Archive for the ‘világot tanul’ Category

Speciális nevelési igény

2020. január 27. hétfő

Talán már írtam arról itt korábban is, hogy mennyire tetszik nekem az, hogy a magyarul alapvetően fogyatékosnak hívott állapotot (legyen az akár testi, de akár “csak” lelki is!) héberül különleges nevelésűnek hívnak, amit nem rég mondtam épp egy tényleg nem rég, alig két hónapja ideköltözött új barátnőmnek, DV-nek, aki azt mondta, hogy már magyarul is egyre inkább ez a pozitívabb szemléletű kifejezés az elterjedtebb, amit aztán láttam is netszerte, méghozzá SNI rövidítéssel, sőt, pár napja még hallottam is így kimondva, hogy már magyarul is ez az elfogadott megnevezés: es-en-is gyerekek.

Még régen is hallottam ezt a kifejezést magyarul, és mind ez, mind a héber kifejezés magyar fordítása, hogy különleges oktatást igénylő gyerekek kifejezése is igaz minden gyerekre, hiszen szerintem minden gyerek speciális nevelési igényű, amiből az következik, hogy bárcsak minden óvónő gyógypedagógus is lenne egyben!

Most, hogy egy-két hete egy gyógypedagógia intézményben dolgozom, az ezen a témán való újabb elmélkedésemhez is vezetett persze, pl. hogy hogy lehet ugyanannyi idő (vagy kb. ugyanannyi idő…) a “sima” (óvó)pedagógus és a gyógypedagógus képzés, hiszen a gyógypedagógia annyira szerteágazó, az egészséges pedagógiától eltérő kismillió lehetőségre készít fel, hogy nem is értem, hogy hogy lehet úgy gyógypedagógusnak lenni, hogy ahhoz nem kap előbb valaki alapvető pedagógiai képzést. Azaz nem adnék addig (óvoda)pedagógusi diplomát, amíg nincs gyógypedagógusi végzettsége is valakinek, és nem lehetne addig gyógypedagógus sem valaki, amíg nincs teljes pedagógiai végzettsége – az általam megálmodott én államomban… 🙂

Persze értem én, hogy ez nem megoldható, mert ki akarna hat-hét évet tanulni egy mégis csak főiskolai diplomáért, meg a két terület legnagyobb különbsége úgyis abban rejlik, hogy a gyógypedagógiai csoportokban vagy osztályokban sokkal kisebb a gyerekek létszáma és jó esetben nagyobb a felnőtteké, mint az egészséges gyerekek közösségében, ami lényeges pontja a nevelésnek és oktatásnak, fejlesztésnek.

A legújabb világmegváltó gondolataim 😉 apropója amúgy most egy pár hetes kisegítő munkám egy speciális nevelési igényű gyerekek óvodájában, ami nagyon sok szinten mozgat meg érzelmileg és gondolatmenetileg, sokat olvasgattam is ebben a témában az utóbbi időben, és még annál is többet agyaltam-agyalok azon, hogy milyen lenne az általam elképzelt tökéletes világ… 🙂

Így jutott eszembe pl. erről a címben szereplő kifejezésről egy fontos virtuális beszélgetésünk apuval pár éve karácsonykor a gyerekkoromról, ahol én azt állítottam az ő demagógnak és beszélgetéslezárónak nevezhető állandó jelszavára, hogy “persze, tudom, mert én rossz apa voltam”, hogy én nem ezt mondtam és szerintem nincs is olyan, hogy rossz anya vagy apa, már ha fizikailag és lelkileg is ott van a gyerek mellett és megvan a szándéka, hogy az a gyerek figyelmet és szeretetet kapjon, mert szerintem csak ez kell minden gyereknek és felnőttnek is: figyelem és szeretet. Erre kaptam tőle azt a választ, hogy nekem sokkal több figyelemre volt szükségem (…mint másnak vagy mint a tesómnak vagy mint gondolta, mindegy is, hogy kihez vagy mihez volt az én igényem hasonlítva), amely mondat most eszembe is jutott eme fenti kifejezés kapcsán, hogy akkor vajon én is sajátos nevelési igényű gyerek voltam, amit nem kaptam meg…? Ebből jött az a mondhatni felmentő gondolat, hogy szerintem minden egyes gyerek sajátos nevelési igényű, bár kétségtelen, hogy van, aki több, és van, aki kevesebb figyelmet igényel, ami eredhet nemi különbségből is, hogy a lányok általában szociálisabban nyitottabbak a fiúknál, illetve személyiségbeli különbségekből is, már ha csak zárkózottabb és nyíltabb személyiség szerint különböztetjük meg a gyerekeket is, amihez mondjuk azért hozzátenném, hogy szerintem elég helyzetfüggő, azaz lehet egy alapvetően nyitott egyéniségű gyerek vagy felnőtt bizonyos helyzetekben zárkózott (és akár fordítva is, bár az mindenképp ritkább…).

Feltűnt az is, hogy milyen jó, hogy napjainkban egyre több taburól hull le lepel, egyre több film és sorozat szereplője, főszereplői és mellékszereplői, netán fő témái is a speciális igényű gyerekek vagy felnőttek, legyen az akár komédia, akár dráma, akár más, amihez muszáj gyorsan hozzátennem két sürgős dolgot is:

Az egyik, hogy tán régen is sok ilyen szereplő vagy téma volt képernyőn, csak épp neve nem volt az emberek állapotának vagy nem tudta senki (és most sem egyértelmű  amúgy minden filmes darabon a szereplő állapota, lásd pl. az Agymenők c. sorozat Sheldonja vagy még ha egyértelmű is, egyáltalán nem biztos, hogy a nézők többsége tudja, érti, hogy az illető beteg, egyszerűen csak komika vagy undor tárgya, mint pl. a svéd-dán Híd című sorozat főszereplője, Soga Noren, aki Aspergeres karaktert alakít).

A másik, hogy míg a fizikai sérüléseknek vagy születési hiányosságoknak vagy deformáltságoknak szembetűnő és sok esetben folyamatosan szem előtt lévő a problémája, mint pl. egy kerekes szék vagy akár csak egy szemüveg vagy hallókészülék, az értelmi fogyatékos vagy lelki sérült, netán nem feltűnő, nem első ránézésre, de akár még második, harmadik vagy hosszabb idejű kapcsolat esetén is csak bizonyos helyzetekben feltűnő viselkedésbeli problémákat akár még hosszabb távú kapcsolat alatt is hajlamos az ember elfelejteni, a sérült pedig elfelejtetni környezetével azt, hogy ő beteg, ami mindkét fél számára komolyan kihívásos lehet.

Az nem kétséges számomra, hogy míg biztos, hogy mindenki jobban örülne kis létszámú gyerekcsoportnak és nagyobb létszámú és szakértőbb pedagógusi munkaerőre, ez egyrészt vágyálom marad minden országban, másrészt fordítva viszont nem működik, azaz testileg és lelkileg is teljesen egészséges gyerekekből tényleg lehet nagyobb létszámmal is (20-30 fő) kisebb felnőtt létszámmal haladni az oktatási-nevelési anyaggal, míg speciális igényű gyerekekkel viszont nem ajánlott és nem is érdemes.

Érdekes nekem most amúgy megjegyeznem ide azt is, hogy milyen utat járok én be a gyógypedagógiával, azaz hogyan változik a személyes kapcsolatom ezzel a területtel: még M.o.n élve akkor gondolkoztam csak rajta, amikor a nyelvészet és az óvópedagógia közös területén kerestem területet, és úgy találtam meg a logopédiát, de akkor már nem kezdtem volna új diplomába emiatt, aztán amikor kijöttem ide és a kezdetben önkénteskedési lehetőségeket keresve testileg meg lelkileg is sérült gyerekekkel foglalkozó intézményekbe sodort a sors, ahol csak körbejártam vagy próbanapokat töltöttem, és mindig gyorsan menekülőre fogtam, és soha nem felejtem, hogy emiatt milyen rosszul éreztem magam mindig, hogy milyen ember vagyok én, de arra is nagyon emlékszem, hogy anyu rögtön mindig mondta a panaszkodásomra, hogy nem véletlenül jártam én óvodapedagógus szakra, nem pedig gyógypedagógiára, úgyhogy ne érezzem rosszul magam emiatt – eme felmentőszövegért máig is hálás vagyok, éljenek a pozitív beégések! ❤ 🙂 Aztán csak jó hat-nyolc évvel ezután, az utóbbi években kezdtem el újabb hívást érezni a gyógypedagógia iránt, többek között a még tavaly is, de tavalyelőtt is ott dolgoztam Waldorf-féle oviban volt egyik kolleganőm-barátnőm, V. hatására, aki bár maga is a Waldorf világban nőtt fel itt, és Waldorf pedagógusnak is tanult, majd kezdett dolgozni, ám rögtön egy év után elkezdte a gyógypedagógussá átképzését is, amivel teljesen lenyűgözött, mert már a személyisége és Waldorf-pedagógia felkészültségével is mindig lenyűgözött 😉 , és amikor kérdeztem tőle, hogy de hát miért, minek még egy diploma neki, rögtön a kisebb létszámú csoporttal érvelt, amihez nem nagyon kell sok érv, és még így is engem győzködött, hogy nekem is arrafelé kéne tendálnom… Rajta kívül, előtte és utána is voltak még hangok körülöttem és bennem is, akik a gyógypedagógia felé tereltek, de csak mostanában kezdtem ezt meghallani, és most még egy ilyen óvodába is csöppentem pár hétre saját tapasztalatot is gyűjteni, és végtelen érzelmeket és gondolatokat ébreszt bennem minden nap, és már csak ezt is élvezem, hogy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, már csak kifelé is, hát még a bennem lévő érzelmi és értelmi mozgásokra nézve milyen jó, hogy kimoccanok az állóvízből kicsit… 😉 Sajátos nevelési igényemmel 😉 és a gyógypedagógia XXI. századi kiváló eszközeivel… 😉

Írtam egy dalt!!! :D

2019. december 11. szerda

Még október 18-án buggyant ki belőlem, de szó szerint 🙂 egy dallam, amelyet nem találtam sem az emlékezetemben, sem a dallamfelismerő alkalmazásom nem találta eredetét, úgyhogy gondoltam, tán tényleg belőlem fakadt, márpedig ha így lenne, akkor rögzíteni gyorsan és világgá is kiáltani! 🙂

Talán érdekes, hogy a dallamot tulajdonképpen a szöveg szülte, a szöveg megértésének és elfogadásának jutalma lett a dallam 🙂 , így mondhatni egyszerre születtek, ahogy ezt rögtön rögzíteni is próbáltam, úgy jöttek is a szavak még maguktól tovább egyszerre 🙂 (a jó kecskerímek stílusában! 😀 ), én meg szaladtam is haza a kedves csendes és nettelen lakásából az én zajosabb, ám netes lakásomba, ám hazaúton is csak tovább dudorásztam magamban, ami csak újabb szövegeket szült bennem, ami refrénné tette az első két sort. 🙂

Akkor csodás videót is készítettem hozzá 😉 😀 és el is küldtem pár pajtásomnak nem publikusan közzétéve, pláne éppen azoknak, akiknek (G., E., M.) írt hosszabb üzenetemben olyan gyorsan mély sötét érzések között vágtáztam, hogy tényleg irreálisan volt kontrasztos a tudatos meditálós alkalmazás random figyelmeztetése, hogy az ég mindig kék a felhők felett, ami annyira kizökkentett a mélyrepülésemből egyszerűségében és pozitív világosságában, hogy eme megzavarást elfogadva, annak engedelmeskedve mintha a sötét erdőben vágtázó sötét lovas elé egyszer csak egy fénysugár vetül, amely miatt megfékezi lovát, leszáll, és a fénysugarat jobban megvizsgálva, hogy honnan is jött, ott találja a dallamot a fény forrásának… – hogy költőien fejezzem ki magam… 😉

Aztán kb. el is felejtődött, ám most az esős és sötét télszerűség elérkeztével újra eszembe jutott, ahogy az is, hogy szándékomban volt feliratozni is és le is fordítani a szövegét  és a leírását angolra meg héberre, amit most tegnap este meg is tettem, sima Felhő dalból nyugtató mantra jellegét felismerve át is nevezve Felhő-mantrának 😀 és közzé is tettem egészen publikusan, a nemzetközi internet vad népe elé dobva 😀 , mégis érdekes számomra, hogy úgy érzem, hogy a szöveg elég jól védi az egész művet és engem is 😀 , és tán ezért tetszik még mindig nekem is… 😀

Izgatottan várom a nép értékelését, véleményét, pláne ebben a mindenki alkotó új világban, ahol épp pár napja olvastam egy érdekes cikket  Olga Tokarczuk, lengyel írónő beszédéről, amikor átvette az irodalmi Nobel-díját és súlyos véleménye igencsak elgondolkodtatott, ez a cikk itt, úgyhogy jöhet az én művemről is… 🙂

Szeretem hang szeretem zenével szeretem szöveget énekel: az új kedvenc léleksimogatóm! :)

2019. december 2. hétfő

Egy praktikus alkalmazás a telefonomon a legnagyobb videómegosztók dalait a más alkalmazásra váltva a háttérben is le tudja játszani, és mivel az órám, a számológépem, a naptáram, a jegyzetfüzetem, a postaládám és még annyi minden más is a telefonomon van már a fejemben vagy más eszközök helyett, ez igen hasznos kis program, hiába vagyok a tudatos csöndes egyfelé fókuszálás pártján már régóta – miért hallgasson el a jó zene vagy előadás videó, ha éppen csak a naptáramba kukkantanék mondjuk. Listákat is készíthetünk benne a kedvenc videóinkról és így kiváló saját zenei lista állítható össze akár a nagyobb gyaloglásokhoz, amikor telefon nem feltétlenül muszáj a kézbe, ugye 😉 , pláne a bölcs energiatakarékos funkciójával, amely még a képernyőt is elsötétíti, hogy tényleg elég legyen csak a hangra fókuszálni. Azt is csinálja, hogy ha egy listán már nincs több videó (dal), akkor magától folytatja a szerinte hozzá hasonló további videókkal (dalokkal) “gépi” asszociációs alapon – így ismertem meg az ott is az összességre törekvős Kowalsky meg a Vega listám vége után egyszer csak egy addig számomra ismeretlen új magyar hangot, amely azonnal magával ragadott. Ez a Honeybeast nevű zenekar Idevaló című dala volt, amelynek szövege, zenéje, hangja egyből elkapta a figyelmem és belém égett kb., nem csak számomra újságának és tetszetősségének köszönhetően, hanem elgondolkodtató szövege miatt is, amely tulajdonságainak köszönhetően úgy rákattantam, hogy annak rendje és módja szerint rongyosra is hallgattam (volna, ha kazetta lenne még mindig… 😉 ) egy-két hónapja már.

Kezdjük a szövegével, amely még az alkalmazás asszociációját is megmagyarázza, hiszen igencsak rímel a Kowáék által megénekelt világképéhez (és íme a belém is köthető pont, hogy nahát, hát Kowán túl is van zene számomra? De van ám! 😀 ), egy konkrét mondata akkorát ütött nálam, hogy az ismeretlen dallamon és új hangon túl pont arra kaptam fel leginkább a fejem, aztán persze rögtön messzemenő következtetéseket vontam le belőle, hatalmas tantusz esett le és azóta is azt emlegetem mindenfelé, ezt ki is emelem itt:

Látod, semmi nem történt,
Csak elpazaroltál egy töltényt,
de itt a golyó a szívemben.

Nincs baj, de játsszunk inkább mást,
tedd el a furcsa pillantást!
Részemről minden rendben.

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Tényleg nem haragszom rád,
pont engem nem érhet vád,
rend van benn a lelkemben.

És ha mégse változnál,
nem csak nekem kell reggel
ezzel az arccal ébrednem

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Az említett messzemenő következtetésem pedig ebből a fenti sorból az, hogy ergo aki haragszik, annak nincs rend a lelkében. Na, ez ám a nagy mondás, nagy pofon, nagy lecke, nagy tanulság, nagy kihívás! 🙂 Tetszik! 🙂 Megvett engem már akkor, hónapokkal ezelőtt.

A videója egy külön történet, az is tetszik, ám máshogy tetszik, mint a zene, a dal szövege és előadása, ezért azt ajánlanám mindenkinek, aki még nem hallotta ezt a dalt, hogy először a videó megnézése nélkül hallgassa meg, már csak azért is, mert külön ki szeretném emelni Tarján Zsófi – Hernádi Judit lánya amúgy – határozottan erős és mégis lágyan simogató hangját, amely olyan, mint egy erős ölelés 🙂 , és szerintem a szöveg után a zene és a szerintem tényleg fantasztikusan egyedi és imádom hangja bőven elég inger elsőre a maximális befogadáshoz, hogy a szavak jól üljenek, pláne, hogy a videója egy kicsit másféle üzenetet közvetít, amely bár csodálatosan kiegészíti, mégse zavarja be az első befogadást szerintem a tudatosság nevében! 🙂

Az összes többi dalukat is imádom, rájöttem, de nálam ez az először hallott és a legkedvencebbem 🙂 , talán mert annyira illik hozzám is, a sündisznó elméletemhez. 🙂

Aki még tán nem ismerné gondolkodós és képzelődős agyam eme szüleményét, annak elmesélem, hogy Halász Judit és Szabó Dani nyomán 🙂 szerintem minden ember sündisznó is, tüskékkel, csak épp van, aki tudja magáról, hogy vannak tüskéi és van aki nem. Aztán azok közül, akik tudnak arról, hogy sünök :), van, aki netán még meg is tanul úgy mozogni, hogy ne szúrjon meg senkit, míg a legtöbb ember tán nem is tud róla, hogy mennyi tüskéje van sajnos…

Erről apunak meséltem pár éve, tán anyunak is, és sokszor jut eszembe az Idevaló című dalról az, hogy szinte ugyanazt az üzenetet tartalmazza, amiről én a sünökkel példálózva próbáltam kommunikálni, még ha a sün képe egy fokkal kedvesebb is a töltény helyett, amelyet nehéz kedvesnek látni szerintem… 🙂 A “bárcsak újrakezdhetnénk” sor szinte mindig azt juttatja eszembe, hogy hogyan próbáltam én is újrakezdeni a szülő-gyerek kapcsolatot, amiről Kowáék azt éneklik, hogy “próbálod újra, meg újra, meg újra, és újra” – most pl. ezzel a poszttal is, egy újabb utazás előkészítése közben… 😉 (hozzájuk, meg persze anyu-apuhoz is 😉 ) -, de azt is, számtalan dalukban és megközelítésből, hogy ha a ma ilyen is, holnap új nap és jobb lesz, vagy az egyik legújabb dalukban éppen azt, hogy “mikor már mások réges régen feladták, én akkor kezdtem mindig csak igazán”, ami mind mennyivel erősebb nekem, mint a bárcsak, pláne ebben a mondatban, amely kicsit olyan érzését ad nekem, mintha a múltat akarná felülírni, ami butaság és veszett próbálkozás, ugye… (azaz ha már szeretek a szavakon is lovagolni, akkor azért marad a Kowa-szeretet részemről első helyen… 😉 Zeneileg viszont már egyre másfele keresgélőbb vagyok én is… 😉 De ezt csak így zárójelben, pszt…! 😉 😀 )

Nekem külön nagyon tetszik a Honeybeast dal szövegének az összessége, annak az üzenete ❤ , már csak azért is, mert milyen tökéletesen illik ahhoz, hogy Szonjától milyen nagyon régen tanultam már a való szó használatát a jó és a rossz szavak használata helyett, hogy mennyivel praktikusabb úgy nézni a dolgokat, hogy valami nekünk való-e vagy sem, ahogy az anno éppen csak beszélni kezdett éppen legkisebbje lalónak mondta ezt anno ❤ , amelynek már csak az egyszer említése is elég erős cukiségfaktorú volt ahhoz, hogy egy életre belém égjen… 😉 😀 Bárcsak mindenki rendszeresen használná ezt a való szót annyi minden más ítélkező szó helyett! ❤ Akkor boldogabb világban élnénk! 🙂 Egy újabb világmegváltó gondolat! 😀 (ez meg az a bejegyzés az Idelaló nótáról! 😀 )

Az ide- meg odavaló témájáról meg az országváltásom is eszembe jut, Kinga egy  konkrét mondása erről a témáról 😉 és minthogy mostanában megint gyakran botlok bele az itthon és otthon témájába, az ide be- és onnan kivándorlásom történetéről, akár csak magam miatt, hivatalos bevándorlásom tizedik évében járva, utolsó évemben, amíg még az új bevándorló kifogással takarózhatok, akár más pajtások ide-odavándorlása miatt  is, saját és mások véleménye miatt is egymás ki-bevándorlásáról – küldöm is ezt a dalt minden vándorlónak és éppen pont nem vándorlónak is. 🙂

Nem hagyhatom szó nélkül azt az újabb mérföldkövet sem itt az életemből, hogy a (múlt) héten még egy papírral gyarapodott a papírgyűjteményem 🙂 , ugyanis a legutolsó szerdán volt az utolsó órám azon az alapfokú mediátor tanfolyamon (hogy mi az? Ez pl. egy egész jó leírás), amely a kurzus elméleti része volt, ám ahhoz, hogy akár önállóan, akár bármilyen cégnél vagy szervezetnél dolgozhassak bíróságról kiutalt vagy máshonnan odataláló ügyekkel, ahhoz gyakorlati tanfolyamon is részt kell vennem, amelyre kérdés, hogy mikor kerül sor a részemről… 🙂 Érdekes, hogy pont az utolsó óra előtt ismerkedtem meg egy lánnyal, méghozzá igencsak kalandos módon: a kurzus végi szimulációra felkészülve magyarul készítettem magamnak jegyzeteket a gépbe, amelyeket ki is akartam nyomtatni, hiszen szerencsére nyugodtan használhatók saját jegyzetek a mediátori folyamatokban, és mivel otthon nincs nyomtatóm, egy nyomdász helyre mentem nem messze a lakásomtól, ahol voltak a számítógép mellett ülő ember előtt még egy másik férfi és ez a lány ült és kedélyesen cseverésztek, míg én a jegyzeteimet akartam kinyomtatni, amikor meglátták a képernyőn megnyitott dokumentum számukra furcsa szövegét, és mind meg is kérdezték, hogy ez milyen nyelven van, én pedig még a hotelben a kis diákmunkás kollegáimnak megszokott válasszal reagáltam erre: a tündérek nyelvén. 🙂 A két férfi viszonylag jól elkuncogtak velem, a lány viszont egészen extázisba került a tündér szó hallatán és nem akart dolgom végeztével sem elereszteni, hogy meséljek már neki még a tündérek nyelvéről, mi az, hogy a tündérek nyelve és hol lehet azt tanulni, amire mondtam, hogy a tündérek földjén, hiszen csak ott beszélnek tündérül, annyira különleges nyelv ez az én anyanyelvem 😀 , mire csak még jobban extázisba jött, hogy hol van az, mire mondtam, hogy hát a tündérek országában – még ha ezt utána egy fél grimasszal meg is toldottam némi megbánással, hogy ez azért egy kicsit mintha túlzás lenne… 😉 Teljesen rám kattant 😀 , én meg már majdnem elkéstem az utolsó órámról, nem akart engedni, hogy ő mindenképp meg akarja tanulni a tündérek nyelvét és hol lehet azt tanulni, ó, mondtam, akár nálam is, ám jól gondolja meg, mert nagyon nehéz nyelv ám ez (még kért is, hogy beszéljek tündérül, mondtam is neki ékes magyarsággal, hogy gulyásleves meg kürtős kalács, de a gyermeki álomvilágába ragadva továbbra is csak tátott szájjal és üveges szemmel nézett rám, ami igencsak szórakoztató jelenség volt 😀 ), én meg már rohantam is volna tovább, de ő csak jött utánam 🙂 egészen ki az épületből 😀 , már mondtam is neki, hogy folytathatjuk legközelebb, de most rohanok, mert órám van, az utolsó órám, kérdezte, hogy milyen órám, mondtam neki ezt a mediátor tanfolyamot, és érdekes, hogy egyszer csak egészen elkomolyodott, és mondta, hogy szerinte ez nem nekem való, amin meg én lepődtem meg egészen, hogy miért gondolja ezt rólam két perc ismeretség után. Azt mondta, hogy ha én tényleg beszélem a tündérek nyelvét, mert tündér vagyok igazán, akkor nem lehetek olyan, aki direkt keresi a problémákat, hogy megoldja azokat, hiszen ott szörnyű dolgokról van néha szó. Meghatódtam a kedvességén 🙂 és mondtam, hogy igazán kedves, hogy ezt látja rólam 🙂 , további kérdésem nélkül folytatta, hogy ő fénylő sugárzást lát belőlem és konkrétan glóriát írt le és mutogatott a feje felett, én meg csak néztem, hogy kiről beszél és milyen alapon 😀 , akkor mondta, hogy ő meg most fejezte be az NLP-kurzusát és éppen erről beszélgetett ott a nyomdász üzemben a férfiakkal – aminek a wikilapja igencsak érdekes számomra most épp, még úgy is, hogy ki van emelve, hogy sérül a semleges nézőpont elve. Mondtam neki, hogy a tiszta szívemet és lelkemet örülök, hogy ő is kapásból levágta 😀 , megnyugtattam, hogy alapvetően én óvónő vagyok 🙂 , azt már jóváhagyta, sőt, bőszen bólogatott, hogy azt már inkább elhiszi rólam 😀 – én mindenesetre ezzel a sugárzó fényesség és glóriám képével mentem az utolsó elméletei órámra a mediátori tanfolyamon.

Az meg, hogy hova, milyen szakmába való vagyok a leginkább, sosem volt aktuálisabb kérdés, mint most, ugyanis közben felmerült más tanfolyam lehetősége is és érvek és ellenérvek hada körülötte, no meg a döntésem sürgőssége a határidők miatt, legyen az akár az új bevándorló státuszom lejáratával járó tanulási támogatás elveszítésének lehetősége, akár az adott kurzusok jelentkezési határidői, márpedig semmilyen sürgetést sem szeretek, pláne nem ilyen súlyos kérdésekét…

"laló!" - összevaló? :)

“laló!” – összevaló? 🙂 Idevaló? Odavaló? Belevaló?

Az engesztelés hosszú napja előtt egy pillanattal gondoljunk az eszkimókra és vegyük őket példának!

2019. október 8. kedd

Több, mint egy hónapja már, szeptember elején jött velem egy cikk az eszkimókról, amelyet azzal a kérdéssel osztottam meg pajtásaimmal, hogy te hallottad már azt a mondást, hogy nyugodt, mint egy eszkimó? 😀 Akkor, szeptember másodikán nem is gondoltam volna, hogy olyan mély hatást tesz rám az a cikk, hogy egy hónappal később a zsidóság legszentebb ünnepével, a szombatok szombatjával érezzem szükségét összekötni és ezt ide publikálni, pedig most ez történt. 🙂

A cikk, amelyet akkor találtam és a most velem szemben jött cikk is (ki tudja, melyik vette honnan) arról számol be, hogy az eszkimók a legbékésebb népek állítólag, sosem kiabálnak, ami kulturális kérdés, ezzel szemben a fájdalomra koncentrálnak és erre tanítják csemetéiket is. Vajon ha mi sem hallottunk volna semmi harag hangot vagy szomorúság hangot, csak a mögöttük rejlő fájdalom szavát, mi sem tudnánk haragudni és szomorkodni…? Ki tudja…

Mindenesetre a hír akár igaz, akár nem, rám nagy hatást tett, már csak azért is, mert szerintem ez a pszichológiával is szépen rímel, hogy érzelmek helyett a mögöttük rejlő fájdalomra koncentráljunk, amely a saját magunk megértésében és elfogadásában is segít. Az a jelszó, hogy vezessük az érzelmeket, hogy ne az érzelmeink vezessenek minket inkább a hatékonysági szakértők jelszava, de az eszkimók még ezt is felülmúlják azzal, ha el sem jutnak az érzelmekig – már ha nem lesznek tőlük érzelemmentes zombik… 😉

Olyan szinten ráizgultam rögtön olvasás után erre az eszkimólétre, hogy el is határoztam, hogy mostantól én is eszkimóként fogok csak a fájdalmakra fókuszálni, legyen az akár a saját fájdalmam, akár másé, és olyan csodálatosan sikerült is már többször is, hogy magam sem hittem el a sikerét: rögtön aznap, miután olvastam pl. adódott egy kis konfliktus körülöttem, először bennem, majd köztem és környezetem és közöttem is, mindezt ráadásul éppen az eszkimókról mesélés során, mellett, és ahogy belelendültem volna a szokásos haragomba és szomorúságomba, kipróbáltam, hogy na, milyen eszkimó tudok lenni: akkor most morci helyett kapásból nézzük az azt tápláló fájdalmat! És láss csodát: ahogy a fájdalmamnak adtam hangot és nem a haragomnak vagy szomorúságomnak, el is szállt mind a haragom, mind a szomorúságom egy csapásra, de úgy, hogy magam sem hittem! Többször is kipróbáltam azóta is az “eszkimózást” 🙂 , ajánlom is mindenkinek sok szeretettel! ❤ 🙂

A kapcsolat pedig az engesztelés napjával (jom kippur) a megbocsátásban rejlik, hiszen azért engesztelés nap a neve, mert ilyenkor imádkozunk engesztelésért, megbocsátásért az Örökkévalótól az ellene elkövetett bűnök miatt, ám az emberek ellen elkövetett bűnöket csak az adott emberek bocsájthatják meg a zsidóságban, ugye. Mi a nehezebb? Bocsánatot kérni vagy megbocsájtani? Esettől függő, ugye… Szerintem ha eszkimóként a fájdalmakra koncentrálnánk mi is, mindkettő könnyebben menne.

Ezzel kívánok hatékony böjtöt mindenkinek (25 óra étlen-szomjan-testiség és áramhasználat nélkül… és zsinagógai imádkozás…), aki hagyományosan így vár engesztelést az égiektől az ellenük elkövetett bűneik alól, hogy az élők könyvébe pecsételődjék bele a nevük a most kezdődött új zsidó évben, amiből boldogot kívánok mindenkinek! 🙂

Fejenállás rákattanás :)

2019. július 26. péntek

Jóga.

Először is a jógáról kell egy pár mondat bevezetést kötelezően beszúrnom, olyan nagyon hihetetlen számomra is a kapcsolatom és a hosszú utam a jógával, amely még emlékszem, hogy milyen messziről vezetett odáig, hogy ma már ott tartok, hogy mindenkinek megvan a maga jógája, hiszen annyiféle jóga létezik, és mindenféle jóga fajtákon és irányzatokon belül is minden tanár más, kizárt, hogy valaki ne találná meg a neki tetszőt.

Amikor először hallottam még tán kiskoromban (vagy kicsit nagyobb, tán kamaszkoromban) a jógáról, szinte kapásból rávágtam, hogy mennyire nem nekem való, még hogy én nyugiban, ha már sportolni megyek (akkor még tán nem tudtam, hogy a jóga nem csak sport, hanem inkább filozófia, világlátás, életmód…), és minek tekergessem és csavarjam ki magam úgy, hogy közben levegőt sem kapok.

Ennek ellenére itt-ott kb. évente máshol mégis kipróbáltam, belekóstoltam, de mintha csak azért, hogy tovább bizonyíthassam, hogy íme, nekem ez nem tetszik, ez tényleg nem nekem való, de mégis: mintha csak a jóga körülöttem is folyamatosan növekvő népszerűsége miatt mintegy elmaradás érezése késztetett volna arra, hogy tovább próbálkozzak, mert biztos én nem vagyok rendben, ha nekem nem jön be ez a jóga dolog.

Emlékszem, hogy még az itteni főiskolán is lehetett jógát választani tornaórán, fel is iratkoztam rá, és az első óra után le is iratkoztam róla 🙂 megint csak azzal a boldogsággal vegyes szomorúsággal, hogy ez egyszerűen nem nekem való, de boldog vagyok, hogy még mindig enyém a választás szabadsága 🙂 , pedig úgy szeretettem volna én is megtalálni az élvezetemet benne…

Ma már nagyon örülök neki, hogy tényleg kb. évente adtam neki új esélyt még úgy is, hogy tényleg nagyon sokáig tartott, míg megtaláltam az “én jógámat” a zumbás stúdióban, ahol szintén belekóstoltam, ha már ott is volt. Persze a jógához kicsit is értők most biztos azt kérdezik, hogy na és miféle jóga az az “én jógám”, amiről szintén nagyon sokáig nem tudtam, hogy hányféle ágazata és irányzata van a jógának, de meg is kérdeztem a szerintem simán csak napsugárarcú, napsugármosolyú 🙂 jógatanár nénitől, hogy ő miféle jógát is tanít, amire azt felelte, hogy mindenféle vegyeset a saját válogatása szerint keverve – tán éppen ez volt a nekem való, ha már én is ilyen sok mindenből kevert ember vagyok tán… 😉

Emlékszem az első órámra ott, amikor már kb. az esélytelenek nyugalmával mentem be úgy, hogy á, a jóga tökre nem az én világom, de nehogy már ne próbáljam ki mindenhol, ha tehetem 🙂 , és emlékszem, hogy mennyire kihangsúlyozta a néni, hogy a legfontosabb, hogy figyeljünk a testünkre, csak azt csináljuk, amit jónak érzünk, ne erőltessük meg magunkat – és mindezt tényleg mindig napsugárzó nyugalmat árasztó mosolyával. 🙂 ❤ Talán pont ez a környezet kellett nekem a kibontakozásomhoz vagy tán véletlen, hogy arra is emlékszem, hogy mennyire meglepődtem egy-két mozdulaton a saját testemen, hogy mikre vagyok én képes, amire nem is gondoltam volna, és a beleszeretésem talán akkor történt, amikor feltűnt, hogy még a tanár néni is meglepődött engem látva valamilyen mozdulattal, pláne amikor az valami olyasmi volt, amit nagyon kihangsúlyozott, hogy milyen nehéz és nem várja el, én meg valahogy véletlen gond nélkül megcsináltam – jobban mint ő, amit még el is szégyelltem kicsit, és még majdnem mondtam is, hogy bocs, véletlen volt, és fogalmam sincs, hogy hogy csináltam… 🙂

Aztán első óra végén kérdezte is tőlem, hogy hány éve jógázom, és nevettem egyet, hogy háhá, ezer és egy sem, mert a jóga nem az én világom, de az igaz, hogy kiskoromban művészi tornáztam, és talán maradt még itt-ott némi lazaságom véletlenül… 🙂

Szóval ott megtaláltam végül az én jógámat ❤ 🙂 és azóta is nagyon hangoztatom, hogy nagyon mélyen hiszek abban, hogy MINDENKINEK megvan a maga jógája, csak tán nem mindenkinek van meg a kitartása, hogy meg is keresse… 🙂

Nem tudom már, hogy eme első órás saját meglepődésembe, a tanár néni meglepődésébe és elismerésébe, a tanár néni közvetlen személyiségébe, tényleg világmegváltó nyugalmas mosolyába, az óra végi, de néha óra eleji nyugis utazásokba, amikor mesélt, vagy az egészen csöndes relaxációba, netán ezek mindegyikébe együtt szerettem ott bele, és kicsit félve is próbáltam ki az új stúdióban is a városközpontban, ahol újabban zumbázom az ottani jógát, hogy ilyen hosszú jógakeresés után vajon mekkora az esély rá, hogy máshol is tetszik, és tényleg más, de ez is tetszik, még ha az első nénim is az etalon. 🙂

Fejenállás=Śīrṣāsana (vagy sirs ászana)

Az első jóga tanár nénim is foglalkozott fejenállással, de egyrészt nagyon ritkán, másrészt nagyon kihangsúlyozva azt is, hogy csak az csinálja, akinek kedve van hozzá, aki tudja, hogy hogy kell, és bár persze tanította is a hogyanját, de olyan ritkán és minden alkalommal olyan kevés ideig is foglalkoztunk vele, hogy az közelít a nullához, így nem is nagyon érintette meg a világomat akkor, ám az új stúdióban a kis fiatalka ex-balerina tanárcsajszi úgy közölte a fejenállás feladatát szerintem az első óráján, amikor bementem, mintha csak azt mondaná, hogy vigyázzállás, aminél én még örültem is, hogy nem voltam egyedül, amikor felhördültem egy olyasmit, hogy haha, na persze, miről beszélsz úgy mégis… 😀

Mindketten amúgy alkartámasszal tanították, kezek összekulcsolásával a fejet támasztva, de az első nénivel odáig jutottunk el egy-két év alatt, hogy keressük meg a fejünknek azt a pontját, ahol kényelmes – na, ezt én sosem találtam meg 😀 , mert sehol nem volt nekem kényelmes meglepő, vagy éppen teljesen érthető módon… 🙂 Az új stúdió sokkal nagyobb termében értelemszerűen sokkal több résztvevő is van, és amikor a tanár látta, hogy milyen sok láb nem lendült a magasba, hozzátette, hogy segít annak, akinek nem megy egyedül, de egymásnak is segíthetünk, amire határozottan úgy éreztem, hogy esélyem sincs ezt megúszni 🙂 , és időben is sokkal többet hagyott rá, vagy én legalább is úgy éreztem, hogy megint csak én nem vagyok rendben, pedig bőven nem én voltam az egyetlen, aki továbbra is na én biztos nem, meg különben is hogy, meg minek, meg hagyjál már… 🙂

Első órán nála tán még csak ezek a saját belső vívódásaim voltak meg és úgy nézegettem körbe a teremben, hogy a csoport nagy része, 70-80%-a teljesítette is a fejenállás feladatát, közülük a fele rögtön falhoz húzva a matracát, én meg első óra után odamentem a számomra új tanár lánykához, és mondtam neki, hogy ez volt az első órám, és nem gondoltam volna, hogy lesz még jóga, ami tetszik nekem 🙂 , de mi ez az egész fejenállás-téma, mire jó ez? 🙂 Mondott is valamit, amire már nem emlékszem mi volt az, de eskü meggyőzött, és a következő órán már konkrétan úgy jött oda hozzám a fejenállás gyakorlásakor, hogy na, mi van? Gyerünk! Én meg hiába mondtam neki, hogy de én nem tudom, meg hagyjál, nekem sehol sem kényelmes, nem igazán érdekelte 😉 😀 és tartotta a kezét a magasban, hogy megtartson, ha eldőlnék, de közölte, hogy nosza!

Érdekes, hogy az összes “de én nem tudom, hogy kell” után milyen egyszerű is volt ez a hopp, amellyel elkapott engem az ékszíj a fejenállás gyakorlására. Természetesen barátok körbekérdezése, és aki jógázik, mindenki természetesen persze, hogy állok fejen, hát micsoda egy kérdés ez reakcióval válaszolt nekem, amivel már megint az én nem vagyok rendben csengő szólalt meg a fejemben (amiről tőle konkrétan még azt is hallottam, ahányszor rámutattam, hogy tán még megint ott jár 😉 , hogy ő nem ott jár, hanem neki az a kiindulópontja 😀 – ami amilyen vicces 😀 , annyira nem az igazából, és még fel is tűnt, hogy hm, tán csak nem pont ez köt minket össze tán…? 😉 😀 ), úgyhogy még jobban ráfeküdtem a témára, és napokig kutattam több nyelven is a miért jó a fejenállás, és bakker annyi, de ANNYI jóságot olvastam netszerte, hogy komolyan elhatároztam, hogy én olyan életet szeretnék, amelyben naponta szakítok időt pár perc fejenállásra, eskü tényleg! 🙂

Ez a poszt már olyan régóta van készen a fejemben, hogy azóta a kedvenc találataim netről már elérhetetlenek 🙂 és most komolyan gondolkozom azon, hogy rászánok még pár órát a nekem legjobban tetsző cikkek összefoglalására, de szerintem ezt most inkább elengedem 😉 , max. később kiegészítem, de elképesztő, hogy mennyi jóságot találtam mind a testi, mind a lelki (!) hatásaira, annyit, hogy eskü nem értem, hogy ez miért nem alapértelmezés abban a kultúrában, ahol én nőttem fel,

Fejenállásról persze nem lehet úgy beszélni, pláne nem Izraelből, hogy ne említeném meg a modern állam első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a híres képét a tel avivi tengerparton, ahogy éppen fejenállást végez, amiről talán sokan nem tudják, hogy ki készítette, ki tanította, ki segítette, vagy ki tudja mégis?

bg

Másik kérdés, hogy ki ismeri az olvasóim közül Móse Feldenkrais nevét, aki a róla elnevezett torna jógaszerű torna megalapítója és számomra meglepő módon még magyar wikije is van ám itt!

Ben Gurion miniszterelnök fejenállása pedig olyan ikonikussá vált, hogy több szobor is emlékének tiszteleg, ez például a legautentikusabb tengerparton Tel avivban:

bg

Mint az eredeti képen és a szobor képén is látható, Ben Gurion tenyértámasszal végezte a fejenállást, nem alkartámasszal, amit azért tartok lényegesnek kihangsúlyozni, mert ez a különbség nyitotta meg számomra is a megvalósítás kapuját: baráti és ismerősi körkérdésem során, hogy ki tud hogy áll a fejenállással a női önvédelmi központban volt tanáromat is megkérdeztem, amikor épp az éves utolsó órák valamelyikén akkor találkoztam vele, amikor ezen pörögtem, amire ő, alapvetően tae kwon dos múltú és edző önvédelmi tanár azt válaszolta, hogy hát a teljes fejenállás neki nem megy, ő csak azt tudja, hogy… és mivel a gyors és bonyolult magyarázatából válaszul tőlem csak egy mi vant tolmácsoló bamba arcot kapott 😀 , inkább megmutatta: pontosan ugyanezt a ben gurionos 🙂 tenyértámaszos fejenállásnak az előző stádiumát, amikor a lábak felhúzása nélkül a lábakat a felkarra helyezzük, amin én úgy meglepődtem, hogy ilyen pózt én még sosem láttam 🙂 , hogy nyomban ki is kellett próbálnom, és ahogy kipróbáltam, hirtelen elfogott az én képes vagyok bármire szele, hiszen megéreztem, hogy ó: hát ha már idáig eljut valaki, hogy a fején és a két tenyerén egyensúlyozva meg tudja tartani a testét, akkor onnantól már csak fel kell nyomnia a lábait a magasba! És az érzést gondolat, a gondolatot pedig tett követte, és egyszer csak fejenállás közben találtam magam hirtelen – Ben Gurion módra! 😀 Ennyi erővel már akár miniszterelnök is lehetnék, mondtam 😀 , és újabb kutatásba fogtam a tenyértámasz és az alkartámasz különbsége, előnye és hátránya között, és megértettem, hogy tenyértámasszal több a korrigálás lehetősége, a finomhangolás, ám a fejen is több a nyomás, értelemszerűen, hiszen az alkar nem tehermentesít annyit – ezért használja mindkét jógatanár alkartámasszal, de igazából úgy tűnt, hogy nem az a lényeg, és én pl. mindenképp tenyértámaszból találtam meg a magabiztos utam a fordított függőlegesig. 🙂

Most, hogy még ha nem is minden jógaórán, de szinte mindegyiken előkerül, a népes csoportból is összeállt egy kisebb kezdőbb kitartó csapat 😀 , akik óra után maradnak próbálkozni, és hirtelen azon kaptam magam, hogy én lettem a mindenki tanítója 🙂 , amire nem tudom elégszer idézni a docendo discimus mondást, hogy tanítva tanulunk, mert tényleg annyiszor mesélem el másoknak a nekem hogy sikerült módszert és nézem, hogy kinek miért nem megy, hogy azáltal megy nekem is egyre jobban – amihez talán az egyik legfontosabb tanulásom a folyamatból a félelmek elengedése, amihez muszáj hozzáfűznöm, hogy persze, hogy én is eldőltem párszor hátra, de ezért kell olyan helyen gyakorolni, amely elég puha, de elég kemény is ahhoz, hogy ne fulladjunk bele, de legyen elég hely is bármerre dőlve, amire a legjobb egy küzdőterem szőnyege vagy egy keményebb ágymatrac, hogy a klasszikus jógamatracról már ne is beszéljek, ugye, de egy megfelelő méretű párna is megteheti. Pont a hátradőlés miatti félelem miatt ajánlják sokan a falnál gyakorlást, amivel én nem biztos, hogy egyetértek, mert szerintem pont az a legnagyobb baj, hogy általában nem hangsúlyozzák eléggé azt, hogy nem dobni kell a lábakat lendületből, pláne nem alkartámasznál, mert akkor szinte biztos, hogy a lendület miatt továbblendül a láb és bukfenc lesz belőle, hanem ezzel szemben hasizomból felhúzni, ami alkartámasznál először is a lábak fejhez közelítésével lehet könnyíteni (hogy annál kevesebbet kell hasizomból emelni, minél hajlékonyabb valaki végül is…), de szerintem előbb tenyértámasszal kéne mindenkinek próbálkoznia, mert az segített engem is a fordított függőleges állapot megtalálására, amely már hívta a lábaim felemelését, és utána lehet ugyanezt alkartámasszal is produkálni, mert ha csak alkartámasszal próbálkozunk, pláne fal mellett, ahova nyugodtan lehet a lábakat dobálni, hiszen a fal úgyis megtart, akkor szerintem nem tanulja meg a tanuló a saját középvonalát érezni. Szerintem. Amihez sürgősen hozzá kell tennem, hogy azért a bukfencet, a gurulást, a hátgörbítést is előbb kéne tanítani szerintem, mint a fejenállást, mert azok ismerete nélkül érthető, a sokkal nagyobb félelem mindenki részéről.

Nagyon szeretném azt a vagy százötven okot idebiggyeszteni, amellyel találkoztam kutatásom során, hogy miért is jó a testi és lelki egészségnek a fejenállás, de ez nem most fog megtörténni, pedig sziporkáznak bennem az emlékek a más világnézettől kezdve az önbizalom növekedésén át a pillanatban élés a meditációval érvével együtt a vér fordított folyása miatt (amit valahogy most kedvem van megkérdőjelezni, hiszen ha csak a gravitáció irányába folyna a vérünk, akkor az nem vérkeringés lenne, hanem csak vércsorgás a szívből lefelé, hogy a szívnél feljebb lévő agyról már ne is beszéljünk, szóval ezt most így nem értem, de mindegy is 😀 tán erre rosszul emlékszem 😀 ) mindenféle testi jó hatásokig, amiket valahogy fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzek, mert érzem, hogy jó, mert az egész jógában nekem talán éppen az tetszik a legjobban, hogy amit éppen jónak érzek: azaz a befele figyelés végre! 🙂

Azért persze muszáj megjegyezni a mikor ne és a kinek ne pontokat is, amiket szintén nem nagyon fejtegetnék ki, de érdemes utánaolvasni, pl. nőknek a havi vérzéssel állítólag nem ajánlott – ami megint csak a gravitáció testünkre gyakorolt hatásának megkérdőjelezését éri csak el nálam, hogy miért, vajon akkor sosem folyna ki a kifolyandó vér? Valahogy nem hiszem, de nem vitatkozom okosakkal: oké, akkor majd nem. 🙂

Ezzel együtt éljen a fejenállás 🙂 – egyszerű és nagyszerű, csak rá kell érezni az ízére 🙂 , jógát mindenkinek (mindenkinek lehet, hiszen a jóga csak  max. nem mindent! 🙂 ) és fejenállást minden napra (vagy amikor csak lehet) ! 🙂 😀 🙂 🧘‍♂️🧘‍♀️❤😊

Szeretet-témák :)

2019. április 23. kedd

Az, hogy már milyen régóta hiszek – a Kowalsky meg a Vega zenekar bő évtizedes követése után – az őszinteség és a szeretet erejében, szerintem nem újdonság senkinek, aki meg engem követ. Szerintem a vonzás törvényét is eleget emlegettem már itt, de ha netán valakinek még nem, akkor itt az A titok című film erről pl.

Abban viszont már nem vagyok annyira biztos, hogy a szívizom edzéséről szóló elméletemről meséltem-e már, amely arról szól, hogy szerintem a szív is “csak” egy izom, átvitt értelemben (mert szó szerinti izomléte nem kérdéses… 🙂 ), és mint ilyen, azt is edzeni kell, ahogy egy ház előtt vagy garázsban álló autót is, mert elsorvad különben, márpedig hogy máshogy lehetne még a szeretetre edzeni, gyúrni, mint aktív szeretéssel?

Eme – vagy már két-két és fél éves – szívedzős 🙂 elméletemet még az előző lakásomba költözés időszakához kötném, konkrétan ehhez az élményemhez, amikor megvilágosodtam 😉 😀 , hogy egyszerűen az aktív szeretés a szeretet kifejezését jelenti csak, akár szóban (vagy írásban), akár a szeretet másik négy nyelvén az ötből, de nagyon haladóknak 🙂 akár gyakorlati kifejezés nélkül is mehet, egyszerűen csak a szeretetre összpontosítva. 🙂

Aztán jó pár hete, tán már (egy-két…) hónapja is, hogy eszembe jutott a már sokat emlegetett A muzsika hangja című régi, klasszikus film, és abból is az a jelenet, amikor vihar tör ki a kapitány házában alvásidőben, és a gyerekek mind egyesével a bébiszitterkedő Maria szobájában kötnek ki az ágyába bújva a vihartól félve, aki nyugtatásként nem csak a vihar miért és hogyanjáról mesél nekik, de persze éneklős filmnek megfelelően énekelni is kezd 😀 , méghozzá arról, hogy neki, amikor rossz kedve van, akkor csak a kedvenc dolgaira gondol, és máris jobb kedve lesz. 🙂 Ez eredeti nyelven így hangzik, magyarul meg így:

 

és azért szerepel itt ilyen jelentős terjedelemben 🙂 , mert pofátlanul fülbemászó és fülbe is ragadó dallama van 🙂 , amely azt eredményezte, pláne több nyelven is hallgatva, hogy a dallam a fülemben maradt, a szöveg viszont nyelvek között váltakozóan ugrált, néha ki-kihagyva, ám a dallam megkívánta az elfelejtett szövegrészek feltöltését is valamivel, és persze éljen a kreativitás: egy szóból kettő lett és egyre inkább a saját kedvenceimre váltva a film kedvenceit, elhatároztam, hogy teljesen átírom, csak az én kedvenceimmel, mivel amit én szeretek, azt én aztán tényleg nagyon szeretem! 😀

Ó, de egy izgalmas feladatot vállaltam magamra, és mostanában még Tigris is eszembe jut Micimackó csapatából 😀 , mintha most épp vele azonosulnék a legjobban a maxi szeretetével bizonyos dolgok iránt 😀 , amikor ő sem tudja, hogy mit szeret, de bármit kínálnak neki, rávágja, hogy igen, pont azt, de aztán sokszor azt inkább mégsem, miután kipróbálja – na, hát pont ilyen vagyok én is sok mindenben 😀 , pláne a maxi imádással! 😀

És csak gyűltek-gyűltek az én olyan kedvenc dolgaim, amelyek nekem tényleg mindig maxi boldogságot okoznak, még akkor is, ha csak eszembe jutnak, de méghozzá odáig, hogy nem csak eme dal méretét töltötték  meg, hanem már lassan kétszer annyit is, annyira, hogy elhatároztam, hogy letöltöm-átszerkesztem zeneileg hosszabbra és visszatöltöm az én szövegemmel, ameddig még nem is jutottam el, de már ha csak rá is gondolok, mindig mosolyoghatnékom van 😀 (és benne van ám a blogom is! 😀 ), és most nem akarom előre lelőni a poént, csak a refrénét árulom el előre az én verziómban:

Hogyha álmos vagy ha nyűgös,

Test vagy lélek fáj,

A kedvenceimre gondolok én,

És minden olyan más, oly’ más!

Hihetetlen, hogy már pavlovi reflexként működik nálam, ha feltűnik nekem, hogy görbül lefele a szám valamiért vagy csak nem kunkorodik magától fel eléggé 🙂 és rákérdezek magamnál, hogy mégis mi a bajom: álmos vagy nyűgös 🙂 és már szól is a dallam a fejemben, és eskü mindig mosolyra húzódik a szám, mert csupa én kedvenceim – és nekem csakis maxi kedvenceim vannak, maxi imádósak! 😀 – vannak az én dalomban! Régóta – jó pár hete-hónapja – mesélgetem körülöttem ezt mindenkinek azzal, hogy tulajdonképpen MINDENKINEK meg kéne csinálnia a saját verzióját a saját kedvenceivel – az én refrénverzióm szabadon felhasználható 😀 – , és ez tényleg varázsdal: működik!!! 🙂 ❤ ❤ ❤ 😀

És ez még mindig nem minden! 🙂

A blog eredeti címe az volt, hogy Négyes szeretmantra (C) (R) 🙂 feltalálása 🙂 , de rájöttem, hogy kell ez a sok szeretetelőzmény, ha már ilyen ritkán írok 😦 🙂 , ez pedig egy új elméletem, juhú! 🙂 Alapvetően hiszek a mantrákban, az önszuggeszcióban, régebb óta, mint hogy ma voltam látogatóban egy nem túl régen megismert, 99 éves (!) magyar néninél, Vali néninél itt, Jeruzsálemben, aki anélkül mesélt nekem az ő önszuggeszcióban való hitéről, hogy én bármit mondtam volna az enyémről, méghozzá ő Auschwitzról mesélt nekem, hogy ő ott találta ki, hogy miféle ételeket képzelt el magának az éhségbe, és ez segítette túlélni… Szerintem nem is tudja, hogy mennyire értettem, miről beszélt…

A szívizom edzéséről a vonzás törvénye alapján és az én kedvenceim önszuggeszciója után úgy született meg ez a legújabb “kapaszkodó” elméletem, mantrám, hogy persze, hogy beszélek ezekről a dolgokról a körülöttem lévő embereknek, barátaimnak, ismerőseimnek, bárkinek 🙂 , és egyszer csak egy szeretetteljes beszélgetés során bukkant fel bennem az az érzés az állandó önreflexióm alatt, hogy – vigyázat: kőkemény agyalás következik megint! 😀 (ne mondja senki, hogy nem szóltam! 😀 ) – nem csak az a jó érzés, hogy szeretet érzek, hanem ezt akár kimondva vagy másként kifejezve még magát ezt az érzést is szerethetem és azt is kifejezhetem, azaz pl. így: szeretek valamit vagy valakit (1.) és kifejezhetem azt is, hogy szeretem magát azt az érzést is, hogy szeretem azt a valamit vagy valakit (2.). Na már most ha szeretetem tárgya mondjuk egy emberi élőlény 🙂 (ó, je, mennyivel jobban éri meg embert szeretni, mint más élőlényt vagy pláne tárgyat! 😀 ) , akiről tudom vagy sejtem vagy tudatosítani akarom magamban (!), hogy ő is szeret engem, akkor így lesz négyes a szeretetmantrám 😀 , mert így folytatódik mindez visszatükrözve a másik emberre is: te szeretsz engem (3.) és én szeretem, hogy te szeretsz engem (4.). Olyan egyszerű és nagyszerű és azonnali lélekfeltöltő! 🙂 Próbálja csak ki bárki bárkivel! 🙂 ❤ ❤ ❤

Ugye, mennyivel jobban megéri embereket szeretni (netán más élőlényeket.. 😉 ), mint tárgyakat vagy fogalmakat, amelyekről igencsak nagy fantázia szükséges, hogy meggyőzzük magunkat, hogy a tárgyak is viszontszeretnek minket…? 😀 😀 😀

Az első posztolásomból még ki is felejtettem (de egy kis pilates nyugi eszembe juttatta, hogy ez is idevaló 🙂 ) azt a legeslegújabb felfedezésem a témában, amely inkább kihívásnak tekinthető számomra, és ajánlom mindenki másnak is: a “szívizom metaforikus edzése” 🙂 és a vonzás törvénye ötvözéséből született meg az a szándékom, hogy azután, hogy minden érzésemet kifejezem (“Amit érzel, mondd ki még ma, amit megtehetsz csináld!” – Kowáék tán tőlem leggyakrabban idézett pár sora óta meg pláne tudatosan is! 😀 ), újabb szintlépés az arra koncentrálás, hogy csak a pozitív érzelmeimet fejezzem ki, amelynek előfeltétele és előprojektje a minden helyzetben szerethető pont találása. ❤ 🙂 Hihetetlen, hogy mennyire működik ez is, és milyen izgalmas egy kihívás, komolyan! 🙂 Tényleg ajánlom mindenkinek! 🙂

Hogy is maradhatna ki legújabb “szeretetedzőm” 😉 említése így most már lassan fél év megszelidítősdi után 😉 , akinek nem csak ezt a legutóbbi elméletemet köszönhetem abból a szempontból, hogy éppen egy nincs kedve, de kötelező programra indulva kerestem használható útravalót neki, és úgy született meg a kéretlen, ám tán mégis csak hasznos tanácsom, hogy keressen benne valami szerethetőt, de ráadásul még a “négyes szeretetmantra” ©®🙂 megszületése is neki köszönhető, egy szeretetteljes közös filozofálásunk során a szeretetről 🙂 – annak ellenére, hogy az előzővel ellentétben ő nem is filozófus, ám mégis f-fel kezdődő végzettségű 😀 , amit minden kedves olvasóm szintén f-fel kezdődő fantáziájára bízok, de csak hogy ne legyen olyan unalmas ez az olvasmány 😀 , találgatni, bar kochbázni, rákérdezni ér! 😉 😀 ❤ (nem, nem fodrász 😀 )

Ezzel kívánok boldog tavaszt mindenkinek: itt kovásztalan pészách, ott húsvét, itt kenyértelenség, ott hústalanság, csak a tavasz egységes mindenfelé, meg a vele hozott szeretethullám 🙂 , amit a mi széderestünkön utolsó vacsoráló szeretetszónok is 😀 hirdetett 😀 , éljen a napsütés – azt pl. pont a tavaszi normalitásban szeretem! 😀

❤ ❤ ❤

Pre-Midburn jóga-zumba-touch! :)

2018. május 13. vasárnap

Igen, holnap kezdődik a Midburn, és az izgalom a tetőfokára hág, idén ráadásul az új, különös kihívások miatt némi aggodalommal és azok segédérzelmeivel kísérve (harag, szomorúság, csalódottság, pláne a folyamatos boldogságon dolgozás miatt a sokezredik remény-csalódás hullámvasúttal fűszerezve…), hiába engedtem el lassan már egy hete a rajtam marad egy plusz jegy = ablakon kidobott pénz, vagy stílusosabban akkor már a tűzbe dobhatnám, és kellett is hozzá a jóga még múlt héten, hogy az ellazulás belőlem csak a görcsöt szabadítsa fel a szememen megállíthatlanul kifolyó megnyilvánulásban, mert persze de jó ellazulni kicsit, ám rögtön jönnek a gondolatok, a tíz elv és abból is a radikális felelősségvállalás, hiszen ha jó nekem ez a nyugi, akkor miért nem gyakorlom rendszeresen, miért nem ápolom magam, figyelek magamra, azaz gyors önostorozás, meg sima szomorúság, hogy miért nem mondja nekem senki, hogy nyugi, minden rendben lesz, van, miért nem kapok egy baráti ölelést senkitől sem, és már el is határozom, hogy elkapom a végén a napsugárarcú 😉 jógatanárnénit egy jó szóért, ölelésért, ám hosszú a sor, neki meg szűkös az ideje – 6-tól huszon-harmincéves  gyerekei-unokái körül 😉 – és csak a parkolóban kocsiba szállás előtt jut nekem belőle úgy kb. 27.5 másodperc, úgyhogy bőven jutott még anyukámnak is a telefonbasírandóm, aki hej, de csuhaj, hogy pont otthon is volt, rám is ért és meg is ölelgetett a telefonon át 😉 ❤ , de pláne hagyta, hogy kinyafizzam magam, és megvárta, míg magamtól mondom ki, hogy nincs az a pénz, ami ilyen görcsöt érne meg, vagyis kit érdekel, ha rám marad a plusz jegyem, ez csak anyagi para, és pont én írtam a van-e elég Jeruból kocsitlanul sivatagba vágyó, hogy kisbuszt szervezzek posztom azzal a szinte csak keresők posztjaival telelévő telekocsi csoportban, hogy lehetek bármennyire is csóró és/vagy csak spúr, azért azt éppen a túlköltekezős exem mellett tanultam meg, hogy hálás vagyok a pénzzel megoldható problémákért – és ezzel akkor a fuvartalálást, most meg a plusz jegyparámat engedtem el… (Na, ezt a mondatot elemezze nyelvtanilag, aki bevállalós! 😀 ).

Mindama már háromnapos elengedési esemény ellenére is azért persze figyelemmel kísértem a jegy adok-veszek csoport történéseit, sőt, reagáltam is, csak már görcs és kényszer nélkül, de így is túl fárasztó volt ez az állandó oké, van vevő öröm, majd rögtön bakker, ez is eltűnt/meggondolta magát, ám hála Istennek, hogy elmentem zumbázni, ráadásul a házam hátsó udvarában kb. 🙂 , és szerintem már írtam korábban is, hogy szinte minden új zumbatanárnhoz kapcsolódik nekem egy dal, egy számomra új, vagy régen hallott, de zumbán kedvenccé vált nóta, és ez most még azért is lett extrább, mert ez a mostani dal vmikor belemászott a fülembe, és fel-felidéződött hetek óta, ám nem tálaltam, mert nem tudtam, ki adja elő, címét vagy vmit, most viszont óra után szólalt meg pont ez a muzsika, én meg előkaptam a varázsketyerém 😉 dalfelismerő alkalmazását, és most először nyűgözött le, hogy még szöveget is kapásból mutatott, amely láttán csak még jobban lenyűgöződtem, hogy wow, mennyire nekem, rólam szól, úgyhogy muszáj volt mit kell még vennemn készülődés helyett ezt most gyorsan posztolnom, úgyhogy íme (elég vicceske kis filmecskével 😉 ) :

Táncolós – tán rajongói – változatban meg:

És angolul nem értőknek csak rövid összefoglalás a szöveg lényegéről: nekem nem kell pénz ahhoz, hogy szórakozzak, amíg táncolhatok – mondom ezt én a nem olcsó sivatagi móka idei tán duplázásánál épp…

Apropó dal: ki nem hallott még róla, hogy Izrael nyerte éjjel az Eurovíziós dalfesztivált azzal a vicces/fura/12egytucat elektronikus dallal, amire én előbb figyeltem fel és mutogattam magyar barátnőknek, hogy hehe, erre most ez nyert, aminek két jó üzenete van tán csak: tán pozitív politika Izraelt nyerni hagyni + az anorexiás világsztárok után tán kevesebb étkezési és önértékelési zavaros tinilány lesz – vagy ki tudja, pláne ha nem esnének át a túloldalra sem, ekkora méretűre vágyva, de tessék, csirketáncol (kacsatánc után 😉 ) az ország, pláne Jeruzsálem nap csuhajja miatt, így eredeti klip:

Itt meg az Eurovíziós élő (haha!) előadásában a döntőben:

És akkor már persze tessék a magyar versenyző is, bátor stílusválasztással:

Ez meg az élő előadása:

És tulajdonképpen akár még meg is lehet vele barátkozni… 🙂

Én pedig remélem, holnap már igaz is lesz:

31880890_10155586964394226_1816851439146762240_n

A sivatagi nem fesztivál :) tíz elve

2018. május 10. csütörtök

Lassan egy hónappal ezelőtt kezdtem ezt a posztot írni, a befejezésére várva, amely végre elkészült 🙂 , de már így is mennyi mindent nem posztoltam emiatt, meddig húztam (pl. drága Magdus nénim április 25-i születésnapján át, aki idén már 103 éves lenne, áldásilag meg mi ugye 120 évet szoktunk kívánni, tehát akár még élhetne is, és tán él is még, csak egy másik világban, a másvilágon, vagy tán épp a két világ közt megrekedve, körülöttem lengve… 😉 Apu meg azt hitte, simán csak elfelejtettem – hát nem, sőt…!), mert gondoltam, hogy előbb ezt, de most már aztán tényleg nosza:

Uncsi éjszakai műszak, de találtam magamnak izgit 🙂 : az egyik új kollégámról ma (=már lassan egy hónapja…) derült ki számomra, hogy nem csak tudja, mi az a Midburn, de vagy négyszer is volt két évvel ezelőttig, és büszkén vágta rá, hogy fesztivál, amit én kikértem a burn rendezvények nevében. Miért? Mert éppen a tíz elv (főleg egy része, de pláne összességében) tesz különbséget a fesztivál és a burn között. Négyszer volt, tudatmódosítókkal bulizni, de a tíz elvről még sosem hallott, meséli nevetve. Részemről a döbbenet, a szomorúság, a csalódottság és a harag váltakozó arányú, de igencsak radikálisan, maximális mértéke váltakozik, azzal a kérdéssel fűszerezve, hogy ez vajon hogy lehetséges. Négy év Midburn, még ha mind a négyszer free camper is, azaz tábor nélkül, akár full egyedül, akár senkivel sem beszélve és semmiről sem informálódva, akkor is: ez kinek a felelőssége…?

Mindegy is, előugrik belőlem a pedagógus, az óvó néni 😉 , a leendő “keringő felügyelő” 🙂 , és elkezdem neki magyarázni, firkálni, rajzolni, a lenti képig. Nem tudok rajzolni. De docendo discimus=tanítva tanulunk, és hálás vagyok neki, hogy általa, a miatta fejtörésem miatt én is mélyebbről ismertem most meg a tíz elvet. Sok szeretettel, szabadon felhasználható! 🙂 Saját értelmezésem persze. 🙂 Köszönöm OCD, neked is hálás vagyok, hogy ilyen leegyszerűsítve látom a dolgokat! 🙂 (nem, nem vagyok pszichiátriai esetként tényleg kényszeres, de hogy hajlamom van rá, az biztos, erre pedig az a legnagyobb bizonyíték, mármint arra, hogy nincs igazi kényszerbetegségem, hogy általában eléggé gond nélkül el tudom engedni bármilyen kényszeres vágyam, még ha néha nehezen is, de akkor is el tudom. 🙂 )

És akkor tessék kérem, végül mind a tizet körbe rendezve, hiszen nincs sorrendjük, pláne nem fontosságilag, és egymáshoz való viszonyuk éppen a körben egyenlítődik ki középről nézve:

20180414_052424Oké, tán kötelező jelmagyarázat, pláne, hogy tényleg nem tudok rajzolni, akkor legalább hadd mondjam el, hogy mi mi akart lenni – tetszőleges sorrendben, fentről kezdve, olyan 12-1 óra tájt az óra járásával megegyező irányban:

  1. $ áthúzva = nonprofit és kereskedelemmentesség, hiszen ugye csak jeget lehet venni, semmi mást bent + sem a rendezvényt nem ér reklámozni, sem a rendezvényen bármit is reklámozni, akár tábort, akár tábor szolgáltatását is, sőt, reklámpólóban sem ér lenni, még csak logósan sem, nem hogy feliratosan
  2. ajándék = gifting = az ajándékozás értéke (a nem vehető semmi mellett, de fontos kihangsúlyozni, hogy ez nem bartel üzlet, hogy adok, ha adsz vagy adok, mert adsz, vagy adj, mert adok, hanem a feltétel nélküli ajándékozás tiszta jó indulatból, hátsó szándék vagy elvárás nélkül)
  3. emberek körben állnak egymás kezét fogva = közösségi aktivitás, mi együtt egy közösséget alkotunk, olyan emberek közösségét, akik eme tíz elv szerint élnek (évente egy hetet a sivatagban, más, kisebb burner eseményeken, és amúgy a hétköznapi életünk során is)
  4. nagy hátizsákos ember (és nem pingvin, ahogy valaki egyszer rávágta 😉 ) = önfenntartás, maxi felelősségvállalás mindenkinek magáért a közösségen belül (azaz hiába közösség és hiába ajándékozós elv, de ne úgy gyere, hogy majd más úgyis kisegít, miközben túl sem kell pánikolni, ha mondjuk valamit otthon felejtettél, tizenezer ember között még a sivatagban sem fog senki éhen halni pl… 😉 )
  5. az egy Izrael térkép akart lenni 🙂 = polgári felelősségvállalás és a rendezvényt befogadó ország törvényeinek betartása is (lásd droghasználat vagy meztelenkedés téma pl., amiket pl. az izraeli törvények tiltanak…), azaz oda-vissza országviszony: mi betartjuk az ország törvényeit a rendezvény alatt, de hatni is akarunk eme tíz elvvel az egész államra.
  6. dávidcsillag-kereszt-félhold-tolókocsis-hímnős jel-felnőtt és gyerek együtt körben = radikális MINDENKI befogadása, maxi mindenki elfogadás
  7. áthúzott lábnyom = leave no trace = ne hagyj ökológiai lábnyomot, környezetvédelem, sőt, jobb állapotban hagyása a helynek, mint ahogy igénybe vettük
  8. cica 🙂 (pedig pandát akartam, de azt meg aztán pláne nem tudok rajzolni 😉 😀 ) = radikális önkifejezés (akár cicának, akár pandának  öltözve is pl… 😉 Hogy a tütüszoknyás felsővezető szakállas férfikról már ne is beszéljünk: ez az a hely, ahol tényleg tényleg mindenki azt vesz fel, amit csak akar, még az átlag jeruzsálemi igénytelenség 😉 jelenségén is túl… 🙂 )
  9. itt és most jelek (óra nyíllal és felkiáltójellel)= a pillanat megélésének fontossága (vs. most előbb körülnézek, aztán majd visszajövök: haha 😀 , ott olyan nincs, nincs visszamenés, minden folyamatosan változik, legközelebb már nem is biztos, hogy ott lesz, vagy mások lesznek ott. Döntsd el mindig az adott pillanatban, hogy kell valami vagy nem)
  10. és két emberke egy puzzle-t rak össze = aktív részvétel, effektív csinálás (vs. passzív részvétel csak néző vagy hallgatóként, a színpad széléről bekukucskálás, vagy az előbb írt “előbb csak körülnézek” hozzáállás…)

Nu, rajzművész vagyok-e én…? 😀

De főleg megértette-e már végre mindenki, hogy miért nem fesztivál ez?

  • Mert a fesztiválokon szabadon lehet bent ezt-azt vásárolni, itt viszont nem.
  • Mert a fesztiválokon előadók vannak, a résztvevők meg passzív résztvevői az eseménynek, míg burn rendezvényeken a résztvevő közösség közösen szervez, rendez, épít mindent, aztán élvezi, azaz az aktív részvétel elv.
  • Ezen kívül azért sem, mert a fesztiválokra lehet a nyitás napján, sőt, akár utána is jegyet venni, sőt, akár napijegyet is, itt viszont nem, hiszen ez egy fél éves-éves tervezésű-szervezésű-építésű esemény, és  csak évente két-három alkalommal van jegyeladás feliratkozás és sorsolás alapján (utána egymástól lehet venni-egymásnak eladni, de azt is tilos az eredeti vásárlási ártól különböző áron eladni vagy venni, pontosan a kereskedelemmentesség elve alapján, hogy ne lehessen jegyekkel üzérkedni)

Aztán persze nem hagyott nyugodni, hogy ha már körben áll mind a tíz, és egyes elveket amúgy is csak más elvekkel lehet a legjobban magyarázni, akkor mi lenne, ha megnézném az összes elv mindegyik másikhoz fűződő viszonyát, hogy vajon ők egymással milyen viszonyban vannak – és sikerült bakker példát találnom minden, de MINDEN összeköttetésre, ami olyan sok (tíz az n-ediken…? 😉 Ja, nem: F. Pál megoldotta a számomra már túl nagy kihívásnak tűnő matekfeladatot 😀 , és meg is osztotta velem: “nem annyira sok, 10*9/2 = 45” – ja, tényleg! 🙂 Köszi! 🙂 ♡ ) blabla, hogy még mindig gép nékül egy ujjal telefonon tuti nem fogom bepötyögni, hiszen eddig sem kis kihívás ;), viszont szóban bármikor szívesen mesélek bárkinek. 🙂 Milyen szép lett már, nem, szinte háromdimenziós, nem? 🙂

20180508_191317

És máris életre kelt, még posztolás előtt, amikor meséltem és mutattam is valakinek ezt, valaki, akivel idén vszeg együtt fogunk jövő héten (!!! 😀 ) leutazni a sivatagba az idei mese élményanyaggyűjtéséhez 😉 , “lenyűgöződött” 🙂 és megkérdezte, hogy csinálok-e ebből én is valami művészeti installációt, ahogy olyan sokan mások, hiszen ez alapvetően egy művészeti rendezvény, és én először egészen meghökkentem a kérdésén, hogy még hogy én kiállítani valamit 13 000 ember elé egy művészeti rendezvényen, hahaha 😀 , itt biztos valami félreértés van, hiszen nekem semmiféle művészi érzékem sincs, ő meg jól kinevetett 🙂 , majd amikor lassan meggyőzött arról, hogy tényleg komolyan kérdezte, akkor meg egészen meghatódtam, hogy te jó ég, valaki tényleg látja bennem a művészt, annak ellenére, hogy úgy nőttem fel otthon, hogy hát neked kislányom a művészetekhez semmi tehetséged (önbeteljesítő jóslat, helló…), aztán három év egy bölcsészből színművésszé váló ember mellett, aki nem tudta megállni, hogy ne rajtam taposva váljon művésszé, engem antiművész ellenpéldának kikiáltva (önbeteljesítő jóslat#2), és ugye az egy éves itteni főiskolai óvodai gyakorlatom a gyerekeket is folyton leoltó, és naná, hogy belém is csak újra és újra rúgó (“ez nem elég jó, selejt!” – gyereknek is, nekem is…) óvónővel (#3) hej, mi minden művésziséget és kreativitást fedeztem már fel magamban, amint ezektől a káros elemektől megszabadultam és felszabadultam 🙂 és helyette a burn művészeti közösségben töltöm szinte minden szabad energiám, és lám, ez a fiú meglátása is csak azt bizonyítja, hogy nem véletlenül és nem is hiába! 🙂 😀

És hogy lesz-e ebből bármi több, mint ilyen firka egy cetlin? Majd később kiderül… 😉 Tán nem idén, mondta ő…

Hétfőn kezdődik!!! 🙂 A harmadik mese a Nap, a Homok és a Szél birodalmában! 🙂 Midburn 2018, csuhajja! 🙂 Avagy ahogy mifelénk mondják: see you in the dust! 🙂 Vagy in dust we trust! 🙂 ♡♡♡ 🙂

Nem is olyan új, mégis a legújabb kutatási-agyalási témám, 18+ kategóriában… ;)

2018. március 6. kedd

Az előző posztom megírása közben merült fel bennem, pontosabban a fogyasztható felfedezésem 🙂 megosztása közben Kingának, hogy új kutatási témám az ízlelés(-látás-szaglás) és a szexuális vágy kapcsolatát, amely már elég rég feltűnt, és mivel csak egyre tudatosabb vagyok 🙂 , lám, nem hogy elhagyna az érzés, de csak egyre erősödik: bizonyos ételeket vagy inkább ennivalókat olyan szinten szeretek, hogy korábban csak az íze, aztán a látványa, sőt, aztán már az illata is, most meg már csak a gondolata is konkrétan szexuális vágyat ébresztett bennem, kezdve a hagyma-fokhagyma íz-, majd illatélmény, és kiegészülve persze a csoki látvány-, sőt, gondolatélményével is.

És hogy a kakaó millió éve afrodiziákum? Tudom, de én nem erről beszélek, hanem hogy egy étel szeretete – ahogy egy emberé is persze – milyen jó már, ha olyan mértéket vesz, hogy abból születik meg a szexuális vágy, nem pedig a mondjuk alapvetően is túlzottan kordában tartott hormonszükségletem talál kiutat pont evés, vagy netán csak kajalátási, -szaglási, sőt, már csak -gondolási lehetőségekben, mert ez nem az (remélem… 😉 :D). Egyszerűen csak a puszta őszinte szeretet legamagasabb szintje, a szexualitás. Wow! 🙂 Csodálatos emberi lény, pláne, ha túlérzékeny vörös, aki minden érzést ezerszer erősebben él meg, mint bárki más, ha nem milliószor! 😀

Kinek van még hasonló tapasztalata? Netán olvasnivalója a témáról, akár tudományos, akár bulvár szinten? Vagy megint én találom fel a spanyolviaszt? 🙂

Üvegelefánt vastag bőrrel

2018. február 4. vasárnap

Ez a mai megállapításom magamról, kiegészítve Slomó színes napernyő legújabb képét,

aminek amúgy megtaláltam az izraeli párját, ami magyarul még viccesebben hangzik: szőlőember, netán fürtember, hiszen ha valaki olyan sok mindenhez ért, annyira sokszínű, mint mondjuk egy színes napernyő (Slomó szerint pl… 🙂 ), akkor a sokfélesége akár szőlőszemekhez is lehet hasonlatos, erről szól az izraeli kifejezés, איש אשקולות [is eskolot].

Na de most hogy lett mindebből elefánt? Úgy, hogy az elefánt a porcelánboltban cimkém olyan kiskorom óta az enyém volt, hogy az már nem is csoda, hogy önbeteljesítő jóslatként be is vált, hogy tényleg olyan trampli is legyek (nem véletlenül ragaszkodom az első telefonom óta a törés-ütés-karcolás- és minden egyéb védelemhez, legalább védőtokként…), és persze a legutóbbi exem egészen gyufát dobáló kislányhoz is hasonlított (aki aztán meglepődik, ha tüzet okoz…), amire én mondjuk megmondtam neki, hogy lehet, hogy én dobálom a gyufákat, de ő viszont olajos mező, hogy mindenhol robban, miközben lehetne akár sima víz vagy sivatag is, de aztán kiegyeztünk a sün formában, ami amúgy szerintem minden emberpárra igaz, hogy ahogy a sünök is kétharmad részben tüskések és egyharmad részben viszont nem, nekünk kell igyekeznünk, hogy megtaláljuk azt az egyharmad-egyharmad részünket, ahol meg tudjuk ölelni egymást.

Ma viszont arra a paradoxonra találtam így választ, hogy hogy lehet valaki egyszerre überérzékeny és érzéketlen is – hát ennyire különleges vagyok én! 😀 -, pontosan így, hogy ha nem csak elefánt a porcelánboltban, de még ő maga is porcelánból, sőt, a még törékenyebb vékony üvegből van. A vastag bőr persze ellenetmond a törékenységének, ám mivel a mondás úgy szól, hogy van-e elég bőr a képén, ami rögtön összefügg a szégyennel, amiben én ugye azóta nem hiszek, hogy kellőképp megismertem Feldmár András szégyenről alkotott elméleteit, csak ezért tulajdonítok saját magamnak elég vastag bőrt a saját – elefántos, üvegelefántos – képemre, mert hogy emiatt ugyebár nem szégyellem mégsem magam még amiatt sem, hogy micsoda egy elefánt voltam ma a teljesen jogosan kemény kritikát kapott tárlatvezetésemen.

Na de mitől épít az építő kritika, és mi teszi azt az emberrel, hogy csak a rosszat hallja meg, sőt, szinte szomjazza és árgus szemekkel figyeli? Tán csak nem a túl sok gyerekkori megszégyenítés (ha már most megint olvasgattam egy kis Feldmárt… 🙂 ) okozta béka hátsója alatt lévő önbizalom…? Ki tudja… De rég agyaltam már itt… 🙂

Nosce te ipsum – Ismerd meg önmagad!


%d blogger ezt szereti: