16. napja dúl már a háború, ám nem csak ezért lehet megsérülni

Igen, van ám az akármilyen hétköznapi baleset is, hogy a munkahelyi balesetekről már ne is beszéljek.

Szóval tényleg visszatértem múlt kedden dolgozni az oviba, minden józan logikám vagy belső érzésem ellenére is, mégis örülhetek, hogy más izraeli helyekkel ellentétben Jeruzsálem tényleg egész nyugis, azóta nem is volt több légiriadó, hogy lassan egy hete írtam volna. Kedd, szerda, csütörtök, péntek: négy nap hajnalok hajnalán kelős munka, ami alapból eléggé kikészít engem, pláne, ha nem készülök rá előtte este tíztől alvással, meg délutáni sziesztával kiegészítve, ám most újabb kényszerpihenőt kaptam, ugyanis bár a péntek alapból is fél nap csak, a nap maradék részét kórházban töltöttem a sürgősségin, aminek köszönhetően most nyertem még pár szabadnapot kipihenni a mókuskerékbe visszaszállást.

A tevékenység tényleg segít elterelni a traumát átélő ember figyelmét a bajáról, pláne, ha nem érzi a saját bőrén, értem ez alatt azt, hogy onnantól kezdve, hogy visszatértem a struccpolitikámhoz, én már tényleg majdnem is felejtettem, hogy háború van, legalább is nincs a napi tudatomban, ahogy szerintem a legtöbb jeruzsálemi is tényleg visszaállt a normális kerékvágásába. Mondjuk zumba még mindig nincs, az autós forgalom kb. a tíz százaléka a megszokottnak, ami kellemes, munkába menet és onnan jövet, kicsit nyári szünet érzést ad.

A pénteki munkabalesetem így magában egy újabb fogalkoznivalóm, ha már a háborúra ráuntunk… Szép kis kékes lila monokli van épp a bal szemem alatt, ő azt mondta, hogy persze, fogjam csak rá nyugodtan, vagy mondjam a szokásosat, hogy leestem a lépcsőn, meg hogy héberülül elemlámpának hívják, hogy lefejeltem tán 😀 , de igazából ennél sokkal unalmasabb és prózaibb, sőt, unalmasan átlagos balesetet szenvedtem munka közben, amit mindenki megért, akinek ült már kiseded az ölében.

A pénteki napom amúgy is elég kihívásosan kezdődött, mert egyrészt már negyedik napja a sötét éjszakába kelek (tudom, mindjárt óraátállítás, a hónap végén!), ezért a zombizmusom is exponenciálisan növekedett, de ráadásul először riasztó hangja szelte meg a csendet az oviba menet biciklin, de nem voltam benne biztos, hogy ez most légiriadó vagy sem, mert alig volt valaki körülöttem, és nem pont olyan hangja volt, mint a légiriadónak, de nagyon hasonló, aztán jött egy nő bedugott füllel szembe velem, tőle kérdeztem, hogy ez most mi, de ő csak rámutatott a mellettünk lévő épületre, hogy ennek folytom szól a riasztója. Oké, háborús reflexek…

Ezután egyszer csak nem ment tovább a bringám, és nem értettem, hogy miért: a fékpofája bekapta a szoknyám hátulját, és nem bírtam úgy kivenni belőle, hogy ne tépje szét a szoknyámat, már majdnem ott helyben szétszedtem a biciklimet, úton a munkába, de végül megkértem két markos legényt, akik szembe jöttek, hogy segítsenek már kivenni úgy, hogy ne tépjük szét a szoknyát, ha lehet… Együttes erővel szerencsére sikerült, hál’Istennek, többé-kevésbé egészben kiszedni, de már ez a két hajnali kalandom megalapozta, hogy óvakodjak az egész naptól, mert mi jött még csak eztán…!

Van azért a mi ovinkban néhány csillagunk 🙂 , ahogy mi hívjuk őket, akikre sokszoran több figyelem kell, mint más gyerekekre, és bár egyesével mind kisangyal, csoportosan, de akár párosával is képesek szétszedni az egész óvodát, naná 🙂 , így kitaláltuk, hogy megpróbáljuk szétválasztani őket, és felnőtt felelősöket adni mindegyikhez, szerintem ez egész jól is működik. Alapból az összes gyerek ki van kissé kelve magából, vagy egy hónapot nem voltak az ünnepek miatt, ugye, aztán a háború meg kit hogy ér, kinek nincs otthon az apja, mert épp seregben, vagy kinek mennyire érintett a családja, vagy csak aggódósak a szülei, az lejön a gyerekeken is rögtön. Szóval én pont megkaptam azt a legfiatalabb, még nincs is négyéves kiscsillagot, akit már a tavalyi tanévben is megismerhettem, és már akkor is felmerült, hogy tán személyes felügyelő kéne neki, annyira nehezen való közösségbe, de van abban is igazság, hogy bár mi csak 25-en vagy 28-an vagyunk, nem 30-40-en, mint más ovikban, egy alapból zavart gyereknek már három ember vagy gyerek is sok tud lenni érzelmileg, és én kifejzetten szeretek vele is kettesben lenni, aztán még csapódott hozzánk egy másik csillagunk is, aki meg szinte csak annak a kolleganőmnek hajlandó engedelmeskedni, aki a háború óta nem volt még dolgozni, mert ő inkább otthon marad a két gyerekével, pláne, hogy a férje neki is bevonult, hiába járnak hozzánk a gyerekei. Talán ő anyagilag is jobban megengedheti magának, hogy ne dolgozzon, vagy csak nálam parásabb, ki tudja.

Tehát a két kis csillaggal telt a péntenki napom, egész jól, cukiságosan 🙂 , egészen a foglalkozás előtti rendrakásig, amikor mindkét csillag kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, ilyenkor meg lehet őket futtatni az üres udvaron pl., de a kolleganőm szerint elég csak a kicsit, a nagyobbik csillaglányt be lehet fogni rendet rakni, olyan ügyesen szokott segíteni. A kicsi meg láttam, ahogy megnyugodott az udvar csöndjében, de viszonylag hamar mondta, hogy éhes, mire mondtam neki, hogy akkor segítsünk rendet rakni, hogy mihamarabb ehessünk, és ő szívesen is jött vissza a csoportba, megígérte, hogy szépen fog énekleni, imádkozni, hogy minél gyorsabban ehessünk.

Szombatváró foglalkozás persze péntek lévén, a majdnem négyéves ficánka meg nem bír figyelni a foglalkozás alatt mellettem, úgyhogy az ölembe vettem egy pár rászólás után, hogy legalább a másik mellette ülőjét ne zavarja, és örült is a kiemelt figyelemnek, így együtt folytattuk az éneklő imádkozást, amikor egyszer csak kisbabás ficánkolásában tiszta erőből a fejét az én arccsontomba vágta, de úgy, hogy szó szerint csillagokat láttam a fájdalomtól, és mivel imaéneklés közben voltunk, nem akartam zavarni az üvöltő fájdalmammal, így csak nyeltem a könnyeimet, a gyermeket meg visszatettem az ölemből a mellettem lévő székre, mert megijedtem a saját fájdalmam szélsőségességétől, hogy azzal tán összeroppantom…

A kis cukikának meg sem kottyant, persze, mert háttal ült nekem, és tökre nem mindegy, hogy a fej melyik része a másik fejének melyik részével találkozik, szóval neki szerintem fel sem tűnt, hogy ki sem bírom nyitni a szemem az iszonyatos fájdalomtól… Mindez a foglalkozás végén történt, vagy legalább is én onnantól kezdve se hall, se lát dömötör lettem, mert megállt a tér és az idő, annyira fájt az arcom, utána meg mentünk rögtön reggelizni, én meg pont úgy, ahogy a gyerekeknek is jeget adunk zacskóban, ha beütik valamilyüket, én is ilyet készítettem magamnak, de túl hideg is volt 🙂 , és eszembe jutott, hogy bezzeg mi még otthon az óhazában kenőkés lapos oldalát nyomtuk a púpokra, hogy ne nőjjenek nagyra, azt felváltva rakosgattam az arcomra a jégzsákkal, míg felszolgáltam a reggelit a gyerekeknek.

Tényleg olyan iszonyatosan fájt, hogy akkor már nem is bírtam tartani magam és folytak a könnyeim, míg mertem a zabkását 😦 , az asztalomnál ülők meg ezt látva kacarásztak, mert azt hitték, csak szórakozom, de mondtam nekik, hogy ez most nem játék, halál komolyan iszonyatosan fájt, mire a kolleganőm még kérdezte is, hogy haza akarok-e menni, de rögtön rávágtam, hogy nem, kösz, arra gondolva, hogy otthon tán nem fájna? 🙂 Reggeli közben meg azon elmélkedtem, hogy ha a háború miatt amúgy is rákérdeztem a főnökömnél, hogy van-e ránk biztosítás, és ő felsorolt mindenfélét, hogy persze, akkor vajon balesetbiztosítás is van…? Testi erőszak témából tudom, hogy orvoshoz kell menni és látleletet kell vetetni bizonyítékként, hogy mi is történt, úgyhogy még kérdeztem is a gyerkőcöket, hogy szerintetek menjek el orvoshoz, aki majd megmondja nekem, hogy most épp piros, kék, lila, zöld vagy sárga-e a bibim, és akkor majd az ovi fizet nekem sok pénzt ezért vajon…? Persze elég költői volt a kérdésem hozzájuk, mert magam sem gondoltam komolyan, hogy a gyerekek majd tudják, de legalább megértették, hogy tényleg nem szórakozom velük, hanem szó szerint iszonyat szenvedtem.

Így véget is ért lassan a pénteki ovis nap, mosogatás, takarítás, és mentem volna haza, elérek a biciklimig, hogy kiláncoljam, és kissé megszédültem… Akkor jutott eszembe, hogy mi van, ha netán agyrázkódást is kaptam…? Eszembe jutott, hogy hányingerem is volt korábban, szóval tán nem bringával kéne hazamennem, de akkor is: hova menjek? Írtam a főnökömnek, hogy balesetbiztosításom is van-e, de nem válaszolt, közben persze neki is megírtam, aki válaszolt is, hogy pff, x@rügy, és mivel amúgy mindig azt mondja a főnökünk, hogy hívjuk nyugodtan, bármi van, végül fel is hívtam őt, péntek és háború ide vagy oda, én épp csillagokat látok és nem tudom, hogy mit csináljak. Ő éppen pénteki főzés közben volt, és mondta, hogy nem ér különösebben rám, naná, de ha történt valami baleset az oviban, akkor miért a biztosítás érdekel engem, miért nem rögtön orvoshoz megyek? Mondtam neki, hogy mert azt sem tudom, hogy hol van orvos, hova menjek és hogy, tömegközlkekedési kártya nem is volt épp nálam, mert minek, ha csak biciklivel járok dolgozni, erre mondja nekem, hogy ő elvisz, bár épp főz, hol a pasid, haha, neki sincs autója, akkor szólok a kolleganődnek, hogy menjen vissza érted. Jaj, nem kell, én nem akarok senkit ugráltatni, ez nem ugráltatás, de döntsd el, hogy mit akarsz, felhívjuk tán az én családorvosomat?

Akkor már olyan szinten voltam szétcsúszva és leeresztve, hogy képtelen voltam a racionális gondolkodásra, csak mostam-mostam az arcomat, mert csak sírtam, sírtam, hogy végre elmentek a gyerekek, meg a kollegáim is, és most nem kell már összeszednem magam, és csak fáj, fáj, fáj, és mi van, ha agyrázkódásom van, akkor nem kéne most bicikliznem, de akkor meg hogy jutok haza…? Jaj, ne sírjál már, összekötlek a háziorvosommal, majd ő kikérdez, hogy agyrázkódás-e ez vagy sem, oké… Ja, azt is mondta a főnököm, hogy fejütéstől nem is lehet agyrázkódást kapni. Nem? Akkor mégis mitől, ha nem éppen fejre ért ütéstől…? De vitatkozni sem volt erőm, kezdtem elsüllyedni a saját önsajnálatomban és lebénított az elképesztő fájdalom…

Végül tényleg visszaküldte a kolleganőmet, hogy vigyen el engem a magán ügyeletre, mert az van a közelben, és rám parancsolt, hogy rendeljem oda az emberemet, mert nem ér rá mindenki velem foglalkozni pénteken… Oké… Míg a kollaganőmre vártam, felhívtam őt, mert ezt mondta a főnököm, hogy jöjjön, ő meg olyan cuki volt, hogy olyan szinte csapot-papott otthagyott, hogy még a mosógépből kiszedett ruhák is a lavorban maradtak, mert ő tényleg rögtön jött! 🙂 Amikor a magán ügyeleten a vizsgáló doktor néni kérdezte, hogy mi történt, kérdeztem, hogy van-e gyereke, igen, na, szerintem nincs olyan gyerek, aki ezt ne adta volna még elő, vagy max. nem ilyen erősen, vagy max. csak még nem vágott fejbe, nagyban bólogatott, hogy ú, az durva, igen, rögtön nagyon együttérző lett. Vizsgálódás közben – nem tudom, hogy hogy jutott eszébe, de körbetapogatta a fejemet, közben persze a fájó részt is még jól megnyomkodta, azt hittem, elájulok a fájdalomtól, komolyan! Majdnem leordítottam a fejét, hogy hülye vagy, b+…? Amúgy is fáj, és te még nyomkodod is…???!!! Vááá!!! Tök kiakadtam!!! Aztán amikor még meséltem neki az is, hogy útközben oda, amikor az autó huppant egyet, akkor a fejem másik oldalán éreztem fájdalmat, mint ahol beütöttem, ami kicsit azért fura, erre a doki olyan szemeket meresztett, hogy megijedtem tőle, és közölte, hogy CT-t azonnal!

Még szerencse, hogy a Vészhelyzeten való felnövés után Grace Klinika és Dr. House is megvolt már, így tudtam, mi az a CT legalább 😀 , rögtön, mondtam, hogy az nem fáj, ugye? 🙂 Még sosem voltam CT-n! Kiderült, hogy ott persze nincs CT, ezért kórházba kell mennünk, és csak akkor jutott eszembe, hogy alapból kórházba kellett volna mennünk, mert a magán ügyeletet szerintem meg sem téríti a biztosító, de majd kiderül.

A kórházba taxival mentünk, azt pl. miért térítené meg a biztosító, a biciklimet az ovi előtt hagytam, így azért is aggódhattam, meg azért, hogy örökre a kórházban leszünk, mert az köztudott, hogy a magán ügyelet egyetlen előnye, hogy általában rövidebb a várakozási idő, és hátha nem kell kórházba is menni. Mindenesetre én most bezzeg szívom a fogamat, hogy ezt elfelejtettem a fejbekólintódásom miatt, de sebaj, több is veszett Mohácsnál, meg nem ezeken a pénzeken múlik az egészségem hála I’nek…

A kórházban, ahogy már máskor is jártam így, a sürgősség járóbeteg részlegén kaptam egy borítékot, amelybe berakták a magán ügyeletről hozott papírjaimait, és szerintem meg sem nézték, mert pontosan ugyanazokat a vizsgálatokat végezték el velem újra, mint ott, tehát idő- és pénzveszteség is… Amikor a kórházas ápoló vizsgált előbb, ő megkérdezte, hogy egy 0-10-es skálán mennyire fáj, mondtam neki, hogy 7-8-9, változó, amikor meg vére már ott doki is vizsgált meg, őt már figyelmeztettem, hogy hozzá ne merjen nyúlni a fájó arccsontomhoz, mert amúgy is elképesztően fáj. Mondtam neki, hogy én csak azért mentem a magánügyeletbe, mert azt mondták, hogy odamenjek, és elfelejtettem, hogy fölösleges pénz- és időkidobás, de meg sem vizsgáltak agyrázkódásra, pedig szerintem az van nekem, akkor ő viszont megvizsgált (még szerencse, hogy agyrázkódásban van legalább bőven tapasztalatom, ugye… 😀 ), és mielőtt megrendelte volna tényleg a CT-t, mondta, hogy szerinte elképzelhető, hogy eltört bennem valami, az arccsontomban.

Ez annyira meglepett, de közben a fájdalom mértékéhez képest logikusnak tűnt nekem, és rögtön mondtam is neki, hogy ha el is tört bennem valami, az arcomban, azt nem lehet begipszelni, ugye…? Mondta, hogy nem, akkor műteni kell. Na, erre aztán igazán megijedtem, hogy én csak agyrázkódásért jöttem, erre most műtéttel fenyegetőzik…? Ne már!!!

Közben persze minden állomás között (nővér, orvos, CT) végtelen várakozási idők hossza, ami legalább nem lepett meg, mert ez mindenhol ilyen, még itt is, végül is összesen még öt teljes órát sem voltunk ott, ám a szombat ünnepe ott lelt minket, volt sábbáti gyertyagyújtás is, kiddus is, ételosztás is, és végül túlzott magyarázat nélkül hazaküldtek minket, mondván, a teljes CT-képhez 24 óra kell, minek addig ott ülni, holnap (szombaton?) tessék ezt a telefonszámot felhívni. Amit még mindig nem értek ebben, hogy akkor mégis milyen alapon engedtek haza, hála I.nek, azaz az már kiderült, hogy nem tört el bennem semmi, de ki tudja, hogy még minden derülhet ki? Frissítés: rájöttem, csak aludnom kellett rá egyet, meg megosztani egy barátnőmmel mindezt, és bevillant: talán azon az alapon küldtek haza engem, minket, hogy alapból is a saját lábunkon mentünk be a sürgősségire, hál’Istennek, és gondolom, úgy ítélte valaki éppen ügyeletes főokos, hogy még ha el is tört benne(m) valami, és amúgy sem kérek fájdalomcsillapítót, amit tényleg többször is ajánlottak, én sorra visszautasítottam, akkor egy-két napot még akár törött arccal is biztos kibírok… Vagy legalább is ez a mai, hétfői új ötletem, amellyel gondoltam, frissítem ezt az elmélkedésem…

Szombaton persze azt mondták, hogy vasárnap telefonáljak, ami itt már munkanap, ma, amire be sem osztottak engem dolgozni, de holnapra sem, ám holnapra már tegnap felhívott a főnököm a hogylétem iránt érdeklődni, meg azt is hozzátette, hogy azért jó lenne, ha annak ellenére, hogy nem vagyok beosztva hétfőre, mégis visszamennék dolgozni. Mondtam neki, hogy még nem beszéltem a házi orvosommal, majd ő megmondja, gondolom, hogy mikor mehetek dolgozni. Ma ezzel a bürokráciával voltam elfoglalva, és igazából még szombaton, meg ma is szédelegtem kicsit, szóval nem is baj, ha nem sietek vissza dolgozni. Mire sikerült végre elérnem ma a házi orvosomat, mondta, hogy a főnökömnek kell egy x számú dokumentumot kitöltetnie arról, hogy munkahelyi balesetem történt, amit a főnököm szerint csak akkor kapok meg, ha visszamegyek dolgozni, ami csiki-csuki – nem elég, hogy még mindig fáj az arcom, bár tényleg kevésbé, de fáj, de még álljak le most a főnökömmel vitatkozni is…?

Eszembe jutott a minden állampolgárnak járó jogi segítség a városházán, tőlük kértem segítséget, de az is bele telik pár napba, míg ők reagálnak, közben a főnököm is megpuhult, mert a házi orvosom azt mondta, hogy ő viszont csak úgy ad betegigazolást, mivel ez nem csak betegszabadság, és nem engedi, hogy ma, holnap és kedden dolgozzak, kedden menjek el hozzá személyesen, akkor majd eldönti, hogy dolgozhatok-e, mert a fejsérülés nem egy ragtapasszal megoldható probléma. Végül megkaptam a főnökömtől a kellő dokumentumot, ám a dokimnak nem tudom elküldeni a béna rendszer miatt, és bár pont azért szeretem ezt a száz éves francai doktor bácsit, mert olyan régi és európai értékeket közvetít, ezen eléggé ki vagyok épp akadva, hogy azt mondta, hogy nyomtassam ki a papírokat, és vigyem el neki. Valamit valamiért… Aki a retrót szereti, ne sírjon, ha nincs még e-mailje se… Az meg külön poén- vagy morciforrás, hogy amikor az egészségbiztosítóm rendszerétől próbáltam megtudni, hogy hogy tudok a házi orvosomnak dokumentumot küldeni, akkor a vszeg AI által vezérelt chat azt ajánlotta, hogy küldjek faxot. 2023-ban. Aha. Akkor már már inkább kinyomtatom. Hihetetlen!

Az arcom még mindig fáj, de már kevésbé, mint tegnap, örülök, hogy nem kellett a kórházban aludnom, nagyon örülök, pláne ilyen spontán módon, így most az egy hónapos ünnepi szezon után előbb háborús szünet, aztán meg munkahelyi baleset szünet… Talán így kapok választ arra, hogy a biztonságosnak érzett otthonomban maradhassak…

Azért annyiban érzem a háborút, hogy nem szívesen hallgatok zenét vagy nézek filmet attól tartva, hogy mi van, ha nem hallom a ne adj I. légiriadót, de hál’Istennek már megtanultam a csendet is élvezni! 🙂 Újabb pihenőnapok, remélem, a pénztárcám sem roskad bele… A gyerekre nem haragszom, mert láttam, hogy most kivételesen nem haragból volt a fejbe kólintása, és nem is volt közöttünk erőviszonyoskodás, egyszerűen csak ficánkolós cukika, bár az lehet, hogy jó tanulság, hogy tán korábban kéne reggeliznünk, mert éhesen tán jobban ficánkolnak a ficánkolók, vagy legalább addig adni neki vagy a kicsiknek falatot, amíg mindannyian nem reggelizünk… Hogy egy barátnőm ma úgy köszöntött, hogy ó, te szegény, akinek a fejét gyerekek és kutyák verik szét és harapdálják – haha, tényleg! Ráadásul tényleg pont ama sebhelyem fölött lila az arcom, amely a kutyaharapásból maradt az arcomon, pfff…! Ez a karmám, úgy tűnik… Mert velem mindig történik valami… De legalább nem tört el az arcom, ez is valami, de majdnem…

Békés és egészséges napokat mindenkinek, sok szeretettel! 🙂