9. nap már egy hét után

Remélem, nem csúszik ki a kezeim közül minden nap úgy, hogy az ideírásaim befejezése valahogy nem is egyszer hajnali négy-öt legyen, de persze tudom, hogy ez az én felelősségem, és dolgozom is azon, hogy az éjszaka az alvásé maradjon, ébren pedig napsütésben legyek, különben sokkal nehezebb lesz visszaállni a normális kerékvágásba, amelynek máris elém fújta hírét az erősödő és egyre hidegebb jeruzsálemi szél…

Pénteken végül tényleg egész nap nem állt szándékomban kimoccanni, ami eszembe juttatja azt a számomra érdekes témát, hogy milyen sok mindent lehet érteni egy egész nap otthon maradásból: vannak olyan emberek, akik egyszerűen képtelenek egy bizonyos időnél többet tölteni az otthonukba, ami bennem mindig felveti a kérdést, hogy vajon miért? Annyira nem szeretik az otthonukat, a lakásukat vagy a családjukat vagy annyira szeretik a friss levegőt, mozogni és világot látni? Még a velem egy lakásban élő kedvesről sem tudom pontosan, hogy miért volt neki olyan nagyon fontos a háború kitörésének másnapján is bemennie dolgoznia akkor is, ha a főnöke még szombat este megmondta neki, hogy dolgozhat otthonról, de nem, ő nem marad négy fal között. De nem is csak ő, jó barátunkék-szomszédunkék két gyerekkel pont ugyanilyenek mind a négyen, és kicsit még lenézést is érzek mind az ötük részéről felém, hogy én mégis mitől félek és hogy bírok egész nap a négy fal között lenni. Ezért is gondoltam írni erről, mert könnyen félreértésre adhat okot. Nem egyszer próbáltam már neki is elmagyarázni, de a barátainknak is, hogy én nem azért szeretnék egész nap otthon maradni, mert otthon görcsölök vagy mert annyira félnék a kinti világtól, hogy az már agorafóbiás szorongásként hatna, hanem egyszerűen mert amúgy sincs semmi dolgom kint, és én kifejezetten szeretem az otthonunkat, ahol erkély is van, sőt, kettő is (végül is, ha a mosógéppel telepakolt szervízerkélyt is beleszámolom…), sőt, a lakásunkban nekem az tűnt föl elsőként, amikor még a koronás járvány alatt költöztünk ide, hogy körbe-körbejárható, mint a gyerekkori lakásunk, ahol rendszeresen fogócskáztunk-bújócskáztunk így a lakásban, ám a koronás járvány alatt inkább a lezárások és kijárási tilalmak alatt felhalmozódott mozgáshiányom jutott eszembe, hogy ó, ebben a lakásban annyit keringhetek, amennyit csak akarok! 🙂 Ezen kívül napos, de nem túl meleg, levegős, mindkettő minden oldalról, szóval tényleg egy szuper lakás! 🙂

Szóval az egész világ nem muszlim tagjaira vonatkozó pénteki kiirtásra buzdító hírre én úgy döntöttem, hogy nem kísértem a sorsomat és inkább egész nap nem lépek ki a házunkból, napsütésért és friss levegőért meg az erkélyünkre megyek, mindezt anélkül, hogy különösebben aggódnék vagy görcsölnék vagy szoronganék, egyszerűen amúgy sincs semmi dolgom, és hogy csak azért menjek ki, hogy ne legyek bent számomra hülyeségnek hangzik. Kérdeztem is tőle péntek reggel, hogy nem lehet-e, esetleg, amúgy, hogy netán mégis csak valamiféle csak azért is dáfkéből muszáj neki a szokásos pénteki köreire mennie ezen a pénteken is, de azt mondta, hogy nem, én valahogy mégis úgy érzem. Azt is kérdeztem tőle, hogy nem szereti-e a lakásunkat úgy, ahogy én, de azt mondta, hogy de, kérdeztem azt is, hogy tőlem menekül-e esetleg, de azt mondta, hogy nem. Ki tudja… Talán néha mi magunk sem mindig tudjuk pontosan, hogy mit miért teszünk vagy éppen nem teszünk.

Tehát én különösebb hírkritizálás nélkül úgy döntöttem, hogy jó nekem itthon, amúgy sincs semmi sürgős mehetnékem, ennek ellenére végül mégis kimozdultam, és az is jól esett! 🙂 Kimocccanós barátnőm, J már vagy két nappal korábban, amikor ez a pénteki vérengzés híre felmerült is mondta, hogy ő menne péntek este zsinagógába, és menjünk együtt, de én kategorikusan azt mondtam, hogy szerintem én jól meg leszek otthon egész nap, ha van egy népünk elleni fenyegetés világra szólóan, akkor nekem nem a legsürgősebb zsinagógába menni, aztán valahogy mégis úgy alakult:

Míg az óvodámban, ahol dolgozom épp játszóház készülődött szervezkedni a vicc szerinti víz alatti túlélésként és a főnököm még fel is hívott, hogy azon kívül, hogy hogy vagyok, mit szólok hozzá, mennyire vagyok elfoglalt, mondtam neki, hogy nem túlzottan, sőt 🙂 , a szándékomról is érdeklődött kedvesen, hogy mennyire szívesen vennék részt ebben, mondtam, hogy persze, végre, naná, valami, ám amikor mondta, hogy a bölcsi-ovi-iskola hálózatunk éppen belvárosi épületébe gondolták, akkor kissé elment tőle a kedvem, mert az már bőven túl van a komfortzónámon. Persze tudom én, hogy a kalandok éppen a komfortzónánkon túl kezdődnek, illetve ha elindulunk, akkor csodás kalandok várhatnak ránk, Dr. Seuss meséje szerint is (az, amelyiket angolból héberre úgy fordítottak, hogy ha magyarra visszafordítanám, akkor az lenne, hogy “Ha kimegyünk, akkor csodálatos helyekre érhetünk!”), én továbbra is arra szavazok, hogy ha nem életbe vágóan fontos valahova eljutni, akkor jó nekem otthon.

A már előző posztjaimban is említett óvodai kihívásaimat még mindig nem teljesítettem, mert pl. furulyázásomat felvenni nem akármikor tudom, ugye, ha nem szeretném a szomszédokat sem szieszta idejükből, sem éjszaka felébreszteni, pénteken végül az vezetett mégis csak kimoccanásomhoz, hogy a felettünk lakó kedves szomszédunk meghívott minket hozzájuk sábáti étkezésre, közbe meg hozzánk is bejelentkezett egy várható, viszonylag gyakori vendégünk, barátunkék barátja, és a fenti szomszéd mondta, hogy lehet, hogy ők mennek majd zsinagógába, ami miatt pontos időt nem tud mondani, és ő mondta azt is, hogy úgy tudja, hogy korlátozva van a zsinagógába látogatók száma, megint, mint a koronás lezárások idején. Emiatt írtam most először annak a közösségnek a vezetőjének, hogy szeretnék értesülni a közössége híreiről, illetve megírtam neki azt is, hogy én ma, pénteken nem valószínű, hogy megyek vele imádkozni (pedig a nem valószínűnél még sokkal biztosabb voltam, hogy én ki nem lépek a házból egész pénteken!), mire csak annyit válaszolt nekem, hogy márpedig menjek, mert mikor kell imádkozni, ha nem épp most?

Mattot adott, nagyjából, mert ezzel nem tudtam nem egyetérteni, és mivel az ő közössége – nem is zsinagóga, tényleg csak egy közösség, méghozzá egy számomra nagyon is érdekes közösség, hogy keleti-nyugati, azaz szefárdi-áskenázi kevert közösség, férfi előimádkozóval mindig, férfiak és nők elkülönítve, ám a dallamok nem csak naponta változnak, hogy keletiek vagy nyugatiak, hanem ünnepekkor még egy imán belül is két különböző származású előimádkozóval imarészenként felváltva – ettől én mindig nagyon meg vagyok hatódva, mert pont így képzelem el az izraeli társadalmon belüli békét, amelyet ki lehetne vetíteni mindenhova máshova is! Erre a közösségre még a koronás lezárások alatt bukkantam, amikor még a játszótér parkjában volt ima az őszi nagyünnepek alatt, ahol nagyon meglepett az is, hogy saját imakönyvüket osztogatták, amelyben két külön jellel jelölték az áskenáz és a keleti imákat (gránátalma és sófár jellel, már nem is emlékszem, hogy melyik-melyik), és akkor tudtam meg, hogy amúgy az éppen velem szemben lévő közösségi házban vannak amúgy.

Még a szombat előestéje előtt bőven szólt a kimoccanós barátnőm, hogy a gyerekei Kung Fu pandázást követelnek tőlem 😀 , ami alatt azt kell érteni, hogy együtt néztük meg a három filmet, aztán a Netflixes sorozatot, és utána láttam, hogy van még egy rakás más sorozata is, amiről nem is tudtam, ez pedig a napokban szóba is került, és egy másik Kung Fu Pandás sorozatot elkezdtünk nézni már jó régen, vagy fél éve vagy még régebben, de mind elfelejtettük, ám a héten valamiért újra szóba került, és így megértettem, hogy a gyerekek számon is kérik rajtam! 🙂 Mondtam nekik, hogy én maradok a négy fal között, de jöhetnek hozzám filmet nézni, és így is lett, jót is tett a tényleg kikapcsolódás 🙂 , aztán együtt gyújtottuk meg a sábáti gyertyákat és moccantam ki mégis ünnepi ruhában a zsinagógának nevezett közösségbe.

Nem mondom, tényleg jó érzés volt kimozdulni, az imádkozó közösség pedig általában a közösségi épületből átépített iskola különtermében szokott lenni, ami olyan, mint egy fészer, ám most az iskola aulájában volt – gondoltam, ott tán biztonságosabb. Lényegesen kevesebben voltak, mint máskor, de azért megvolt a tíz férfi, és tényleg jó volt, hogy én is kiénekelhettem magamból a fel sem tűnt feszültségeimet is! 🙂 Külön örömforrás volt, hogy ha már kimoccanós barátomék is jöttek, sőt, ők akartak inkább jönni, és miután segítettem nekik megtalálni az imakönyvben, hogy hol is tartunk, tényleg különleges élmény volt közösen énekelni, imádkozni. A halottakért szóló imát az előimádkozó majdnem kiabálta, zengtek az ablakok, és plusz zsoltárokat is mondtunk a harcoló és fogságban lévők békés és egészséges hazatérésért.

Egészen amíg elindultunk imádkozni, ő nem jött haza, de úgy döntöttem, nem aggódom többet 🙂 , hagytam neki üzenetet, hogy értelemszerűen telefon nélkül mentem imádkozni, hogy ő se aggódjon értem, ami miatt nem is volt kedvem az ima után hazajönni, inkább én mentem hozzájuk, ha már tényleg nagyon közel laknak (egyszer le is mértük, ha jól emlékszem, négy perc séta? 😀 ) hozzánk, és jó volt az is érezni, hogy nem otthon vagyok, meg azt is, hogy ez így teljesen jó. 🙂

Mire hazamentem, már ő is otthon volt, és együtt vacsoráztunk, és olyan jól feltöltődtem a péntek esti imában, hogy úgy éreztem, szívesen elhúznám még tovább is ezt a békés állapotot, így hazaérve már rá sem néztem egyetlen képernyőre sem, a számítógépem képernyőjét is lecsuktam és a telefonommal együtt tényleg félretettem, mint a vallási előírás is tartja, hogy mükce, a félretett, és olyan, de olyan nyugodalmas szombatom volt ב”ה képernyőzés nélkül offline, igazi könyvet olvasva, szombaton még le is mentünk egy kicsit sétálni a parkba, csak úgy, éppen a kimozdulás jelszavára, és tényleg feltöltődtem, szerencsére, hál’Istennek!

Elnézést kérek mindenkitől, aki netán aggódott miattam péntek-szombaton, mert nem így terveztem ezt a képernyő-detoxot, de olyan jól sikerült, hogy komolyan gondolkodom azon, hogy tán hét közben is többször is bevetem, ezért arra szeretnék mindenkit kérni, hogy szóljanak bármiről is a hírek, senki ne aggódjon miattam túlzottan és azonnal, három napnál tovább nem áll szándékomban távol tartani magam a képernyőktől, azaz ha három nap után sem válaszolnék, akkor is jobb inkább arra gondolni, hogy elszámoltam magam és minden rendben van velem! 🙂

Ma, vasárnap már munkanap van Izraelben, ugye, és az iskolások videótelefonálással folytatják tanulmányaikat, mint a járvány idején, az ovink meg játszóházat nyitott, mint más óvodák-bölcsödék is, de már ma jöttek újabb információk arról, hogy holnaptól talán mindenki visszatérhet a saját oktatási vagy nevelési intézményébe, de csak akkor, ha van óvóhely, méghozzá tíz perces séta távolságra. Meglátjuk, mi lesz. Napok óta számtalan önkénteskedési lehetőség kering interneten, főleg olyan helyeken, boltokban, raktárakban és idős otthonokban, ahol a háború előtt, gondolom, még arabok dolgoztak, vagy olyanok, akiket besoroztak. Én nem találtam olyat, amihez nagyon kedvem lenne, de amúgy is nagyon szerveződik valami visszatérésféle az ovinkba is, és számomra amúgy is ez az első.

Jeruzsálembe közben beköszöntött a tél is, vagy legalább is a hideg ősz, megjött az első nagy eső, de nem is tartott sokáig. Belegondoltam, hogy hathat-e a háborúra az időjárás változása, de remélem, hogy 2023-ban ez már nem szempont.

Még pénteken kaptam egy csomó üzenetet héberül az ovimból, amihez amúgy is több energia kell elolvasni, megérteni, felfogni, feldolgozni, ezért ezekkel már nem foglalkoztam pénteken, pláne, hogy tudtam, hogy szombat estig ráérnek, és még szombat este is előnyben részesítettem a magánba jött üzeneteimre való válaszolásokat, mint a mindenféle közhírré kiáltásokat, de pl. már szombat este megnéztem az az egy órás videókonferencia felvételét, amelyet a Tel Avivi Egyetem pszichológia tanszékén lévő és az Egészségügyi Minisztérium alá tartozó Lelki egészség központ szervezett a traumakezelésről, ezt már szombat este megnéztem, miközben megnyitottam azt a jó pár hete a konyhapultunkon álló gránátalmát, amellyel azt játszottam, hogy hogy tudom úgy meghámozni, hogy minél több magja vagy gyümölcslevét tartalmazó kis rekesz egészben maradjon. Ez persze nem a gyorsaságáról híres tevékenység, hanem sőt 🙂 , de tetszett a saját magamnak kitalált kihívás 😀 és rájöttem, hogy ilyen céllal hámozni gránátalmát olyan, mint egy labirintusos játék és nagyon élveztem! 🙂 Szerinte ki kellett volna dobni, amikor rákérdeztem, hogy mi van ezzel a gránátalmával, mert biztos elrohadt már, én viszont szeretettem volna menteni a menthetőt! 🙂 Ez nagyjából végig is dokumentáltam, ha már életemben harmadszor csináltam ilyet (az első kettő sok éve volt, amikor meg akartam számolni, hogy hány magja is van, ugye… 🙂 )

Itt kb. félúton jutott eszembe dokumentálni, és bár csak saját szórakozásból csináltam, mintegy bizonyítékként is akartam megörökíteni, hogy miért kellett volna ezt kidobni, egész sok ehető belőle ב”ה, ami viszont azt is eszembe juttatta már szombat este is közben, hogy tán még a blogba is felrakom, az az óvatos hámozás közben eszembe jutott képi világ, amelyhez persze muszáj hozzátenni, hogy közben éppen a traumakezelési előadást hallgattam, ugye, a Lelki Egészség központból. Amikor elkezdtem hámozni, már arra gondoltam, hogy én most egy katona vagyok, aki éppen a túszokat próbálja kiszabadítani 🙂 és amikor láttam, hogy neki is igaza volt kicsit, mert a gránátalma egy része tényleg ütődött volt vagy beteg vagy rohadt, amit én halott szemeknek láttam persze, és arra gondoltam közben, hogy miért dobtuk volna ki az egész gránátalmát a kukába, ha egész sok egészséges szemet sikerült megmentenem. 🙂

Ez a vége, nagyjából egyforma mennyiség a szemét, “áldozat” 🙂 és az egészséges gyümölcshús. Remélem, a jelenlegi háború jobb arányokat fog mutatni בע”ה! 🙂 Nem tudtam, mit csináljak ezzel a sok gránátalma darabbal, mármint tudom, hogy fogj egy kanalat és edd meg 😀 , de hirtelen a turmixomra gondoltam, amelynek már rég eltört a műanyag teteje, de bármilyen tetővel lefedhető végül is, úgyhogy ezt is tettem. Gondoltam, víz nem kell hozzá, amúgy is elég nedves gyümölcs ez, és ezt köpködte a fedőre:

Nagyjából belül is ilyen volt és gránátalmalének tényleg nem volt nagy mennyiség, szerintem még 2 dl sincs:

Meglepett, hogy hogy leült gyorsan az aljára, aztán meg gyorsan ketté is osztottam:

Persze így még kevesebb, fejenként, de sebaj. Aztán már néztem, hogy mi van a magokkal, a magok magjaival 😀 , de nem zavartattam magam, rögtön meghúztam az egyik poharat, magamat azzal nyugtatva, hogy ha kanállal enném sem köpném ki egyesével minden magját, de mégsem tetszett így…

Úgyhogy ösztönsen előkaptam a legsűrűbb szitánkat és elkezdtem azon átpaszírozni a kanállal, de nem sok türelmem volt hozzá az igazat megvallva, akkor néztem meg, hogy hogy csinálják mások, és láttam, hogy hát így…

Így meg aztán pláne nem sok szűrt gránátalmalevem maradt (az övét már nem paszíroztam át… 😀 ), míg végül tényleg a sajátomhoz sem volt elég türelmem már 😀 , hanem gondoltam a legjobb szűrő a fogam 😀 , a magokat kiköpködtem:

…és megértettem, hogy miért olyan drága a szűrt gránátalmalé… 😀

A videókonferencia témájára visszatérve viszont ez is nagyon hasznos volt számomra is, pszichiáterek előadásával a traumakezelésről, ők is azzal kezdték, mint a 30 pont, hogy most mindannyaian traumát élünk épp át, ám utána azt tette hozzá az előadó, hogy az viszont rajtunk múlik, hogy később okoz-e ez poszt-traumás-stress okozta rendellenességeket (PTSD), és ehhez az egyik kulcsmondata az volt, hogy a trauma első pár órája a kritikus, hogy akkor hogyan reagálunk magunk, vagy aki velünk van, ő is beszélt a légzés alapvető fontosságáról és szerepéről, még légzőgyakorlatokat is csináltatott velünk, az most nagyon megy mindenhol, de meg is értem, és nagyon, de nagyon meglepett az előadásban az, hogy azt mondták, amit már hallottam a korábbi napokban is, hogy a tudomány eddigi állásával ellenétben tényleg nem jó a traumát átéltet beszéltetni, mert újra is traumatizálhatja, vagy mert egyszerűen szóhoz sem jut, de fontos beszéltetni, ám nem a fájdalmaiban turkálva, hanem a kronológiára fókuszálva. Az előadó pszichiáter, aki több könyvet is írt a témában már azt mondta magáról, hogy ő konkrétan Gázában is dolgozott, szóval gondolom, hogy eléggé belemélyedt a traumakezelés módjába, örülök, hogy ez a videó elért hozzám, mert fontos dolgokat tanultam belőle, pl. ezt, hogy azt mondta, hogy ő is mindig azt kérdezi a kezeltjeitől, hogy meséljen a trauma előtti normális életéről, értse meg, hogy addig minden normális volt, utána történt valami, ami nem normális, és azon belül is meséljen kronologikus sorrendben arról, hogy mikor mi történt, mert az időt érzékelő része az agyunknak bénul le a leggyorsabban trauma esetén. Ezek szerint szerencsére engem nem ért akkora traumaként a múlt szombati rakétaeső, úgy gondolom, hiszen automatikusan így meséltem, és bár nem örülök annak, hogy háborúban élek, de ez nem is zavar különösebben, sőt, örülök annak, hogy 2023-ban, ráadásul egy háborúban született országban, ahol annyi kutatás van a traumakezelésekről, hogy már csak emiatt is biztonságban érzem magam, komolyan, úgy gondolom, úgy érzem, hogy nálam minden rendben, és biztonságban érzem magam az otthonomban. Azt hozzá kell tennem, hogy fatalistának tartom magam, anélkül tényleg nehéz lennem itt élnem! 🙂 Az, hogy ne kérdezzük, hogy meséljen, meséljen a traumájáról az illető csak úgy magától, nekem furcsa, hiszen a jeruzsálemi női önvédelmi klubnak is a mesélés az ötödik önvédelmi alapelve. Az előadó pszichiáter még azt is mondta, hogy ő maga is megijedt Tel Aviban, amikor elkezdtek újra rakétázni, de ő rögtön saját magától is azt kérdezte-mondta, hogy eddig minden nyugodt volt, ez meg nem normális, de ennek is vége lesz hamarosan, reméljük. Tehát, ha jól értettem a mondandójának az volt az egyik lényege, hogy a traumát átélt ember időérzékelése sérül a leginkább, amikor összefolyik az idő, és ezért fontos az események kronológikus sorrendjére helyezni a hangsúlyt, azt az agyi kapcsolatot újraindítani, amely a leghamarabb adja meg magát trauma idején. Nekem ez nagyon érdekes és tanulságos volt, és az is eszembe jutott, hogy tán több különböző kezelési módja is van a traumakezelésnek, és ezt is gondolom, hogy legalább két csoportra oszthatóak az emberek aszerint, hogy ki az, aki inkább magába zárkózó, és ki az, aki aki inkább kitárulkozó, és azt meg már nagyon, de nagyon régen is olvastam traumakezelésről, hogy a nyitottabb és kitárulkozóbb, extrovertáltabb, szociálisabb embereknek nagyobb esélyük van a traumából gyógyulásra, pláne minél tanultabbak, minél intelligensebbek, erről régen írtam is itt, arra is emlékszem, és nekem meg van egy olyan elméletem is, hogy szerintem minél több traumát él át az ember, annál erősebb lesz, már ha nem roppan épp bele valamelyikbe, ugye… 🙂 Szóval nekem már ez a háború meg sem kottyan, nem hogy traumatizálna, azt hiszem! 🙂

Jelenleg úgy néz ki, hogy holnap tán visszatérhetünk az oktatási intézményekbe, már ha van a közelében óvóhely, pár nap múlva jelentezem, ha minden oké és ha el nem sodor az élet, addig meg én kifejezetten izgalmasnak találom ezt a percenként új hírekkel jövő, gyorsan változó világot, hogy most lesz holnap ovi vagy sem – majd kiderül! 🙂 Azt sem tudom, hogy edzés lesz-e vagy nem, viszont egy ma esti videókonferenciáról tudok az ovimban, úgyhogy akkor csak okosabb leszek utána! 🙂 Igyekszem továbbra is a viszonylag hírzárlatos boldog buborékomban élni azzal a jelszóval, hogy aki a múltban él, depressziós, aki a jövőben, görcsös, úgyhogy én maradok a mostban: most épp minden jó körülöttem hál’Istennek! 🙂