6. nap végi összefoglaló: esernyő akció és vaskard

Ott folytatom, ahol az előzőt befejeztem, a 40-es hírrel, amely remélem, tényleg álhír, mert olyan szörnyen borzasztó. Már a hírről értesülésem után nem sokkal eszembe jutott az esernyős kép, amelyet szerdán reggel be is vetettem, annyiban, hogy nem csak tényleg el is határoztam, hogy legyen bármilyen katonai akció is épp a fejem fölött vagy tőlem bármilyen irányban az országban, én az esernyő akciót hirdetem meg, és hirdettem is meg, meséltem is mindenkinek az elhatározásom pecsétjeként, ami alatt azt értem, hogy metaforikusan mindenkinek ajánlott előkeresni, vagy ha netán nem lenne, készíteni vagy venni a lelki esernyőjét a józan eszének megtartása érdekében abnormális helyzetben is, mint pl. egy háborúban, hogy az a sok szörnyűség, amely ránk zúdul, ne okozzon közvetlen sérülést. Szerintem ehhez elég csak gyakran emlékeztetni pl. magunkat arra, hogy épp milyen helyzetben vagyunk, mármint egy háborúba pl. elég sok minden rossz belefér, de attól még nem kéne belerokkanni sem testileg, sem lelkileg, ugye?

Ezért is döntöttem úgy, hogy ha már benne maradtam abban a csoportban, amely egy sok évvel ezelőtti jógaórámhoz tartozik, amelyre jártam, de inkább csak elméletileg, mint gyakorlatilag, mindig közbejött valami, szóval tényleg évek óta csak gondolatban jógáztam 😀 , a háborús helyzetre való tekintettel meghirdettek napi két ingyen online jóga órát, egyet délelőtt, egyet meg koraeste, ami miatt úgy éreztem, hogy egyáltalán megéri felkelnem, mert különben szívesen átaludnám ezt az egész hülyeséget, pláne még mielőtt tényleg megváltoztatna engem, netán rossz irányba. Arra gondoltam rögtön, miután láttam ezt a hirdetést, hogy mikor, ha nem pont ilyenkor kell az embernek jógáznia, pláne, ha amúgy meg egész nap csak a képernyő előtt ülnék, hogy kipróbálhassam, hogy elég gyorsan nyílik-e a lelki esernyőm…

Pont a reggel tízkor kezdődő jóga előtt kaptam a munkahelyemről, a Waldorf-féle stílusú ovimból egy hosszú listát azzal kezdve, hogy most a népünk minden tagja traumát él épp át, ennek következményei egyénekre pedig a következők… Jóga előtt nem volt időm az első pár mondatnál többet olvasni belőle, de nagyon betalált nálam már ez is, és csak az járt a fejemben, hogy már végig is olvasnám az egészet, és utána tényleg érdemes is volt, mindenkinek el akartam küldeni, ami miatt magyarítanám is, de eddig nem jutott rá idő. Talán majd most!

A sátoros ünnep még nyugalmas hete alatt voltam szerdán – milyen véletlen, hogy erre miért emlékszem pont ennyire nagyon vajon? – egy magyar barátnőm sátorlátogatásán, amely direkt magyar délutánnak készült, és kellemes társaság verődött össze akkor ott, régi és új ismerősökkel, barátokkal, felnőttek és gyerekek, kisebbek és nagyobbak, itt élők és turisták, régi és új bevándorlók, nagyon érdekesen színes társaság gyűlt össze számomra, és olyan személyes történetekkel, amelyek nem éppen az akkor még gondtalan ünnep fényét erősítették, hogy finoman fogalmazzak, hanem sőt, éppen ellenkezőleg, kissé meg is feküdték a felkészületlen gyomromat akkor, annyira, hogy egy idő után, miután ettünk-ittunk és már csak cseverésztünk, egyre mélyebben és egyre nyíltabban mindenki egyre nehezebb dolgokat mesélt, én elkezdtem menekülőutat keresni magamnak, és mivel egy nagyobb gyereknek a telefonja eltűnt közben, örömmel jelentkeztem a kamaszoknak segíteni megkeresni. A telefon a végén szerencsére, hál’Istennek meglett, mire összepakoltunk, naná, hogy valami elpakolandó alatt volt, tényleg ב”ה!

Ahogy kitört a háború szombaton, én talán másnap bekerültem egy ebből a társaságból álló virtuális csoportba, ebből a társaságból többen is a sürgős Magyarországra jutásukat szervezték, akinek meg nem volt olyan sürgős mehetnékje, annak itt volt szüksége gyakorlati segítségre, amire nekem már tényleg vasárnap eszembe jutott, hogy szíves örömest lennék vele fizikailag is, ha le tudnék szakadni a képernyőről, mind a mizuzásokra való válaszolások, mind a hírek ellenőrzése miatt, még ha csak felületesen is, és tényleg sokkal ritkábban, és mivel nekem munkám amúgy sem volt, az egész nap a képernyő előtt ülés meg amúgy sem túl egészséges sem testileg, sem lelkileg, eddig nem nagyon moccantam ki, szerdán meg már magánba is írt, hogy segíthetnék, örömmel mentem vissza hozzá, a vendéglátónkhoz segíteni a házimunkában, a gyerekekkel, ennek a barátnőmnek, ám sokkal később indultam, mint én is szándékoztam, meg ő is kérte, mert úgy éreztem, hogy ezt a bizonyos 30-as listát muszáj volt végig is olvasnom, legalább héberül, lelki erőként az utcára kilépéshez. Ó, egy ponttól már magamnak is fordítottam hangosan, hogy felfogjam, aztán el is kezdtem felvenni hangrögzítővel, mert tényleg le akartam írni magyarul, és le is fogom, így még hamarabb, de jó, hogy most eszembe jutott! 🙂 Na, tessék:

1. Amit most élünk át, az éppen egy trauma – személyesen, közösen és minden generációban.
2. Fontos azt is figyelembe venni, hogy legtöbbünknek ez az első traumája, amely ekkora, még annak is, aki hozzászokott a feszült biztonsági helyzethez, ez más mértékű.
3. Mint ilyen, belső törést okoz, ettől trauma, és emiatt van, hogy legtöbbünk nem jut szóhoz, nem tudjuk összeszedni magunkat, lebénultunk, sokkolódtunk, nincsenek eszközeink. Ilyen egy trauma, amelyen nehéz a valóságra reagálnunk.
4. Ezért bármilyen módon kifejezhetjük ezt, legyen az akár szorongás, akár éppen sűrű tevékenység, vagy épp bezárkózás otthonra, netán képtelenség a hétköznapi teendők elvégzésére, félelem – mindez teljesen normális ebben az abnormális helyzetben.
5. Most van itt az ideje az extra érzékenységnek, és ne legyen emiatt senkinek lelkiismerete vagy ne hibáztassa magát, ne is hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mindenkinek más az élménye, ami csak a sajátja.
6. Mindenki úgy boldogul egy traumával, ahogy tud, általában automatikusan, amihez együttérzés és kedvesség szükséges most.
7. A trauma kezelésének módja nagyon hasonló a csonttörés kezelésééhez: becsomagolni és lefixálni, aggódni érte és sok támogatást adni neki, türelemmel várni a gyógyulást és vigyázni magunkra (esetünkben akár több törés is vagy újratörés…)
8. Időbe telik a felépülés, ami miatt össze kell szedni minden erőnket, hogy támogathassunk másokat, pl. a katonákat, a családot, a gyerekeket, vagy bárkit, akiknek szüksége lehet segítségre. Adni meg csak akkor tudunk, ha eléggé összeszedjük magunkat, ezért is fontos adni.
9. Ahhoz, hogy adni tudjunk, érdemes leellenőrizni, hogy van-e elég saját, szabad erőnk, egyszerűen enni, inni, pihenni, amennyit csak lehet, a magunkfajtákkal kommunikálni, kimenni a természetbe, amikor csak lehet, kertészkedni, játszani, mozogni, alkotni, írni (mit csinálok épp? 😀 )
10. Fontos kiszellőztetni néha az idegrendszert, pláne, ha sok minden gyűlik éppen össze, ezért bármiféle sírás, harag, félelem vagy arról beszélés, hogy miért nem tudunk beszélni, ez mind lényeges. Csakis így lehet megszabadulni a traumától, ha kimozgatjuk azt.
11. Most van itt az ideje annak, hogy segítséget kérjünk, nagyon sok szakember kínálja hozzáértését ingyen, és aki egy ilyen szolgáltatást vesz igénybe, annak tudnia kell, hogy az, aki épp segíteni próbál, ő is a saját tartalékait éli épp föl, és lehetőleg senki ne várja meg azt, hogy a sérülései elkezdjenek beforrni, míg segítséghez jut.
12. Nincs egy valami, ami mindenkinek kell, és nincs egy globális igazság, mindenkinek megvan a saját igazsága, mindenki maga tudja, hogy ő mitől gyógyul, hogy hogyan tudja leküzdeni a sokkos állapotot. Ebben általában az segít, ha tevékenykedünk, tesszük a dolgunkat, lefoglaljuk magunkat, de akkor is, ha csak kezelést veszünk igénybe, vagy akár csak pozitív energiát küldünk valakinek.
13. Ahhoz ragaszkodjunk, ami jót tesz nekünk. (pl. én a jógázáshoz, a mozgáshoz, a biciklizéshez…)
14. Ezzel kapcsolatban bármit is teszünk, nem leszünk egoisták, mert így haladunk kis dolgokkal a nagyobbak felé. Hiszen így dolgozzuk el az élet történéseit. Amikor épp nem kapunk levegőt, akkor adni sem tudunk semmit, és az, hogy egyáltalán vigyázunk saját magunkra, az épp a legtöbb és a legjobb, amit akkor épp adni tudunk másnak.
15. Ez egy hosszú folyamat lesz, attól függően, hogy kinek mennyi lelki ereje van (lásd magyarul a “szép” ideggyenge kifejezést…), ugye, és eszerint kell mindent mást is szervezni.
16. Le kell mondani mindenről, ami nem sürgős, ha valami netán túl sok, akkor ráért másnap is. Ha valami kibírja a halogatást, akkor az meg is fog várni.
17. Másfelől viszont, ha az lenne a kérdés hogy pl. rendet kéne rakni a lakásban vagy papírok között, netán a szekrényben lecserélni a téli és nyári ruhákat, annak pont most van itt az ideje, mint minden más hasonlón fontos apróságnak, mivel ezzel kaphatjuk vissza a a kezünkbe az irányítást valamennyire az irányíthatatlan káosz tengerében. Ezt senki se sajnálja magától, ez egy egyszerű mód arra, hogy hogyan ne omoljon össze senki, ez a legjobb idő a rendrakásra, kívül és belül is.
18. Nem kell a pátosz! Vigyázzunk a szélsőségességel! Könnyen látjuk trauma során fekete-fehéren a világot, pedig az szürke (szerintem meg színes…), és fontos emlékeznünk arra, hogy hogy térünk vissza a szélesebb perspektívához (ez milyen jól jön most nekem, komolyan!!! Lásd első napi bejegyzésem értékválsága….). Pl. amikor valaki olyat mond, hogy oda az országunk!, akkor jó eszébe juttatni, hogy olyan sok jó ember van, akik segítenek és támogatnak és kellemes velük lenni és milyen jó is a kölcsönös barátság.
19. Próbáljunk meg az is-is hozzáállásra koncentrálni és ne csak az egyik végét fogjuk meg semminek, legyünk nyitottak más nézőpontokra is! Ez elég jó módszer a túlélésre.
20. Hallgassatok zenét! Egyetek jókat! Öleljétek, akit csak lehet! Gondolkozzatok alapvető dolgokban, az infrastruktúra megőrzésében! Térjetek vissza a fizikai szükségletekhez!
21. Bárki bármit mond, az szélsőséges, ami megtépázza az emberi kapcsolatainkat (ó, igen! Már küldöm is neki is… 🙂 )
22. Megsérült a szív, a lélek, és időbe telik, míg begyógyul. Vigyázni kell rá, pl. kerülni a feszültséget, a haragot, ha meg mégis szükséges, akkor az legyen határozott és rövid, aztán meg térjünk vissza a nyugalomhoz.
23. Figyeljetek a kommunikációra való szükségletetekre vagy jelenlétetekre a különböző társadalmi hálózatokon: egyfelől jót is tesz, amikor van kivel megosztani a feszültségeinket, és így azt csökkenteni valamennyire, ugyanakkor éppen onnan lehet értesülni a további léleknehezékekről, ezért ha túlzásba visszük, akkor több nehézséget okoz, mint amennyire segít. Érdemes megfigyelni, hogy mibe is fogunk bele, azaz mennyit és mikor, és mi az, ami éppen drága energiákat von el.
24. A trauma egy energiaszivattyú, és mint ilyen könnyen lehet félelmetes, végtelen örvénybe kerülni benne, amivel vigyázni kell, ugye. Ezért jó megint csak visszatérni a kétkezi tevékenységekhez, mint rendrakás és takarítás, ugye.
25. Imádkozz! Akkor is, ha nem vagy vallásos! Ez a legalapvetőbb dolog. Az a szép az imában, hogy egy erőhöz fordulunk, amelyből erőt kapunk. Vallás nélkül lehet a földhöz is imádkozni, a kertészkedéshez, vagy akár a szélhez is, ha Isten nélkül szeretnénk mindezt. Egyébként is sokáig fog tartani a gyógyulás, így van időnk belejönni az imádkozásba. A szív kérdéseit ki kell mondani hangosan!
26. Engedjük meg az embereknek, hogy szétessenek, hogy szomorúak legyenek, hogy féljenek, hogy megéljék az érzéseiket! Ez csak azt jelenti, hogy ők is emberből vannak.
27. Figyeljetek a pozitív történetekre, lélekemelőkre, sikertörténetekre, a napi sok kis jó dologra, amelyek segítenek jobb kedvre derülni, mint pl. a madárcsicsergés, vagy bármi kis jó dolog.
28. Tartsatok néha önvizsgálatot, hogy milyen egyedül lenni, ez néha nagyon fontos, pl. más emberekkel való kapcsolatban, pl. hogy rendben van-e légzésed, vagy kéne pár nagy levegő. Néha érdemes eltávolodni bizonyos interakcióktól, és néha ez még ha vissza is vethet némi támogatást, összességében jövedelmező. Meg kell tanulni egyedül lenni akár hosszabb időre is, de tudni kell azt is, hogy kire lehet támaszkodni.
29. Ne felejtsek el levegőt venni, pontosabban lélegezni! A kilégzés fontosabb! Az segít az idegrendszer nyugtatásában. Meditálás ezért is hasznos. Érdemes néha megállni egy pillanatra és megfigyelni a légzésünket, ez csak egy pillanat és nem lehet túlzásba vinni.
30. Legyetek jók magatokhoz! Simogassátok meg a fejeteket! Kapaszkodjatok valami látómezőbe! Azért legyen fegyver is a kézbe, így egyik kézbe fegyver, a másikkal simogassátok magatokat!

Ezt a listát egy pszichológus írta és ez bennem sok gondolatot és érzést keltett, de nagyon jól esett összességében, egyes pontjait kifejezetten szerettem, pl. hogy milyen jó, hogy 2023-ban vagyunk, nem pedig a középkorban, vagy még régebben, mert most már annyi kutatás készült mindenféle traumáról, háborúkról, hogy én valahogy abban hiszek, hogy jobbak az esélyeink a gyorsabb gyógyulásra, mint mondjuk száz éve vagy még régebben.

Kicsit megviselt az is, hogy mindenkitől azt olvastam-hallottam, hogy hosszú háború lesz ez, de aztán egy reménytelibb pillanatban eszembe jutott egy réges-régi vicc, amellyel valahol azért magamat is nyugtatom, úgyhogy ide is kiteszem, hogy másokat is nyugtasson, mert hátha van még olyan, aki nem ismeri tán:

Az Örökkévaló megelégeli a világ bűneit és elhatározza hogy egy hét múlva egy új özönvízzel elpusztítja az emberiséget. Ezt dörgedelmes égi szózatban közli is a világ népeivel. Erre a világ vezető politikusai népeikhez fordulnak. Az amerikai elnök tévébeszédet mond:
– Amerikai testvéreim! Egy hetünk van arra, hogy böjtöléssel, vezekléssel, jótékonykodással megpróbáljunk a mennybe jutni!
A szovjet pártfőtitkár is beszédet tart (na, ugye, hogy milyen régi már ez a vicc? 🙂 ):
– Elvtársak! Nyissátok fel a raktárakat, vigyétek haza az élelmet, a vodkát, egy hetünk van arra, hogy megpróbáljunk jól élni!
Az izraeli miniszterelnök beszéde rövid:
– Zsidók! Egy hetünk van arra, hogy megtanuljunk a víz alatt élni!

Ez részemről az optimizmus hangja, hogy valahogy majd csak lesz! 🙂

A szerdai napom egyik legnagyobb örömhíre az volt, hogy végre újra van sportfoglalkozás, vagy legalább is az, ami visszatért az ünnepek és a háború miatti leállás után: nem is tudom, hogy meséltem-e itt arról, hogy szeptember elején elkezdtem cselgáncsozni, életemben először, és nem is annyira saját ötletként, sőt, nem is nagyon volt hozzá kedvem, de ha már ő már egy éve jár az aikidozás bő évtizedes gyakorlása mellett, akkor reméltem, hogy így többet látom 🙂 , mert így is eljár otthonról dolgozni, és előtte is hiányoltam a társaságát a hétköznapokból, ha csak dolgozik és aikidózik, de hogy egy éve már mellé még dzsúdózik is, és utána aikidozik, pfff… Akkor gondoltam, megyek én is! 🙂

Mivel a 30-as lista végig is olvasása és értelmezése miatt későn indultam el a barátnőmnek segíteni otthon, a délutáni jógára viszont haza akartam érni, hát még az edzésre, emiatt viszont nem túl sok időt töltöttem nála, viszont számomra annál jelentősebbet, mert annál jobban megértettem a szükségleteit, amelyekre pl. ma egész nap próbáltam segítséget találni.

A végre visszatért edzésnek már csak a gondolata is annyira feldobott, hogy még most is könnyedén röpdes szívem a gondolatára 🙂 , hát még ott milyen jó volt már csak az edzés eleji bemelegítő futás, pedig még mindig utálok futni, mégis akkora, de akkora energiabomba szabadult föl bennem közben, hogy az jutott eszembe, hogy hogy is tanultuk töriből, hogy előbb volt a gondolkodom, tehát vagyok, aztán ennek még voltak újabb formái, én meg hirtelen úgy éreztem, hogy mozgok, tehát vagyok! 🙂 Akkora vigyorral jöttem haza onnan, hogy elkezdtem már majdnem szégyellni magam miatta, hogy hogy vigyoroghatok így ilyen háborús helyzetben, de még szerencse, hogy nem hiszek a szégyenben, ugye. 🙂

A szerdai napom másik óriási örömforrása a már bő kétéves unokahúgom hangüzenete volt ❤ ❤ ❤ , amelyet pont az amúgy is feldobott állapotomban találtam, hát teljesen elaléltam, pláne a leírásától, hogy amióta tényleg gyakrabban videótelefonálunk már szerencsére, ב”ה, hogy én lehessek a kétdimenziós nagynénje 🙂 , de akkor lásson is néha 🙂 , most viszont ő akart velem beszélni ❤ 🙂 , de én épp edzésen voltam, így hangüzenetet hagyott! ❤ 🙂 Imádás! 🙂 😀

Ma meg csütörtök után vagyok már, amikor majdnem egész nap ki sem dugtam az orrom a lakásból, de végül szerencsére mégis, bár a napsütésről pont lemaradtam sajnos, de legalább volt barátnővel és cuki gyerekkel tali, hintázás, sétálás, egy kis kimoccanás. Mindez tehát délután, előtte viszont kellemes kötelességek:

Mint írtam fentebb, először is jógáztam ma reggel is, aztán meg a segítségre szoruló barátnőmnek kerestem segítséget, illetve az ovimból kaptam nagyon szívmelengető kihívásokat, pl. szétosztottuk az ovim dolgozói között a gyerekeket, és így én is kaptam párat, hogy hívjam föl őket, mármint a szülőket, érdeklődni a hogylétük felől, konkrét kérdésekkel is, hogy van-e olyan, aki bevonult vagy sérült, netán rosszabb a családjukban, hogy töltik az időt, és akar-e a gyerek velem beszélni, meg tudunk-e segíteni valamiben – én már csak a gondolattól is olyan boldog voltam, komolyan, hát még amikor beszéltem is a cukikákkal, micsoda egy hálás feladat már! 🙂 Szerencsére segítségnek mindenki csak videót kért, amely amúgy is a még teljesítendő kihívásaim között van, mert amúgy is megkaptam fentről ezt is, hogy ha már az oviban is szoktam furulyázni, akkor vegyem föl, hogy furulyázom és küldjem el, na, azt nem éjjel fél kettőkor fogom… 🙂

Újabb lelki kihívásom a kinek-minek érdemes hinni és kinek-minek nem kérdése, honnan tudhatom, hogy mi igazi és mi álhír, pláne, ha vannak olyan információk, amelyek félelmet kelthetnek bennem vagy másokban, meg egyáltalán: hol van a határ az óvatosság és az aggodalom között, ez még mindig aktuális kérdésem, és amikor olyan magyar barátom aggódik a hogylétem felől, aki szintén Izraelben él, ám nem Jeruzsálemben, akkor most vajon ő aggódik túlzottan, vagy én nem vagyok eléggé képben, mindenesetre én biztonságban és jól érzem magam az otthonomban, amelyet szeretek, ezért elhagyni sem sietek, de vajon mikor jön el az a pont, hogy igen? Nem tudom. Ma viszont kaptam egy szám nélküli telefonhívást, és a követségről hívott egy nagyon kedves női hang, mindössze a hogylétemről érdeklődve, ami nagyon jól esett, köszönöm szépen, tényleg jól vagyok, ב”ה, hál’I’nek, így meg, hogy még a követségről is külön rákérdeztek, így meg pláne! 🙂

Reggel, illetve a pénteki nap folyamán kiderül, hogy egyes félelmetes hírek csak megfélemlítések, kitalációk vagy valóságosak voltak, én mindenesetre nem szándékozom elhagyni a lakást, vagy legalább is az épületet egész nap, ha ez a komfort zónám, azzal együtt, hogy továbbra sem értek egyet a jobb félni, mint megijedni mondással, szerintem ez az ésszerű, még akkor is, ha így a pénteki munkámról lemondok inkább elővigyázatosságból. Nem félek, csak nem szeretek az oroszlán bajszával játszadozni, és ha egyes hangok nem belőlem otthonmaradásra intik a lakosságot, akkor az nem nehézség számomra, hanem inkább kényelem.

Ja, és vaskard lett a háború neve. Mert miért is ne.