Archive for the ‘agyalás’ Category

Írtam egy dalt!!! :D

2019. december 11. szerda

Még október 18-án buggyant ki belőlem, de szó szerint 🙂 egy dallam, amelyet nem találtam sem az emlékezetemben, sem a dallamfelismerő alkalmazásom nem találta eredetét, úgyhogy gondoltam, tán tényleg belőlem fakadt, márpedig ha így lenne, akkor rögzíteni gyorsan és világgá is kiáltani! 🙂

Talán érdekes, hogy a dallamot tulajdonképpen a szöveg szülte, a szöveg megértésének és elfogadásának jutalma lett a dallam 🙂 , így mondhatni egyszerre születtek, ahogy ezt rögtön rögzíteni is próbáltam, úgy jöttek is a szavak még maguktól tovább egyszerre 🙂 (a jó kecskerímek stílusában! 😀 ), én meg szaladtam is haza a kedves csendes és nettelen lakásából az én zajosabb, ám netes lakásomba, ám hazaúton is csak tovább dudorásztam magamban, ami csak újabb szövegeket szült bennem, ami refrénné tette az első két sort. 🙂

Akkor csodás videót is készítettem hozzá 😉 😀 és el is küldtem pár pajtásomnak nem publikusan közzétéve, pláne éppen azoknak, akiknek (G., E., M.) írt hosszabb üzenetemben olyan gyorsan mély sötét érzések között vágtáztam, hogy tényleg irreálisan volt kontrasztos a tudatos meditálós alkalmazás random figyelmeztetése, hogy az ég mindig kék a felhők felett, ami annyira kizökkentett a mélyrepülésemből egyszerűségében és pozitív világosságában, hogy eme megzavarást elfogadva, annak engedelmeskedve mintha a sötét erdőben vágtázó sötét lovas elé egyszer csak egy fénysugár vetül, amely miatt megfékezi lovát, leszáll, és a fénysugarat jobban megvizsgálva, hogy honnan is jött, ott találja a dallamot a fény forrásának… – hogy költőien fejezzem ki magam… 😉

Aztán kb. el is felejtődött, ám most az esős és sötét télszerűség elérkeztével újra eszembe jutott, ahogy az is, hogy szándékomban volt feliratozni is és le is fordítani a szövegét  és a leírását angolra meg héberre, amit most tegnap este meg is tettem, sima Felhő dalból nyugtató mantra jellegét felismerve át is nevezve Felhő-mantrának 😀 és közzé is tettem egészen publikusan, a nemzetközi internet vad népe elé dobva 😀 , mégis érdekes számomra, hogy úgy érzem, hogy a szöveg elég jól védi az egész művet és engem is 😀 , és tán ezért tetszik még mindig nekem is… 😀

Izgatottan várom a nép értékelését, véleményét, pláne ebben a mindenki alkotó új világban, ahol épp pár napja olvastam egy érdekes cikket  Olga Tokarczuk, lengyel írónő beszédéről, amikor átvette az irodalmi Nobel-díját és súlyos véleménye igencsak elgondolkodtatott, ez a cikk itt, úgyhogy jöhet az én művemről is… 🙂

Szeretem hang szeretem zenével szeretem szöveget énekel: az új kedvenc léleksimogatóm! :)

2019. december 2. hétfő

Egy praktikus alkalmazás a telefonomon a legnagyobb videómegosztók dalait a más alkalmazásra váltva a háttérben is le tudja játszani, és mivel az órám, a számológépem, a naptáram, a jegyzetfüzetem, a postaládám és még annyi minden más is a telefonomon van már a fejemben vagy más eszközök helyett, ez igen hasznos kis program, hiába vagyok a tudatos csöndes egyfelé fókuszálás pártján már régóta – miért hallgasson el a jó zene vagy előadás videó, ha éppen csak a naptáramba kukkantanék mondjuk. Listákat is készíthetünk benne a kedvenc videóinkról és így kiváló saját zenei lista állítható össze akár a nagyobb gyaloglásokhoz, amikor telefon nem feltétlenül muszáj a kézbe, ugye 😉 , pláne a bölcs energiatakarékos funkciójával, amely még a képernyőt is elsötétíti, hogy tényleg elég legyen csak a hangra fókuszálni. Azt is csinálja, hogy ha egy listán már nincs több videó (dal), akkor magától folytatja a szerinte hozzá hasonló további videókkal (dalokkal) “gépi” asszociációs alapon – így ismertem meg az ott is az összességre törekvős Kowalsky meg a Vega listám vége után egyszer csak egy addig számomra ismeretlen új magyar hangot, amely azonnal magával ragadott. Ez a Honeybeast nevű zenekar Idevaló című dala volt, amelynek szövege, zenéje, hangja egyből elkapta a figyelmem és belém égett kb., nem csak számomra újságának és tetszetősségének köszönhetően, hanem elgondolkodtató szövege miatt is, amely tulajdonságainak köszönhetően úgy rákattantam, hogy annak rendje és módja szerint rongyosra is hallgattam (volna, ha kazetta lenne még mindig… 😉 ) egy-két hónapja már.

Kezdjük a szövegével, amely még az alkalmazás asszociációját is megmagyarázza, hiszen igencsak rímel a Kowáék által megénekelt világképéhez (és íme a belém is köthető pont, hogy nahát, hát Kowán túl is van zene számomra? De van ám! 😀 ), egy konkrét mondata akkorát ütött nálam, hogy az ismeretlen dallamon és új hangon túl pont arra kaptam fel leginkább a fejem, aztán persze rögtön messzemenő következtetéseket vontam le belőle, hatalmas tantusz esett le és azóta is azt emlegetem mindenfelé, ezt ki is emelem itt:

Látod, semmi nem történt,
Csak elpazaroltál egy töltényt,
de itt a golyó a szívemben.

Nincs baj, de játsszunk inkább mást,
tedd el a furcsa pillantást!
Részemről minden rendben.

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Tényleg nem haragszom rád,
pont engem nem érhet vád,
rend van benn a lelkemben.

És ha mégse változnál,
nem csak nekem kell reggel
ezzel az arccal ébrednem

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Az említett messzemenő következtetésem pedig ebből a fenti sorból az, hogy ergo aki haragszik, annak nincs rend a lelkében. Na, ez ám a nagy mondás, nagy pofon, nagy lecke, nagy tanulság, nagy kihívás! 🙂 Tetszik! 🙂 Megvett engem már akkor, hónapokkal ezelőtt.

A videója egy külön történet, az is tetszik, ám máshogy tetszik, mint a zene, a dal szövege és előadása, ezért azt ajánlanám mindenkinek, aki még nem hallotta ezt a dalt, hogy először a videó megnézése nélkül hallgassa meg, már csak azért is, mert külön ki szeretném emelni Tarján Zsófi – Hernádi Judit lánya amúgy – határozottan erős és mégis lágyan simogató hangját, amely olyan, mint egy erős ölelés 🙂 , és szerintem a szöveg után a zene és a szerintem tényleg fantasztikusan egyedi és imádom hangja bőven elég inger elsőre a maximális befogadáshoz, hogy a szavak jól üljenek, pláne, hogy a videója egy kicsit másféle üzenetet közvetít, amely bár csodálatosan kiegészíti, mégse zavarja be az első befogadást szerintem a tudatosság nevében! 🙂

Az összes többi dalukat is imádom, rájöttem, de nálam ez az először hallott és a legkedvencebbem 🙂 , talán mert annyira illik hozzám is, a sündisznó elméletemhez. 🙂

Aki még tán nem ismerné gondolkodós és képzelődős agyam eme szüleményét, annak elmesélem, hogy Halász Judit és Szabó Dani nyomán 🙂 szerintem minden ember sündisznó is, tüskékkel, csak épp van, aki tudja magáról, hogy vannak tüskéi és van aki nem. Aztán azok közül, akik tudnak arról, hogy sünök :), van, aki netán még meg is tanul úgy mozogni, hogy ne szúrjon meg senkit, míg a legtöbb ember tán nem is tud róla, hogy mennyi tüskéje van sajnos…

Erről apunak meséltem pár éve, tán anyunak is, és sokszor jut eszembe az Idevaló című dalról az, hogy szinte ugyanazt az üzenetet tartalmazza, amiről én a sünökkel példálózva próbáltam kommunikálni, még ha a sün képe egy fokkal kedvesebb is a töltény helyett, amelyet nehéz kedvesnek látni szerintem… 🙂 A “bárcsak újrakezdhetnénk” sor szinte mindig azt juttatja eszembe, hogy hogyan próbáltam én is újrakezdeni a szülő-gyerek kapcsolatot, amiről Kowáék azt éneklik, hogy “próbálod újra, meg újra, meg újra, és újra” – most pl. ezzel a poszttal is, egy újabb utazás előkészítése közben… 😉 (hozzájuk, meg persze anyu-apuhoz is 😉 ) -, de azt is, számtalan dalukban és megközelítésből, hogy ha a ma ilyen is, holnap új nap és jobb lesz, vagy az egyik legújabb dalukban éppen azt, hogy “mikor már mások réges régen feladták, én akkor kezdtem mindig csak igazán”, ami mind mennyivel erősebb nekem, mint a bárcsak, pláne ebben a mondatban, amely kicsit olyan érzését ad nekem, mintha a múltat akarná felülírni, ami butaság és veszett próbálkozás, ugye… (azaz ha már szeretek a szavakon is lovagolni, akkor azért marad a Kowa-szeretet részemről első helyen… 😉 Zeneileg viszont már egyre másfele keresgélőbb vagyok én is… 😉 De ezt csak így zárójelben, pszt…! 😉 😀 )

Nekem külön nagyon tetszik a Honeybeast dal szövegének az összessége, annak az üzenete ❤ , már csak azért is, mert milyen tökéletesen illik ahhoz, hogy Szonjától milyen nagyon régen tanultam már a való szó használatát a jó és a rossz szavak használata helyett, hogy mennyivel praktikusabb úgy nézni a dolgokat, hogy valami nekünk való-e vagy sem, ahogy az anno éppen csak beszélni kezdett éppen legkisebbje lalónak mondta ezt anno ❤ , amelynek már csak az egyszer említése is elég erős cukiségfaktorú volt ahhoz, hogy egy életre belém égjen… 😉 😀 Bárcsak mindenki rendszeresen használná ezt a való szót annyi minden más ítélkező szó helyett! ❤ Akkor boldogabb világban élnénk! 🙂 Egy újabb világmegváltó gondolat! 😀 (ez meg az a bejegyzés az Idelaló nótáról! 😀 )

Az ide- meg odavaló témájáról meg az országváltásom is eszembe jut, Kinga egy  konkrét mondása erről a témáról 😉 és minthogy mostanában megint gyakran botlok bele az itthon és otthon témájába, az ide be- és onnan kivándorlásom történetéről, akár csak magam miatt, hivatalos bevándorlásom tizedik évében járva, utolsó évemben, amíg még az új bevándorló kifogással takarózhatok, akár más pajtások ide-odavándorlása miatt  is, saját és mások véleménye miatt is egymás ki-bevándorlásáról – küldöm is ezt a dalt minden vándorlónak és éppen pont nem vándorlónak is. 🙂

Nem hagyhatom szó nélkül azt az újabb mérföldkövet sem itt az életemből, hogy a (múlt) héten még egy papírral gyarapodott a papírgyűjteményem 🙂 , ugyanis a legutolsó szerdán volt az utolsó órám azon az alapfokú mediátor tanfolyamon (hogy mi az? Ez pl. egy egész jó leírás), amely a kurzus elméleti része volt, ám ahhoz, hogy akár önállóan, akár bármilyen cégnél vagy szervezetnél dolgozhassak bíróságról kiutalt vagy máshonnan odataláló ügyekkel, ahhoz gyakorlati tanfolyamon is részt kell vennem, amelyre kérdés, hogy mikor kerül sor a részemről… 🙂 Érdekes, hogy pont az utolsó óra előtt ismerkedtem meg egy lánnyal, méghozzá igencsak kalandos módon: a kurzus végi szimulációra felkészülve magyarul készítettem magamnak jegyzeteket a gépbe, amelyeket ki is akartam nyomtatni, hiszen szerencsére nyugodtan használhatók saját jegyzetek a mediátori folyamatokban, és mivel otthon nincs nyomtatóm, egy nyomdász helyre mentem nem messze a lakásomtól, ahol voltak a számítógép mellett ülő ember előtt még egy másik férfi és ez a lány ült és kedélyesen cseverésztek, míg én a jegyzeteimet akartam kinyomtatni, amikor meglátták a képernyőn megnyitott dokumentum számukra furcsa szövegét, és mind meg is kérdezték, hogy ez milyen nyelven van, én pedig még a hotelben a kis diákmunkás kollegáimnak megszokott válasszal reagáltam erre: a tündérek nyelvén. 🙂 A két férfi viszonylag jól elkuncogtak velem, a lány viszont egészen extázisba került a tündér szó hallatán és nem akart dolgom végeztével sem elereszteni, hogy meséljek már neki még a tündérek nyelvéről, mi az, hogy a tündérek nyelve és hol lehet azt tanulni, amire mondtam, hogy a tündérek földjén, hiszen csak ott beszélnek tündérül, annyira különleges nyelv ez az én anyanyelvem 😀 , mire csak még jobban extázisba jött, hogy hol van az, mire mondtam, hogy hát a tündérek országában – még ha ezt utána egy fél grimasszal meg is toldottam némi megbánással, hogy ez azért egy kicsit mintha túlzás lenne… 😉 Teljesen rám kattant 😀 , én meg már majdnem elkéstem az utolsó órámról, nem akart engedni, hogy ő mindenképp meg akarja tanulni a tündérek nyelvét és hol lehet azt tanulni, ó, mondtam, akár nálam is, ám jól gondolja meg, mert nagyon nehéz nyelv ám ez (még kért is, hogy beszéljek tündérül, mondtam is neki ékes magyarsággal, hogy gulyásleves meg kürtős kalács, de a gyermeki álomvilágába ragadva továbbra is csak tátott szájjal és üveges szemmel nézett rám, ami igencsak szórakoztató jelenség volt 😀 ), én meg már rohantam is volna tovább, de ő csak jött utánam 🙂 egészen ki az épületből 😀 , már mondtam is neki, hogy folytathatjuk legközelebb, de most rohanok, mert órám van, az utolsó órám, kérdezte, hogy milyen órám, mondtam neki ezt a mediátor tanfolyamot, és érdekes, hogy egyszer csak egészen elkomolyodott, és mondta, hogy szerinte ez nem nekem való, amin meg én lepődtem meg egészen, hogy miért gondolja ezt rólam két perc ismeretség után. Azt mondta, hogy ha én tényleg beszélem a tündérek nyelvét, mert tündér vagyok igazán, akkor nem lehetek olyan, aki direkt keresi a problémákat, hogy megoldja azokat, hiszen ott szörnyű dolgokról van néha szó. Meghatódtam a kedvességén 🙂 és mondtam, hogy igazán kedves, hogy ezt látja rólam 🙂 , további kérdésem nélkül folytatta, hogy ő fénylő sugárzást lát belőlem és konkrétan glóriát írt le és mutogatott a feje felett, én meg csak néztem, hogy kiről beszél és milyen alapon 😀 , akkor mondta, hogy ő meg most fejezte be az NLP-kurzusát és éppen erről beszélgetett ott a nyomdász üzemben a férfiakkal – aminek a wikilapja igencsak érdekes számomra most épp, még úgy is, hogy ki van emelve, hogy sérül a semleges nézőpont elve. Mondtam neki, hogy a tiszta szívemet és lelkemet örülök, hogy ő is kapásból levágta 😀 , megnyugtattam, hogy alapvetően én óvónő vagyok 🙂 , azt már jóváhagyta, sőt, bőszen bólogatott, hogy azt már inkább elhiszi rólam 😀 – én mindenesetre ezzel a sugárzó fényesség és glóriám képével mentem az utolsó elméletei órámra a mediátori tanfolyamon.

Az meg, hogy hova, milyen szakmába való vagyok a leginkább, sosem volt aktuálisabb kérdés, mint most, ugyanis közben felmerült más tanfolyam lehetősége is és érvek és ellenérvek hada körülötte, no meg a döntésem sürgőssége a határidők miatt, legyen az akár az új bevándorló státuszom lejáratával járó tanulási támogatás elveszítésének lehetősége, akár az adott kurzusok jelentkezési határidői, márpedig semmilyen sürgetést sem szeretek, pláne nem ilyen súlyos kérdésekét…

"laló!" - összevaló? :)

“laló!” – összevaló? 🙂 Idevaló? Odavaló? Belevaló?

Jom kipuri hágádá

2019. november 17. vasárnap

Először is címmagyarázat az azt nem kapásból értőknek: a hágádá tulajdonképen mesekönyvet jelent nagyjából és a tavasszal aktuális húsvéti időszakban a kivonulásra emlékező zsidó ünnep, a kovásztalan hét pészách első estéjének a kelléke, amikor is “rend estéjén”, minden bizonnyal Jézus utolsó vacsoráján minden évben végig kell azt olvasni, hogy hogyan vezette ki az Örökkévaló a zsidókat az egyiptomi rabszolgasorsból és hogy erről melyik bölcs mikor hogyan vélekedett. Jom kipur ezzel szemben az őszi engesztelés napja, a zsidóság legszentebb ünnepe, a megtérés és bűnbánat napja az új évet követő tíz “szörnyű” nap után az utolsó esély még megbánni bűneinket, hogy a következő évre az Élők könyvébe irattassék be a nevünk, ne máshova. Ám ami idén történt velem 2019. október hetedikén, hétfőn este, tesóm szülinapján ezen a napon Jeruzsálemben olyan nagy hatással volt rám, hogy egy bizonyos pontján kibuggyant belőlem a címben jelzett kifejezés, hogy muszáj ezt minél részletesebben leírnom, megörökítenem, élményt rögzítenem, hogy aztán ezek után eme legszörnyűbb napon is a tavaszi főünnephez hasonlóan új hagyományt teremtsek legalább magamnak eme idei emlék felelevenítésével évente. 🙂

A történet lényeges háttere a világot, de főleg eme vallásos országot, amelyben élek, és annak is legvallásosabb központjában éppen a vallásosság, a valláshoz való kapcsolat, amely sajnos a leginkább szétválasztja a lakosságot, miközben ennek kéne a leginkább magánügynek lennie szerintem, mégis hányan használják fel politikára és kelt ezért annyi negatív érzelmet és távolságot az emberek között sajnos. Nehéz is szétválasztani egy csak vallási alapokon álló országban egy vallás hitbeli és kulturális vonatkozásait, ám ez az egy ünnep olyan mértékben országosan vízválasztó, hogy valahol bámulatos élmény látni a város teljes forgalmának leállását, amikor az utcákat maximum a vallástalan családok tagjainak főleg gyermekei lepik el kerékpárjaikon, míg a valláshoz, de legalább csak a vallási hagyományokhoz akár csak egy kicsit is közel állók legalább étlen-szomjan böjtölnek, ha nem zsinagógába is látogatnak (hát még ha ott imádkoznak is netán… 😉 ).

Lassan tán tényleg ünnepelhetjük egy éves évfordulónkat azzal a kedves helyi születésű tényleg kedvessel ❤ 🙂 , aki az előző bekezdés elején leírt társadalom igencsak szélsőséges szegletében nőtt fel, ahonnan vagy félévszázados élete alatt sem is tágított sokat, a szélsőségnek méghozzá ráadásul ama szegletében, amelyet sok vallásos és én magam is vallásellenesnek titulálnánk, ám nem rég világosított fel egy igen bölcs ismerősöm, TT, hogy még ha ember esetében beszélhetünk is vallásellenességről, egy teljes közösség esetében maximum csak vallástalanságról. A héber szó szerint “föld népe” jelzővel (עם הארץ [ám háárec] vagy kelet-európai kiejtéssel [ám hoorec], ahogy egész gyerekkoromban is hallottam) illeti a tudatlan, műveletlen, főleg vallási és kulturális szokásai terén tudatlan embertársait, amelyre érdekes most úgy visszagondoltam, hogy hányszor hallottam akár otthon is, elsősorban aputól, ha nem tudtam valamit, ma már viszont mennyivel inkább én látom őt annak innen oda visszanézve, gondolván, hogy őt überelni senki sem tudja, ám nocsak: kiderült, hogy ebben a vallási és valláskulturális műveletlenségi versenyben apukám méltó ellenfelére talált a kedvesben… 😉 Ennek ellenére a kedves még vagy két-három héttel a nevezett legszentebb ünnep előtt felvetette a mi lesz velünk az ünnepen kérdést, amely kérdését nem is értettem elsőre, hogy mire vonatkozik, aztán kifejtette, hogy gondolja, hogy én biztos böjtölök, mint a nép nagy része, ő viszont biztos nem, és akkor mi lesz velünk együtt, hiszen nem akarja az én ünnepi élményemet sem elrontanom. Megnyugtattam, hogy nem ebben az országban nőttem fel, ugyebár, ennek ellenére mindig is böjtöltem, még bőven azelőtt is, hogy erre vallási kötelezettségeim felszólítottak volna (sőt: minél többen mondták nekem körülöttem, hogy nekem még nem kell, annál inkább akartam, naná 😀 ), állami polgári hétköznapi életem folytatása mellett is, iskolában és külön órákon, 25 órát étlen-szomjan, míg mások mindig is ettek-ittak körülöttem, hozzászoktam a másnak levéshez már a szülőhazámban felnőve is… Kapcsolatunk egyik legfontosabb alapja amúgy a sokat emlegetett élni és élni hagyni jelszavunk 🙂 , és ettől függetlenül is egyre több figyelmet fordítok arra, hogy leszokjak a kényszeres népművelő tevékenységemről, ami miatt vallási műveletlenségének különböző pontjaira bukkanva maradok az emiatt érzett szomorúságnál és a hitemnél, hogy így van ez jól, mindenki a maga útját járja, én már bőven sokkal jobban tisztelek mindenkit annál, mint ahogy régen hobbim volt mások meggyőzése az én álláspontomról, ma már meg sem próbálom ezt, hanem ehelyett mindent és mindenkit egy lépés távolságból figyelve csodálok azért, amiért olyan, amilyen, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel, változtatás szándéka nélkül. ❤

Aztán felmerült bennem a zsinagógalátogatási igényem is, ami megbeszélésünk után azt a logikus programtervet vonta maga után, hogy mivel az étkezési helyzetünket is egyeztetnünk kellett és megbeszéltük, hogy persze a böjtöt megelőző és követő étkezést természetesen együtt töltjük majd valahol, a két étkezés között én annyit megyek zsinagógába, amennyit csak akarok, míg ő meg azt csinál, amit ő akar, ahol csak akarja – és így is lett:

Eljött az igazság pillanata, a nagy nap, és a böjtöt megelőző záróétkezést nálam fogyasztottuk el közösen, amely után ő ment is volna hamar a dolgára, ám én egyrészt nem éreztem olyan sürgősnek az egyedül hagyásomat, másrészt a társaságára is kifejezetten vágytam, harmadrészt hirtelen eszembe jutott, hogy nincs is közösségem, amióta a belvárosban lakom, már harmadik éve, mert szinte azóta nem voltam zsinagógában szégyen és gyalázat módjára majdhogynem egyáltalán, de legalább is egyikben sem találtam otthonomra.

Emiatt – és az igencsak degeszre laktató böjtmegelőző étkezésünk ledolgozása céljából is… – találtuk ki azt az áthidaló megoldást, hogy sétáljunk együtt zsinikereső túrán, hiszen a környéket már kiválasztottam az egyik irányba szomszédos kerületből, teljesen tele zsinagógával, már csak a számomra megfelelő, azaz szimpatikus közösséget kellett megkeresnünk, ahol pl. nem mindenki ultra-ortodox, a nők számára elkülönített részen is lehet látni és hallani valamit, netán az enyémhez hasonló bőrszínűek átlagban az emberek, esetleg nem mindenki nyugdíjas, és még esetleg be is férek 😉 , amely számítást amúgy teljesen kihagytam a terveimből, mert naná, hogy ilyenkor már hónapokkal korábban mindenki jegyet vesz a helyére, annyira alapértelmezett a zsinagógalátogatás.

Talán egy órát is bolyongtunk a kellemes nyár végi est néma csendes városában, élvezve a tiszta levegőt is az autók hiányától, amikor egyszer csak a kerület kellős közepére érve a művelődési házhoz értünk, amelyet már ismertem, és meglepődtem, hogy ott is zsinagógát rendeztek be a nagyterembe, ám a művelődési ház többi része is nyitva volt, no, nem a kávézó, de persze a sok bolyongás után a művelődési ház mosdója máris jó szolgálatot tett mindkettőnknek. 😉

Tényleg meglepett a kedves ötlet, hogy a kerület műv.házának nagytermébe is imaházat hoztak létre, amelyen még úgy is csodálkoztam, hogy leginkább csak fekete-fehér ruhás ultra-ortodoxok férfiakat lehetett látni, bár a nők közül többen is igencsak színesen öltözködtek, és míg egymásra vártunk a mosdóban, egy fiatal “pingvinlegény” 😉 oda is ment hozzá beszélgetni, ismerkedni, éppen második meglepetésként ért engem a mosdóból kilépve a látvány kettejük párbeszéde, amely igencsak szórakoztatóan meglepő látvány volt számomra a kedves rikítóan színes és feltűnően hétköznapi ruházata, amely alapból nagyon elütött a teljes épület minden látogatójának összképén, és akkor még a hátizsákját nem is említettem 🙂 , és ezen ámuldozva-kuncogva magamban feléjük aztán én is csatlakoztam hozzájuk, ahol megtudtam, hogy ez kísérleti jelleggel indult közösség most itt, és bár ők igen, ultra-ortik, de pont az a cél, hogy ne csak övék legyen a közösség, hanem minden erejükkel MINDENKIt szeretnének bevonzani, és maradjunk, hiszen a legfontosabb ezen az ünnepen a böjtön túl a zsinagógalátogatás is.

Engem határozottan megérintett ez a kedves invitálás – meg tényleg a határozottan színesebb ruhás nők, lányok, asszonyok látványa is – még úgy is, hogy a kedves persze továbbra is csak kedvesen 🙂 eleresztette eme meghívást a füle mellett, vagy gyorsan lecsapta magában egy “kösz, nem” reflex-jellegű reakcióval és már ment volna is a dolgára, amikor megszületett bennem és feltört a tudatomig egy akkora hatalmas “érzéslabda”, hogy eszeveszetten kerestem a megfelelő szavakat még a saját magam számára is, hogy megértsem, hogy mi is történik most pontosan bennem:

  • egyfelől úgy éreztem, hogy alapvetően megszállt engem a legszentebb nap félelemmel teli áhítata és annak szüksége, hogy én minél sürgősebben részt tudjak venni egy olyan közösség közös imáján, ahova mindenki azért jött, hogy imádkozzon, nem pedig azért, hogy csak mások ruháit vagy a harmadik hogylétét ellenőrizze (ahogy én azt Magyarországon megszoktam az általam látogatott zsinagógákban sajnos…),
  • másfelől lenyűgözött a tán saját naivitásom és hinni akarásom eredménye, hogy amit ez a legény mondott, azt én el akarom hinni és én ennek a részese akarok lenni, nem csak hajszínemmel színesíteni a közösséget 😉 , de már rögtön azt éreztem, hogy világgá fogom ezt a kezdeményezést kürtölni, már csak azért is, mert még a kedves is szóvá tette, hogy hát ő nem is gondolta, hogy ezek a hozzá képest másik végletben élő szélsőségesek mennyire emberiek és kedvesek is tudnak lenni – ami csak még jobban lenyűgözött, meglepett és szélsőséges örömmel töltött meg.
  • Mindezekkel együtt vagy tán éppen ezek miatt, mindezeket vele átélve ráadásul úgy éreztem, hogy ez az élmény nem érhet itt véget, hogy akkor én most megtaláltam azt, amit kerestem, ő meg megy a dolgára, mert nekem ez még nem volt elég, ha valami jó, miért kell olyan gyorsan abbahagyni, én ezt a pillanatot el akarom húzni az örökkévalóságig, de legalább is még egy kicsit, még, még, még, ne menj még, maradj még, és valami mélységes feszültség amiatt, hogy nem vagyok hajlandó választani a hitem-vallásom és a kedves társasága között, felháborított ez a helyzet és kikértem magamnak, igazságtalannak tartottam ezt a választást, mert én mindent akartam egyszerre, ahogy az a csodálatosan képletes héber mondás mondja, hogy megenni a tortát, mégis meghagyni egészben, vagy magyarul egy hátsóval két lovat megülni, netán két szék között az asztal alá esés veszélyét kezdtem el érezni már a műv. ház kertjében eme szélsőségesen kavargó érzéseimnek hangot is adva, hiszen éreztem, hogy így az imáról is lemaradok, meg a vele tölthető minőségi időről is.

Szerintem nagy szerepe van az éppen egy héttel korábban, a zsidó új év végével, október elsejével elkezdett “minden nap meditáljunk a tudatos élethez” projektünknek, amelyet tíz napig tényleg együtt is csináltunk minden egyes nap, még ha nem is mindig egy légtérben, de amikor nem, akkor meg egyszerre párhuzamosan, ami így is iszonyat erővel működött 🙂 , mert ama szent pillanatban ott a műv.ház kertjében sikerült mindezt a hirtelen született viharos lelki káoszomat még akkor ott beazonosítanom, magamnak kimondanom őket, majd nyugodt és csöndes emberi hangon még vele is megosztani minden érzésemet, és hihetetlen még most is visszagondolnom arra, hogy mekkora megkönnyebbülést éreztem már csak attól is, hogy nevet adtam a káoszom minden egyes összetevőjének, amelytől mintha maga a káosz nagyobbik része már elpárolgott volna. A kedves figyelmesen hallgató füllel és szemmel figyelt, látott, hallott és kérdezte a kedvenc kérdésemet, hogy mivel segíthet, hogy könnyebb legyen nekem 🙂 , mire mondtam, amit ilyenkor mindig, hogy nekem már csak ez a kérdés is segít 🙂 ❤ , de amúgy egy csöndes ölelés is elég lehet ilyenkor, míg letisztul minden.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el úgy, hogy a zajos város sötét kerületének ünnepi sötét csöndjének kellemes kertjében csak a műv.házból kiszűrődő ismerős dallamok simogattak az ölelésén túl, amellyel akkor amúgy még azon fájdalmamon is próbáltam ott enyhíteni magamon, hogy számára mennyire nem jelentenek ezek a dallamok semmit, mert az ő kultúrájának ez nem része, mert a vallástalan közösségben, ahol ő felnőtt ebben az országban minden olyan dolog, aminek a valláshoz akár csak egy kicsi köze is volt, tabunak számított, amit én egyszerűen veszteségnek vélek, hiánynak, egy teljes világtól megfosztásának az ott felnövekvők között, és így valamennyire még egyedül is éreztem magam eme áhítatomban, és tán emiatt érzett szomorúságomra is kerestem vigaszt a karjaiban.

Talán a gyógyító ölelés hozta megnyugvás kiegészülve tán még némi aktív önépítő tevékenységgel, no, meg persze némi isteni gondviseléssel azt a fantasztikus ötletemet, hogy ha már én annyira otthon érzem magam a kerületem művelődési házában, akkor akár körbe is vezethetem őt az épületben, némi plusz közös időt lopva magamnak vele 😉 , megnézve a pincét a zárt kávézóval és megmutatva az emeletet is az ott lévő tornateremmel és különböző foglalkoztató szobákkal, amelyek közös terében egy anya szoptatta éppen a csecsemőjét, míg egy egy-két évvel nagyobb kislánya meg körülötte szedte épp szét a berendezést 😉 , és ahogy minden ajtót megnéztünk, hogy mi van nyitva és mi van zárva, de még ami nyitva is volt, ott is le volt kapcsolva a villany – szemben a közös téren lévő még túl fényes is világítással -, ám a kinti fény a nyitható ajtók kitárásakor valamennyire bevilágította a sötét szobákat is. Így találtuk meg a tornatermet vagy balettszobát, egyik felén végig tükörrel, másik felén egy kupac matraccal és párnákkal, és némileg az utcai lámpák is bevilágítottak, de csak pont annyira, hogy éppen csak lássunk mindent, de azért inkább sötét volt. A lenti nagyteremből újra felhangzottak a gyerekkoromból ismerős dallamok hangosan, amire a kedves “föld népe” 😉 emberem még meg is kérdezte tőlem, hogy ennek mi értelme van, hogy néha kiabálnak, néha meg nem, hanem néma csöndben vannak, ami csak még inkább visszarepített a gyerekkoromba (de azért csak elmondtam neki, hogy vannak némán mondandó imák, mint pl. az áldozás helyett lévő napi háromszor legfőbb áldás, meg vannak, amiket hangosan szokás, meg van sok, amelyet meg közössége válogat, hogy mit mondanak hangosan és mit nem) – és akkor kezdődtek a csodák, pontosabban egyik csoda szülte a másikat:

Egyszer csak eszembe jutott a hatalmas sötét tornaterem viszonylagos csöndjében és békéjében, pláne, hogy még egy működő faliórát is észrevettünk a félhomályban, hogy de hiszen ma még nem is meditáltunk, pedig megbeszéltük, hogy minden nap fogunk, ráadásul az én célom a napi kétszer húsz perc (haha! 🙂 😀 – majd meglátjuk, hogy mikor érek én a megvalósításhoz is… 😀 – , és eme felismerésemnek hangot is adtam, és az óra alá helyezve egy-egy párnát leültünk a földre, éppen az esti imádság főterme felett és kitűztük a húsz perces célt, hogy húsz percig csak a légzésünkre figyeljünk, és arra, hogy az agyunk is pihenni tudjon.

Hogy az ünnepi esti imának a hangos énekes része már akkor is szólt, amikor elkezdtünk meditálni vagy csak közben szólalt meg, már nem tudom, mindenesetre egészen elképesztően intenzív spirituális élményben volt részem hála a Teremtőnek ebben a helyzetben, amikor a kerületi művelődési ház földszinti fényes nagytermében berendezett imatermében hangosan zengett az ima, míg mi fölötte, mintegy titokban a tilosba belopózva a csendes és sötét tornaterem padlóján ülve törökülésben egymással szemben meditáltunk tényleg húsz percen át úgy, hogy eme számomra felfokozott érzelmi töltetű pillanatban komoly kihívást jelentett csak a légzésemre figyelnem az agyamat aktív pihenésre felszólítva, pláne a beszűrődő ismert dallamok megindító asszociációjáról a légzésemre finoman visszaterelve figyelmemet, pláne rádöbbenve arra, hogy mindezt vele együtt átélve, aki tán életében először hallja ezeket a dallamokat és egyelőre talán semmit sem jelent neki, míg nekem csak elkalandozott a figyelmem a légzésemről oda, hogy igenis, hogy hallgatni szeretném az imát akár így is, belefeküdni a tényleg isteni gondviselésbe, és az én emlékeim forrását keresve rá is találva fantasztikus módon az ismerős dallamról illatok jutottak eszembe, a magyarországi zsinagóga fapadjainak illata és a “szekrényszagú bundás öregek” tisztító- és illatosító szaga-illata, és hangok is hozzá, a faléces galéria deszkái, ahol kiskoromban S. Gábor barátommal szaladgáltunk imaidő alatt és néha egy-egy léc megreccsent, mire egy-egy néni odapisszent ránk morcosan, hogy ne zajongjunk, mi meg boldog-huncut gyerekekként szaladtunk tovább… És ez volt ám csak a kihívás, ebben a helyzetben CSAK a légzésemre figyelni és a gondolataim pihentetésére, miközben már a nagy érzelmi felhevültségtől éreztem, ahogy folynak a könnyeim, a mindentől vegyes könnyeim, még most is, bő egy hónap után visszaemlékezve erre ennyire élesen is csorog némi, de akkor, vízesésként szépen lassan ömlöttek a boldogság könnyei, az öröm könnyei, a szomorúság könnyei, a meghatottság könnyei, a félelem könnyei, a szeretetem könnyei, az áhítat könnyei, a hirtelen a világ tökéletességét érző könnyeim, a jóság könnyei, a megnyugvás könnyei, hogy minden így van a legnagyobb rendben, hogy mi most itt így vagyunk, és tán az égbolt tényleg nyitva volt, ahogy a legenda tartja eme napon, és teljes idő és tér vesztése, de vissza is találás gyorsan magamhoz, már csak a dallam segítségével is, a légzésem figyelésére is, a nyugalmam keresésére is, és míg arra gondoltam, hogy vajon mikor és honnan tudjuk, hogy letelt a húsz perc, válaszoltam magamnak, hogy teljesen mindegy, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje, majd kinyitom a szemem – és amint úgy éreztem, rögtön az órára néztem és éppen pontosan húsz perces utazást tettem hihetetlen módon!

Ahogy befejeztük ezt a kalandot és még ültünk egy kicsit megbeszélni az élményeinket, én már tudtam, hogy ezt az élményt muszáj lesz megörökítenem, mert erre örökre emlékezni szeretnék, olyan felsőfokú spirituális élményben volt részem, hogy szavakkal nem is tudom, hogy lehet jobban leírni, de talán nem is kell ennél jobban: meditálás jom kipur estéjén az ima fölötti terem sötétjében – röviden. 🙂

Áldott Ő, az Örökkévaló, az univerzum, az egység, a béke, a szeretet, a nagy betűs EGY! Végtelen hálám az élményért! Ez után más értelmet nyert nagyon sok minden, az egész ünnep jelentősége is, hiszen még ha arról is szól ez az engesztelés napja, hogy az Élet könyvébe legyünk beírva a következő évre is, ami elég félelmet szülhet, hogy sikerült-e vajon, bennem a megnyugvás született meg akkor, hogy ekkora élmény után mindegy is: jöhet még ilyen, de ez is elég volt akár egy életre is! 🙂

Helló 5780, nem sokára 2020 is leszel – micsoda csupa kerek évszámok ezek, csodás – együtt 7800, ha összeadnánk, de minek összeadni, mert miért is ne… 😀 Csak hogy még több nulla legyen benne! 😀 Szóval boldog új évet előre és utólag is mindenkinek, pont a két új év között most félúton! 🙂

Az engesztelés hosszú napja előtt egy pillanattal gondoljunk az eszkimókra és vegyük őket példának!

2019. október 8. kedd

Több, mint egy hónapja már, szeptember elején jött velem egy cikk az eszkimókról, amelyet azzal a kérdéssel osztottam meg pajtásaimmal, hogy te hallottad már azt a mondást, hogy nyugodt, mint egy eszkimó? 😀 Akkor, szeptember másodikán nem is gondoltam volna, hogy olyan mély hatást tesz rám az a cikk, hogy egy hónappal később a zsidóság legszentebb ünnepével, a szombatok szombatjával érezzem szükségét összekötni és ezt ide publikálni, pedig most ez történt. 🙂

A cikk, amelyet akkor találtam és a most velem szemben jött cikk is (ki tudja, melyik vette honnan) arról számol be, hogy az eszkimók a legbékésebb népek állítólag, sosem kiabálnak, ami kulturális kérdés, ezzel szemben a fájdalomra koncentrálnak és erre tanítják csemetéiket is. Vajon ha mi sem hallottunk volna semmi harag hangot vagy szomorúság hangot, csak a mögöttük rejlő fájdalom szavát, mi sem tudnánk haragudni és szomorkodni…? Ki tudja…

Mindenesetre a hír akár igaz, akár nem, rám nagy hatást tett, már csak azért is, mert szerintem ez a pszichológiával is szépen rímel, hogy érzelmek helyett a mögöttük rejlő fájdalomra koncentráljunk, amely a saját magunk megértésében és elfogadásában is segít. Az a jelszó, hogy vezessük az érzelmeket, hogy ne az érzelmeink vezessenek minket inkább a hatékonysági szakértők jelszava, de az eszkimók még ezt is felülmúlják azzal, ha el sem jutnak az érzelmekig – már ha nem lesznek tőlük érzelemmentes zombik… 😉

Olyan szinten ráizgultam rögtön olvasás után erre az eszkimólétre, hogy el is határoztam, hogy mostantól én is eszkimóként fogok csak a fájdalmakra fókuszálni, legyen az akár a saját fájdalmam, akár másé, és olyan csodálatosan sikerült is már többször is, hogy magam sem hittem el a sikerét: rögtön aznap, miután olvastam pl. adódott egy kis konfliktus körülöttem, először bennem, majd köztem és környezetem és közöttem is, mindezt ráadásul éppen az eszkimókról mesélés során, mellett, és ahogy belelendültem volna a szokásos haragomba és szomorúságomba, kipróbáltam, hogy na, milyen eszkimó tudok lenni: akkor most morci helyett kapásból nézzük az azt tápláló fájdalmat! És láss csodát: ahogy a fájdalmamnak adtam hangot és nem a haragomnak vagy szomorúságomnak, el is szállt mind a haragom, mind a szomorúságom egy csapásra, de úgy, hogy magam sem hittem! Többször is kipróbáltam azóta is az “eszkimózást” 🙂 , ajánlom is mindenkinek sok szeretettel! ❤ 🙂

A kapcsolat pedig az engesztelés napjával (jom kippur) a megbocsátásban rejlik, hiszen azért engesztelés nap a neve, mert ilyenkor imádkozunk engesztelésért, megbocsátásért az Örökkévalótól az ellene elkövetett bűnök miatt, ám az emberek ellen elkövetett bűnöket csak az adott emberek bocsájthatják meg a zsidóságban, ugye. Mi a nehezebb? Bocsánatot kérni vagy megbocsájtani? Esettől függő, ugye… Szerintem ha eszkimóként a fájdalmakra koncentrálnánk mi is, mindkettő könnyebben menne.

Ezzel kívánok hatékony böjtöt mindenkinek (25 óra étlen-szomjan-testiség és áramhasználat nélkül… és zsinagógai imádkozás…), aki hagyományosan így vár engesztelést az égiektől az ellenük elkövetett bűneik alól, hogy az élők könyvébe pecsételődjék bele a nevük a most kezdődött új zsidó évben, amiből boldogot kívánok mindenkinek! 🙂

A dühítő nóta – no meg a csendről és az új csend-barátomról… :)

2019. augusztus 26. hétfő

Zumba.

Mintha minden egyes új zumbatanár hozna számomra egy annyira jelentős új dalt, hogy azt muszáj megörökítenem itt – el is felejtettem már, hogy ez hány zumbatanárral volt már így velem. Ám érdekes, hogy míg eddig szerintem mindenkinél éppen azért volt jelentős számomra, mert annyira rákattantam, itt most pont az ellenkezőjéről van szó: annyira kiakadtam rajta már először is, amikor hallottam, a szövegén, azokból a félmondatokból, amiket véletlenül elkaptam, de aztán hogy másodszor és harmadszor is jobban és még jobban figyelve a szövegére, ez ritkaság számomra.

Lassú, romantikus (?), lágy gitáros dal lévén kitalálható, hogy nem a legzúzósabb, legpörgősebb, legtombolósabb muzsika, hanem a bemelegítéshez (általában mixelve) vagy az óra végi lazításhoz is szabadon választható nyelvű és stílusú nóta kategóriájáról van szó, szemben az órák 75%-ának kötelezően dél-amerikai zenei stílusú kötelezettségével, amelynek szabadságát amúgy kifejezetten szeretem, méghozzá pont azért, mert az árulja el a leginkább a tanár személyiségét, és magam is sokszor gondolok úgy dalokra, hogy vajon hova tenném a saját órámon… 🙂

Az új konditeremben, ahova zumbázni járok és ahova amúgy éppen az előző zumbatanárom vitt el úgy, hogy a korábbi hely megszűnik, ám ott folytatja, és így még olcsóbban is zumbázhatok, no meg – a konditerem gépeinek korlátlan használata mellett, amely engem egyáltalán nem vonz, max. a boxzsák… 😀 – mindenféle más órákra is járhatok, ott pl. jógázni is újrakezdtem (a pilates tanárok vhogy annyira mások az előző stúdió tanárához képest, hogy inkább nem fájdítom a szívem az óráikon a korábbi tanárom hiányával…), és másik tanár is tart zumbát, hozzá is szoktam járni, egy vszeg nálam is fiatalabb és még nálam is tapasztalatlanabb, ám mindig arra gondolok, hogy nálam mennyivel bátrabb kis fruska 😉 , akit nehéz volt megkedvelnem, de végül jó pár nótájára sikerült kellőképp rákattannom, ám ez a dal, amelyről most muszáj posztot írnom is hozzá fűződik, az ő lazítós dala az utóbbi időben.

Nem emlékszem, hogy meséltem-e már arról itt, hogy hogyan szerettem bele a csendbe jó pár hónapja már, amely egy olyan hosszú út vége, hogy sokszor jut eszembe, hogy tán összefüggésben lehet a felnőtté válással esetleg 😉 , mert emlékszem az állandó témánkra otthon, amikor anyu azzal jött, hogy halkítsam már le a rádiót vagy a zenét, meg egyáltalán miért kell nekem, hogy folyton szóljon valami, és tényleg: már iszonyat régen nem laktam anyuval egy fedél alatt, amikor még magamban is mindig szükségem volt valamire, hogy szóljon, ha nem zene, akkor film vagy videó, mert pontosan: nehogy már csönd legyen. Aztán Kowáék is sokat énekelnek a csönd áldásáról, sőt, egy nagyon régi lemezükön még van is egy Csönd nevű szám: teljesen némán 🙂 , amire sokáig gondoltam azt, hogy milyen ügyes kis kereskedelmi fogás, kényelmes így plusz egy nótát a lemezre rakni, amely csak néma csöndből áll, de ma már ezt is máshogy látom.

A csöndről nagyon sokat tudnék mesélni, amit el is kezdtem amúgy egy nem rég megismert embernek, aki számomra a csönd példaképe lett, pláne viccesen 🙂 : elmondása, pontosabban mutogatása szerint hét, azaz 7 éve nem szólt egy árva szót sem, a Brian élete némasági aszkétájára eskü, hogy még külsőre is hasonlító 😀 , csak kicsit fiatalabb (tán korombeli), de ugyanolyan földig érő szakállú emberke, akire azt hittem, hogy tán hajléktalan, de aztán kiderült, hogy ez sem teljesen igaz (azt hiszem… vagy legalább is van egy lakás, ahol alszik, bár nem tudom, hogy az mennyire az övé vagy mennyire hivatalosan van ott), ugyanis az “utcán találtam” 🙂 – ami vicces, fura, meglepő egy emberre használva. Akár barátomnak is mondanám, de ezzel a szóval azért még egyelőre óvatosan bánnék, mindenesetre egy baráti találkozóról barátokkal egy irányba hazafelé tartva mondta egyikük őt meglátva a járda szélén ülve, hogy már akkor is itt ült, pont ugyanígy, amikor vagy két órája a másik irányba ment, amire én persze, nem is tudom, hogy a velem született vagy a belém nevelt (vagy is-is) Teréz anyaságom vagy sivatagi burn világ “keringő felügyelője” 🙂 nem tudta megállni, hogy ne menjek oda hozzá megkérdezni tőle, hogy minden oké-e, hogy tudok-e segíteni valamiben, pláne azért is, mert Jeruzsálemben nem megszokott látkép a hajléktalanok látványa. Érdekes volt már csak az is, hogy míg a barátaimmal angolul beszéltem egészen odáig, hozzá is kapásból angolul kezdtem beszélni, amire csak bólogatott, hogy minden oké, de közben meg hirtelen feltűnt nekem, hogy egyáltalán miért angolul beszélek vele Jeruzsálemben, úgyhogy átváltottam héberre, amire láttam, hogy már kevésbé reagált, úgyhogy el is kezdtük a bar kochba játékot, hogy én kérdeztem, ő meg csak bólogatott, hogy az angollal jobban boldogul, majd a tudok-e segíteni kérdésemre egy szedett-vedett jegyezetfüzetet vett elő a zsebéből, amelyben egy telefonszámra mutatott, kérdeztem, hogy felhívjam-e, bólogatott, hogy igen, többet is hívtam, de egyik sem vette fel, aki meg végül igen, az mondta, hogy egy hajléktalanokat segítő csoportból ismeri az illetőt, de már nem tagja a csoportnak, úgyhogy nem tud, de úgy hallottam, hogy inkább nem akar segíteni, pedig a járdán mellettem ülő ember csak azt mutogatta a kérdésemre válaszolva, hogy mit mondjak neki, hogy jöjjön érte a hívott fél. Egész hosszas beszélgetés lett így telefonon is mellette, a telefonpartneremmel héberül, a mellettem ülővel angolul beszélve, aki folyamatosan “hangosan zavarva” kérdezgetett folyamatosan egy szó nélkül a magasra emelt szemöldökével és széttárt két karjával, miközben telefonpartnerem össze-visszahablatyolt arról, hogy mije fáj, fizikailag vagy lelkileg beteg-e, szóval nem mindennapi közvetítést végeztem a járdaszegélyen az aszkéta mellé ülve. 🙂 Engem viszont hirtelen elkezdett igencsak érdekelni, hogy miért is nem beszél, mármint tud-e, csak nem akar vagy netán nem is tud beszélni, és el is kezdtem kérdezgetni őt ezekről, arra a kérdésemre, hogy tud-e beszélni, csak nem akar, intett, hogy igen, és a jegyzetfüzetéből egy lapot nyújtott át, amelyen angolul és béna héberséggel volt leírva, hogy ne vegyem tiszteletlenségnek, hogy nem beszél, de minimalizálni akarja az emberi kapcsolatait és kommunikációját, amire persze kapásból eszembe jutott a Brian élete aszkétája 😀 😀 😀 (és kérdeztem is tőle, hogy ismeri-e, de nem ismeri – tán majd megmutatom neki… 😀 😀 😀 ), és akkor persze kérdeztem azt is, hogy mióta nem beszél, több, mint egy hete, mire nevetett, több, mint egy éve?, kérdeztem, erre mutatta a hét kicsi ujjacskáját, mire ledöbbentem, hogy hét éve nem szólt egy hangot sem…? És hát így lett egy csöndkirályos példaképem 😀 , akinek elkezdtem mesélni az én kapcsolatomat a csönddel 🙂 , míg a barátaim tovább mentek a kajáldába, ahonnan még hívtak is, de mondtam, hogy még itt ülök a járdaszegélyen, ahol hagytatok, minden oké, majd megyek (de végre találtam valakit, aki hallgat, én meg csak beszélek, beszélek, beszélek és beszélek… 😀 😀 😀 ), majd meg is kajáltak és jöttek visszafelé, és én még mindig csak beszélek a némához 😀 😀 😀 az én csönddel való kapcsolatomról 🙂 , pl. arról, hogy mennyire megértem őt, nekem is milyen hosszú utam van a csönddel már, hiszen ahogy Halász Judit is énekelte már milyen régen “a szavak néha csak arra jók, hogy félrevezessenek” – amit még meg is mutattam neki, ha már egyszer lefordítottam angolra meg héberre is anno, hat éve… 🙂 Igen, ott a járdaszegélyen előkaptam a telefonom és megmutattam neki ezt a videót. 🙂 Inkább, mint falafelezni a barátaimmal. Ez sokkal izgalmasabb volt! 😀 Aztán még jöttek is vissza a barátaim, de én csak ülök és a némasági fogadalmassal csacsogok… 😀 És még később is találkoztunk, de még így sem fejeztem be neki minden mondanivalómat, miközben valahogy ellentmondásosnak is tartom az ő némán is buzdító lelkesedését csacsogásom és társaságom iránt az éppen általa írt és általa nekem átnyújtott cetlije alapján, hogy minimalizálni akarja az emberi kapcsolatait és kommunikációját – akkor én hogy jövök a képbe…? Talán ezért is nem kerestem fel már jó pár napja, vagy egy hete újra, az én lelkiismeretem miatt az ő csöndjét megszakítandó… De szerintem lesz még ennek folytatása… 🙂

Amióta tehát jó pár hónapja, tán éve is olyan szoros kapcsolatom van a csönddel, hogy otthonra találtam benne, nem csak arra jöttem rá már jó régen, kb. egy éve tényleg már, hogy a csönd egyik legnagyobb előnye, hogy hirtelen szűrni tudjuk a felbukkanó gondolatainkat, hogy egyáltalán mi a mi sajátunk, és mi másé, és persze az nem baj, ha másé, ahogy az sem biztos, hogy jó, hogy valami azért jó, mert a miénk, viszont ami a lényeges, hogy csak a csöndben tudjuk eldönteni azt, hogy mely gondolatokra vagy érzésekre van is szükségünk és melyekre nincs.

Ezen kívül pedig külön érdekes számomra az a tapasztalat, hogy egyáltalán milyen érzések és gondolatok jutnak eszembe a csöndben, milyen emberek, ismerősök, milyen zenék, dalok, filmek, és továbbra is sűrűn zumbázva és jógázva is új tanároknál is persze új zenékkel is találkozom, amelyek közül érdekes, hogy melyek ragadnak bele a fülembe úgy, hogy akár a csöndben is fel-felbukkanjon egy-egy.

Na ez a dal pont nem erre példa amúgy 😀 , hanem éppen az ellenkezőjére, ugyanis ahányszor zumbán hallottam, mindig igyekeztem elkapni valamit a szövegéből, hogy aztán rákeressek és figyelmesebben eldönthessem, hogy tényleg annyira haragszom rá, mint zumbán véletlenül egy-egy szóból, amit véletlenül kihallottam éreztem, de sokadszorra sem sikerült elég pontosan megjegyeznem, de méghozzá annyira, hogy vagy háromszor meséltem már neki utána egyszerűen csak ennyit, hogy van egy dal, ami tökre bosszant, de nem tudom, mi a címe vagy miről szól, csak amennyit kihallottam belőle, az már felhúzott.

Három a magyar igazság, ugye 🙂 , a harmadik ilyen eset után, amikor még napokkal később is csak a dal hallatán belőlem kitörő morci jutott csak eszembe, a dalból nem sok minden, alig találtam, sőt, nagyon nem, ám amennyit tudtam róla, hogy egy pasi kezdi énekelni, aztán egy lány is csatlakozik hozzá, lassú, gitáros, romantikus, angol nyelvű dal, amely arról szól, amire emlékeztem, ami bosszantott – és a gyakori kérdések oldalon nincs mit veszteni alapon így kiírtam, és olálá: másnap már valaki be is linkelte, hállelújra, bingó! 🙂 És köszönöm neki! 🙂

És meg is hallgattam figyelmesebben újra, meg újra, meg még egyszer, meg még egyszer, és egyszerűen nem, nem tudom elfogadni, és csak tovább dühít. Az egyetlen mentségem számára az lehet tán, hogy a szöveg írója biztosan nem hisz a vonzás törvényében vagy azt gondolja, hogy az őszinteség jó alap ahhoz, hogy sok rajongót vonzzon be, vagy netán tényleg olyan őszintén lukacsos az önbizalma, hogy nem fogja fel, hogy hány ezer, tízezer, százezer, nem tudom, hány tizenévest állít maga mögé példakép lévén, amivel viszont felelőssége van és éppen ez dühít nagyon, hogy ezt egyszerűen cenzúrázni kéne, komolyan gondolom.

Tessék az említett mű dalszöveges verziója:

Amelyet úgy érzem, hogy le kéne teljesen fordítanom az angolul nem tudó olvasóim kényelme érdekében:

A tüdőm fekete, a szívem tiszta,
a kezem sebhelyes az előző éjszaka óta,
és a hajam vékony és hullik az összes rossz helyre,
egy kicsit bizonytalan vagyok.
A szemeim keresztbe állnak, de még mindig kékek,
rágom a körmöm és igazat mondok,
soványból túlsúlyosra hízom napról napra, hullámzó,
a bőröm tintás, de ki is van kopva

De a csaj szeret engem, szeret engem,
mi a manóért szeret engem,
amikor szerethetne bárki mást?
Ó, te szeretsz engem, te szeretsz engem,
mi a manóért szeretsz te engem?
Mert én magamat sem szeretem.

Bébi, a legjobb részem te vagy,
és újabban minden értelmet is nyer,
ó, bébi, annyira beléd vagyok esve.

Én túlgondolok (mindent) és mégis elfelejtem,
elvesztem a telefonom és fogadást kötök,
soha nem érek el egy vonatot sem,
mindig fél órával le vagyok maradva,
a te aggodalmaid még semmit sem láttak.

De te szeretsz engem, te szeretsz engem,
Mi a manóért szeretsz engem,
amikor szerethetnél bárki mást is?
Je, je, a srác szeret engem, ő szeret engem,
és fogadok, hogy soha nem enged engem el,
és megmutatja nekem, hogy hogyan szeressem magam.

Most egy kicsit még ráadásul utána is olvastam a szövegnek, hogy mi mire vonatkozik, pl. a fekete tüdeje arra, hogy cigizik/cigizett régen, a keresztbe álló szeme a kétéves kori bandzsaságára, a tintás bőre meg persze az agyontetkozótt testére utal, amire vki meg is kérdezte, hogy hogy fog kinézni 80 évesen, mire azt válaszolta, hogy boldogan – úgy legyen, ámen. 🙂 A csaj te aggodalmaid még semmit sem láttak sor meg arra utal, hogy nekem is hosszú ám a listám, hogy micsoda hulladék vagyok én is, de most ezt inkább nem tárom nagy nyilvánosság elé.

A dal szövege még úgy is frusztrál, bosszant, dühít, de nagyon, hogy én a maximális őszinteség pártján állok, de ez nem írja felül azt a mérgemet, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az előadóművészek milyen tömegeket mozgatnak meg a dalaikkal, szövegeikkel, pláne a kiskamasz korosztályt, amely a legsérülékenyebb, a legokosabbnak hiszi magát, a legérzékenyebb és példaképeket keres, és legyen bármilyen önbizalomhiányos is ez a kis brit vöri, aki lehet bármilyen tehetséges előadóművész is, zeneszerző, szövegíró, előadó, ha a kiskamaszok azt tanulják meg tőle, hogy igen, ha még ő is csak egy darab semminek tarja magát, de bezzeg a csaja, fú, hát nem is érti, hogy mit eszik rajta, akkor ezek szerint teljesen rendben van az, ha én is csak egy darab semminek tartom magam és (majd) én sem értem, hogy a szerelmem miért szeret engem.

Tudom, hogy ez az én magánügyem, hogy mennyire tényleg NAGYON haragszom erre a dalra, de erre való az én személyes blogom, hogy kiadjam ezt magamból 🙂 , ahogy az is logikus kérdés lehet, hogy akkor miért hívom fel erre a dalra a világ – és így tán a kiskamaszok – figyelmét is, amire meg azt válaszolom, hogy azért, hogy rámutassak ennek a dalnak a hibájára, hogy ne az önbizalom hiánya legyen senkinek sem a példaképe, hanem inkább a hite saját magában, hogy bárki képes közel bármire, ha hisz magában és ha olyan emberekkel van körülvéve, akik hisznek benne. Hátha más kiskamaszokhoz is eljut ez az üzenetem és netán elgondolkodnak ezen, és ha akár csak egy embert is – kortól függetlenül – sikerült ezzel kimoccantanom az alapvetően is nulla önbizalmú állapotából, akkor már megérte ez a pár karakter 😉 – örülnék egy hozzászólásnak is erről itt vagy akár magánba is. 😉

És még egy véleményhegyezés: nem az őszinteség ellen ágálok, hanem pont ellenkezőleg! Az őszinteség és a szeretet legyen alapértelmezett kiindulópontja mindenkinek, ahogy ebből következően az egészséges önszeretet is, amely éppen ebből a dalból hiányzik, és éppen ezért haragszom rá nagyon. (de már kevésbé, hogy kiírtam magamból… 😉 )

Ja, és ha már jó pár napja kezdtem ezt el írni, ám csak most fejezem be, ám éppen egy pár órája pattant ki egy hihetetlen új gondolat a fejemből, ami még ide is illik, akkor íme: mi a különbség a légzés és a mély, hosszú lélegzés között? A megfejtés a jóga meg a pilates. 😀 😀 😀 (csak hogy pozitívan zárjuk ezt a morcis-zenés-csöndes posztot… 😉 )

Tíz éve külhonban, juhú! :D Gasztrotúra és buli, ami piknik :) és a lenni és a csinálni különbsége

2019. augusztus 8. csütörtök

Pénteken volt éppen pontosan tíz éve, hogy elhagytam Magyarországot, és azóta is szinte megszakítás nélkül a három világvallás központjában élek, Jeruzsálemben, ב”ה a világ tán legnagyobb olvasztótégelyében annyi más nép és vallás között még, hogy pl. az ez alkalomból idelátogató családom (anyum és barátnője és tesóm és felesége) olyan nemzetközi gasztronómiai ízelítőt kaptak, hogy bár ez meg sem volt így tervezve, mégis olyan sokszínű lett, mintha csak előre kitaláltuk volna így:

  • az etióp kenyér, a hatalmas, asztal méretű, lukacsos és kesernyés, palacsintaszerű indzsera főtt zöldségekkel és salátával, netán hússal is már jó pár hónapja be volt tervezve, miután nem sokkal előtte történt, hogy magam is beleszerettem végül 🙂 a cukor-, glutén-, tej-, élesztő- és minden más mentes, igencsak laktató, kézzel evős különleges ételbe, pedig Kinga barátnőm milyen rég, már évekkel ezelőtt, miután anno maga is megjárta Etiópiát, utána engem is megkínált saját készítésű indzserájából, akkor valahogy túl távolinak tűnt nekem ennek az igencsak távoli kultúrának az egyedülálló ízvilága még innen is, hát még a magyar gasztronómiában felnőve, ugye. 🙂 Miután azonban Maria, egy német barátnőm is kb. Kinga lelkesedésével hívott egyszer valamikor vagy fél éve többünket is indzserázni egy étterembe, valahogy rám is ragadt a barátnőim lelkesedéséből, amiről ma már nehéz eldönteni, hogy vajon azért, mert egyszerűen csak mások szeretete és öröme ragadt tényleg rám, vagy netán tényleg annyira más volt annak az íze is, mint amit régen Kinga készített (de valahogy valami azt súgja bennem, hogy nem, mert tök ugyanolyan volt egyébként… 😀 ), netán az én ízlésem változott azóta annyit (simán lehet), ám ami biztos, hogy amióta akkor, kb. fél éve beleszerettem magam is az indzserába, azóta minden rokonomat, barátomat és ismerősömet is igyekszem megismertetni ezzel az ételkülönlegességgel, ezzel tán egyre világosítva az etióp éttermek bőrszínátlagát. 😀 A gasztronómiai és kézzel evős és laktató kaján kívül olyan jó érzés még azt is tapasztalni, hogy milyen sokan mások is úgy belé tudnak szeretni, hogy egyesek még nálam is gyakrabban igénylik az amúgy még olcsó és egészséges szociális fogást, amelyet egyedül nem is lehet enni, akkora nagy, és ráadásul annyira nem is szokás, hogy nem csak a barát szó származik a kenyér szó tövéből ebben az etióp nyelvben (hiszen az a barátom, akivel megosztom a kenyerem), hanem az etióp kultúrában annyira nem elfogadott az egyedül étkezés, hogy konkrétan az a büntetése valakinek, akit kiközösítenek, hogy eheti egyedül a kenyerét. Muszáj kiemelni a kézzel evősdi különlegességét, amely Maria barátnőm szerint a gyerekkorhoz visszavezető érzéssel támogatja csak az evés szeretetét 🙂 és hogy vagy három napig hagyják állni a tefflisztet, hogy keljen, bár így sem vastagabb egy vaskosabb palacsintatésztánál, az meg csak külön tesz hozzá az árban olcsó, értékében viszont annál drágább kaja élvezeti szintjéhez nálam. Szerencsére a családom körében is szinte osztatlan sikert aratott, pontosabban akinek ízlett, annak nagyon, akinek meg nem, még az is falatozgatott belőle 😀 , ami egész pozitív összesített átlag végül is! 😀
    20190204_210703
  • a teljes (3/4) családdal indezserázás előtt ismerkedett meg még anyukám és barátnője annál a korát meghazuttolóan fitt, testileg és lelkileg is egészséges magyar bácsinál, akinél titkárnőként szoktam dolgozgatni a tudományos munkáit segítve az iraki kube, azaz húsos tésztagombóc levessel, amely így nyáron pláne különlegesnek számít súlyos laktatósága és fűtőértéke miatt, ám ez a felnőtteknek fel sem tűnt szerencsére az ebéd élvezete közben, miközben én meg a piacról a háziúr által rendelt humusz (csicseriborsókrém) és tahini (szezámmagpaszta) mellé még olyan mindenmentes tahinis-quinoás-magvas-hagymás fasírtot hoztam meglepetés kóstolónak mindenkinek ugyanarról a piaci humuszos helyről, amelyet én rendszeresen szoktam is ott venni, és érdekes volt, hogy míg a szélsőségesen mindenevő vendéglátó bácsi anyukámat és barátnőjét nyűgözte le a kube levesével, ő maga az általam hozott mindenmentes növényi fasírttól nyűgöződött le annyira, hogy a következő hétköznap fel is kerekedett maga is beszerezni belőle, tehát ez is mindenkinek siker lett. 😀
    20190501_182713
  • nemzetközi kulináris kedvenceim legfrissebb tagja a dél-amerikai empenada, amely szintén a piacon egy-két éve megnyílt, fiatalos, dél-amerikai hangos zenés gyorsétterem étlapján hívta fel magára a figyelmem az áthúzott búza jelével pár hete, és miután kiderült, hogy abban tényleg csak hús (csirke vagy marha választható) van a zöldségeken kívül, meg is kóstoltam, és nem értettem, hogy hogyhogy csak most jutottam el idáig, annyira odáig lettem a kukoricalisztből kuktában készült bő tenyérnyi töltött zsebecskéért, miközben annyiszor mentem már el a hely mellett, mióta megnyílt, hogy nem is értettem, hogy hogy tudtam eddig enélkül élni… 🙂 Persze a hús nem feltétlenül “csak” kategória, és van is szó a arról, hogy legyen vega változata is, pláne, hogy a hely kolumbiai tulaja srác, aki maga gyúrja a saját két kezével ezeket a szintén laktató és olcsó és csak húsos meg kissé olajos, de amúgy egészséges falatokat – valószínűleg ezért is olyan finomak 🙂 – mondta, hogy bőven nem én vagyok az első, aki erre vágyna, és ő már csinálhatja hús nélkül is, csak éppen a megrögzött vegák be sem mennek egy húst áruló helyre vagy nem ennék meg a húsos pulton összegyúrt tésztáját, csak ezért nem került még fel a húsmentes változata az étlapra, ám szerencsére a családom körében a húsos verzió is sikert aratott, amiből az idősebb korosztály ráadásul kétszer is evett a pár nap alatt és szintén sikert aratott mindannyiunk között, siker és maxi siker között elosztva csak… 🙂
    emp

…és akkor a lakásommal szemben lévő grúz étterembe még csak be sem mentünk most chacsapurit enni, de tán csak hogy legyen elég motivációja mindenkinek visszajönni és folytatni a jeruzsálemi nemzetek olvasztótégelye gasztrotúrát 🙂 , mert választék aztán van bőven még ezen túl is 🙂 , hiszen ahol sok nép él, ott sok nemzet konyháját is lehet megkóstolni… 🙂

Továbbra sem szánom gasztroblognak az én blogom, ahogy magamat sem látom gasztroszakembernek, max. csak hasát szerető lusta szakácsnak 😀 és ezt a bejegyzést meg pláne nem gasztroposztnak szántam és erős késztetés hangoskodott bennem, hogy legyen inkább két bejegyzés ebből, de az az igazság, hogy a tíz éve jöttem bulim, találkozóm, pikinikem, ünnepségemről nem igazán van mit mesélnem (gondoltam én, amikor még írtam… aztán írtam még ugyanannyit, mint előtte… 😀 😀 😀 ), azon kívül, hogy több, mint egy éve elhatároztam, hogy megünneplem majd valahogy a jubileumi évfordulómat, amire tényleg több, mint egy éve készítettem is eseményt a legnagyobb szociális hálózaton, amelyen gondosan kiválogattam a meghívott barátaimat és hozzá külön listát készítettem tollal és papírral 🙂 a nem virtuális világban élő meghívottaimról az amúgy városi nyílt parkban megrendezett, ám zárt eseményemre.

Pont ilyen lufim volt héliumosan, de olyan szinten voltam az itt és mostban, ami most már akkor és ott 😀 , hogy még lefényképezni sem jutott eszembe 😀

Barátaim és családtagjaim igencsak jelentős része nem is tagja az említett virtuális rendszernek, és jó, hogy volt egy bő évem fűnek-fának, de csak általam tényleg szívesen látott fűnek és fának 🙂 szólni, hogy mikor és hol találkozunk azért, hogy megköszönhessem mindenkinek a szerves részét abban, hogy ez a tíz évem legalább így sikerüljön, ahogy végül sikerült. 🙂

Végül velem együtt összesen 45 fő jelent meg (ami még engem is meglepett…! Tíz főre számítottam kb… 🙂 ) a legkülönbözőbb korosztályban (a legidősebb korosztályt képviselő barátaim közül végül egy sem jött el sajnos, ki elfelejtette, kinek közbejött valami, ám egészen négykézlábas babáktól a hetvenen túl is bő hét évtizedet ölel fel a szeretett barátaim és családtagjaim és rokonaim korbéli eloszlása!), vallási irányzatban, nyelvi sokszínűségben (elsősorban azért mondjuk mégis csak magyar és héber nyelvek között volt a legnagyobb sokszínűség, itt-ott némi angollal kiegészülve, az viszont olyan változatosan, hogy ihaj! 😀 És miután az is kiderült, hogy az angol sem mindenkinek kényelmes, az gyorsan ki is lett iktatva… 😀 ), kicsi, közepes és nagy gyerekekkel, idősekkel és vendégeim vendégeivel, a burn tíz elveket is szem előtt tartva szerencsére (pl. a piknik stílusból is következő mindenki magáért felelős felszereléssel, a magunk után nem hagyandó nyomokkal, az egyszerhasználatos ellenességben és a kereskedelemmentesség elvét is szem előtt tartva. Olyan nagyon boldog vagyok még most is, hogy ilyen sokan voltunk és ilyen gördülékenyen ment minden egyesek sűrű aggodalma ellenére, de tán éppen azok élvezték aztán a leginkább és hálálkodtak utána nekem az egyszerűség miatt, akik a legjobban aggódtak… 🙂

Jó volt látni barátaim barátkozását és régi barátságok újra felfedezését, amelyek még azóta is visszhangzanak hozzám, ezek talán a legjobb és legfontosabb és legjelentősebb emlékeim és élményeim onnan, amely akkora boldogsággal tölt el még mindig! ❤ 🙂

Magyarországról vagy pláne máshonnan igazán nem számítottam senkire tulajdonképpen, úgyhogy nem kevés kellemes meglepetés ért mind akkor, amikor anyukám bejelentette érkezési szándékát, ráadásul Zsuzsi barátnőjével, és mind a testvérem nyaralásának ideidőzítése és -helyezése 🙂 is a földrajzilag épp legmesszebbről jövő feleségével 🙂 is, hogy a ki- vagy bevándorolni (minden nézőpont kérdése… 😀 ) baráti család 4/5-e érkezéséről már ne is beszéljek. 🙂 Aztán az országon belüli nagy találkozások között jegyezném még fel az exem és a jelenlegim 😉 találkozását is, akik pl. szintén régi ismerősként csodálkoztak rá egymásra, ej, de kicsi is ez a világ, és pláne ez az ország, és ők mindkettejük találkozása a családommal is jelentős esemény volt végül is 🙂 , meg hogy alig volt két olyan ismerősöm, országtól függetlenül (!) akikről ne derült volna ki, hogy már rég ismerik egymást (néha kifejezetten félelmetesen kicsi ez az ország…). Minek a virtuális szociális hálózat, ha anélkül is két mondat után lehet közös ismerősökre bukkanni? 🙂

Annyira örültem mindenkinek, pláne azoknak, akiknek jelenlétére igazán nem is számítottam (akikre meg igen, azok meg nem jöttek, de tán így kerek a történet 😀 ), hogy külön-külön is nagy öröm számomra még mindig visszaemlékezni a közösen töltött időnkre, a most találkozásunkra, hát még így együtt, a barátaim barátkozását egymással 🙂 , hogy az egyedüli negatív érzések bennem csak arra vonatkoznak, hogy olyan hamar véget ért 😦 és hogy nem is volt elég időm élvezni a barátaim társaságát sem egyesével, sem az összesített társaságot, mintha az egész csak egy pillanat lett volna most így visszatekintve… Tán a pénteki nap miatt is volt ebben a szent városban akkora sürgős mehetnékje mindenkinek, ahol a péntek este kezdődő sábát ünnep előtt csak koradélutánig vannak nyitva boltok meg helyek és a tömegközlekedés is csak addig megy, és amennyire jól éreztem magam végig és amennyire megörültem minden egyes érkezésnek, pont annyira szomorított el is pont emiatt minden egyes mehetnékje mindenkinek, hiába próbáltam ezerrel a van és a volt boldogságára koncentrálni, a gyorsan véget ért fájdalma megmaradt a megtörtént boldogsága mellet… Persze tudom, hogy az idő érzése annyira relatív és szubjektív, de objektíven én először csak délután három után ültem le nyugiban, amikor viszont már csak a tesóm és a sógornőm maradtak ott… Erről jutott eszembe a lenni és csinálni különbsége, pláne, ha megint visszautalok a burn elvek közül a jelenben levésre vagy azonnaliságra, mert már közben rájöttem, hogy azt csinálom, amit pont nem akartam, hogy beszédet mondjak vagy egyáltalán csináljak valamit, mert én csak lenni akartam a barátaimmal és a családommal, de persze különböző generációknak különböző igényei is voltak és az idősebbek programot akartak és ehhez nekem eszembe is jutott még korábban a bohócdiplomám 😀 kamatoztatása és fitogtatása pl. egy tíz éves szenvedéseimen nevetős “felállós” komédiával 😀 (stand up… 😛 ), viszont miután kezdett körvonalazódni számomra a nyelvi sokszínűsödés szélsőségessége egyesek csak egy nyelv ismeretével, a szóbeli előadásom terve is dugába dőlni látszott, ám anyukám pantomimos mentőötletéből jött az én rajzolós ötletem, amellyel így nyelveket is versenyeztethettem 🙂 , hogy melyik nyelvet beszélők dekódolják vajon hamarabb a rajztehetségem hiányából fakadó humoros tippjeiket 😀 , netán intelligenciájukat, kreativitásukat vagy élettörténetem ismeretüket 🙂 és ebből egész jó móka lett végül is szerintem, meg mások szerint is 😀 pláne annak, aki két mindkét nyelvet is érti 🙂 és sajnálhatja, aki kimaradt. 😛

Logikusnak tűnik nekem még most is, hogy eme képeimnek itt kell szerepelni a világ és az örökkévalóság szemei elé tárva, de valami belső hangom mégis ellenáll a túl személyes érintettségem miatt, kérésre szívesen megmutatom bárkinek, sőt, már le is fényképeztem és szerintem bemutatóba fogom rendezni őket, de akárhogy is tervezem-szervezem, pont a poén része marad ki, a mindkettőnk poénja: a nézőé azzal, hogy nem érti, mit akart a művész kifejezni 😀 , és a művész mulatsága a nagyon másnak tippelés miatt, mint amit kifejezni próbált 😀 és közben a művész irányítása a néző logikája rávezetve a megoldásra, mire a néző elkezd tippelgetni, és akkora ordas hülyeségeket mondani 😀 , ami mindkettő számára is nevetséges 😀 – szóval ez nem személyesen mutogatva mind kimarad, azaz mind a művész, mind a néző számára sokkal kevesebb móka… 😦 De azért gondolok a messze lévő pajtásokra is, akiknek megmutatnám, és tán működik ez virtuális kommunikáció közben is esetleg… 🙂 Meglátjuk, mi lesz belőle… 🙂

Hálás vagyok a sorsnak ב”ה, hogy olyan családom és olyan barátaim vannak, amilyenek vannak ❤ , és érdekes, hogy még eszembe is jutott a piknikem közben, hogy bárcsak örökre belém is égne ez a pillanat, hogy milyen sokan jöttek el csak miattam, egyesek ráadásul milyen messziről, milyen sokan vesznek körül szeretettel, milyen jó lenne erre emlékezni akkor is, amikor néha mennyire is nagyon egyedül tudom érezni magam…! 🙂 Jó volt sok pozitív visszajelzést is kapni a rendezvényről, hányan vallották be, hogy mennyivel jobban sikerült szerintük, mint amire számítottak és mennyire jól érezték magukat, milyen jó volt látni a barátaim egymásra találását a tökéletes augusztus eleji, fa alatti árnyékos szuper időjárásban, milyen jó ezt most a saját fejemben is visszanéznem, amit már torzít az idő így három nappal később is, egy héttel is később, de tán torzíthatom szándékosan is jó felé, hogy halljam a csöndet és a gyerekkacajos hangzavarban is a békét és a szeretetet és a jóságot mindenfelé – csak a hála, a béke és a szeretet tölt el mindenfelé! ❤

Fejenállás rákattanás :)

2019. július 26. péntek

Jóga.

Először is a jógáról kell egy pár mondat bevezetést kötelezően beszúrnom, olyan nagyon hihetetlen számomra is a kapcsolatom és a hosszú utam a jógával, amely még emlékszem, hogy milyen messziről vezetett odáig, hogy ma már ott tartok, hogy mindenkinek megvan a maga jógája, hiszen annyiféle jóga létezik, és mindenféle jóga fajtákon és irányzatokon belül is minden tanár más, kizárt, hogy valaki ne találná meg a neki tetszőt.

Amikor először hallottam még tán kiskoromban (vagy kicsit nagyobb, tán kamaszkoromban) a jógáról, szinte kapásból rávágtam, hogy mennyire nem nekem való, még hogy én nyugiban, ha már sportolni megyek (akkor még tán nem tudtam, hogy a jóga nem csak sport, hanem inkább filozófia, világlátás, életmód…), és minek tekergessem és csavarjam ki magam úgy, hogy közben levegőt sem kapok.

Ennek ellenére itt-ott kb. évente máshol mégis kipróbáltam, belekóstoltam, de mintha csak azért, hogy tovább bizonyíthassam, hogy íme, nekem ez nem tetszik, ez tényleg nem nekem való, de mégis: mintha csak a jóga körülöttem is folyamatosan növekvő népszerűsége miatt mintegy elmaradás érezése késztetett volna arra, hogy tovább próbálkozzak, mert biztos én nem vagyok rendben, ha nekem nem jön be ez a jóga dolog.

Emlékszem, hogy még az itteni főiskolán is lehetett jógát választani tornaórán, fel is iratkoztam rá, és az első óra után le is iratkoztam róla 🙂 megint csak azzal a boldogsággal vegyes szomorúsággal, hogy ez egyszerűen nem nekem való, de boldog vagyok, hogy még mindig enyém a választás szabadsága 🙂 , pedig úgy szeretettem volna én is megtalálni az élvezetemet benne…

Ma már nagyon örülök neki, hogy tényleg kb. évente adtam neki új esélyt még úgy is, hogy tényleg nagyon sokáig tartott, míg megtaláltam az “én jógámat” a zumbás stúdióban, ahol szintén belekóstoltam, ha már ott is volt. Persze a jógához kicsit is értők most biztos azt kérdezik, hogy na és miféle jóga az az “én jógám”, amiről szintén nagyon sokáig nem tudtam, hogy hányféle ágazata és irányzata van a jógának, de meg is kérdeztem a szerintem simán csak napsugárarcú, napsugármosolyú 🙂 jógatanár nénitől, hogy ő miféle jógát is tanít, amire azt felelte, hogy mindenféle vegyeset a saját válogatása szerint keverve – tán éppen ez volt a nekem való, ha már én is ilyen sok mindenből kevert ember vagyok tán… 😉

Emlékszem az első órámra ott, amikor már kb. az esélytelenek nyugalmával mentem be úgy, hogy á, a jóga tökre nem az én világom, de nehogy már ne próbáljam ki mindenhol, ha tehetem 🙂 , és emlékszem, hogy mennyire kihangsúlyozta a néni, hogy a legfontosabb, hogy figyeljünk a testünkre, csak azt csináljuk, amit jónak érzünk, ne erőltessük meg magunkat – és mindezt tényleg mindig napsugárzó nyugalmat árasztó mosolyával. 🙂 ❤ Talán pont ez a környezet kellett nekem a kibontakozásomhoz vagy tán véletlen, hogy arra is emlékszem, hogy mennyire meglepődtem egy-két mozdulaton a saját testemen, hogy mikre vagyok én képes, amire nem is gondoltam volna, és a beleszeretésem talán akkor történt, amikor feltűnt, hogy még a tanár néni is meglepődött engem látva valamilyen mozdulattal, pláne amikor az valami olyasmi volt, amit nagyon kihangsúlyozott, hogy milyen nehéz és nem várja el, én meg valahogy véletlen gond nélkül megcsináltam – jobban mint ő, amit még el is szégyelltem kicsit, és még majdnem mondtam is, hogy bocs, véletlen volt, és fogalmam sincs, hogy hogy csináltam… 🙂

Aztán első óra végén kérdezte is tőlem, hogy hány éve jógázom, és nevettem egyet, hogy háhá, ezer és egy sem, mert a jóga nem az én világom, de az igaz, hogy kiskoromban művészi tornáztam, és talán maradt még itt-ott némi lazaságom véletlenül… 🙂

Szóval ott megtaláltam végül az én jógámat ❤ 🙂 és azóta is nagyon hangoztatom, hogy nagyon mélyen hiszek abban, hogy MINDENKINEK megvan a maga jógája, csak tán nem mindenkinek van meg a kitartása, hogy meg is keresse… 🙂

Nem tudom már, hogy eme első órás saját meglepődésembe, a tanár néni meglepődésébe és elismerésébe, a tanár néni közvetlen személyiségébe, tényleg világmegváltó nyugalmas mosolyába, az óra végi, de néha óra eleji nyugis utazásokba, amikor mesélt, vagy az egészen csöndes relaxációba, netán ezek mindegyikébe együtt szerettem ott bele, és kicsit félve is próbáltam ki az új stúdióban is a városközpontban, ahol újabban zumbázom az ottani jógát, hogy ilyen hosszú jógakeresés után vajon mekkora az esély rá, hogy máshol is tetszik, és tényleg más, de ez is tetszik, még ha az első nénim is az etalon. 🙂

Fejenállás=Śīrṣāsana (vagy sirs ászana)

Az első jóga tanár nénim is foglalkozott fejenállással, de egyrészt nagyon ritkán, másrészt nagyon kihangsúlyozva azt is, hogy csak az csinálja, akinek kedve van hozzá, aki tudja, hogy hogy kell, és bár persze tanította is a hogyanját, de olyan ritkán és minden alkalommal olyan kevés ideig is foglalkoztunk vele, hogy az közelít a nullához, így nem is nagyon érintette meg a világomat akkor, ám az új stúdióban a kis fiatalka ex-balerina tanárcsajszi úgy közölte a fejenállás feladatát szerintem az első óráján, amikor bementem, mintha csak azt mondaná, hogy vigyázzállás, aminél én még örültem is, hogy nem voltam egyedül, amikor felhördültem egy olyasmit, hogy haha, na persze, miről beszélsz úgy mégis… 😀

Mindketten amúgy alkartámasszal tanították, kezek összekulcsolásával a fejet támasztva, de az első nénivel odáig jutottunk el egy-két év alatt, hogy keressük meg a fejünknek azt a pontját, ahol kényelmes – na, ezt én sosem találtam meg 😀 , mert sehol nem volt nekem kényelmes meglepő, vagy éppen teljesen érthető módon… 🙂 Az új stúdió sokkal nagyobb termében értelemszerűen sokkal több résztvevő is van, és amikor a tanár látta, hogy milyen sok láb nem lendült a magasba, hozzátette, hogy segít annak, akinek nem megy egyedül, de egymásnak is segíthetünk, amire határozottan úgy éreztem, hogy esélyem sincs ezt megúszni 🙂 , és időben is sokkal többet hagyott rá, vagy én legalább is úgy éreztem, hogy megint csak én nem vagyok rendben, pedig bőven nem én voltam az egyetlen, aki továbbra is na én biztos nem, meg különben is hogy, meg minek, meg hagyjál már… 🙂

Első órán nála tán még csak ezek a saját belső vívódásaim voltak meg és úgy nézegettem körbe a teremben, hogy a csoport nagy része, 70-80%-a teljesítette is a fejenállás feladatát, közülük a fele rögtön falhoz húzva a matracát, én meg első óra után odamentem a számomra új tanár lánykához, és mondtam neki, hogy ez volt az első órám, és nem gondoltam volna, hogy lesz még jóga, ami tetszik nekem 🙂 , de mi ez az egész fejenállás-téma, mire jó ez? 🙂 Mondott is valamit, amire már nem emlékszem mi volt az, de eskü meggyőzött, és a következő órán már konkrétan úgy jött oda hozzám a fejenállás gyakorlásakor, hogy na, mi van? Gyerünk! Én meg hiába mondtam neki, hogy de én nem tudom, meg hagyjál, nekem sehol sem kényelmes, nem igazán érdekelte 😉 😀 és tartotta a kezét a magasban, hogy megtartson, ha eldőlnék, de közölte, hogy nosza!

Érdekes, hogy az összes “de én nem tudom, hogy kell” után milyen egyszerű is volt ez a hopp, amellyel elkapott engem az ékszíj a fejenállás gyakorlására. Természetesen barátok körbekérdezése, és aki jógázik, mindenki természetesen persze, hogy állok fejen, hát micsoda egy kérdés ez reakcióval válaszolt nekem, amivel már megint az én nem vagyok rendben csengő szólalt meg a fejemben (amiről tőle konkrétan még azt is hallottam, ahányszor rámutattam, hogy tán még megint ott jár 😉 , hogy ő nem ott jár, hanem neki az a kiindulópontja 😀 – ami amilyen vicces 😀 , annyira nem az igazából, és még fel is tűnt, hogy hm, tán csak nem pont ez köt minket össze tán…? 😉 😀 ), úgyhogy még jobban ráfeküdtem a témára, és napokig kutattam több nyelven is a miért jó a fejenállás, és bakker annyi, de ANNYI jóságot olvastam netszerte, hogy komolyan elhatároztam, hogy én olyan életet szeretnék, amelyben naponta szakítok időt pár perc fejenállásra, eskü tényleg! 🙂

Ez a poszt már olyan régóta van készen a fejemben, hogy azóta a kedvenc találataim netről már elérhetetlenek 🙂 és most komolyan gondolkozom azon, hogy rászánok még pár órát a nekem legjobban tetsző cikkek összefoglalására, de szerintem ezt most inkább elengedem 😉 , max. később kiegészítem, de elképesztő, hogy mennyi jóságot találtam mind a testi, mind a lelki (!) hatásaira, annyit, hogy eskü nem értem, hogy ez miért nem alapértelmezés abban a kultúrában, ahol én nőttem fel,

Fejenállásról persze nem lehet úgy beszélni, pláne nem Izraelből, hogy ne említeném meg a modern állam első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a híres képét a tel avivi tengerparton, ahogy éppen fejenállást végez, amiről talán sokan nem tudják, hogy ki készítette, ki tanította, ki segítette, vagy ki tudja mégis?

bg

Másik kérdés, hogy ki ismeri az olvasóim közül Móse Feldenkrais nevét, aki a róla elnevezett torna jógaszerű torna megalapítója és számomra meglepő módon még magyar wikije is van ám itt!

Ben Gurion miniszterelnök fejenállása pedig olyan ikonikussá vált, hogy több szobor is emlékének tiszteleg, ez például a legautentikusabb tengerparton Tel avivban:

bg

Mint az eredeti képen és a szobor képén is látható, Ben Gurion tenyértámasszal végezte a fejenállást, nem alkartámasszal, amit azért tartok lényegesnek kihangsúlyozni, mert ez a különbség nyitotta meg számomra is a megvalósítás kapuját: baráti és ismerősi körkérdésem során, hogy ki tud hogy áll a fejenállással a női önvédelmi központban volt tanáromat is megkérdeztem, amikor épp az éves utolsó órák valamelyikén akkor találkoztam vele, amikor ezen pörögtem, amire ő, alapvetően tae kwon dos múltú és edző önvédelmi tanár azt válaszolta, hogy hát a teljes fejenállás neki nem megy, ő csak azt tudja, hogy… és mivel a gyors és bonyolult magyarázatából válaszul tőlem csak egy mi vant tolmácsoló bamba arcot kapott 😀 , inkább megmutatta: pontosan ugyanezt a ben gurionos 🙂 tenyértámaszos fejenállásnak az előző stádiumát, amikor a lábak felhúzása nélkül a lábakat a felkarra helyezzük, amin én úgy meglepődtem, hogy ilyen pózt én még sosem láttam 🙂 , hogy nyomban ki is kellett próbálnom, és ahogy kipróbáltam, hirtelen elfogott az én képes vagyok bármire szele, hiszen megéreztem, hogy ó: hát ha már idáig eljut valaki, hogy a fején és a két tenyerén egyensúlyozva meg tudja tartani a testét, akkor onnantól már csak fel kell nyomnia a lábait a magasba! És az érzést gondolat, a gondolatot pedig tett követte, és egyszer csak fejenállás közben találtam magam hirtelen – Ben Gurion módra! 😀 Ennyi erővel már akár miniszterelnök is lehetnék, mondtam 😀 , és újabb kutatásba fogtam a tenyértámasz és az alkartámasz különbsége, előnye és hátránya között, és megértettem, hogy tenyértámasszal több a korrigálás lehetősége, a finomhangolás, ám a fejen is több a nyomás, értelemszerűen, hiszen az alkar nem tehermentesít annyit – ezért használja mindkét jógatanár alkartámasszal, de igazából úgy tűnt, hogy nem az a lényeg, és én pl. mindenképp tenyértámaszból találtam meg a magabiztos utam a fordított függőlegesig. 🙂

Most, hogy még ha nem is minden jógaórán, de szinte mindegyiken előkerül, a népes csoportból is összeállt egy kisebb kezdőbb kitartó csapat 😀 , akik óra után maradnak próbálkozni, és hirtelen azon kaptam magam, hogy én lettem a mindenki tanítója 🙂 , amire nem tudom elégszer idézni a docendo discimus mondást, hogy tanítva tanulunk, mert tényleg annyiszor mesélem el másoknak a nekem hogy sikerült módszert és nézem, hogy kinek miért nem megy, hogy azáltal megy nekem is egyre jobban – amihez talán az egyik legfontosabb tanulásom a folyamatból a félelmek elengedése, amihez muszáj hozzáfűznöm, hogy persze, hogy én is eldőltem párszor hátra, de ezért kell olyan helyen gyakorolni, amely elég puha, de elég kemény is ahhoz, hogy ne fulladjunk bele, de legyen elég hely is bármerre dőlve, amire a legjobb egy küzdőterem szőnyege vagy egy keményebb ágymatrac, hogy a klasszikus jógamatracról már ne is beszéljek, ugye, de egy megfelelő méretű párna is megteheti. Pont a hátradőlés miatti félelem miatt ajánlják sokan a falnál gyakorlást, amivel én nem biztos, hogy egyetértek, mert szerintem pont az a legnagyobb baj, hogy általában nem hangsúlyozzák eléggé azt, hogy nem dobni kell a lábakat lendületből, pláne nem alkartámasznál, mert akkor szinte biztos, hogy a lendület miatt továbblendül a láb és bukfenc lesz belőle, hanem ezzel szemben hasizomból felhúzni, ami alkartámasznál először is a lábak fejhez közelítésével lehet könnyíteni (hogy annál kevesebbet kell hasizomból emelni, minél hajlékonyabb valaki végül is…), de szerintem előbb tenyértámasszal kéne mindenkinek próbálkoznia, mert az segített engem is a fordított függőleges állapot megtalálására, amely már hívta a lábaim felemelését, és utána lehet ugyanezt alkartámasszal is produkálni, mert ha csak alkartámasszal próbálkozunk, pláne fal mellett, ahova nyugodtan lehet a lábakat dobálni, hiszen a fal úgyis megtart, akkor szerintem nem tanulja meg a tanuló a saját középvonalát érezni. Szerintem. Amihez sürgősen hozzá kell tennem, hogy azért a bukfencet, a gurulást, a hátgörbítést is előbb kéne tanítani szerintem, mint a fejenállást, mert azok ismerete nélkül érthető, a sokkal nagyobb félelem mindenki részéről.

Nagyon szeretném azt a vagy százötven okot idebiggyeszteni, amellyel találkoztam kutatásom során, hogy miért is jó a testi és lelki egészségnek a fejenállás, de ez nem most fog megtörténni, pedig sziporkáznak bennem az emlékek a más világnézettől kezdve az önbizalom növekedésén át a pillanatban élés a meditációval érvével együtt a vér fordított folyása miatt (amit valahogy most kedvem van megkérdőjelezni, hiszen ha csak a gravitáció irányába folyna a vérünk, akkor az nem vérkeringés lenne, hanem csak vércsorgás a szívből lefelé, hogy a szívnél feljebb lévő agyról már ne is beszéljünk, szóval ezt most így nem értem, de mindegy is 😀 tán erre rosszul emlékszem 😀 ) mindenféle testi jó hatásokig, amiket valahogy fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzek, mert érzem, hogy jó, mert az egész jógában nekem talán éppen az tetszik a legjobban, hogy amit éppen jónak érzek: azaz a befele figyelés végre! 🙂

Azért persze muszáj megjegyezni a mikor ne és a kinek ne pontokat is, amiket szintén nem nagyon fejtegetnék ki, de érdemes utánaolvasni, pl. nőknek a havi vérzéssel állítólag nem ajánlott – ami megint csak a gravitáció testünkre gyakorolt hatásának megkérdőjelezését éri csak el nálam, hogy miért, vajon akkor sosem folyna ki a kifolyandó vér? Valahogy nem hiszem, de nem vitatkozom okosakkal: oké, akkor majd nem. 🙂

Ezzel együtt éljen a fejenállás 🙂 – egyszerű és nagyszerű, csak rá kell érezni az ízére 🙂 , jógát mindenkinek (mindenkinek lehet, hiszen a jóga csak  max. nem mindent! 🙂 ) és fejenállást minden napra (vagy amikor csak lehet) ! 🙂 😀 🙂 🧘‍♂️🧘‍♀️❤😊

Szülinapi csokitortát készítettem, ám nem is sütöttem :) , szóval nyers :D , méghozzá a világ legfinomabbjának mondottat! :)

2019. június 14. péntek

Szerintem szinte még megjelenésekor botlottam ebbe a szerintem pimaszan kihívásos nevű és annál merészebb összetételű receptbe, amely Zizi, a szerzője szerint “A világ legfinomabb nyers csokoládétortája (laktózmentes, gluténmentes, vegán)”, ami nagyjából egybe is esik nekem a cukormentes, majd egyre mindenmentesebb étkezésem kezdetére, és kb. azóta vártam is a megfelelő pillanatot, hogy a kíváncsiságomon és édesség utáni vágyamon túl is elég más motivációm is legyen el is készíteni, ami végre meg is történt az ő születésnapjára. 🙂

Szerencse, hogy a “semmi sem alapértelmezett” mondást tőle már először is éppen a hálával kapcsolatban hallottam, ráadásul kicsit el is cinikuskodva-poénkodva 😉 a részéről azzal, hogy egy haverjával ezen mindig nevetnek, hogy milyen elcsépelt szöveg 🙂 , pedig tényleg a hála alapja, hogy semmi sem magától értetődő, és ez most úgy jön ide, hogy tényleg hálás vagyok azért a szerencséért, hogy ő is egészségtudatosan táplálkozik, ami ebben az országban tán népszerűbb, mint Magyarországon, ám itt sem alapértelmezett, és ő még így is a mindenevők közép tartozik, azzal együtt, hogy nem elvárása a napi hús vagy bármi, csak sok legyen, és a mennyiség helyett ráadásul határozottan minőségi evő hál’Istennek. (…hogy a mértékletesség fő bűnéről már ne is beszéljek a hétből, ami számomra komoly kihívás… 😉 …ami miatt megint csak hálás vagyok azért, hogy még egy mértéktartó embert sodort utamba a “szél”, bár valahogy hajlamos vagyok alapból a magyar mennyiségi és itteni minőségi étkezés szembesítéssel máris a mértéktelenségemet is a magyarságom számlájára tolni, netán az egyedi hajszínem vonzataként a genetikámra is fogni, esetleg mindkettő, sőt, még a neveléssel, az étkezés-kulturális neveléssel (“ezt a kicsit még edd meg”, “ezt a kicsit már nem érdemes elrakni”, “szép időnk lesz, ha minden elfogy”, stb.) mindhárom közös felelősségére mutatni a szélsőséges mértéktelenségemet is, ami miatt megint csak mindenképp hálás vagyok a szerencsésen nem is magyar, nem is hajszíntárs 😉 és nevelésben is vszeg sokkal kevesebb figyelmet kapott ember mellém szegődése miatt ❤ 🙂 ).

Amikor június eleji születésnapja közeledett, idén ráadásul éppen a hetek ünnepe napjára esve, ami ráadásul éppen hétvége után jött ki a naptárban, így hosszú hétvégét okozva, jóval előtte szólt, hogy hazautazik az ország másik felén lakó szüleihez, akik amúgy is mindenféle munkára fogják be ilyenkor az amúgy is karbantartó munkákkal is pénzt kereső fiacskájukat, én már akkor kérdeztem, hogy akkor hogyan is ünnepelhetem én őt, először is természetesen a torta kérdése merült fel bennem, amire ő vállat vont, hogy mindegy, meg ugyan már, nem kell, de ahogy az egyik itteni gyerekdal is mondja: “Nincs, nincs, nincs ünneplés, torta nélkül, nélkül, nélkül…” 😀 (de vicces ezt így magyarul leírva látni… 😀 😀 😀 De persze legalább ilyen vicces magyar gyerekdalokat más nyelven látni, mert bele sem gondolunk, hogy mit éneklünk generációk óta automatikusan értelmezés nélkül, pl. leszakadt a pajta, bent maradt a macska…? 😀 ), akkor arra is még tovább mindegyezett, de én persze csak nem hagytam, hogy ennyiben maradjon a dolog és ötletet sem akartam adni neki, úgyhogy inkább ízirányban kérdezősködtem, hogy mit szeret a legjobban, amire képes volt azt mondani, hogy répatorta, amire én kb. ledöbbentem, hogy na, ne már, olyan csak a viccben* van 😀 , meg különben is, az maga is csak egy vicc, hogy tényleg van olyan, hogy répatorta, hiszen a répa az zöldség, mit keres az egy tortában 😀 , de erről a számomra nonszensz 😉 válaszról jutott eszembe ez a régóta megvalósításra vált szinte mindenmentes recept, amit meg is mutattam neki, elmeséltem és a fenti forrásból Zizi képeit muti, amibe ő boldogan beleegyezett, legalább olyan kíváncsian, mint én… 🙂

Majdnem mindenmentességét én csak még jobban mindenmentesítettem a cukor kiiktatásával, azt mézre cserélve (no, persze még így sem teljesen mindenmentes, mert tudom, hogy vannak mandulára is érzékenyek sajnos…), ráadásul a fenti receptben épp a számos hozzászólás és azokra válasz volt a legbizalomgerjesztőbb számomra 🙂 , és így az ő receptjéhez képest én másfélszeresre vettem a mennyiségeket a nagyobb tortaformám miatt (ami igazából piteforma és 23 centis) emigyen:

  • 150 g mandula
  • 105 g datolya, kimagozva (kb. 15 db)
  • 3/4 teáskanál tengeri só

Mindez az alaphoz kellett idáig. Aztán a krémhez:

  • 3 db érett nagy avokádó
  • 105 g cukrozatlan (naná…) kakaópor (amit véletlenül túltoltam és 150 g ment bele egy kis diszlexia miatt… 😀 😀 😀 )
  • 75 g kókuszolaj
  • 100-150 g között vhol méz (150 g cukornak megfelelő = mézből kevesebb kell, nem tudom, mennyi lett pontosan, de ráadásul a túltolt kakaó miatt kicsit a mézet is megtoltam, de nem lett 150 g…)
  • 1 vaníliarúd kikapart magjai (életemben először – meglepően drága…)
  • csipet tengeri/Himalája só
  • esetleg narancs/mandarin/grépfrút a tetejére dísznek vagy még mandula, vagy répa reszelék, répatorta helyett… 😉

És az alap összedarálása és keverése és fagyasztása, majd a többi összekeverése és rápakolása is, és újra fagyasztás egy 45 percre, de utána érdemes csak hűtőben tárolni, mert összefagyva jégkrémes és az más és kevésbé élmény, szerintem… 🙂

Készítés közben nálam amúgy épp vendégek is voltak, B+Bné A. 😉 , akik még segíteni is akartak, és B. segített is pl. az avokádóhámozással és gépbepakolással, miközben én a mandulát daráltam, amire kérdezte is tőlem, hogy mehet-e egybe, én meg rábólintottam, össze is öntötte őket, mire leesett a tantusz, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, NEEEEM: a mandula az alap, az avokádó meg a krémbe kell, nem egybe, jaj, mi lesz most…? Mire A nekiállt egyesével lekapargatni a mandulaport az avokádódarabokról 🙂 – vicces volt… 🙂

Ennek ellenére meglepően pont úgy sikerült, ahogy Zizi blogjának a csodás képein, ami még kb. meg is ijesztett, hogy wow, hogy én pont olyat készítsek, mint egy gasztroblogger, nahát 🙂 , ráadásul baromi sok krém maradt, mert nem akartam, hogy púpos legyen, így is egyre púposabb lett a torta hasa és kezdett kifolyni a formából, a megmaradt krém egy kisebb, azaz normál méretű nutellás üveget a felén túl töltött meg (azon túl, hogy a gépben maradt szintén nem kis mennyiséget persze elnyalakodtuk magunk… 😉 ), és hát nem nagyon sikerült normálisan fotóznom, csak éppen, hogy, mert az éhes és türelmetlen ünnepelt és vendégek úgy vetették rá magukat, hogy csak ezt sikerült elkapnom még, ezt is hátulról:

1

amin látszik a répa díszítés is – fejjel lefelé -, ahol a sok szerencsét – מזל טוב – felirat látható idő hiányában gyorsan rádobálva a szivecskével együtt 🙂 répareszelék helyett végül hámozóval lehántolt répaszálakkal, aztán legközelebb már csak ennyi maradt, mire nyugodtan tudtam fotózni is…: 😀

2

Ez pedig az oldala: tényleg olyan, mint Zizi blogján, nahát! 🙂

3

4

És az íze is tuti találat minden mindenevőnél is, nálam is 🙂 , de még így is maradt, és most útra kel a maradék, hogy hozzá vigyem hétvégére, és így néz ki útra készen felkockázva, minden egyes kockára külön szivecskéket próbálva alkotva 😀 – mérsékelt sikerrel 😀 😀 😀 – muhaha! 😀 A szándék a fontos, ugye…? 😀

 

5

útra készen

Erről eszembe jut Roman, az a kétéves amerikai kisfiú, akinek a tortasütési stílusára emlékeztetett a sajátom 😀 😀 😀 : lassan készítettem, nyugiban 🙂 , viszonylag magam is tisztán maradva 🙂 és kb. mindent végignyalva 😀 😀 😀 és nem sokkal több szakértéssel, mint ő 😀 , de én ráadásul még segítő “mámi” nélkül is 😉 , bár B. és t. neje 🙂 azért legalább az elején ott voltak segítségemre :), tessék csak bátran a most épp másik bő nyolcszázezer nézőhöz csatlakozni 🙂 – ez legyen a végszó, cukiságriadó figyelmeztetéssel 🙂

* Szerintem kb. az első, vagy max. a második vicc, amit kb. ovisan vagy kisiskolásan magamtól meséltem: 😀

Nyuszika bemegy a cukrászdába és megkérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs – feleli az eladó.

Másnap újra bemegy és újra ugyanazt kérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs – feleli újra az eladó.

Harmadnap is pont ugyanígy bemegy nyuszika a cukrászdába és megkérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs, nyuszika, és ha még egyszer ezzel jössz, felszögellek a falra.

Csak bemegy negyedik nap is nyuszika a cukrászdába és kérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs! – és az eladó ígéretének megfelelően fel is szögeli őt a falra, közvetlen a feszület mellé.

Nyuszika meglátja maga mellett a keresztet rajta Jézussal és tőle is megkérdezi:

– Te is répatortáért jöttél?

Elnézést a gagyi és tán felekezeti tagokat sérthető viccért, de oviban vagy általános alsóban ez még vicces volt 🙂 , ma már nekem is gagyi és nem is feltétlenül vicces, de a lényeg, hogy nekem azóta is ez az egyetlen élményem maradt szinte csak a répatortáról, leszámítva azt a talán egyetlen alkalmat, vagy max. kettőt-hármat, amikor magam is találkoztam élőben répatortával, de szerintem egész életemben max. háromszor, amiből egyszer kóstoltam is, és akkor sem értettem, hogy ennek mi értelme van: közönséges piskóta répával – de miért…? 🙂 Mondjuk itt tenném hozzá azt, hogy szeretem a répát, mindig is szerettem: Tapsi Hapsiként rágcsálva 🙂 , de máshogy csak a nem értem érzés marad bennem mindig, csak és kizárólag, annyira, hogy komolyan: a répalevet sem értem, ahányszor csak nagy ritkán répalevet iszom, életem legelső alkalmától kezdve a mai napig is minden egyes korty számba kerülése és lenyelése alatt, közben és után csak a kérdőjelek tombolnak bennem, hogy miért, miért, MIÉRT inni a répát, ha enni is lehet…? 🙂 (oké, közben nem rég megértettem, hogy miért: mert a répa evéséhez jó fogak kellenek, miközben a répa egyik fő jósága a szem védelme, ugye, amit öregeknek kifejezetten ajánlanak is napi fogyasztásra, akiknek viszont a foguk már, ugye, általában nem éppen répa rágcsálására a legalkalmasabb…) Márpedig itt amúgy szinte minden sarkon, ahol frissen facsart narancs- meg almalevet árulnak (ami amúgy mindkettő számomra teljesen logikus dolog valahogy… 🙂 Bár mindkettőt jobb szeretem enni, mint inni, az ivást az evési vagy hámozási lustaság megoldásának látom leginkább 🙂 , mégis kevésbé zavar, mint a répalé formátuma… 😀 )

Szeretet-témák :)

2019. április 23. kedd

Az, hogy már milyen régóta hiszek – a Kowalsky meg a Vega zenekar bő évtizedes követése után – az őszinteség és a szeretet erejében, szerintem nem újdonság senkinek, aki meg engem követ. Szerintem a vonzás törvényét is eleget emlegettem már itt, de ha netán valakinek még nem, akkor itt az A titok című film erről pl.

Abban viszont már nem vagyok annyira biztos, hogy a szívizom edzéséről szóló elméletemről meséltem-e már, amely arról szól, hogy szerintem a szív is “csak” egy izom, átvitt értelemben (mert szó szerinti izomléte nem kérdéses… 🙂 ), és mint ilyen, azt is edzeni kell, ahogy egy ház előtt vagy garázsban álló autót is, mert elsorvad különben, márpedig hogy máshogy lehetne még a szeretetre edzeni, gyúrni, mint aktív szeretéssel?

Eme – vagy már két-két és fél éves – szívedzős 🙂 elméletemet még az előző lakásomba költözés időszakához kötném, konkrétan ehhez az élményemhez, amikor megvilágosodtam 😉 😀 , hogy egyszerűen az aktív szeretés a szeretet kifejezését jelenti csak, akár szóban (vagy írásban), akár a szeretet másik négy nyelvén az ötből, de nagyon haladóknak 🙂 akár gyakorlati kifejezés nélkül is mehet, egyszerűen csak a szeretetre összpontosítva. 🙂

Aztán jó pár hete, tán már (egy-két…) hónapja is, hogy eszembe jutott a már sokat emlegetett A muzsika hangja című régi, klasszikus film, és abból is az a jelenet, amikor vihar tör ki a kapitány házában alvásidőben, és a gyerekek mind egyesével a bébiszitterkedő Maria szobájában kötnek ki az ágyába bújva a vihartól félve, aki nyugtatásként nem csak a vihar miért és hogyanjáról mesél nekik, de persze éneklős filmnek megfelelően énekelni is kezd 😀 , méghozzá arról, hogy neki, amikor rossz kedve van, akkor csak a kedvenc dolgaira gondol, és máris jobb kedve lesz. 🙂 Ez eredeti nyelven így hangzik, magyarul meg így:

 

és azért szerepel itt ilyen jelentős terjedelemben 🙂 , mert pofátlanul fülbemászó és fülbe is ragadó dallama van 🙂 , amely azt eredményezte, pláne több nyelven is hallgatva, hogy a dallam a fülemben maradt, a szöveg viszont nyelvek között váltakozóan ugrált, néha ki-kihagyva, ám a dallam megkívánta az elfelejtett szövegrészek feltöltését is valamivel, és persze éljen a kreativitás: egy szóból kettő lett és egyre inkább a saját kedvenceimre váltva a film kedvenceit, elhatároztam, hogy teljesen átírom, csak az én kedvenceimmel, mivel amit én szeretek, azt én aztán tényleg nagyon szeretem! 😀

Ó, de egy izgalmas feladatot vállaltam magamra, és mostanában még Tigris is eszembe jut Micimackó csapatából 😀 , mintha most épp vele azonosulnék a legjobban a maxi szeretetével bizonyos dolgok iránt 😀 , amikor ő sem tudja, hogy mit szeret, de bármit kínálnak neki, rávágja, hogy igen, pont azt, de aztán sokszor azt inkább mégsem, miután kipróbálja – na, hát pont ilyen vagyok én is sok mindenben 😀 , pláne a maxi imádással! 😀

És csak gyűltek-gyűltek az én olyan kedvenc dolgaim, amelyek nekem tényleg mindig maxi boldogságot okoznak, még akkor is, ha csak eszembe jutnak, de méghozzá odáig, hogy nem csak eme dal méretét töltötték  meg, hanem már lassan kétszer annyit is, annyira, hogy elhatároztam, hogy letöltöm-átszerkesztem zeneileg hosszabbra és visszatöltöm az én szövegemmel, ameddig még nem is jutottam el, de már ha csak rá is gondolok, mindig mosolyoghatnékom van 😀 (és benne van ám a blogom is! 😀 ), és most nem akarom előre lelőni a poént, csak a refrénét árulom el előre az én verziómban:

Hogyha álmos vagy ha nyűgös,

Test vagy lélek fáj,

A kedvenceimre gondolok én,

És minden olyan más, oly’ más!

Hihetetlen, hogy már pavlovi reflexként működik nálam, ha feltűnik nekem, hogy görbül lefele a szám valamiért vagy csak nem kunkorodik magától fel eléggé 🙂 és rákérdezek magamnál, hogy mégis mi a bajom: álmos vagy nyűgös 🙂 és már szól is a dallam a fejemben, és eskü mindig mosolyra húzódik a szám, mert csupa én kedvenceim – és nekem csakis maxi kedvenceim vannak, maxi imádósak! 😀 – vannak az én dalomban! Régóta – jó pár hete-hónapja – mesélgetem körülöttem ezt mindenkinek azzal, hogy tulajdonképpen MINDENKINEK meg kéne csinálnia a saját verzióját a saját kedvenceivel – az én refrénverzióm szabadon felhasználható 😀 – , és ez tényleg varázsdal: működik!!! 🙂 ❤ ❤ ❤ 😀

És ez még mindig nem minden! 🙂

A blog eredeti címe az volt, hogy Négyes szeretmantra (C) (R) 🙂 feltalálása 🙂 , de rájöttem, hogy kell ez a sok szeretetelőzmény, ha már ilyen ritkán írok 😦 🙂 , ez pedig egy új elméletem, juhú! 🙂 Alapvetően hiszek a mantrákban, az önszuggeszcióban, régebb óta, mint hogy ma voltam látogatóban egy nem túl régen megismert, 99 éves (!) magyar néninél, Vali néninél itt, Jeruzsálemben, aki anélkül mesélt nekem az ő önszuggeszcióban való hitéről, hogy én bármit mondtam volna az enyémről, méghozzá ő Auschwitzról mesélt nekem, hogy ő ott találta ki, hogy miféle ételeket képzelt el magának az éhségbe, és ez segítette túlélni… Szerintem nem is tudja, hogy mennyire értettem, miről beszélt…

A szívizom edzéséről a vonzás törvénye alapján és az én kedvenceim önszuggeszciója után úgy született meg ez a legújabb “kapaszkodó” elméletem, mantrám, hogy persze, hogy beszélek ezekről a dolgokról a körülöttem lévő embereknek, barátaimnak, ismerőseimnek, bárkinek 🙂 , és egyszer csak egy szeretetteljes beszélgetés során bukkant fel bennem az az érzés az állandó önreflexióm alatt, hogy – vigyázat: kőkemény agyalás következik megint! 😀 (ne mondja senki, hogy nem szóltam! 😀 ) – nem csak az a jó érzés, hogy szeretet érzek, hanem ezt akár kimondva vagy másként kifejezve még magát ezt az érzést is szerethetem és azt is kifejezhetem, azaz pl. így: szeretek valamit vagy valakit (1.) és kifejezhetem azt is, hogy szeretem magát azt az érzést is, hogy szeretem azt a valamit vagy valakit (2.). Na már most ha szeretetem tárgya mondjuk egy emberi élőlény 🙂 (ó, je, mennyivel jobban éri meg embert szeretni, mint más élőlényt vagy pláne tárgyat! 😀 ) , akiről tudom vagy sejtem vagy tudatosítani akarom magamban (!), hogy ő is szeret engem, akkor így lesz négyes a szeretetmantrám 😀 , mert így folytatódik mindez visszatükrözve a másik emberre is: te szeretsz engem (3.) és én szeretem, hogy te szeretsz engem (4.). Olyan egyszerű és nagyszerű és azonnali lélekfeltöltő! 🙂 Próbálja csak ki bárki bárkivel! 🙂 ❤ ❤ ❤

Ugye, mennyivel jobban megéri embereket szeretni (netán más élőlényeket.. 😉 ), mint tárgyakat vagy fogalmakat, amelyekről igencsak nagy fantázia szükséges, hogy meggyőzzük magunkat, hogy a tárgyak is viszontszeretnek minket…? 😀 😀 😀

Az első posztolásomból még ki is felejtettem (de egy kis pilates nyugi eszembe juttatta, hogy ez is idevaló 🙂 ) azt a legeslegújabb felfedezésem a témában, amely inkább kihívásnak tekinthető számomra, és ajánlom mindenki másnak is: a “szívizom metaforikus edzése” 🙂 és a vonzás törvénye ötvözéséből született meg az a szándékom, hogy azután, hogy minden érzésemet kifejezem (“Amit érzel, mondd ki még ma, amit megtehetsz csináld!” – Kowáék tán tőlem leggyakrabban idézett pár sora óta meg pláne tudatosan is! 😀 ), újabb szintlépés az arra koncentrálás, hogy csak a pozitív érzelmeimet fejezzem ki, amelynek előfeltétele és előprojektje a minden helyzetben szerethető pont találása. ❤ 🙂 Hihetetlen, hogy mennyire működik ez is, és milyen izgalmas egy kihívás, komolyan! 🙂 Tényleg ajánlom mindenkinek! 🙂

Hogy is maradhatna ki legújabb “szeretetedzőm” 😉 említése így most már lassan fél év megszelidítősdi után 😉 , akinek nem csak ezt a legutóbbi elméletemet köszönhetem abból a szempontból, hogy éppen egy nincs kedve, de kötelező programra indulva kerestem használható útravalót neki, és úgy született meg a kéretlen, ám tán mégis csak hasznos tanácsom, hogy keressen benne valami szerethetőt, de ráadásul még a “négyes szeretetmantra” ©®🙂 megszületése is neki köszönhető, egy szeretetteljes közös filozofálásunk során a szeretetről 🙂 – annak ellenére, hogy az előzővel ellentétben ő nem is filozófus, ám mégis f-fel kezdődő végzettségű 😀 , amit minden kedves olvasóm szintén f-fel kezdődő fantáziájára bízok, de csak hogy ne legyen olyan unalmas ez az olvasmány 😀 , találgatni, bar kochbázni, rákérdezni ér! 😉 😀 ❤ (nem, nem fodrász 😀 )

Ezzel kívánok boldog tavaszt mindenkinek: itt kovásztalan pészách, ott húsvét, itt kenyértelenség, ott hústalanság, csak a tavasz egységes mindenfelé, meg a vele hozott szeretethullám 🙂 , amit a mi széderestünkön utolsó vacsoráló szeretetszónok is 😀 hirdetett 😀 , éljen a napsütés – azt pl. pont a tavaszi normalitásban szeretem! 😀

❤ ❤ ❤

Nyakkendőkötés kézen :)

2019. március 6. szerda

Ez egy októberben elkezdett poszt, amikor még a hotelben dolgoztam, ahol a sereget éppen csak végzett biztonsági őr fiúcskák 😉 egyenruhájának a nyakkendő is része volt, akik sorra hozták is hozzám a cuki kis bociszemükkel az itt tényleg csak egyenruhák részeként látható haszontalan ruhadarabot, mintha csak az óvó nénijük lennék, hogy én kössem meg nekik, amin én mindig jól mulattam, hogy miből gondolják, hogy én tudok nyakkendőt kötni…? 🙂

Aztán eszembe jutott, hogy a gimis szalagavatónk osztálytánca, sőt, nem is osztálytánca, mert az orosz tánc lett, de tán plusz extra tánc, amit még csináltunk – és VHS videókazettára vettük fel, haha 😀 , hej, de régen volt már az! 😀 -, mert egyes volt osztálytársaim nem teltek be az orosz népi tánccal 🙂 és csak lányokból álló, fekete-fehér inges-nadrágos kalapos-nyakkendős tánc volt, amihez akkor még meg is tanultam nyakkendőt kötni, de mikor volt már az, ki emlékszik már arra – én nem 🙂 , de most is mókás visszagondolni erre! 🙂

Emlékeim elvesztéséért cserébe legalább szuper gyors keresési képességet fejlesztettem ki 😀 😀 :D, és gyorsan videót is keresve szerintem már egyszer nagyon régen találtam is egy hiperkönnyű, kézen kötött módszert, ám ezt is mindig elfelejtettem 😀 , még két biztonsági őr legényke kérése között is 😀 , ezért először is legyen itt legközelebbre, ha kell, bárkinek, okulásul 🙂 , no meg köszönő-dicsőítő-muti megosztásért is ám, mert szerintem igencsak szupcsi:

 

A folyton elfelejtés miatt mindig újra kerestem, a videót viszont mindig újra végignézni egyre kevésbé volt türelmem 🙂 , és kb. ezzel párhuzamosan találtam éppen rá a szerintem fantasztikus 🙂 wikihow oldalra, amely szinte bármit elmagyaráz aprólékosan annyira bárkinek, hogy az a bárki akár a Holdról is jöhetett. 😀

Természetesen kapásból rá is kattantam, naná 😀 , én, a minden formanyomtatványon a mai napig is oktatási szakembernek 😀 , szóban meg általában csak simán népoktatónak 😀 magát valló diplomás pedagógus 😀 , és arra vágytam, sőt, még ezért is regisztráltam, hogy én feltegyem így, ahogy én szeretném látni, pontokba foglalva képekkel, de végül abból nem lett semmi (mert közben ráadásul még a szerzői jogok megrögzött védelmezője is lettem… 😉 ), úgyhogy úgy döntöttem, hogy itt lesz a helye, de persze jó lenne képekkel kiegészíteni, de most pont nincs körülöttem nyakkendő, de tán majd pótolom, addig is szavakkal csak a magamnak is bármikor szavakkal kikereshetőséghez:


%d blogger ezt kedveli: