nocsak: kiderült, hogy ebben a vallási és valláskulturális műveletlenségi versenyben apukám méltó ellenfelére talált a kedvesben… 😉 Ennek ellenére a kedves még vagy két-három héttel a nevezett legszentebb ünnep előtt felvetette a mi lesz velünk az ünnepen kérdést, amely kérdését nem is értettem elsőre, hogy mire vonatkozik, aztán kifejtette, hogy gondolja, hogy én biztos böjtölök, mint a nép nagy része, ő viszont biztos nem, és akkor mi lesz velünk együtt, hiszen nem akarja az én ünnepi élményemet sem elrontanom. Megnyugtattam, hogy nem ebben az országban nőttem fel, ugyebár, ennek ellenére mindig is böjtöltem, még bőven azelőtt is, hogy erre vallási kötelezettségeim felszólítottak volna (sőt: minél többen mondták nekem körülöttem, hogy nekem még nem kell, annál inkább akartam, naná 😀 ), állami polgári hétköznapi életem folytatása mellett is, iskolában és külön órákon, 25 órát étlen-szomjan, míg mások mindig is ettek-ittak körülöttem, hozzászoktam a másnak levéshez már a szülőhazámban felnőve is… Kapcsolatunk egyik legfontosabb alapja amúgy a sokat emlegetett élni és élni hagyni jelszavunk 🙂 , és ettől függetlenül is egyre több figyelmet fordítok arra, hogy leszokjak a kényszeres népművelő tevékenységemről, ami miatt vallási műveletlenségének különböző pontjaira bukkanva maradok az emiatt érzett szomorúságnál és a hitemnél, hogy így van ez jól, mindenki a maga útját járja, én már bőven sokkal jobban tisztelek mindenkit annál, mint ahogy régen hobbim volt mások meggyőzése az én álláspontomról, ma már meg sem próbálom ezt, hanem ehelyett mindent és mindenkit egy lépés távolságból figyelve csodálok azért, amiért olyan, amilyen, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel, változtatás szándéka nélkül. ❤

Aztán felmerült bennem a zsinagógalátogatási igényem is, ami megbeszélésünk után azt a logikus programtervet vonta maga után, hogy mivel az étkezési helyzetünket is egyeztetnünk kellett és megbeszéltük, hogy persze a böjtöt megelőző és követő étkezést természetesen együtt töltjük majd valahol, a két étkezés között én annyit megyek zsinagógába, amennyit csak akarok, míg ő meg azt csinál, amit ő akar, ahol csak akarja – és így is lett:

Eljött az igazság pillanata, a nagy nap, és a böjtöt megelőző záróétkezést nálam fogyasztottuk el közösen, amely után ő ment is volna hamar a dolgára, ám én egyrészt nem éreztem olyan sürgősnek az egyedül hagyásomat, másrészt a társaságára is kifejezetten vágytam, harmadrészt hirtelen eszembe jutott, hogy nincs is közösségem, amióta a belvárosban lakom, már harmadik éve, mert szinte azóta nem voltam zsinagógában szégyen és gyalázat módjára majdhogynem egyáltalán, de legalább is egyikben sem találtam otthonomra.

Emiatt – és az igencsak degeszre laktató böjtmegelőző étkezésünk ledolgozása céljából is… – találtuk ki azt az áthidaló megoldást, hogy sétáljunk együtt zsinikereső túrán, hiszen a környéket már kiválasztottam az egyik irányba szomszédos kerületből, teljesen tele zsinagógával, már csak a számomra megfelelő, azaz szimpatikus közösséget kellett megkeresnünk, ahol pl. nem mindenki ultra-ortodox, a nők számára elkülönített részen is lehet látni és hallani valamit, netán az enyémhez hasonló bőrszínűek átlagban az emberek, esetleg nem mindenki nyugdíjas, és még esetleg be is férek 😉 , amely számítást amúgy teljesen kihagytam a terveimből, mert naná, hogy ilyenkor már hónapokkal korábban mindenki jegyet vesz a helyére, annyira alapértelmezett a zsinagógalátogatás.

Talán egy órát is bolyongtunk a kellemes nyár végi est néma csendes városában, élvezve a tiszta levegőt is az autók hiányától, amikor egyszer csak a kerület kellős közepére érve a művelődési házhoz értünk, amelyet már ismertem, és meglepődtem, hogy ott is zsinagógát rendeztek be a nagyterembe, ám a művelődési ház többi része is nyitva volt, no, nem a kávézó, de persze a sok bolyongás után a művelődési ház mosdója máris jó szolgálatot tett mindkettőnknek. 😉

Tényleg meglepett a kedves ötlet, hogy a kerület műv.házának nagytermébe is imaházat hoztak létre, amelyen még úgy is csodálkoztam, hogy leginkább csak fekete-fehér ruhás ultra-ortodoxok férfiakat lehetett látni, bár a nők közül többen is igencsak színesen öltözködtek, és míg egymásra vártunk a mosdóban, egy fiatal “pingvinlegény” 😉 oda is ment hozzá beszélgetni, ismerkedni, éppen második meglepetésként ért engem a mosdóból kilépve a látvány kettejük párbeszéde, amely igencsak szórakoztatóan meglepő látvány volt számomra a kedves rikítóan színes és feltűnően hétköznapi ruházata, amely alapból nagyon elütött a teljes épület minden látogatójának összképén, és akkor még a hátizsákját nem is említettem 🙂 , és ezen ámuldozva-kuncogva magamban feléjük aztán én is csatlakoztam hozzájuk, ahol megtudtam, hogy ez kísérleti jelleggel indult közösség most itt, és bár ők igen, ultra-ortik, de pont az a cél, hogy ne csak övék legyen a közösség, hanem minden erejükkel MINDENKIt szeretnének bevonzani, és maradjunk, hiszen a legfontosabb ezen az ünnepen a böjtön túl a zsinagógalátogatás is.

Engem határozottan megérintett ez a kedves invitálás – meg tényleg a határozottan színesebb ruhás nők, lányok, asszonyok látványa is – még úgy is, hogy a kedves persze továbbra is csak kedvesen 🙂 eleresztette eme meghívást a füle mellett, vagy gyorsan lecsapta magában egy “kösz, nem” reflex-jellegű reakcióval és már ment volna is a dolgára, amikor megszületett bennem és feltört a tudatomig egy akkora hatalmas “érzéslabda”, hogy eszeveszetten kerestem a megfelelő szavakat még a saját magam számára is, hogy megértsem, hogy mi is történik most pontosan bennem:

  • egyfelől úgy éreztem, hogy alapvetően megszállt engem a legszentebb nap félelemmel teli áhítata és annak szüksége, hogy én minél sürgősebben részt tudjak venni egy olyan közösség közös imáján, ahova mindenki azért jött, hogy imádkozzon, nem pedig azért, hogy csak mások ruháit vagy a harmadik hogylétét ellenőrizze (ahogy én azt Magyarországon megszoktam az általam látogatott zsinagógákban sajnos…),
  • másfelől lenyűgözött a tán saját naivitásom és hinni akarásom eredménye, hogy amit ez a legény mondott, azt én el akarom hinni és én ennek a részese akarok lenni, nem csak hajszínemmel színesíteni a közösséget 😉 , de már rögtön azt éreztem, hogy világgá fogom ezt a kezdeményezést kürtölni, már csak azért is, mert még a kedves is szóvá tette, hogy hát ő nem is gondolta, hogy ezek a hozzá képest másik végletben élő szélsőségesek mennyire emberiek és kedvesek is tudnak lenni – ami csak még jobban lenyűgözött, meglepett és szélsőséges örömmel töltött meg.
  • Mindezekkel együtt vagy tán éppen ezek miatt, mindezeket vele átélve ráadásul úgy éreztem, hogy ez az élmény nem érhet itt véget, hogy akkor én most megtaláltam azt, amit kerestem, ő meg megy a dolgára, mert nekem ez még nem volt elég, ha valami jó, miért kell olyan gyorsan abbahagyni, én ezt a pillanatot el akarom húzni az örökkévalóságig, de legalább is még egy kicsit, még, még, még, ne menj még, maradj még, és valami mélységes feszültség amiatt, hogy nem vagyok hajlandó választani a hitem-vallásom és a kedves társasága között, felháborított ez a helyzet és kikértem magamnak, igazságtalannak tartottam ezt a választást, mert én mindent akartam egyszerre, ahogy az a csodálatosan képletes héber mondás mondja, hogy megenni a tortát, mégis meghagyni egészben, vagy magyarul egy hátsóval két lovat megülni, netán két szék között az asztal alá esés veszélyét kezdtem el érezni már a műv. ház kertjében eme szélsőségesen kavargó érzéseimnek hangot is adva, hiszen éreztem, hogy így az imáról is lemaradok, meg a vele tölthető minőségi időről is.

Szerintem nagy szerepe van az éppen egy héttel korábban, a zsidó új év végével, október elsejével elkezdett “minden nap meditáljunk a tudatos élethez” projektünknek, amelyet tíz napig tényleg együtt is csináltunk minden egyes nap, még ha nem is mindig egy légtérben, de amikor nem, akkor meg egyszerre párhuzamosan, ami így is iszonyat erővel működött 🙂 , mert ama szent pillanatban ott a műv.ház kertjében sikerült mindezt a hirtelen született viharos lelki káoszomat még akkor ott beazonosítanom, magamnak kimondanom őket, majd nyugodt és csöndes emberi hangon még vele is megosztani minden érzésemet, és hihetetlen még most is visszagondolnom arra, hogy mekkora megkönnyebbülést éreztem már csak attól is, hogy nevet adtam a káoszom minden egyes összetevőjének, amelytől mintha maga a káosz nagyobbik része már elpárolgott volna. A kedves figyelmesen hallgató füllel és szemmel figyelt, látott, hallott és kérdezte a kedvenc kérdésemet, hogy mivel segíthet, hogy könnyebb legyen nekem 🙂 , mire mondtam, amit ilyenkor mindig, hogy nekem már csak ez a kérdés is segít 🙂 ❤ , de amúgy egy csöndes ölelés is elég lehet ilyenkor, míg letisztul minden.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el úgy, hogy a zajos város sötét kerületének ünnepi sötét csöndjének kellemes kertjében csak a műv.házból kiszűrődő ismerős dallamok simogattak az ölelésén túl, amellyel akkor amúgy még azon fájdalmamon is próbáltam ott enyhíteni magamon, hogy számára mennyire nem jelentenek ezek a dallamok semmit, mert az ő kultúrájának ez nem része, mert a vallástalan közösségben, ahol ő felnőtt ebben az országban minden olyan dolog, aminek a valláshoz akár csak egy kicsi köze is volt, tabunak számított, amit én egyszerűen veszteségnek vélek, hiánynak, egy teljes világtól megfosztásának az ott felnövekvők között, és így valamennyire még egyedül is éreztem magam eme áhítatomban, és tán emiatt érzett szomorúságomra is kerestem vigaszt a karjaiban.

Talán a gyógyító ölelés hozta megnyugvás kiegészülve tán még némi aktív önépítő tevékenységgel, no, meg persze némi isteni gondviseléssel azt a fantasztikus ötletemet, hogy ha már én annyira otthon érzem magam a kerületem művelődési házában, akkor akár körbe is vezethetem őt az épületben, némi plusz közös időt lopva magamnak vele 😉 , megnézve a pincét a zárt kávézóval és megmutatva az emeletet is az ott lévő tornateremmel és különböző foglalkoztató szobákkal, amelyek közös terében egy anya szoptatta éppen a csecsemőjét, míg egy egy-két évvel nagyobb kislánya meg körülötte szedte épp szét a berendezést 😉 , és ahogy minden ajtót megnéztünk, hogy mi van nyitva és mi van zárva, de még ami nyitva is volt, ott is le volt kapcsolva a villany – szemben a közös téren lévő még túl fényes is világítással -, ám a kinti fény a nyitható ajtók kitárásakor valamennyire bevilágította a sötét szobákat is. Így találtuk meg a tornatermet vagy balettszobát, egyik felén végig tükörrel, másik felén egy kupac matraccal és párnákkal, és némileg az utcai lámpák is bevilágítottak, de csak pont annyira, hogy éppen csak lássunk mindent, de azért inkább sötét volt. A lenti nagyteremből újra felhangzottak a gyerekkoromból ismerős dallamok hangosan, amire a kedves “föld népe” 😉 emberem még meg is kérdezte tőlem, hogy ennek mi értelme van, hogy néha kiabálnak, néha meg nem, hanem néma csöndben vannak, ami csak még inkább visszarepített a gyerekkoromba (de azért csak elmondtam neki, hogy vannak némán mondandó imák, mint pl. az áldozás helyett lévő napi háromszor legfőbb áldás, meg vannak, amiket hangosan szokás, meg van sok, amelyet meg közössége válogat, hogy mit mondanak hangosan és mit nem) – és akkor kezdődtek a csodák, pontosabban egyik csoda szülte a másikat:

Egyszer csak eszembe jutott a hatalmas sötét tornaterem viszonylagos csöndjében és békéjében, pláne, hogy még egy működő faliórát is észrevettünk a félhomályban, hogy de hiszen ma még nem is meditáltunk, pedig megbeszéltük, hogy minden nap fogunk, ráadásul az én célom a napi kétszer húsz perc (haha! 🙂 😀 – majd meglátjuk, hogy mikor érek én a megvalósításhoz is… 😀 – , és eme felismerésemnek hangot is adtam, és az óra alá helyezve egy-egy párnát leültünk a földre, éppen az esti imádság főterme felett és kitűztük a húsz perces célt, hogy húsz percig csak a légzésünkre figyeljünk, és arra, hogy az agyunk is pihenni tudjon.

Hogy az ünnepi esti imának a hangos énekes része már akkor is szólt, amikor elkezdtünk meditálni vagy csak közben szólalt meg, már nem tudom, mindenesetre egészen elképesztően intenzív spirituális élményben volt részem hála a Teremtőnek ebben a helyzetben, amikor a kerületi művelődési ház földszinti fényes nagytermében berendezett imatermében hangosan zengett az ima, míg mi fölötte, mintegy titokban a tilosba belopózva a csendes és sötét tornaterem padlóján ülve törökülésben egymással szemben meditáltunk tényleg húsz percen át úgy, hogy eme számomra felfokozott érzelmi töltetű pillanatban komoly kihívást jelentett csak a légzésemre figyelnem az agyamat aktív pihenésre felszólítva, pláne a beszűrődő ismert dallamok megindító asszociációjáról a légzésemre finoman visszaterelve figyelmemet, pláne rádöbbenve arra, hogy mindezt vele együtt átélve, aki tán életében először hallja ezeket a dallamokat és egyelőre talán semmit sem jelent neki, míg nekem csak elkalandozott a figyelmem a légzésemről oda, hogy igenis, hogy hallgatni szeretném az imát akár így is, belefeküdni a tényleg isteni gondviselésbe, és az én emlékeim forrását keresve rá is találva fantasztikus módon az ismerős dallamról illatok jutottak eszembe, a magyarországi zsinagóga fapadjainak illata és a “szekrényszagú bundás öregek” tisztító- és illatosító szaga-illata, és hangok is hozzá, a faléces galéria deszkái, ahol kiskoromban S. Gábor barátommal szaladgáltunk imaidő alatt és néha egy-egy léc megreccsent, mire egy-egy néni odapisszent ránk morcosan, hogy ne zajongjunk, mi meg boldog-huncut gyerekekként szaladtunk tovább… És ez volt ám csak a kihívás, ebben a helyzetben CSAK a légzésemre figyelni és a gondolataim pihentetésére, miközben már a nagy érzelmi felhevültségtől éreztem, ahogy folynak a könnyeim, a mindentől vegyes könnyeim, még most is, bő egy hónap után visszaemlékezve erre ennyire élesen is csorog némi, de akkor, vízesésként szépen lassan ömlöttek a boldogság könnyei, az öröm könnyei, a szomorúság könnyei, a meghatottság könnyei, a félelem könnyei, a szeretetem könnyei, az áhítat könnyei, a hirtelen a világ tökéletességét érző könnyeim, a jóság könnyei, a megnyugvás könnyei, hogy minden így van a legnagyobb rendben, hogy mi most itt így vagyunk, és tán az égbolt tényleg nyitva volt, ahogy a legenda tartja eme napon, és teljes idő és tér vesztése, de vissza is találás gyorsan magamhoz, már csak a dallam segítségével is, a légzésem figyelésére is, a nyugalmam keresésére is, és míg arra gondoltam, hogy vajon mikor és honnan tudjuk, hogy letelt a húsz perc, válaszoltam magamnak, hogy teljesen mindegy, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje, majd kinyitom a szemem – és amint úgy éreztem, rögtön az órára néztem és éppen pontosan húsz perces utazást tettem hihetetlen módon!

Ahogy befejeztük ezt a kalandot és még ültünk egy kicsit megbeszélni az élményeinket, én már tudtam, hogy ezt az élményt muszáj lesz megörökítenem, mert erre örökre emlékezni szeretnék, olyan felsőfokú spirituális élményben volt részem, hogy szavakkal nem is tudom, hogy lehet jobban leírni, de talán nem is kell ennél jobban: meditálás jom kipur estéjén az ima fölötti terem sötétjében – röviden. 🙂

Áldott Ő, az Örökkévaló, az univerzum, az egység, a béke, a szeretet, a nagy betűs EGY! Végtelen hálám az élményért! Ez után más értelmet nyert nagyon sok minden, az egész ünnep jelentősége is, hiszen még ha arról is szól ez az engesztelés napja, hogy az Élet könyvébe legyünk beírva a következő évre is, ami elég félelmet szülhet, hogy sikerült-e vajon, bennem a megnyugvás született meg akkor, hogy ekkora élmény után mindegy is: jöhet még ilyen, de ez is elég volt akár egy életre is! 🙂

Helló 5780, nem sokára 2020 is leszel – micsoda csupa kerek évszámok ezek, csodás – együtt 7800, ha összeadnánk, de minek összeadni, mert miért is ne… 😀 Csak hogy még több nulla legyen benne! 😀 Szóval boldog új évet előre és utólag is mindenkinek, pont a két új év között most félúton! 🙂

Az engesztelés hosszú napja előtt egy pillanattal gondoljunk az eszkimókra és vegyük őket példának!

2019. október 8. kedd

Több, mint egy hónapja már, szeptember elején jött velem egy cikk az eszkimókról, amelyet azzal a kérdéssel osztottam meg pajtásaimmal, hogy te hallottad már azt a mondást, hogy nyugodt, mint egy eszkimó? 😀 Akkor, szeptember másodikán nem is gondoltam volna, hogy olyan mély hatást tesz rám az a cikk, hogy egy hónappal később a zsidóság legszentebb ünnepével, a szombatok szombatjával érezzem szükségét összekötni és ezt ide publikálni, pedig most ez történt. 🙂

A cikk, amelyet akkor találtam és a most velem szemben jött cikk is (ki tudja, melyik vette honnan) arról számol be, hogy az eszkimók a legbékésebb népek állítólag, sosem kiabálnak, ami kulturális kérdés, ezzel szemben a fájdalomra koncentrálnak és erre tanítják csemetéiket is. Vajon ha mi sem hallottunk volna semmi harag hangot vagy szomorúság hangot, csak a mögöttük rejlő fájdalom szavát, mi sem tudnánk haragudni és szomorkodni…? Ki tudja…

Mindenesetre a hír akár igaz, akár nem, rám nagy hatást tett, már csak azért is, mert szerintem ez a pszichológiával is szépen rímel, hogy érzelmek helyett a mögöttük rejlő fájdalomra koncentráljunk, amely a saját magunk megértésében és elfogadásában is segít. Az a jelszó, hogy vezessük az érzelmeket, hogy ne az érzelmeink vezessenek minket inkább a hatékonysági szakértők jelszava, de az eszkimók még ezt is felülmúlják azzal, ha el sem jutnak az érzelmekig – már ha nem lesznek tőlük érzelemmentes zombik… 😉

Olyan szinten ráizgultam rögtön olvasás után erre az eszkimólétre, hogy el is határoztam, hogy mostantól én is eszkimóként fogok csak a fájdalmakra fókuszálni, legyen az akár a saját fájdalmam, akár másé, és olyan csodálatosan sikerült is már többször is, hogy magam sem hittem el a sikerét: rögtön aznap, miután olvastam pl. adódott egy kis konfliktus körülöttem, először bennem, majd köztem és környezetem és közöttem is, mindezt ráadásul éppen az eszkimókról mesélés során, mellett, és ahogy belelendültem volna a szokásos haragomba és szomorúságomba, kipróbáltam, hogy na, milyen eszkimó tudok lenni: akkor most morci helyett kapásból nézzük az azt tápláló fájdalmat! És láss csodát: ahogy a fájdalmamnak adtam hangot és nem a haragomnak vagy szomorúságomnak, el is szállt mind a haragom, mind a szomorúságom egy csapásra, de úgy, hogy magam sem hittem! Többször is kipróbáltam azóta is az “eszkimózást” 🙂 , ajánlom is mindenkinek sok szeretettel! ❤ 🙂

A kapcsolat pedig az engesztelés napjával (jom kippur) a megbocsátásban rejlik, hiszen azért engesztelés nap a neve, mert ilyenkor imádkozunk engesztelésért, megbocsátásért az Örökkévalótól az ellene elkövetett bűnök miatt, ám az emberek ellen elkövetett bűnöket csak az adott emberek bocsájthatják meg a zsidóságban, ugye. Mi a nehezebb? Bocsánatot kérni vagy megbocsájtani? Esettől függő, ugye… Szerintem ha eszkimóként a fájdalmakra koncentrálnánk mi is, mindkettő könnyebben menne.

Ezzel kívánok hatékony böjtöt mindenkinek (25 óra étlen-szomjan-testiség és áramhasználat nélkül… és zsinagógai imádkozás…), aki hagyományosan így vár engesztelést az égiektől az ellenük elkövetett bűneik alól, hogy az élők könyvébe pecsételődjék bele a nevük a most kezdődött új zsidó évben, amiből boldogot kívánok mindenkinek! 🙂

Contraburn – a burn események tényleg kontrája :)

2019. szeptember 6. péntek

Lassan már egy hét telt el, hogy hazajöttünk, de legalább is egy hete ilyenkor éppen a buli kellős közepén voltunk, úgyhogy itt az ideje egy összefoglaló megemlékezésnek.

A burn események, ugye, fesztiválokhoz nagyon is hasonlatos nem fesztiválok, hanem a közösség közös erejéből épített több napos találkozói, amit már jó párszor kifejtettem itt, de tán sosem elégszer. 🙂 Ennek egyik jellemzője a jegyszerzés módja, amely fesztiválok esetében lehet a kapuban a helyszínen teljes időre vagy akár csak egy napra is, míg a burn eseményekre csak két-három jegyeladási alkalom szokott lenni, mindegyik sorsolással, a nagyobb jelentkezőszám miatt, mint a kiválasztott helyszín befogadóképessége, de nekem valahogy a fesztivál szó hallatán rögtön a híres meghívott előadók egyvelege ugrik be, míg a burn tíz elv között, ugye, ott szerepel az aktív részvétel elve is, amely azt jelenti, hogy mindenki mindent csinál, azaz tervez, épít, előad, ami nem azt jelenti, hogy híres előadók ki lennének zárva, ám a kereskedelemmentesség elve miatt a híres előadók lefizetése is kiesik a fókuszból ebben a művészeti közösségben.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy részt vegyek ezen a klasszikus eseményen, amely szinte azóta létezik Izraelben, hogy maga a burn-közösség is létezik, amelyet az eredeti, Amerikában megrendezett eseményen, a Burning Manen járt izraeliek alapítottak meg hazatérve, majd a következő években mindazok, akik újra vagy akár először is el akartak jutni az amerikai eseményre, ám valami miatt mégsem sikerült nekik, ők alapították meg az amerikai kontráját (innen a neve…), mintegy olyannyira kontrás jelszóval, hogy csinálunk ám mi itthon egy sokkal jobbat ennél: sivatagi kivonulás helyett vízparton, a puszta semmibe épített ideiglenes város helyett wc-s-zuhanyzós-vízcsapos kempingbe kacagunk azokon egy röpke hétvégén, akik Amerikában egy hetet a nevadai sivatagban küzdenek a fizikai határaikkal. 🙂

Aztán kedves É. barátném 😉 ❤ írt valamikor két hónappal ezelőtt arról érdeklődve, hogy én megyek-e a nevezett eseményre, mert ő valószínűleg, pedig semmi kedve hozzá, ám embere vinné magával – én már akkor tudtára adtam, hogy nem valószínű, hogy mennék, mert meg sem fordult a fejemben, ám őt végül sikeresen rábeszéltem, hogy neki jó lesz, minden ellenállása ellenére. Aztán emberéből ex lett, amivel így az eseményen való részvételhez is felmentést adott magának rögtön – nekem ajánlva az ő helyét, amelyet kis hezitálás után olyan lelkesen fogadtam el, mint amennyire hiányzott az idei Midburn, mert nem volt, azaz neki köszönhetem ezt az élményemet – itt is köszönöm! ❤ 🙂 Számomra egyértelmű, hogy a kimaradt Midburn miatt is lelkesedtem erre rá annyival jobban, mintegy hiánypótolandó, amely meg is történt végül is… 🙂 (…bár azért még maradt bennem némi hiány, de éljen a burn események poharának is a teli fele! 😀 )

Mivel a burn események egyik legtipikusabb jellemzője a tématáborok, amelyekben a részvétel nem kötelező, ám előnyei és hátrányai jól átláthatóak (előnyei a szocializálódás, a kisközösséghez tartozás a nagy közösségen belül, no meg a sivatagban árnyék, áram és víz biztosítása meghatározott mennyiségben, míg hátrányai között az eme szolgáltatásokért fizetendő plusz ár, tábori kötelezettségek, mint táborépítés és üzemeltetés, legyen az a tábor konyhája vagy/és a tábor ajándékának üzemeltetése a teljes közösség számára, nem is beszélve arról, hogy vajon az adott téma mennyire fekszik az egyénnek), én pedig eddig minden egyes burn eseményemen tématábor tag voltam (mindhárom Midburnön: először 4play [forpléj]=szójáték az előjátékra utalva – szeretet körüli játékok voltak négy részben -, aztán második évemben Camp David – westernes szalont építettünk zenés színpaddal és bárral – és a téli Burnérot eseménnyel együtt a harmadik Midburnön is a “Szomszéd” táborban voltam, ahol arab-zsidó és homo-hetero szomszédolás is a tábor fókusza volt, a magyar Juhéburnön meg a kék tábor tagja voltam, ahol nem csak az egységes kék szín adta a tábor témáját, de a külföldi burnerek lelőhelye is lett, köztük velem is 😀 , akik közül persze más nem tudott magyarul és így kommunikációs biztonságban a legalább angolul magabiztos más külföldiek között érezhette otthon magát… 🙂 ), így jegyszerzésem után rögtön táborkeresésbe is fogtam, első körben ismerőseim és barátaim között magánban érdeklődve, bizony azzal a tudattal, hogy két héttel az esemény előtt már igencsak alacsonyak az esélyeim arra, hogy bármelyik tábor is befogadjon, hiszen hetekkel-hónapokkal korábban már minden tábor összeállt.

Valahol érdekes tapasztalat volt számomra, hogy milyen sok volt tábortársam választotta önkéntesen a vadkempingezést – free camping – tábor nélkül, de persze vízzel, árammal és wc-zuhanyzókkal felszerelt vízparti kempingben csak hétvégére én is megértettem, hogy miért is ne, ám akik meg mégis táborban voltak, kapásból kinevettek, hogy hogy is gondoltam, hogy még van hely számomra is náluk, ám L, akit ráadásul a magyar burnön ismertem meg óvatosabban válaszolt azzal, hogy nem kizárt, hogy lehetséges még csatlakozni a táborához, amivel fel is keltette lelkes érdeklődésemet. Akkor hozta tudomásomra, hogy viszont az a tématábor, amelynek ő is részese, a Feketelista igencsak különleges témájú, ugyanis a szado-mazo-kötözős-fojtogatós-dominálós-alárendelt címszavakat rejtő BDSM kedvelőinek nyújt ajándékot a Szürke ötven árnyalata sorozatból is megismert játszószoba biztosításával – ha ez nekem való, tette hozzá, én pedig nem mondanám, hogy nem esett le az állam és ugrott fel a szemöldököm rögtön szélsőségesen úgy, mint most valószínűleg sok más olvasómnak is. 🙂 Azt is hozzátette, hogy táborukban értelemszerűen korlátlan meztelenkedés várható, úgyhogy kérdés, hogy ez mennyire fér bele nekem az én világomba, amihez hozzátenném, hogy a maximális önkifejezés elve minden közösségben minden esemény előtt minden országban felveti a meztelenkedés kérdését, amely sokaknak az önkifejezésének a része, no meg persze a 40-50 fokos sivatagban minek vegyen bármit is magára az ember, sokan mások meg ilyen-olyan okok miatt ellenzik, pl. törvényre hivatkozva vagy elsősorban a kiskorúak ártatlan lelki világát féltve, tehát gyakran öltözködésbeli vagy legalább területbeli korlátozásokról diskurálva. Eddig is minden tábor maga dönthette el, hogy magánterületén belül meztelenkednek-e teljesen vagy sem (a magyar burn alapból magánterületen került megrendezésre, tehát ott a törvény nem volt téma…), ám itt tudtommal most volt először, hogy a csak felnőtteknek szóló táborokat egy kupacba rakták, az egészet egy nagy kapuval levédve és őrrel ott, hogy kiskorú ne tévedhessen be, de azon belül még vadkempingezési hely is volt azoknak, akik a pucérkodásra vágytak.

Nem mondom, hogy magam nem lepődtem meg saját nyitottságomon, amikor rábólintottam azzal, hogy micsoda szerencse, hogy annyira biztos vagyok magamban is és az egész burn közösségben is, hogy tudom, hogy semmi olyat nem kell tennem, amit nem szeretnék, és már ki is derült, hogy a tábor vezetője is egy volt tábortársam, aki kihangsúlyozta, hogy még nem biztos, hogy lesz számomra is hely, a “fűszálelosztás” 🙂 , azaz pontos térképkészítés a helyszínről még nem készült el, hogy melyik tábor mennyi helyet kap.

Már amikor még csak tábortéma nélkül jegy került a tulajdonomba is olyan boldogság árasztott el (pláne a kivételesen és meglepően olcsó ára miatt, de persze ez csak egy háromnapos hosszúhétvége volt), amelyet én csak az alkoholmámorhoz tudok hasonlítani, amellyel kitörő boldogságomat és végtelen izgalmamat egy rövid szöveges üzenetben tudattam a kedvessel, azzal az örömmámoros fenyegetéssel, hogy “te még nem is ismersz engem, háhá, de jó lesz nekem ott, ez fogja ám csak igazán kihívások elé állítani a kapcsolatunkat” – amihez aztán érthető módon kért magyarázatot legközelebbi találkozásunkkor, és akkor még a szado-mazo táborba való meghívásom szóba sem került… 🙂 A tábori részvételemet végül őt is figyelembe véve visszautasítottam (mintegy magamtól félve, hogy vagy folyton csak rá fogok ott gondolni, és emiatt nem fogok elég jól szórakozni, vagy ha egyáltalán nem fogok rá gondolni, akkor meg aztán ki tudja, mi minden történhet ott a nagy mulatozásban… 😉 ), ám éppen az erről való hangos agyalásom vele szülte meg azt a gondolatot bennem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha ő is jönne velem – és hoppá: csak nem pont másnap van még egy utolsó utáni jegyeladási sorsolás? De! 🙂 Így lett neki is jegye, aki még sosem járt burn eseményen, ám legalább már régóta érdeklődött iránta, és ahogy az utolsó jegyeladás neve is OMG (az oh my God=ó, én Istenem rövidítése), úgy lett számomra csak még nagyobb ó, te jó ég, hiszen jön ő is!!! 😀

Végül nem is lett hely nekem – nekünk meg pláne nem – a táborban, de talán nem is baj éppen egy ilyen rövid és kényelmes eseményen kipróbálni a vadkempingezést, amit itt inkább szabad kempingezésnek hívnak – kevésbé vadabban. 🙂

Én már a jegyem megkapása után biztos voltam benne, hogy korábban akarok érkezni, hiszen három nap olyan kevés a megszokott egy hetekhez képest, éppen csak megszokjuk és már vége is, és végül együtt érkeztünk két kézzel is építeni az eseményt, ráadásul busszal, ami szintén egy óriási kontrája a klasszikus burn eseményeknek, hogy ne ilyen könnyen megközelíthető hely legyen, de éppen ez tette tökéletes nyaralássá az utazásunkat, hogy a Jeruzsálemből egyenesen a kempinghez érkezett a busz, hihetetlenül kényelmesen. 🙂

20190829_233330

Már a nyitás előtt egy nappali érkezésünkkor sem volt helyünk a megbeszélt helyen, hiszen én alapvetően a teljes eseményt felépítő és lebontó csapat önkéntese voltam, akik tán most először szintén nem alapítottak tábort valami miatt, pedig híresen mindig övék a legjobb konyha, de még fizikailag sem volt helyünk a közelükben – vagy csak nem voltunk elég erőszakosak úgy, mint mások… Iszonyatos tömegnyomor lett a nyitással, pláne a normál hétvége részébe érve az időnek, és még így is örülhettünk, hogy mi a zenei táboroktól legmesszebb sátoroztunk, mert amúgy már csak körülöttük volt hely hamar.

Kivételesen kevés képet készítettem, és még így is sokat végül is, pedig a tíz elv között szerepel az azonnaliság elve vagy az itt és most elve, amely teljes mértékben ellentmond a képernyőhasználattal vagy telefonhasználattal egy társasági eseményen, ám utolsó pillanatban még meg-megörökítettem ezt-azt:

20190831_132801

Ez a földönkívülinek nevezett drótokból és nejlonalufóliából összerakott művészeti alkotás pl. az első napokban még működött is és gombnyomásra vagy elkezdett zenét játszani fényjátékkal vagy valami bölcsességet mondott, de aztán mintha annak lett volna a próbája, hogy ki hogyan reagál arra, hogy hiába van felé írva az, hogy próbálj ki engem, nem történik semmi – mert elromlott… 🙂 (…amit a kedves karbantartó-ösztönű emberem persze rögtön meg is próbálta javítani, de nem sikerült neki vagy csak én rángattam el onnan túl hamar… 😀 )

20190831_132846

Ez pedig kéremszépen az élő Tinder, ha mond ez valamit minden kedves olvasómnak 🙂 , az okostelefonos-internetes fényképes társkereső alkalmazására kacsintó műalkotás, ahol le lehetett fényképezkedni, hiszen az alkalmazásban is jobbra vagy balra kell húzni a jelölteket aszerint, hogy érdeklődünk-e vagy sem iránta – hallottam elmesélésekből, mert én magam sosem próbáltam amúgy. 🙂

20190831_050303

Ez például egy átalakított mikrohullámú sütő, amelyből minden melegítő részt kipakoltak, és helyette kis gyurma- vagy agyagfigurákból rendeztek be egy jelenetet, amely a forgós tálcán pörgött körbe-körbe fényekkel és zenével kísérve, mint ahogy látható is a felirat fölötte ez a Microrave nevű művészeti installáció, amelynek a fő slusszpoénja az volt, hogy rave zene helyett konkrétan Abba szólt, amikor arra jártunk… 😀 Szerintem egyszerűen csodálatos! ❤ 🙂

Ez a művészi alkotás amúgy a Safezone, azaz Biztonságos zóna részleg mellett volt közvetlen, amelyről eddig talán még nem is meséltem itt a blogomon, ám most minden eddiginél fontosabb szerepe lett számomra az eseményen: az eseményre tartó buszon igyekeztem őt minél jobban felkészíteni arra, hogy mi várható ezen az eseményen (anélkül, hogy én magam jártam volna ott, ám más burn eseményeken annál inkább), és  meséltem neki erről a részlegről is, hogy az egészséges szabad nemiség párbeszéde és a nemi zaklatások megelőzése és kezelését céljául kitűző részleg mellett ez az a részleg, ahova bármikor lehet fordulni bármivel, legyen az testi vagy lelki kihívás, mindig az elsősegély sátor mellett vannak, velük szorosan együttműködve, ahol a képzett önkéntesek bármikor meghallgatnak, beszélgetnek vagy csak hagynak nyugodtan pihenni, amire ő már a buszon rávágta, hogy akkor ő végig ott fog dekkolni, hát még amikor végül a nyitás előtt érkezve éppen mindketten segítettünk két kézzel felépíteni a matracos-árnyékos-ventillátoros csöndes helyet, amelyet így valószínűleg csak annál is jobban otthonának érzett… 🙂 Talán második éjjelünkön hangyainváziót vettünk észre a sátrunkban, vá, rémálmaimban is visszatérhet még bármikor az a jelenet, ahogy én már 99%-ban el is aludtam a sötétben a teljes kimerültségemben, ő meg elkezdett mellettem izegni-mozogni, ami azért volt furcsa számomra, mert mindig előttem alszik el, kérdeztem is félálomban, hogy mi van már, mire mondja, hogy hangya meg még egy, meg még egy – majd elemlámpa gyújt és amennyivel sokkal éberebb volt nálam, olyan lendülettel is emelte fel a hálózsákját a matracról, amelynek nem látszott a színe az azt ellepett hangyáktól – amelynek horrorisztikusan sokkoló látványától már azért én is maxira felébredtem és pánikoltam. Rögtön eszembe jutott, hogy magyarul hangyásnak hívják a bolondokat, mert már most, hogy erre csak visszaemlékezem is elkezdtem mindenhol viszketni 🙂 – na akkor végül fogtuk magunkat egy-egy hangyátlanított lepedővel és a Biztonságos zóna matracain aludtunk…

Amúgy az esemény maga a Kineret tó=Genezáreti tó (amelyen Jézus átsétált állítólag) és a Jordán folyó (amelybe Jézus megmerítkezett, pontosabban a később keresztelő meg szent előtagokat kapott János megmerítette őt) kereszteződésében lévő kempingben volt, és ahogy a héber nyelv viccesen has-hát-has-hátnak nevezi a semmittevős nyaralásokat (mit csináltatok a nyaraláson? Csak has-hát? 😀 בטן-גב [beten-gáv]), úgy vészeltük mi meg át az extrém meleget szinte folyton vízben, válogathattunk tó és folyó vize között is, én ráadásul naptejet spórolandó hosszú ruhákban mentem a vízbe is, amelynek kellemes következménye volt, hogy még utána is vagy egy órát hűtöttek a rajtam száradó ruhák, és tényleg az volt, hogy tó-folyó-tó-folyó vagy Jordán-Kineret-Jordán-Kineret kb. óránként, ahogy megszáradtam, már mentem is újra vízbe hűteni magam… 😀 Hát még amikor nem is mentem, hanem ugrottam, Ó, de csodás emlék is ez nekem, a forró nyári hőségből a szintén meleg, de még mindig hűsítőbb vízbe csobbanni, leginkább csak a folyóba, ahol mélység is volt a mólótól! 🙂

20190831_132740.jpg

Érdekes, hogy ezt csak utolsó nap vettem észre, pedig többször is jártam ezen a parton – háttérben a tóval, ahol amúgy szintén számos művészi alkotás lebegett a vízen, azokat el is felejtettem lefényképezni, pl. egy élethű nagyságú, kedvesen mosolygó krokodil vagy aligátor 🙂 meg műliliomok, amelyek elvileg hangot is adtak, bár mi azt nem hallottuk vagy egy vízen lebegő sátor pl. amely árnyékot adott a fürdőzőknek, és még sorolhatnám, de itt a három színes doboz hívta fel a leginkább a figyelmemet, amelyekhez muszáj volt közelebb is mennem:

20190831_132311

A leírás szerint is mindhárom doboz egyre nehezedő feladványokat rejtett: zöld a gyerekeknek, sárga a fontolva haladóknak és piros a bevállalósoknak 🙂 – naná, hogy mindegyikből néztem egy-egy küldetést, mindegyik szocializálós küldetések voltak, mint hogy keress valakit, aki…, de csak a pirosra emlékszem, annyira kiakasztott, hogy keressek két másik embert – mire pont odajött másik két srác is érdeklődni, hogy hát ez meg micsoda – és csókolózzunk nyelvesen hármasban – talán mondanom sem kell, hogy nem a két srácon múlt, hogy nem teljesítettem ezt a küldetést, hanem azzal a lendülettel menekültem is onnan… 😀 Tán mégsem lennék annyira bevállalós…? 😉

Végül, de semmiképp sem utolsó sorban erről a bárányos műről kell mesélnem, amely nem csak pár bárányból állt, bár azért azok is megértek egy-két képet:

20190831_050638

Vaku nélkül pedig még jobban is látszik:

20190831_050717

…de pláne azt, amit le sem tudtam fényképezni, mert folyton tele volt emberrel, márpedig fényképezés is csak maximális lelkes részvétellel, de ráadásul milliószor mentem el mellette és nem tűnt fel, meg még az építésében is próbáltunk segédkezni, de nem kellettünk, tengeri moszat és más növények elektromos másai voltak lágy zenével, ami csak az utolsó nap tűnt fel nekem, hogy este a növények a zene dallamára világítottak, mintha hallották volna a zenét, szavakkal nehezen leírható fenséges élmény volt, amelyről még hallottam is, hogy egyesével programoztak minden egyes lámpát minden egyes zenéhez – számomra felfoghatatlan munkával, egészen hipnotizáló élmény volt ott ülni a tóparton a sötétben és hallgatni a lágy zenét és nézni a zenére változó fényeket, mintha táncoltak volna (meg az egy bárány a háttérben) – nem tudtam eldönteni, hogy az ötlet nyűgözött jobban le vagy maga a kivitelezés tökéletességének csodája, de így nézett ki már elkezdve szétszedve:

20190831_132906

(a rózsaszín úszógumi nem része… 😛 )

20190831_132919

És akkor arról még nem is meséltem, hogy amikor kérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit az építésben, az egyikük kezében egy rakás lánc volt rajta lógó valamivel, bárányrajzzal, amire kérdeztem, hogy mi ez, mire a láncgyűjtemény tartója levett egyet és átadta nekem azzal, hogy tegyem csak el, majd meglátom, és bizony, hogy meg is láttam egyik este a bárányos-tengeri moszatos installációnál villanyóraszerűségeket pont olyan hellyel a közepén, mint amilyen a láncomon is volt, és a zene is pont akkor hallgatott el, amikor arra jártam és helyette felszólították minden báránytulajdonost, hogy lépjen a villanyórához, és kiderült, hogy sötétben játék következett, négyes csapatokban tűz-víz-repülő módra csak víz és szárazföldre korlátozva, ám sajnos ez is csak nagyjából működött, mint később kiderült, mert vicces volt, hogy senki nem értette, hogy mit hogy hova, ám mindenki segíteni akart mindenkinek és mondta az okosságait, ám semmi nem működött 🙂 , egy kislány meg kérdezte, hogy honnan van nekem ilyen láncom, mire meséltem neki, majd két-három kör sikertelen bénázásunk után oda is adtam a kislánynak a bárányos láncomat, amire aztán hallottam, hogy nem kellett volna, bár ha legközelebb máshol is lesz ilyen bárányos játék, akkor biztos láncosztás is újra lesz hozzá… 🙂 Nekem már csak játék nélkül is nagyon tetszett az ötlet is, meg a zenés fényjáték, olyan megnyugtató és békés és szép volt, hogy öröm visszagondolni rá. 🙂

Pont a bárányos tóparttal szemben vagy mögött volt a Mikrobatáta tábor, ami még magyarabbul tán mikroédeskrumpli lenne 😀 – ugyanis ők mikróba dobták a narancssárga zöldséget, és így ajándékozták meg étellel az arra járókat, a mi pocakjaink örömére is… 🙂

Keringő felügyelőnek hívott 🙂 belső ellenőr (de nem tetszik ez a kifejezés nekem, de hogy magyarázzam meg most jobban? Írtam már róla eleget itt) műszakomat hajnali négy és reggel nyolc között vállaltam be a nagy hőséget elkerülendő 🙂 , amibe így egy napfelkelte nézése is belefért, pedig elhatároztam, hogy az összes naplementét és napfelkeltét meg akarom majd nézni ott, de persze mindről lemaradtam és a műszakomban is olyan szégyenlős volt a napocska, hogy felhőket hívott maga elé olyan sokáig, hogy egy órát is vártunk, de akkor sem láttuk még a fényét…

Akkori keringésemkor 🙂 láttam viszont egy egészen ajándékos ládát is 🙂 , amelyre rá volt írva, hogy ajándékok: bárki beletehet és ki is vehet bármit, ha már a tíz elv között ott az ajándékozás elve is, és naná, hogy bele kellett kukucskálnom legalább 🙂 és egy rakás lemosható tetoválást láttam pl. ott meg mindenféle százforintos boltokban kapható kacatokat, míg én pl. a ne hagyj ökológiai lábnyomot elvet is figyelembe véve ennivaló ajándékot vittem (természetesen mindenmenteset 😀 ), amelynek bár számítottam sikerére, mégis meglepett gyors elfogyasztási mértéke 🙂 (még szerencse, hogy nyúltunk magunknak is előtte kicsit belőle… 😀 ) : egy kiló datolyát vettem erre a célra, hogy magjától mindet megszabadítva (végül nem is mindet, csak amennyi egy nagy dobozba belefért: majdnem mindet 🙂 ) helyette diót, kesudiót, mogyorót, mandulát és kakaódarát rakjunk bele, ami végül is tán csak a buli kellős közepén, legmélyén, éjjel-hajnalban gyors energiasegítség volt minden bulizónak – olyan jó adni és visszagondolni azokra a hálás tekintetekre és szavakra, amelyek úgy reagáltak, mintha egy csepp vizet ajánlottam volna a sivatagban szomjazóknak… 😀 ❤ ❤ ❤

Már befejeztem a “keringő felügyelő” 🙂 műszakomat, amikor még élveztem az elviselhető időjárást és mentem még egy gyors kört csak úgy nézelődve, amikor elkapott két derékig érő résztvevő fiúcska, testvérpár, a kisebbik egyértelműen óvodás, a nagyobbik tán már éppen nem azzal, hogy kérek-e tetkót, mert van ám nekik sok, kalózos meg halálfejes és mennek is a kalózok táborába felajánlani nekik, de hátha nekem is kell 🙂 , és mondtam nekik, hogy kalózok meg halálfej mondjuk kevésbé vonzanak, de ha esetleg van más is, akkor akár még meg is gondolom, és végül találtak nekem egy aranycsíkot a készletükben, amire azt gondoltam, hogy mondjuk levágnak nekem belőle egy darabot, de hát mit is gondoltam én: mindent vagy semmit van ám itt kérem szépen, és bár igencsak ferdére sikerült, sebaj, a szándék a fontos 🙂 , és vigaszdíjként még egy ezüst tollat is találtak nekem, majd egy másikat is, ezekkel pedig még most is tudok menőzni 😀 , mert sem a Jordán folyó, sem a Kineret, de még sok zuhany és izzadság sem most le a két fiú profin tetováló munkáját, én meg örömmel gondolok vissza rájuk… 🙂

20190902_121113

20190902_121127
20190902_121207

Visszafele házig fuvarunk lett hál’Istennek 🙂 , miután mindent lebontottunk, amit csak lehetett, még szombat estére végeztünk is, szép volt, jó volt, rövid volt nekem, de intenzív volt mindkettőnknek, hát még együtt, nem is volt semmiféle égetés, vagy csak lemaradtunk róla, akkora kontra volt 😀 , ám nekünk nyaralás volt a javából, jó sokáig feltöltős élménnyel, ráadásul az első közös utazásunk, első közös nyaralásunk, az ő első burn élménye, amely minden jel szerint jól sikerült minden szempontból, hiszen végül is együtt mentünk és együtt is jöttünk vissza 😀 , amiről azt hallottam, hogy szinte ritkaság 🙂 , ráadásul sosem voltunk ilyen sok időt együtt, hogy négy napot is, ám utána két napig nem találkoztunk, majd újra, amikor meg is lepődtem az engem váró lelkesedésén 🙂 , amire még meg is jegyeztem, hogy ilyen régen nem láttál tán 😀 , ám benne meg felmerült egy ki is mondott nekem gondolat, hogy ha már négy nap ilyen gördülékenyen ment közöttünk, akkor vajon milyen lehet egy egész hét is együtt, amely kérdést nem kis meglepetéssel fogadtam, ám annál nagyobb örömmel, ha végül is az örökkön örökké a cél, azt nem is olyan rossz négy nap után egy héttel kezdeni… 😉 (elutazásunk előtti napon amúgy épp a városba látogatott az egyik húga a férjével és a két gyerekével, akikkel csak egy-két órára találkoztam, de ezek szerint az is sikeres egy-két óra volt, ahogy aztán az ő családi pletykahálózata is visszatért hozzám azzal, hogy anyukája jóvá hagyta a húga elmesélése alapján a kapcsolatunkat – hahaha! 😀 Hát még ha tudtam volna, hogy ez vizsga vagy teszt…? 😀 😀 😀 )

Ez az esemény amúgy nem az izraeli Burning Man egyesület égisze alatt rendeződött meg, ahogy a téli, Burnérot sem hivatalos rendezvénye a közösségnek, ám a legközelebbi helyi burn esemény már az lesz, a Midburn helyett más helyen és más keretek között: egy autóverseny pályán Aradon (az izraeli Aradon! 😀 ), kereken – Burn in motion, azaz burn mozgásban néven – és csak négyezer fő részvételével (szemben a Midburn 10-15000 főjével – ez a mostani Kontra és a téli Burnérot meg 1000-2000 fős kisesemények amúgy…), és persze logikus a kérdés, hogy miért lényeges az, hogy egy esemény hivatalos vagy sem, amiről most egész sokat beszélgettem más résztvevőkkel is, és egyre inkább körvonalazódik bennem a válasz, de még mindig nehéz lenne szavakba öntenem, de olyan sokan szeretik jobban a nem hivatalos eseményeket, hogy azt hiszem, nekem is ez az új fókuszom, én is csak a tél közepire vágyom, és legközelebb már talán kézzel foghatóbb magyarázattal szolgálhatok erről a különbségről is. 🙂

A dühítő nóta – no meg a csendről és az új csend-barátomról… :)

2019. augusztus 26. hétfő

Zumba.

Mintha minden egyes új zumbatanár hozna számomra egy annyira jelentős új dalt, hogy azt muszáj megörökítenem itt – el is felejtettem már, hogy ez hány zumbatanárral volt már így velem. Ám érdekes, hogy míg eddig szerintem mindenkinél éppen azért volt jelentős számomra, mert annyira rákattantam, itt most pont az ellenkezőjéről van szó: annyira kiakadtam rajta már először is, amikor hallottam, a szövegén, azokból a félmondatokból, amiket véletlenül elkaptam, de aztán hogy másodszor és harmadszor is jobban és még jobban figyelve a szövegére, ez ritkaság számomra.

Lassú, romantikus (?), lágy gitáros dal lévén kitalálható, hogy nem a legzúzósabb, legpörgősebb, legtombolósabb muzsika, hanem a bemelegítéshez (általában mixelve) vagy az óra végi lazításhoz is szabadon választható nyelvű és stílusú nóta kategóriájáról van szó, szemben az órák 75%-ának kötelezően dél-amerikai zenei stílusú kötelezettségével, amelynek szabadságát amúgy kifejezetten szeretem, méghozzá pont azért, mert az árulja el a leginkább a tanár személyiségét, és magam is sokszor gondolok úgy dalokra, hogy vajon hova tenném a saját órámon… 🙂

Az új konditeremben, ahova zumbázni járok és ahova amúgy éppen az előző zumbatanárom vitt el úgy, hogy a korábbi hely megszűnik, ám ott folytatja, és így még olcsóbban is zumbázhatok, no meg – a konditerem gépeinek korlátlan használata mellett, amely engem egyáltalán nem vonz, max. a boxzsák… 😀 – mindenféle más órákra is járhatok, ott pl. jógázni is újrakezdtem (a pilates tanárok vhogy annyira mások az előző stúdió tanárához képest, hogy inkább nem fájdítom a szívem az óráikon a korábbi tanárom hiányával…), és másik tanár is tart zumbát, hozzá is szoktam járni, egy vszeg nálam is fiatalabb és még nálam is tapasztalatlanabb, ám mindig arra gondolok, hogy nálam mennyivel bátrabb kis fruska 😉 , akit nehéz volt megkedvelnem, de végül jó pár nótájára sikerült kellőképp rákattannom, ám ez a dal, amelyről most muszáj posztot írnom is hozzá fűződik, az ő lazítós dala az utóbbi időben.

Nem emlékszem, hogy meséltem-e már arról itt, hogy hogyan szerettem bele a csendbe jó pár hónapja már, amely egy olyan hosszú út vége, hogy sokszor jut eszembe, hogy tán összefüggésben lehet a felnőtté válással esetleg 😉 , mert emlékszem az állandó témánkra otthon, amikor anyu azzal jött, hogy halkítsam már le a rádiót vagy a zenét, meg egyáltalán miért kell nekem, hogy folyton szóljon valami, és tényleg: már iszonyat régen nem laktam anyuval egy fedél alatt, amikor még magamban is mindig szükségem volt valamire, hogy szóljon, ha nem zene, akkor film vagy videó, mert pontosan: nehogy már csönd legyen. Aztán Kowáék is sokat énekelnek a csönd áldásáról, sőt, egy nagyon régi lemezükön még van is egy Csönd nevű szám: teljesen némán 🙂 , amire sokáig gondoltam azt, hogy milyen ügyes kis kereskedelmi fogás, kényelmes így plusz egy nótát a lemezre rakni, amely csak néma csöndből áll, de ma már ezt is máshogy látom.

A csöndről nagyon sokat tudnék mesélni, amit el is kezdtem amúgy egy nem rég megismert embernek, aki számomra a csönd példaképe lett, pláne viccesen 🙂 : elmondása, pontosabban mutogatása szerint hét, azaz 7 éve nem szólt egy árva szót sem, a Brian élete némasági aszkétájára eskü, hogy még külsőre is hasonlító 😀 , csak kicsit fiatalabb (tán korombeli), de ugyanolyan földig érő szakállú emberke, akire azt hittem, hogy tán hajléktalan, de aztán kiderült, hogy ez sem teljesen igaz (azt hiszem… vagy legalább is van egy lakás, ahol alszik, bár nem tudom, hogy az mennyire az övé vagy mennyire hivatalosan van ott), ugyanis az “utcán találtam” 🙂 – ami vicces, fura, meglepő egy emberre használva. Akár barátomnak is mondanám, de ezzel a szóval azért még egyelőre óvatosan bánnék, mindenesetre egy baráti találkozóról barátokkal egy irányba hazafelé tartva mondta egyikük őt meglátva a járda szélén ülve, hogy már akkor is itt ült, pont ugyanígy, amikor vagy két órája a másik irányba ment, amire én persze, nem is tudom, hogy a velem született vagy a belém nevelt (vagy is-is) Teréz anyaságom vagy sivatagi burn világ “keringő felügyelője” 🙂 nem tudta megállni, hogy ne menjek oda hozzá megkérdezni tőle, hogy minden oké-e, hogy tudok-e segíteni valamiben, pláne azért is, mert Jeruzsálemben nem megszokott látkép a hajléktalanok látványa. Érdekes volt már csak az is, hogy míg a barátaimmal angolul beszéltem egészen odáig, hozzá is kapásból angolul kezdtem beszélni, amire csak bólogatott, hogy minden oké, de közben meg hirtelen feltűnt nekem, hogy egyáltalán miért angolul beszélek vele Jeruzsálemben, úgyhogy átváltottam héberre, amire láttam, hogy már kevésbé reagált, úgyhogy el is kezdtük a bar kochba játékot, hogy én kérdeztem, ő meg csak bólogatott, hogy az angollal jobban boldogul, majd a tudok-e segíteni kérdésemre egy szedett-vedett jegyezetfüzetet vett elő a zsebéből, amelyben egy telefonszámra mutatott, kérdeztem, hogy felhívjam-e, bólogatott, hogy igen, többet is hívtam, de egyik sem vette fel, aki meg végül igen, az mondta, hogy egy hajléktalanokat segítő csoportból ismeri az illetőt, de már nem tagja a csoportnak, úgyhogy nem tud, de úgy hallottam, hogy inkább nem akar segíteni, pedig a járdán mellettem ülő ember csak azt mutogatta a kérdésemre válaszolva, hogy mit mondjak neki, hogy jöjjön érte a hívott fél. Egész hosszas beszélgetés lett így telefonon is mellette, a telefonpartneremmel héberül, a mellettem ülővel angolul beszélve, aki folyamatosan “hangosan zavarva” kérdezgetett folyamatosan egy szó nélkül a magasra emelt szemöldökével és széttárt két karjával, miközben telefonpartnerem össze-visszahablatyolt arról, hogy mije fáj, fizikailag vagy lelkileg beteg-e, szóval nem mindennapi közvetítést végeztem a járdaszegélyen az aszkéta mellé ülve. 🙂 Engem viszont hirtelen elkezdett igencsak érdekelni, hogy miért is nem beszél, mármint tud-e, csak nem akar vagy netán nem is tud beszélni, és el is kezdtem kérdezgetni őt ezekről, arra a kérdésemre, hogy tud-e beszélni, csak nem akar, intett, hogy igen, és a jegyzetfüzetéből egy lapot nyújtott át, amelyen angolul és béna héberséggel volt leírva, hogy ne vegyem tiszteletlenségnek, hogy nem beszél, de minimalizálni akarja az emberi kapcsolatait és kommunikációját, amire persze kapásból eszembe jutott a Brian élete aszkétája 😀 😀 😀 (és kérdeztem is tőle, hogy ismeri-e, de nem ismeri – tán majd megmutatom neki… 😀 😀 😀 ), és akkor persze kérdeztem azt is, hogy mióta nem beszél, több, mint egy hete, mire nevetett, több, mint egy éve?, kérdeztem, erre mutatta a hét kicsi ujjacskáját, mire ledöbbentem, hogy hét éve nem szólt egy hangot sem…? És hát így lett egy csöndkirályos példaképem 😀 , akinek elkezdtem mesélni az én kapcsolatomat a csönddel 🙂 , míg a barátaim tovább mentek a kajáldába, ahonnan még hívtak is, de mondtam, hogy még itt ülök a járdaszegélyen, ahol hagytatok, minden oké, majd megyek (de végre találtam valakit, aki hallgat, én meg csak beszélek, beszélek, beszélek és beszélek… 😀 😀 😀 ), majd meg is kajáltak és jöttek visszafelé, és én még mindig csak beszélek a némához 😀 😀 😀 az én csönddel való kapcsolatomról 🙂 , pl. arról, hogy mennyire megértem őt, nekem is milyen hosszú utam van a csönddel már, hiszen ahogy Halász Judit is énekelte már milyen régen “a szavak néha csak arra jók, hogy félrevezessenek” – amit még meg is mutattam neki, ha már egyszer lefordítottam angolra meg héberre is anno, hat éve… 🙂 Igen, ott a járdaszegélyen előkaptam a telefonom és megmutattam neki ezt a videót. 🙂 Inkább, mint falafelezni a barátaimmal. Ez sokkal izgalmasabb volt! 😀 Aztán még jöttek is vissza a barátaim, de én csak ülök és a némasági fogadalmassal csacsogok… 😀 És még később is találkoztunk, de még így sem fejeztem be neki minden mondanivalómat, miközben valahogy ellentmondásosnak is tartom az ő némán is buzdító lelkesedését csacsogásom és társaságom iránt az éppen általa írt és általa nekem átnyújtott cetlije alapján, hogy minimalizálni akarja az emberi kapcsolatait és kommunikációját – akkor én hogy jövök a képbe…? Talán ezért is nem kerestem fel már jó pár napja, vagy egy hete újra, az én lelkiismeretem miatt az ő csöndjét megszakítandó… De szerintem lesz még ennek folytatása… 🙂

Amióta tehát jó pár hónapja, tán éve is olyan szoros kapcsolatom van a csönddel, hogy otthonra találtam benne, nem csak arra jöttem rá már jó régen, kb. egy éve tényleg már, hogy a csönd egyik legnagyobb előnye, hogy hirtelen szűrni tudjuk a felbukkanó gondolatainkat, hogy egyáltalán mi a mi sajátunk, és mi másé, és persze az nem baj, ha másé, ahogy az sem biztos, hogy jó, hogy valami azért jó, mert a miénk, viszont ami a lényeges, hogy csak a csöndben tudjuk eldönteni azt, hogy mely gondolatokra vagy érzésekre van is szükségünk és melyekre nincs.

Ezen kívül pedig külön érdekes számomra az a tapasztalat, hogy egyáltalán milyen érzések és gondolatok jutnak eszembe a csöndben, milyen emberek, ismerősök, milyen zenék, dalok, filmek, és továbbra is sűrűn zumbázva és jógázva is új tanároknál is persze új zenékkel is találkozom, amelyek közül érdekes, hogy melyek ragadnak bele a fülembe úgy, hogy akár a csöndben is fel-felbukkanjon egy-egy.

Na ez a dal pont nem erre példa amúgy 😀 , hanem éppen az ellenkezőjére, ugyanis ahányszor zumbán hallottam, mindig igyekeztem elkapni valamit a szövegéből, hogy aztán rákeressek és figyelmesebben eldönthessem, hogy tényleg annyira haragszom rá, mint zumbán véletlenül egy-egy szóból, amit véletlenül kihallottam éreztem, de sokadszorra sem sikerült elég pontosan megjegyeznem, de méghozzá annyira, hogy vagy háromszor meséltem már neki utána egyszerűen csak ennyit, hogy van egy dal, ami tökre bosszant, de nem tudom, mi a címe vagy miről szól, csak amennyit kihallottam belőle, az már felhúzott.

Három a magyar igazság, ugye 🙂 , a harmadik ilyen eset után, amikor még napokkal később is csak a dal hallatán belőlem kitörő morci jutott csak eszembe, a dalból nem sok minden, alig találtam, sőt, nagyon nem, ám amennyit tudtam róla, hogy egy pasi kezdi énekelni, aztán egy lány is csatlakozik hozzá, lassú, gitáros, romantikus, angol nyelvű dal, amely arról szól, amire emlékeztem, ami bosszantott – és a gyakori kérdések oldalon nincs mit veszteni alapon így kiírtam, és olálá: másnap már valaki be is linkelte, hállelújra, bingó! 🙂 És köszönöm neki! 🙂

És meg is hallgattam figyelmesebben újra, meg újra, meg még egyszer, meg még egyszer, és egyszerűen nem, nem tudom elfogadni, és csak tovább dühít. Az egyetlen mentségem számára az lehet tán, hogy a szöveg írója biztosan nem hisz a vonzás törvényében vagy azt gondolja, hogy az őszinteség jó alap ahhoz, hogy sok rajongót vonzzon be, vagy netán tényleg olyan őszintén lukacsos az önbizalma, hogy nem fogja fel, hogy hány ezer, tízezer, százezer, nem tudom, hány tizenévest állít maga mögé példakép lévén, amivel viszont felelőssége van és éppen ez dühít nagyon, hogy ezt egyszerűen cenzúrázni kéne, komolyan gondolom.

Tessék az említett mű dalszöveges verziója:

Amelyet úgy érzem, hogy le kéne teljesen fordítanom az angolul nem tudó olvasóim kényelme érdekében:

A tüdőm fekete, a szívem tiszta,
a kezem sebhelyes az előző éjszaka óta,
és a hajam vékony és hullik az összes rossz helyre,
egy kicsit bizonytalan vagyok.
A szemeim keresztbe állnak, de még mindig kékek,
rágom a körmöm és igazat mondok,
soványból túlsúlyosra hízom napról napra, hullámzó,
a bőröm tintás, de ki is van kopva

De a csaj szeret engem, szeret engem,
mi a manóért szeret engem,
amikor szerethetne bárki mást?
Ó, te szeretsz engem, te szeretsz engem,
mi a manóért szeretsz te engem?
Mert én magamat sem szeretem.

Bébi, a legjobb részem te vagy,
és újabban minden értelmet is nyer,
ó, bébi, annyira beléd vagyok esve.

Én túlgondolok (mindent) és mégis elfelejtem,
elvesztem a telefonom és fogadást kötök,
soha nem érek el egy vonatot sem,
mindig fél órával le vagyok maradva,
a te aggodalmaid még semmit sem láttak.

De te szeretsz engem, te szeretsz engem,
Mi a manóért szeretsz engem,
amikor szerethetnél bárki mást is?
Je, je, a srác szeret engem, ő szeret engem,
és fogadok, hogy soha nem enged engem el,
és megmutatja nekem, hogy hogyan szeressem magam.

Most egy kicsit még ráadásul utána is olvastam a szövegnek, hogy mi mire vonatkozik, pl. a fekete tüdeje arra, hogy cigizik/cigizett régen, a keresztbe álló szeme a kétéves kori bandzsaságára, a tintás bőre meg persze az agyontetkozótt testére utal, amire vki meg is kérdezte, hogy hogy fog kinézni 80 évesen, mire azt válaszolta, hogy boldogan – úgy legyen, ámen. 🙂 A csaj te aggodalmaid még semmit sem láttak sor meg arra utal, hogy nekem is hosszú ám a listám, hogy micsoda hulladék vagyok én is, de most ezt inkább nem tárom nagy nyilvánosság elé.

A dal szövege még úgy is frusztrál, bosszant, dühít, de nagyon, hogy én a maximális őszinteség pártján állok, de ez nem írja felül azt a mérgemet, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az előadóművészek milyen tömegeket mozgatnak meg a dalaikkal, szövegeikkel, pláne a kiskamasz korosztályt, amely a legsérülékenyebb, a legokosabbnak hiszi magát, a legérzékenyebb és példaképeket keres, és legyen bármilyen önbizalomhiányos is ez a kis brit vöri, aki lehet bármilyen tehetséges előadóművész is, zeneszerző, szövegíró, előadó, ha a kiskamaszok azt tanulják meg tőle, hogy igen, ha még ő is csak egy darab semminek tarja magát, de bezzeg a csaja, fú, hát nem is érti, hogy mit eszik rajta, akkor ezek szerint teljesen rendben van az, ha én is csak egy darab semminek tartom magam és (majd) én sem értem, hogy a szerelmem miért szeret engem.

Tudom, hogy ez az én magánügyem, hogy mennyire tényleg NAGYON haragszom erre a dalra, de erre való az én személyes blogom, hogy kiadjam ezt magamból 🙂 , ahogy az is logikus kérdés lehet, hogy akkor miért hívom fel erre a dalra a világ – és így tán a kiskamaszok – figyelmét is, amire meg azt válaszolom, hogy azért, hogy rámutassak ennek a dalnak a hibájára, hogy ne az önbizalom hiánya legyen senkinek sem a példaképe, hanem inkább a hite saját magában, hogy bárki képes közel bármire, ha hisz magában és ha olyan emberekkel van körülvéve, akik hisznek benne. Hátha más kiskamaszokhoz is eljut ez az üzenetem és netán elgondolkodnak ezen, és ha akár csak egy embert is – kortól függetlenül – sikerült ezzel kimoccantanom az alapvetően is nulla önbizalmú állapotából, akkor már megérte ez a pár karakter 😉 – örülnék egy hozzászólásnak is erről itt vagy akár magánba is. 😉

És még egy véleményhegyezés: nem az őszinteség ellen ágálok, hanem pont ellenkezőleg! Az őszinteség és a szeretet legyen alapértelmezett kiindulópontja mindenkinek, ahogy ebből következően az egészséges önszeretet is, amely éppen ebből a dalból hiányzik, és éppen ezért haragszom rá nagyon. (de már kevésbé, hogy kiírtam magamból… 😉 )

Ja, és ha már jó pár napja kezdtem ezt el írni, ám csak most fejezem be, ám éppen egy pár órája pattant ki egy hihetetlen új gondolat a fejemből, ami még ide is illik, akkor íme: mi a különbség a légzés és a mély, hosszú lélegzés között? A megfejtés a jóga meg a pilates. 😀 😀 😀 (csak hogy pozitívan zárjuk ezt a morcis-zenés-csöndes posztot… 😉 )

Nahát: a bankom is külön üdvözölt a kapcsolatunk tíz éves jubileumi évfordulója alkalmából! :D

2019. augusztus 9. péntek

Oké, annyira azért nem meglepő, hogy miután kijöttem ide, szinte rögtön bankszámlát is nyitottam, de az már talán inkább meglepő, hogy azóta is ugyanannál (a béna, de állítólag egyik bénább, mint a másik, csak ezért nem váltottam még…) a banknál vagyok kitartóan, éppen tíz éve, amiről még a bankom is megemlékezett, az internetes belépőfelületen a belépésem után megakasztó, megállító, meglepő, ki- és felpattanó ablakban lufival fogadott:

bank

Jó szerencsét magunknak! (magyarosabban inkább gratulálunk magunknak)

Meghatódva ünneplünk együtt 10 évet.

Örülnénk, ha még sok évig kísérhetnénk és állhatnánk melletted minden elhatározás mellett.

Tovább a számládhoz

fordítva tegezősen, de akár magázósan is lehet, de azt már lassan el is felejtem, ha ez a héberben egy és ugyanaz: mindenki pajtás vagy mindenkit tisztelet ér. Számomra inkább mindenki pajtás… 😉

Éljen-éljen: tessék, itt a bizonyíték, hogy tényleg tíz éve élek itt! 😀

Tíz éve külhonban, juhú! :D Gasztrotúra és buli, ami piknik :) és a lenni és a csinálni különbsége

2019. augusztus 8. csütörtök

Pénteken volt éppen pontosan tíz éve, hogy elhagytam Magyarországot, és azóta is szinte megszakítás nélkül a három világvallás központjában élek, Jeruzsálemben, ב”ה a világ tán legnagyobb olvasztótégelyében annyi más nép és vallás között még, hogy pl. az ez alkalomból idelátogató családom (anyum és barátnője és tesóm és felesége) olyan nemzetközi gasztronómiai ízelítőt kaptak, hogy bár ez meg sem volt így tervezve, mégis olyan sokszínű lett, mintha csak előre kitaláltuk volna így:

  • az etióp kenyér, a hatalmas, asztal méretű, lukacsos és kesernyés, palacsintaszerű indzsera főtt zöldségekkel és salátával, netán hússal is már jó pár hónapja be volt tervezve, miután nem sokkal előtte történt, hogy magam is beleszerettem végül 🙂 a cukor-, glutén-, tej-, élesztő- és minden más mentes, igencsak laktató, kézzel evős különleges ételbe, pedig Kinga barátnőm milyen rég, már évekkel ezelőtt, miután anno maga is megjárta Etiópiát, utána engem is megkínált saját készítésű indzserájából, akkor valahogy túl távolinak tűnt nekem ennek az igencsak távoli kultúrának az egyedülálló ízvilága még innen is, hát még a magyar gasztronómiában felnőve, ugye. 🙂 Miután azonban Maria, egy német barátnőm is kb. Kinga lelkesedésével hívott egyszer valamikor vagy fél éve többünket is indzserázni egy étterembe, valahogy rám is ragadt a barátnőim lelkesedéséből, amiről ma már nehéz eldönteni, hogy vajon azért, mert egyszerűen csak mások szeretete és öröme ragadt tényleg rám, vagy netán tényleg annyira más volt annak az íze is, mint amit régen Kinga készített (de valahogy valami azt súgja bennem, hogy nem, mert tök ugyanolyan volt egyébként… 😀 ), netán az én ízlésem változott azóta annyit (simán lehet), ám ami biztos, hogy amióta akkor, kb. fél éve beleszerettem magam is az indzserába, azóta minden rokonomat, barátomat és ismerősömet is igyekszem megismertetni ezzel az ételkülönlegességgel, ezzel tán egyre világosítva az etióp éttermek bőrszínátlagát. 😀 A gasztronómiai és kézzel evős és laktató kaján kívül olyan jó érzés még azt is tapasztalni, hogy milyen sokan mások is úgy belé tudnak szeretni, hogy egyesek még nálam is gyakrabban igénylik az amúgy még olcsó és egészséges szociális fogást, amelyet egyedül nem is lehet enni, akkora nagy, és ráadásul annyira nem is szokás, hogy nem csak a barát szó származik a kenyér szó tövéből ebben az etióp nyelvben (hiszen az a barátom, akivel megosztom a kenyerem), hanem az etióp kultúrában annyira nem elfogadott az egyedül étkezés, hogy konkrétan az a büntetése valakinek, akit kiközösítenek, hogy eheti egyedül a kenyerét. Muszáj kiemelni a kézzel evősdi különlegességét, amely Maria barátnőm szerint a gyerekkorhoz visszavezető érzéssel támogatja csak az evés szeretetét 🙂 és hogy vagy három napig hagyják állni a tefflisztet, hogy keljen, bár így sem vastagabb egy vaskosabb palacsintatésztánál, az meg csak külön tesz hozzá az árban olcsó, értékében viszont annál drágább kaja élvezeti szintjéhez nálam. Szerencsére a családom körében is szinte osztatlan sikert aratott, pontosabban akinek ízlett, annak nagyon, akinek meg nem, még az is falatozgatott belőle 😀 , ami egész pozitív összesített átlag végül is! 😀
    20190204_210703
  • a teljes (3/4) családdal indezserázás előtt ismerkedett meg még anyukám és barátnője annál a korát meghazuttolóan fitt, testileg és lelkileg is egészséges magyar bácsinál, akinél titkárnőként szoktam dolgozgatni a tudományos munkáit segítve az iraki kube, azaz húsos tésztagombóc levessel, amely így nyáron pláne különlegesnek számít súlyos laktatósága és fűtőértéke miatt, ám ez a felnőtteknek fel sem tűnt szerencsére az ebéd élvezete közben, miközben én meg a piacról a háziúr által rendelt humusz (csicseriborsókrém) és tahini (szezámmagpaszta) mellé még olyan mindenmentes tahinis-quinoás-magvas-hagymás fasírtot hoztam meglepetés kóstolónak mindenkinek ugyanarról a piaci humuszos helyről, amelyet én rendszeresen szoktam is ott venni, és érdekes volt, hogy míg a szélsőségesen mindenevő vendéglátó bácsi anyukámat és barátnőjét nyűgözte le a kube levesével, ő maga az általam hozott mindenmentes növényi fasírttól nyűgöződött le annyira, hogy a következő hétköznap fel is kerekedett maga is beszerezni belőle, tehát ez is mindenkinek siker lett. 😀
    20190501_182713
  • nemzetközi kulináris kedvenceim legfrissebb tagja a dél-amerikai empenada, amely szintén a piacon egy-két éve megnyílt, fiatalos, dél-amerikai hangos zenés gyorsétterem étlapján hívta fel magára a figyelmem az áthúzott búza jelével pár hete, és miután kiderült, hogy abban tényleg csak hús (csirke vagy marha választható) van a zöldségeken kívül, meg is kóstoltam, és nem értettem, hogy hogyhogy csak most jutottam el idáig, annyira odáig lettem a kukoricalisztből kuktában készült bő tenyérnyi töltött zsebecskéért, miközben annyiszor mentem már el a hely mellett, mióta megnyílt, hogy nem is értettem, hogy hogy tudtam eddig enélkül élni… 🙂 Persze a hús nem feltétlenül “csak” kategória, és van is szó a arról, hogy legyen vega változata is, pláne, hogy a hely kolumbiai tulaja srác, aki maga gyúrja a saját két kezével ezeket a szintén laktató és olcsó és csak húsos meg kissé olajos, de amúgy egészséges falatokat – valószínűleg ezért is olyan finomak 🙂 – mondta, hogy bőven nem én vagyok az első, aki erre vágyna, és ő már csinálhatja hús nélkül is, csak éppen a megrögzött vegák be sem mennek egy húst áruló helyre vagy nem ennék meg a húsos pulton összegyúrt tésztáját, csak ezért nem került még fel a húsmentes változata az étlapra, ám szerencsére a családom körében a húsos verzió is sikert aratott, amiből az idősebb korosztály ráadásul kétszer is evett a pár nap alatt és szintén sikert aratott mindannyiunk között, siker és maxi siker között elosztva csak… 🙂
    emp

…és akkor a lakásommal szemben lévő grúz étterembe még csak be sem mentünk most chacsapurit enni, de tán csak hogy legyen elég motivációja mindenkinek visszajönni és folytatni a jeruzsálemi nemzetek olvasztótégelye gasztrotúrát 🙂 , mert választék aztán van bőven még ezen túl is 🙂 , hiszen ahol sok nép él, ott sok nemzet konyháját is lehet megkóstolni… 🙂

Továbbra sem szánom gasztroblognak az én blogom, ahogy magamat sem látom gasztroszakembernek, max. csak hasát szerető lusta szakácsnak 😀 és ezt a bejegyzést meg pláne nem gasztroposztnak szántam és erős késztetés hangoskodott bennem, hogy legyen inkább két bejegyzés ebből, de az az igazság, hogy a tíz éve jöttem bulim, találkozóm, pikinikem, ünnepségemről nem igazán van mit mesélnem (gondoltam én, amikor még írtam… aztán írtam még ugyanannyit, mint előtte… 😀 😀 😀 ), azon kívül, hogy több, mint egy éve elhatároztam, hogy megünneplem majd valahogy a jubileumi évfordulómat, amire tényleg több, mint egy éve készítettem is eseményt a legnagyobb szociális hálózaton, amelyen gondosan kiválogattam a meghívott barátaimat és hozzá külön listát készítettem tollal és papírral 🙂 a nem virtuális világban élő meghívottaimról az amúgy városi nyílt parkban megrendezett, ám zárt eseményemre.

Pont ilyen lufim volt héliumosan, de olyan szinten voltam az itt és mostban, ami most már akkor és ott 😀 , hogy még lefényképezni sem jutott eszembe 😀

Barátaim és családtagjaim igencsak jelentős része nem is tagja az említett virtuális rendszernek, és jó, hogy volt egy bő évem fűnek-fának, de csak általam tényleg szívesen látott fűnek és fának 🙂 szólni, hogy mikor és hol találkozunk azért, hogy megköszönhessem mindenkinek a szerves részét abban, hogy ez a tíz évem legalább így sikerüljön, ahogy végül sikerült. 🙂

Végül velem együtt összesen 45 fő jelent meg (ami még engem is meglepett…! Tíz főre számítottam kb… 🙂 ) a legkülönbözőbb korosztályban (a legidősebb korosztályt képviselő barátaim közül végül egy sem jött el sajnos, ki elfelejtette, kinek közbejött valami, ám egészen négykézlábas babáktól a hetvenen túl is bő hét évtizedet ölel fel a szeretett barátaim és családtagjaim és rokonaim korbéli eloszlása!), vallási irányzatban, nyelvi sokszínűségben (elsősorban azért mondjuk mégis csak magyar és héber nyelvek között volt a legnagyobb sokszínűség, itt-ott némi angollal kiegészülve, az viszont olyan változatosan, hogy ihaj! 😀 És miután az is kiderült, hogy az angol sem mindenkinek kényelmes, az gyorsan ki is lett iktatva… 😀 ), kicsi, közepes és nagy gyerekekkel, idősekkel és vendégeim vendégeivel, a burn tíz elveket is szem előtt tartva szerencsére (pl. a piknik stílusból is következő mindenki magáért felelős felszereléssel, a magunk után nem hagyandó nyomokkal, az egyszerhasználatos ellenességben és a kereskedelemmentesség elvét is szem előtt tartva. Olyan nagyon boldog vagyok még most is, hogy ilyen sokan voltunk és ilyen gördülékenyen ment minden egyesek sűrű aggodalma ellenére, de tán éppen azok élvezték aztán a leginkább és hálálkodtak utána nekem az egyszerűség miatt, akik a legjobban aggódtak… 🙂

Jó volt látni barátaim barátkozását és régi barátságok újra felfedezését, amelyek még azóta is visszhangzanak hozzám, ezek talán a legjobb és legfontosabb és legjelentősebb emlékeim és élményeim onnan, amely akkora boldogsággal tölt el még mindig! ❤ 🙂

Magyarországról vagy pláne máshonnan igazán nem számítottam senkire tulajdonképpen, úgyhogy nem kevés kellemes meglepetés ért mind akkor, amikor anyukám bejelentette érkezési szándékát, ráadásul Zsuzsi barátnőjével, és mind a testvérem nyaralásának ideidőzítése és -helyezése 🙂 is a földrajzilag épp legmesszebbről jövő feleségével 🙂 is, hogy a ki- vagy bevándorolni (minden nézőpont kérdése… 😀 ) baráti család 4/5-e érkezéséről már ne is beszéljek. 🙂 Aztán az országon belüli nagy találkozások között jegyezném még fel az exem és a jelenlegim 😉 találkozását is, akik pl. szintén régi ismerősként csodálkoztak rá egymásra, ej, de kicsi is ez a világ, és pláne ez az ország, és ők mindkettejük találkozása a családommal is jelentős esemény volt végül is 🙂 , meg hogy alig volt két olyan ismerősöm, országtól függetlenül (!) akikről ne derült volna ki, hogy már rég ismerik egymást (néha kifejezetten félelmetesen kicsi ez az ország…). Minek a virtuális szociális hálózat, ha anélkül is két mondat után lehet közös ismerősökre bukkanni? 🙂

Annyira örültem mindenkinek, pláne azoknak, akiknek jelenlétére igazán nem is számítottam (akikre meg igen, azok meg nem jöttek, de tán így kerek a történet 😀 ), hogy külön-külön is nagy öröm számomra még mindig visszaemlékezni a közösen töltött időnkre, a most találkozásunkra, hát még így együtt, a barátaim barátkozását egymással 🙂 , hogy az egyedüli negatív érzések bennem csak arra vonatkoznak, hogy olyan hamar véget ért 😦 és hogy nem is volt elég időm élvezni a barátaim társaságát sem egyesével, sem az összesített társaságot, mintha az egész csak egy pillanat lett volna most így visszatekintve… Tán a pénteki nap miatt is volt ebben a szent városban akkora sürgős mehetnékje mindenkinek, ahol a péntek este kezdődő sábát ünnep előtt csak koradélutánig vannak nyitva boltok meg helyek és a tömegközlekedés is csak addig megy, és amennyire jól éreztem magam végig és amennyire megörültem minden egyes érkezésnek, pont annyira szomorított el is pont emiatt minden egyes mehetnékje mindenkinek, hiába próbáltam ezerrel a van és a volt boldogságára koncentrálni, a gyorsan véget ért fájdalma megmaradt a megtörtént boldogsága mellet… Persze tudom, hogy az idő érzése annyira relatív és szubjektív, de objektíven én először csak délután három után ültem le nyugiban, amikor viszont már csak a tesóm és a sógornőm maradtak ott… Erről jutott eszembe a lenni és csinálni különbsége, pláne, ha megint visszautalok a burn elvek közül a jelenben levésre vagy azonnaliságra, mert már közben rájöttem, hogy azt csinálom, amit pont nem akartam, hogy beszédet mondjak vagy egyáltalán csináljak valamit, mert én csak lenni akartam a barátaimmal és a családommal, de persze különböző generációknak különböző igényei is voltak és az idősebbek programot akartak és ehhez nekem eszembe is jutott még korábban a bohócdiplomám 😀 kamatoztatása és fitogtatása pl. egy tíz éves szenvedéseimen nevetős “felállós” komédiával 😀 (stand up… 😛 ), viszont miután kezdett körvonalazódni számomra a nyelvi sokszínűsödés szélsőségessége egyesek csak egy nyelv ismeretével, a szóbeli előadásom terve is dugába dőlni látszott, ám anyukám pantomimos mentőötletéből jött az én rajzolós ötletem, amellyel így nyelveket is versenyeztethettem 🙂 , hogy melyik nyelvet beszélők dekódolják vajon hamarabb a rajztehetségem hiányából fakadó humoros tippjeiket 😀 , netán intelligenciájukat, kreativitásukat vagy élettörténetem ismeretüket 🙂 és ebből egész jó móka lett végül is szerintem, meg mások szerint is 😀 pláne annak, aki két mindkét nyelvet is érti 🙂 és sajnálhatja, aki kimaradt. 😛

Logikusnak tűnik nekem még most is, hogy eme képeimnek itt kell szerepelni a világ és az örökkévalóság szemei elé tárva, de valami belső hangom mégis ellenáll a túl személyes érintettségem miatt, kérésre szívesen megmutatom bárkinek, sőt, már le is fényképeztem és szerintem bemutatóba fogom rendezni őket, de akárhogy is tervezem-szervezem, pont a poén része marad ki, a mindkettőnk poénja: a nézőé azzal, hogy nem érti, mit akart a művész kifejezni 😀 , és a művész mulatsága a nagyon másnak tippelés miatt, mint amit kifejezni próbált 😀 és közben a művész irányítása a néző logikája rávezetve a megoldásra, mire a néző elkezd tippelgetni, és akkora ordas hülyeségeket mondani 😀 , ami mindkettő számára is nevetséges 😀 – szóval ez nem személyesen mutogatva mind kimarad, azaz mind a művész, mind a néző számára sokkal kevesebb móka… 😦 De azért gondolok a messze lévő pajtásokra is, akiknek megmutatnám, és tán működik ez virtuális kommunikáció közben is esetleg… 🙂 Meglátjuk, mi lesz belőle… 🙂

Hálás vagyok a sorsnak ב”ה, hogy olyan családom és olyan barátaim vannak, amilyenek vannak ❤ , és érdekes, hogy még eszembe is jutott a piknikem közben, hogy bárcsak örökre belém is égne ez a pillanat, hogy milyen sokan jöttek el csak miattam, egyesek ráadásul milyen messziről, milyen sokan vesznek körül szeretettel, milyen jó lenne erre emlékezni akkor is, amikor néha mennyire is nagyon egyedül tudom érezni magam…! 🙂 Jó volt sok pozitív visszajelzést is kapni a rendezvényről, hányan vallották be, hogy mennyivel jobban sikerült szerintük, mint amire számítottak és mennyire jól érezték magukat, milyen jó volt látni a barátaim egymásra találását a tökéletes augusztus eleji, fa alatti árnyékos szuper időjárásban, milyen jó ezt most a saját fejemben is visszanéznem, amit már torzít az idő így három nappal később is, egy héttel is később, de tán torzíthatom szándékosan is jó felé, hogy halljam a csöndet és a gyerekkacajos hangzavarban is a békét és a szeretetet és a jóságot mindenfelé – csak a hála, a béke és a szeretet tölt el mindenfelé! ❤


%d blogger ezt kedveli: