Archive for the ‘:)’ Category

Írtam egy dalt!!! :D

2019. december 11. szerda

Még október 18-án buggyant ki belőlem, de szó szerint 🙂 egy dallam, amelyet nem találtam sem az emlékezetemben, sem a dallamfelismerő alkalmazásom nem találta eredetét, úgyhogy gondoltam, tán tényleg belőlem fakadt, márpedig ha így lenne, akkor rögzíteni gyorsan és világgá is kiáltani! 🙂

Talán érdekes, hogy a dallamot tulajdonképpen a szöveg szülte, a szöveg megértésének és elfogadásának jutalma lett a dallam 🙂 , így mondhatni egyszerre születtek, ahogy ezt rögtön rögzíteni is próbáltam, úgy jöttek is a szavak még maguktól tovább egyszerre 🙂 (a jó kecskerímek stílusában! 😀 ), én meg szaladtam is haza a kedves csendes és nettelen lakásából az én zajosabb, ám netes lakásomba, ám hazaúton is csak tovább dudorásztam magamban, ami csak újabb szövegeket szült bennem, ami refrénné tette az első két sort. 🙂

Akkor csodás videót is készítettem hozzá 😉 😀 és el is küldtem pár pajtásomnak nem publikusan közzétéve, pláne éppen azoknak, akiknek (G., E., M.) írt hosszabb üzenetemben olyan gyorsan mély sötét érzések között vágtáztam, hogy tényleg irreálisan volt kontrasztos a tudatos meditálós alkalmazás random figyelmeztetése, hogy az ég mindig kék a felhők felett, ami annyira kizökkentett a mélyrepülésemből egyszerűségében és pozitív világosságában, hogy eme megzavarást elfogadva, annak engedelmeskedve mintha a sötét erdőben vágtázó sötét lovas elé egyszer csak egy fénysugár vetül, amely miatt megfékezi lovát, leszáll, és a fénysugarat jobban megvizsgálva, hogy honnan is jött, ott találja a dallamot a fény forrásának… – hogy költőien fejezzem ki magam… 😉

Aztán kb. el is felejtődött, ám most az esős és sötét télszerűség elérkeztével újra eszembe jutott, ahogy az is, hogy szándékomban volt feliratozni is és le is fordítani a szövegét  és a leírását angolra meg héberre, amit most tegnap este meg is tettem, sima Felhő dalból nyugtató mantra jellegét felismerve át is nevezve Felhő-mantrának 😀 és közzé is tettem egészen publikusan, a nemzetközi internet vad népe elé dobva 😀 , mégis érdekes számomra, hogy úgy érzem, hogy a szöveg elég jól védi az egész művet és engem is 😀 , és tán ezért tetszik még mindig nekem is… 😀

Izgatottan várom a nép értékelését, véleményét, pláne ebben a mindenki alkotó új világban, ahol épp pár napja olvastam egy érdekes cikket  Olga Tokarczuk, lengyel írónő beszédéről, amikor átvette az irodalmi Nobel-díját és súlyos véleménye igencsak elgondolkodtatott, ez a cikk itt, úgyhogy jöhet az én művemről is… 🙂

Szeretem hang szeretem zenével szeretem szöveget énekel: az új kedvenc léleksimogatóm! :)

2019. december 2. hétfő

Egy praktikus alkalmazás a telefonomon a legnagyobb videómegosztók dalait a más alkalmazásra váltva a háttérben is le tudja játszani, és mivel az órám, a számológépem, a naptáram, a jegyzetfüzetem, a postaládám és még annyi minden más is a telefonomon van már a fejemben vagy más eszközök helyett, ez igen hasznos kis program, hiába vagyok a tudatos csöndes egyfelé fókuszálás pártján már régóta – miért hallgasson el a jó zene vagy előadás videó, ha éppen csak a naptáramba kukkantanék mondjuk. Listákat is készíthetünk benne a kedvenc videóinkról és így kiváló saját zenei lista állítható össze akár a nagyobb gyaloglásokhoz, amikor telefon nem feltétlenül muszáj a kézbe, ugye 😉 , pláne a bölcs energiatakarékos funkciójával, amely még a képernyőt is elsötétíti, hogy tényleg elég legyen csak a hangra fókuszálni. Azt is csinálja, hogy ha egy listán már nincs több videó (dal), akkor magától folytatja a szerinte hozzá hasonló további videókkal (dalokkal) “gépi” asszociációs alapon – így ismertem meg az ott is az összességre törekvős Kowalsky meg a Vega listám vége után egyszer csak egy addig számomra ismeretlen új magyar hangot, amely azonnal magával ragadott. Ez a Honeybeast nevű zenekar Idevaló című dala volt, amelynek szövege, zenéje, hangja egyből elkapta a figyelmem és belém égett kb., nem csak számomra újságának és tetszetősségének köszönhetően, hanem elgondolkodtató szövege miatt is, amely tulajdonságainak köszönhetően úgy rákattantam, hogy annak rendje és módja szerint rongyosra is hallgattam (volna, ha kazetta lenne még mindig… 😉 ) egy-két hónapja már.

Kezdjük a szövegével, amely még az alkalmazás asszociációját is megmagyarázza, hiszen igencsak rímel a Kowáék által megénekelt világképéhez (és íme a belém is köthető pont, hogy nahát, hát Kowán túl is van zene számomra? De van ám! 😀 ), egy konkrét mondata akkorát ütött nálam, hogy az ismeretlen dallamon és új hangon túl pont arra kaptam fel leginkább a fejem, aztán persze rögtön messzemenő következtetéseket vontam le belőle, hatalmas tantusz esett le és azóta is azt emlegetem mindenfelé, ezt ki is emelem itt:

Látod, semmi nem történt,
Csak elpazaroltál egy töltényt,
de itt a golyó a szívemben.

Nincs baj, de játsszunk inkább mást,
tedd el a furcsa pillantást!
Részemről minden rendben.

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Tényleg nem haragszom rád,
pont engem nem érhet vád,
rend van benn a lelkemben.

És ha mégse változnál,
nem csak nekem kell reggel
ezzel az arccal ébrednem

Bárcsak újrakezdhetnénk!
Legyen ez a dal, legyen a tiéd,
hátha másmilyennek látsz!

Mindig azt reméltem,
hogy ez nekem is, neked is jó.
Talán túl sokat reméltem:
én is lehetek idevaló (ó-ó-ó).

Az említett messzemenő következtetésem pedig ebből a fenti sorból az, hogy ergo aki haragszik, annak nincs rend a lelkében. Na, ez ám a nagy mondás, nagy pofon, nagy lecke, nagy tanulság, nagy kihívás! 🙂 Tetszik! 🙂 Megvett engem már akkor, hónapokkal ezelőtt.

A videója egy külön történet, az is tetszik, ám máshogy tetszik, mint a zene, a dal szövege és előadása, ezért azt ajánlanám mindenkinek, aki még nem hallotta ezt a dalt, hogy először a videó megnézése nélkül hallgassa meg, már csak azért is, mert külön ki szeretném emelni Tarján Zsófi – Hernádi Judit lánya amúgy – határozottan erős és mégis lágyan simogató hangját, amely olyan, mint egy erős ölelés 🙂 , és szerintem a szöveg után a zene és a szerintem tényleg fantasztikusan egyedi és imádom hangja bőven elég inger elsőre a maximális befogadáshoz, hogy a szavak jól üljenek, pláne, hogy a videója egy kicsit másféle üzenetet közvetít, amely bár csodálatosan kiegészíti, mégse zavarja be az első befogadást szerintem a tudatosság nevében! 🙂

Az összes többi dalukat is imádom, rájöttem, de nálam ez az először hallott és a legkedvencebbem 🙂 , talán mert annyira illik hozzám is, a sündisznó elméletemhez. 🙂

Aki még tán nem ismerné gondolkodós és képzelődős agyam eme szüleményét, annak elmesélem, hogy Halász Judit és Szabó Dani nyomán 🙂 szerintem minden ember sündisznó is, tüskékkel, csak épp van, aki tudja magáról, hogy vannak tüskéi és van aki nem. Aztán azok közül, akik tudnak arról, hogy sünök :), van, aki netán még meg is tanul úgy mozogni, hogy ne szúrjon meg senkit, míg a legtöbb ember tán nem is tud róla, hogy mennyi tüskéje van sajnos…

Erről apunak meséltem pár éve, tán anyunak is, és sokszor jut eszembe az Idevaló című dalról az, hogy szinte ugyanazt az üzenetet tartalmazza, amiről én a sünökkel példálózva próbáltam kommunikálni, még ha a sün képe egy fokkal kedvesebb is a töltény helyett, amelyet nehéz kedvesnek látni szerintem… 🙂 A “bárcsak újrakezdhetnénk” sor szinte mindig azt juttatja eszembe, hogy hogyan próbáltam én is újrakezdeni a szülő-gyerek kapcsolatot, amiről Kowáék azt éneklik, hogy “próbálod újra, meg újra, meg újra, és újra” – most pl. ezzel a poszttal is, egy újabb utazás előkészítése közben… 😉 (hozzájuk, meg persze anyu-apuhoz is 😉 ) -, de azt is, számtalan dalukban és megközelítésből, hogy ha a ma ilyen is, holnap új nap és jobb lesz, vagy az egyik legújabb dalukban éppen azt, hogy “mikor már mások réges régen feladták, én akkor kezdtem mindig csak igazán”, ami mind mennyivel erősebb nekem, mint a bárcsak, pláne ebben a mondatban, amely kicsit olyan érzését ad nekem, mintha a múltat akarná felülírni, ami butaság és veszett próbálkozás, ugye… (azaz ha már szeretek a szavakon is lovagolni, akkor azért marad a Kowa-szeretet részemről első helyen… 😉 Zeneileg viszont már egyre másfele keresgélőbb vagyok én is… 😉 De ezt csak így zárójelben, pszt…! 😉 😀 )

Nekem külön nagyon tetszik a Honeybeast dal szövegének az összessége, annak az üzenete ❤ , már csak azért is, mert milyen tökéletesen illik ahhoz, hogy Szonjától milyen nagyon régen tanultam már a való szó használatát a jó és a rossz szavak használata helyett, hogy mennyivel praktikusabb úgy nézni a dolgokat, hogy valami nekünk való-e vagy sem, ahogy az anno éppen csak beszélni kezdett éppen legkisebbje lalónak mondta ezt anno ❤ , amelynek már csak az egyszer említése is elég erős cukiségfaktorú volt ahhoz, hogy egy életre belém égjen… 😉 😀 Bárcsak mindenki rendszeresen használná ezt a való szót annyi minden más ítélkező szó helyett! ❤ Akkor boldogabb világban élnénk! 🙂 Egy újabb világmegváltó gondolat! 😀 (ez meg az a bejegyzés az Idelaló nótáról! 😀 )

Az ide- meg odavaló témájáról meg az országváltásom is eszembe jut, Kinga egy  konkrét mondása erről a témáról 😉 és minthogy mostanában megint gyakran botlok bele az itthon és otthon témájába, az ide be- és onnan kivándorlásom történetéről, akár csak magam miatt, hivatalos bevándorlásom tizedik évében járva, utolsó évemben, amíg még az új bevándorló kifogással takarózhatok, akár más pajtások ide-odavándorlása miatt  is, saját és mások véleménye miatt is egymás ki-bevándorlásáról – küldöm is ezt a dalt minden vándorlónak és éppen pont nem vándorlónak is. 🙂

Nem hagyhatom szó nélkül azt az újabb mérföldkövet sem itt az életemből, hogy a (múlt) héten még egy papírral gyarapodott a papírgyűjteményem 🙂 , ugyanis a legutolsó szerdán volt az utolsó órám azon az alapfokú mediátor tanfolyamon (hogy mi az? Ez pl. egy egész jó leírás), amely a kurzus elméleti része volt, ám ahhoz, hogy akár önállóan, akár bármilyen cégnél vagy szervezetnél dolgozhassak bíróságról kiutalt vagy máshonnan odataláló ügyekkel, ahhoz gyakorlati tanfolyamon is részt kell vennem, amelyre kérdés, hogy mikor kerül sor a részemről… 🙂 Érdekes, hogy pont az utolsó óra előtt ismerkedtem meg egy lánnyal, méghozzá igencsak kalandos módon: a kurzus végi szimulációra felkészülve magyarul készítettem magamnak jegyzeteket a gépbe, amelyeket ki is akartam nyomtatni, hiszen szerencsére nyugodtan használhatók saját jegyzetek a mediátori folyamatokban, és mivel otthon nincs nyomtatóm, egy nyomdász helyre mentem nem messze a lakásomtól, ahol voltak a számítógép mellett ülő ember előtt még egy másik férfi és ez a lány ült és kedélyesen cseverésztek, míg én a jegyzeteimet akartam kinyomtatni, amikor meglátták a képernyőn megnyitott dokumentum számukra furcsa szövegét, és mind meg is kérdezték, hogy ez milyen nyelven van, én pedig még a hotelben a kis diákmunkás kollegáimnak megszokott válasszal reagáltam erre: a tündérek nyelvén. 🙂 A két férfi viszonylag jól elkuncogtak velem, a lány viszont egészen extázisba került a tündér szó hallatán és nem akart dolgom végeztével sem elereszteni, hogy meséljek már neki még a tündérek nyelvéről, mi az, hogy a tündérek nyelve és hol lehet azt tanulni, amire mondtam, hogy a tündérek földjén, hiszen csak ott beszélnek tündérül, annyira különleges nyelv ez az én anyanyelvem 😀 , mire csak még jobban extázisba jött, hogy hol van az, mire mondtam, hogy hát a tündérek országában – még ha ezt utána egy fél grimasszal meg is toldottam némi megbánással, hogy ez azért egy kicsit mintha túlzás lenne… 😉 Teljesen rám kattant 😀 , én meg már majdnem elkéstem az utolsó órámról, nem akart engedni, hogy ő mindenképp meg akarja tanulni a tündérek nyelvét és hol lehet azt tanulni, ó, mondtam, akár nálam is, ám jól gondolja meg, mert nagyon nehéz nyelv ám ez (még kért is, hogy beszéljek tündérül, mondtam is neki ékes magyarsággal, hogy gulyásleves meg kürtős kalács, de a gyermeki álomvilágába ragadva továbbra is csak tátott szájjal és üveges szemmel nézett rám, ami igencsak szórakoztató jelenség volt 😀 ), én meg már rohantam is volna tovább, de ő csak jött utánam 🙂 egészen ki az épületből 😀 , már mondtam is neki, hogy folytathatjuk legközelebb, de most rohanok, mert órám van, az utolsó órám, kérdezte, hogy milyen órám, mondtam neki ezt a mediátor tanfolyamot, és érdekes, hogy egyszer csak egészen elkomolyodott, és mondta, hogy szerinte ez nem nekem való, amin meg én lepődtem meg egészen, hogy miért gondolja ezt rólam két perc ismeretség után. Azt mondta, hogy ha én tényleg beszélem a tündérek nyelvét, mert tündér vagyok igazán, akkor nem lehetek olyan, aki direkt keresi a problémákat, hogy megoldja azokat, hiszen ott szörnyű dolgokról van néha szó. Meghatódtam a kedvességén 🙂 és mondtam, hogy igazán kedves, hogy ezt látja rólam 🙂 , további kérdésem nélkül folytatta, hogy ő fénylő sugárzást lát belőlem és konkrétan glóriát írt le és mutogatott a feje felett, én meg csak néztem, hogy kiről beszél és milyen alapon 😀 , akkor mondta, hogy ő meg most fejezte be az NLP-kurzusát és éppen erről beszélgetett ott a nyomdász üzemben a férfiakkal – aminek a wikilapja igencsak érdekes számomra most épp, még úgy is, hogy ki van emelve, hogy sérül a semleges nézőpont elve. Mondtam neki, hogy a tiszta szívemet és lelkemet örülök, hogy ő is kapásból levágta 😀 , megnyugtattam, hogy alapvetően én óvónő vagyok 🙂 , azt már jóváhagyta, sőt, bőszen bólogatott, hogy azt már inkább elhiszi rólam 😀 – én mindenesetre ezzel a sugárzó fényesség és glóriám képével mentem az utolsó elméletei órámra a mediátori tanfolyamon.

Az meg, hogy hova, milyen szakmába való vagyok a leginkább, sosem volt aktuálisabb kérdés, mint most, ugyanis közben felmerült más tanfolyam lehetősége is és érvek és ellenérvek hada körülötte, no meg a döntésem sürgőssége a határidők miatt, legyen az akár az új bevándorló státuszom lejáratával járó tanulási támogatás elveszítésének lehetősége, akár az adott kurzusok jelentkezési határidői, márpedig semmilyen sürgetést sem szeretek, pláne nem ilyen súlyos kérdésekét…

"laló!" - összevaló? :)

“laló!” – összevaló? 🙂 Idevaló? Odavaló? Belevaló?

Jom kipuri hágádá

2019. november 17. vasárnap

Először is címmagyarázat az azt nem kapásból értőknek: a hágádá tulajdonképen mesekönyvet jelent nagyjából és a tavasszal aktuális húsvéti időszakban a kivonulásra emlékező zsidó ünnep, a kovásztalan hét pészách első estéjének a kelléke, amikor is “rend estéjén”, minden bizonnyal Jézus utolsó vacsoráján minden évben végig kell azt olvasni, hogy hogyan vezette ki az Örökkévaló a zsidókat az egyiptomi rabszolgasorsból és hogy erről melyik bölcs mikor hogyan vélekedett. Jom kipur ezzel szemben az őszi engesztelés napja, a zsidóság legszentebb ünnepe, a megtérés és bűnbánat napja az új évet követő tíz “szörnyű” nap után az utolsó esély még megbánni bűneinket, hogy a következő évre az Élők könyvébe irattassék be a nevünk, ne máshova. Ám ami idén történt velem 2019. október hetedikén, hétfőn este, tesóm szülinapján ezen a napon Jeruzsálemben olyan nagy hatással volt rám, hogy egy bizonyos pontján kibuggyant belőlem a címben jelzett kifejezés, hogy muszáj ezt minél részletesebben leírnom, megörökítenem, élményt rögzítenem, hogy aztán ezek után eme legszörnyűbb napon is a tavaszi főünnephez hasonlóan új hagyományt teremtsek legalább magamnak eme idei emlék felelevenítésével évente. 🙂

A történet lényeges háttere a világot, de főleg eme vallásos országot, amelyben élek, és annak is legvallásosabb központjában éppen a vallásosság, a valláshoz való kapcsolat, amely sajnos a leginkább szétválasztja a lakosságot, miközben ennek kéne a leginkább magánügynek lennie szerintem, mégis hányan használják fel politikára és kelt ezért annyi negatív érzelmet és távolságot az emberek között sajnos. Nehéz is szétválasztani egy csak vallási alapokon álló országban egy vallás hitbeli és kulturális vonatkozásait, ám ez az egy ünnep olyan mértékben országosan vízválasztó, hogy valahol bámulatos élmény látni a város teljes forgalmának leállását, amikor az utcákat maximum a vallástalan családok tagjainak főleg gyermekei lepik el kerékpárjaikon, míg a valláshoz, de legalább csak a vallási hagyományokhoz akár csak egy kicsit is közel állók legalább étlen-szomjan böjtölnek, ha nem zsinagógába is látogatnak (hát még ha ott imádkoznak is netán… 😉 ).

Lassan tán tényleg ünnepelhetjük egy éves évfordulónkat azzal a kedves helyi születésű tényleg kedvessel ❤ 🙂 , aki az előző bekezdés elején leírt társadalom igencsak szélsőséges szegletében nőtt fel, ahonnan vagy félévszázados élete alatt sem is tágított sokat, a szélsőségnek méghozzá ráadásul ama szegletében, amelyet sok vallásos és én magam is vallásellenesnek titulálnánk, ám nem rég világosított fel egy igen bölcs ismerősöm, TT, hogy még ha ember esetében beszélhetünk is vallásellenességről, egy teljes közösség esetében maximum csak vallástalanságról. A héber szó szerint “föld népe” jelzővel (עם הארץ [ám háárec] vagy kelet-európai kiejtéssel [ám hoorec], ahogy egész gyerekkoromban is hallottam) illeti a tudatlan, műveletlen, főleg vallási és kulturális szokásai terén tudatlan embertársait, amelyre érdekes most úgy visszagondoltam, hogy hányszor hallottam akár otthon is, elsősorban aputól, ha nem tudtam valamit, ma már viszont mennyivel inkább én látom őt annak innen oda visszanézve, gondolván, hogy őt überelni senki sem tudja, ám nocsak: kiderült, hogy ebben a vallási és valláskulturális műveletlenségi versenyben apukám méltó ellenfelére talált a kedvesben… 😉 Ennek ellenére a kedves még vagy két-három héttel a nevezett legszentebb ünnep előtt felvetette a mi lesz velünk az ünnepen kérdést, amely kérdését nem is értettem elsőre, hogy mire vonatkozik, aztán kifejtette, hogy gondolja, hogy én biztos böjtölök, mint a nép nagy része, ő viszont biztos nem, és akkor mi lesz velünk együtt, hiszen nem akarja az én ünnepi élményemet sem elrontanom. Megnyugtattam, hogy nem ebben az országban nőttem fel, ugyebár, ennek ellenére mindig is böjtöltem, még bőven azelőtt is, hogy erre vallási kötelezettségeim felszólítottak volna (sőt: minél többen mondták nekem körülöttem, hogy nekem még nem kell, annál inkább akartam, naná 😀 ), állami polgári hétköznapi életem folytatása mellett is, iskolában és külön órákon, 25 órát étlen-szomjan, míg mások mindig is ettek-ittak körülöttem, hozzászoktam a másnak levéshez már a szülőhazámban felnőve is… Kapcsolatunk egyik legfontosabb alapja amúgy a sokat emlegetett élni és élni hagyni jelszavunk 🙂 , és ettől függetlenül is egyre több figyelmet fordítok arra, hogy leszokjak a kényszeres népművelő tevékenységemről, ami miatt vallási műveletlenségének különböző pontjaira bukkanva maradok az emiatt érzett szomorúságnál és a hitemnél, hogy így van ez jól, mindenki a maga útját járja, én már bőven sokkal jobban tisztelek mindenkit annál, mint ahogy régen hobbim volt mások meggyőzése az én álláspontomról, ma már meg sem próbálom ezt, hanem ehelyett mindent és mindenkit egy lépés távolságból figyelve csodálok azért, amiért olyan, amilyen, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel, változtatás szándéka nélkül. ❤

Aztán felmerült bennem a zsinagógalátogatási igényem is, ami megbeszélésünk után azt a logikus programtervet vonta maga után, hogy mivel az étkezési helyzetünket is egyeztetnünk kellett és megbeszéltük, hogy persze a böjtöt megelőző és követő étkezést természetesen együtt töltjük majd valahol, a két étkezés között én annyit megyek zsinagógába, amennyit csak akarok, míg ő meg azt csinál, amit ő akar, ahol csak akarja – és így is lett:

Eljött az igazság pillanata, a nagy nap, és a böjtöt megelőző záróétkezést nálam fogyasztottuk el közösen, amely után ő ment is volna hamar a dolgára, ám én egyrészt nem éreztem olyan sürgősnek az egyedül hagyásomat, másrészt a társaságára is kifejezetten vágytam, harmadrészt hirtelen eszembe jutott, hogy nincs is közösségem, amióta a belvárosban lakom, már harmadik éve, mert szinte azóta nem voltam zsinagógában szégyen és gyalázat módjára majdhogynem egyáltalán, de legalább is egyikben sem találtam otthonomra.

Emiatt – és az igencsak degeszre laktató böjtmegelőző étkezésünk ledolgozása céljából is… – találtuk ki azt az áthidaló megoldást, hogy sétáljunk együtt zsinikereső túrán, hiszen a környéket már kiválasztottam az egyik irányba szomszédos kerületből, teljesen tele zsinagógával, már csak a számomra megfelelő, azaz szimpatikus közösséget kellett megkeresnünk, ahol pl. nem mindenki ultra-ortodox, a nők számára elkülönített részen is lehet látni és hallani valamit, netán az enyémhez hasonló bőrszínűek átlagban az emberek, esetleg nem mindenki nyugdíjas, és még esetleg be is férek 😉 , amely számítást amúgy teljesen kihagytam a terveimből, mert naná, hogy ilyenkor már hónapokkal korábban mindenki jegyet vesz a helyére, annyira alapértelmezett a zsinagógalátogatás.

Talán egy órát is bolyongtunk a kellemes nyár végi est néma csendes városában, élvezve a tiszta levegőt is az autók hiányától, amikor egyszer csak a kerület kellős közepére érve a művelődési házhoz értünk, amelyet már ismertem, és meglepődtem, hogy ott is zsinagógát rendeztek be a nagyterembe, ám a művelődési ház többi része is nyitva volt, no, nem a kávézó, de persze a sok bolyongás után a művelődési ház mosdója máris jó szolgálatot tett mindkettőnknek. 😉

Tényleg meglepett a kedves ötlet, hogy a kerület műv.házának nagytermébe is imaházat hoztak létre, amelyen még úgy is csodálkoztam, hogy leginkább csak fekete-fehér ruhás ultra-ortodoxok férfiakat lehetett látni, bár a nők közül többen is igencsak színesen öltözködtek, és míg egymásra vártunk a mosdóban, egy fiatal “pingvinlegény” 😉 oda is ment hozzá beszélgetni, ismerkedni, éppen második meglepetésként ért engem a mosdóból kilépve a látvány kettejük párbeszéde, amely igencsak szórakoztatóan meglepő látvány volt számomra a kedves rikítóan színes és feltűnően hétköznapi ruházata, amely alapból nagyon elütött a teljes épület minden látogatójának összképén, és akkor még a hátizsákját nem is említettem 🙂 , és ezen ámuldozva-kuncogva magamban feléjük aztán én is csatlakoztam hozzájuk, ahol megtudtam, hogy ez kísérleti jelleggel indult közösség most itt, és bár ők igen, ultra-ortik, de pont az a cél, hogy ne csak övék legyen a közösség, hanem minden erejükkel MINDENKIt szeretnének bevonzani, és maradjunk, hiszen a legfontosabb ezen az ünnepen a böjtön túl a zsinagógalátogatás is.

Engem határozottan megérintett ez a kedves invitálás – meg tényleg a határozottan színesebb ruhás nők, lányok, asszonyok látványa is – még úgy is, hogy a kedves persze továbbra is csak kedvesen 🙂 eleresztette eme meghívást a füle mellett, vagy gyorsan lecsapta magában egy “kösz, nem” reflex-jellegű reakcióval és már ment volna is a dolgára, amikor megszületett bennem és feltört a tudatomig egy akkora hatalmas “érzéslabda”, hogy eszeveszetten kerestem a megfelelő szavakat még a saját magam számára is, hogy megértsem, hogy mi is történik most pontosan bennem:

  • egyfelől úgy éreztem, hogy alapvetően megszállt engem a legszentebb nap félelemmel teli áhítata és annak szüksége, hogy én minél sürgősebben részt tudjak venni egy olyan közösség közös imáján, ahova mindenki azért jött, hogy imádkozzon, nem pedig azért, hogy csak mások ruháit vagy a harmadik hogylétét ellenőrizze (ahogy én azt Magyarországon megszoktam az általam látogatott zsinagógákban sajnos…),
  • másfelől lenyűgözött a tán saját naivitásom és hinni akarásom eredménye, hogy amit ez a legény mondott, azt én el akarom hinni és én ennek a részese akarok lenni, nem csak hajszínemmel színesíteni a közösséget 😉 , de már rögtön azt éreztem, hogy világgá fogom ezt a kezdeményezést kürtölni, már csak azért is, mert még a kedves is szóvá tette, hogy hát ő nem is gondolta, hogy ezek a hozzá képest másik végletben élő szélsőségesek mennyire emberiek és kedvesek is tudnak lenni – ami csak még jobban lenyűgözött, meglepett és szélsőséges örömmel töltött meg.
  • Mindezekkel együtt vagy tán éppen ezek miatt, mindezeket vele átélve ráadásul úgy éreztem, hogy ez az élmény nem érhet itt véget, hogy akkor én most megtaláltam azt, amit kerestem, ő meg megy a dolgára, mert nekem ez még nem volt elég, ha valami jó, miért kell olyan gyorsan abbahagyni, én ezt a pillanatot el akarom húzni az örökkévalóságig, de legalább is még egy kicsit, még, még, még, ne menj még, maradj még, és valami mélységes feszültség amiatt, hogy nem vagyok hajlandó választani a hitem-vallásom és a kedves társasága között, felháborított ez a helyzet és kikértem magamnak, igazságtalannak tartottam ezt a választást, mert én mindent akartam egyszerre, ahogy az a csodálatosan képletes héber mondás mondja, hogy megenni a tortát, mégis meghagyni egészben, vagy magyarul egy hátsóval két lovat megülni, netán két szék között az asztal alá esés veszélyét kezdtem el érezni már a műv. ház kertjében eme szélsőségesen kavargó érzéseimnek hangot is adva, hiszen éreztem, hogy így az imáról is lemaradok, meg a vele tölthető minőségi időről is.

Szerintem nagy szerepe van az éppen egy héttel korábban, a zsidó új év végével, október elsejével elkezdett “minden nap meditáljunk a tudatos élethez” projektünknek, amelyet tíz napig tényleg együtt is csináltunk minden egyes nap, még ha nem is mindig egy légtérben, de amikor nem, akkor meg egyszerre párhuzamosan, ami így is iszonyat erővel működött 🙂 , mert ama szent pillanatban ott a műv.ház kertjében sikerült mindezt a hirtelen született viharos lelki káoszomat még akkor ott beazonosítanom, magamnak kimondanom őket, majd nyugodt és csöndes emberi hangon még vele is megosztani minden érzésemet, és hihetetlen még most is visszagondolnom arra, hogy mekkora megkönnyebbülést éreztem már csak attól is, hogy nevet adtam a káoszom minden egyes összetevőjének, amelytől mintha maga a káosz nagyobbik része már elpárolgott volna. A kedves figyelmesen hallgató füllel és szemmel figyelt, látott, hallott és kérdezte a kedvenc kérdésemet, hogy mivel segíthet, hogy könnyebb legyen nekem 🙂 , mire mondtam, amit ilyenkor mindig, hogy nekem már csak ez a kérdés is segít 🙂 ❤ , de amúgy egy csöndes ölelés is elég lehet ilyenkor, míg letisztul minden.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el úgy, hogy a zajos város sötét kerületének ünnepi sötét csöndjének kellemes kertjében csak a műv.házból kiszűrődő ismerős dallamok simogattak az ölelésén túl, amellyel akkor amúgy még azon fájdalmamon is próbáltam ott enyhíteni magamon, hogy számára mennyire nem jelentenek ezek a dallamok semmit, mert az ő kultúrájának ez nem része, mert a vallástalan közösségben, ahol ő felnőtt ebben az országban minden olyan dolog, aminek a valláshoz akár csak egy kicsi köze is volt, tabunak számított, amit én egyszerűen veszteségnek vélek, hiánynak, egy teljes világtól megfosztásának az ott felnövekvők között, és így valamennyire még egyedül is éreztem magam eme áhítatomban, és tán emiatt érzett szomorúságomra is kerestem vigaszt a karjaiban.

Talán a gyógyító ölelés hozta megnyugvás kiegészülve tán még némi aktív önépítő tevékenységgel, no, meg persze némi isteni gondviseléssel azt a fantasztikus ötletemet, hogy ha már én annyira otthon érzem magam a kerületem művelődési házában, akkor akár körbe is vezethetem őt az épületben, némi plusz közös időt lopva magamnak vele 😉 , megnézve a pincét a zárt kávézóval és megmutatva az emeletet is az ott lévő tornateremmel és különböző foglalkoztató szobákkal, amelyek közös terében egy anya szoptatta éppen a csecsemőjét, míg egy egy-két évvel nagyobb kislánya meg körülötte szedte épp szét a berendezést 😉 , és ahogy minden ajtót megnéztünk, hogy mi van nyitva és mi van zárva, de még ami nyitva is volt, ott is le volt kapcsolva a villany – szemben a közös téren lévő még túl fényes is világítással -, ám a kinti fény a nyitható ajtók kitárásakor valamennyire bevilágította a sötét szobákat is. Így találtuk meg a tornatermet vagy balettszobát, egyik felén végig tükörrel, másik felén egy kupac matraccal és párnákkal, és némileg az utcai lámpák is bevilágítottak, de csak pont annyira, hogy éppen csak lássunk mindent, de azért inkább sötét volt. A lenti nagyteremből újra felhangzottak a gyerekkoromból ismerős dallamok hangosan, amire a kedves “föld népe” 😉 emberem még meg is kérdezte tőlem, hogy ennek mi értelme van, hogy néha kiabálnak, néha meg nem, hanem néma csöndben vannak, ami csak még inkább visszarepített a gyerekkoromba (de azért csak elmondtam neki, hogy vannak némán mondandó imák, mint pl. az áldozás helyett lévő napi háromszor legfőbb áldás, meg vannak, amiket hangosan szokás, meg van sok, amelyet meg közössége válogat, hogy mit mondanak hangosan és mit nem) – és akkor kezdődtek a csodák, pontosabban egyik csoda szülte a másikat:

Egyszer csak eszembe jutott a hatalmas sötét tornaterem viszonylagos csöndjében és békéjében, pláne, hogy még egy működő faliórát is észrevettünk a félhomályban, hogy de hiszen ma még nem is meditáltunk, pedig megbeszéltük, hogy minden nap fogunk, ráadásul az én célom a napi kétszer húsz perc (haha! 🙂 😀 – majd meglátjuk, hogy mikor érek én a megvalósításhoz is… 😀 – , és eme felismerésemnek hangot is adtam, és az óra alá helyezve egy-egy párnát leültünk a földre, éppen az esti imádság főterme felett és kitűztük a húsz perces célt, hogy húsz percig csak a légzésünkre figyeljünk, és arra, hogy az agyunk is pihenni tudjon.

Hogy az ünnepi esti imának a hangos énekes része már akkor is szólt, amikor elkezdtünk meditálni vagy csak közben szólalt meg, már nem tudom, mindenesetre egészen elképesztően intenzív spirituális élményben volt részem hála a Teremtőnek ebben a helyzetben, amikor a kerületi művelődési ház földszinti fényes nagytermében berendezett imatermében hangosan zengett az ima, míg mi fölötte, mintegy titokban a tilosba belopózva a csendes és sötét tornaterem padlóján ülve törökülésben egymással szemben meditáltunk tényleg húsz percen át úgy, hogy eme számomra felfokozott érzelmi töltetű pillanatban komoly kihívást jelentett csak a légzésemre figyelnem az agyamat aktív pihenésre felszólítva, pláne a beszűrődő ismert dallamok megindító asszociációjáról a légzésemre finoman visszaterelve figyelmemet, pláne rádöbbenve arra, hogy mindezt vele együtt átélve, aki tán életében először hallja ezeket a dallamokat és egyelőre talán semmit sem jelent neki, míg nekem csak elkalandozott a figyelmem a légzésemről oda, hogy igenis, hogy hallgatni szeretném az imát akár így is, belefeküdni a tényleg isteni gondviselésbe, és az én emlékeim forrását keresve rá is találva fantasztikus módon az ismerős dallamról illatok jutottak eszembe, a magyarországi zsinagóga fapadjainak illata és a “szekrényszagú bundás öregek” tisztító- és illatosító szaga-illata, és hangok is hozzá, a faléces galéria deszkái, ahol kiskoromban S. Gábor barátommal szaladgáltunk imaidő alatt és néha egy-egy léc megreccsent, mire egy-egy néni odapisszent ránk morcosan, hogy ne zajongjunk, mi meg boldog-huncut gyerekekként szaladtunk tovább… És ez volt ám csak a kihívás, ebben a helyzetben CSAK a légzésemre figyelni és a gondolataim pihentetésére, miközben már a nagy érzelmi felhevültségtől éreztem, ahogy folynak a könnyeim, a mindentől vegyes könnyeim, még most is, bő egy hónap után visszaemlékezve erre ennyire élesen is csorog némi, de akkor, vízesésként szépen lassan ömlöttek a boldogság könnyei, az öröm könnyei, a szomorúság könnyei, a meghatottság könnyei, a félelem könnyei, a szeretetem könnyei, az áhítat könnyei, a hirtelen a világ tökéletességét érző könnyeim, a jóság könnyei, a megnyugvás könnyei, hogy minden így van a legnagyobb rendben, hogy mi most itt így vagyunk, és tán az égbolt tényleg nyitva volt, ahogy a legenda tartja eme napon, és teljes idő és tér vesztése, de vissza is találás gyorsan magamhoz, már csak a dallam segítségével is, a légzésem figyelésére is, a nyugalmam keresésére is, és míg arra gondoltam, hogy vajon mikor és honnan tudjuk, hogy letelt a húsz perc, válaszoltam magamnak, hogy teljesen mindegy, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje, majd kinyitom a szemem – és amint úgy éreztem, rögtön az órára néztem és éppen pontosan húsz perces utazást tettem hihetetlen módon!

Ahogy befejeztük ezt a kalandot és még ültünk egy kicsit megbeszélni az élményeinket, én már tudtam, hogy ezt az élményt muszáj lesz megörökítenem, mert erre örökre emlékezni szeretnék, olyan felsőfokú spirituális élményben volt részem, hogy szavakkal nem is tudom, hogy lehet jobban leírni, de talán nem is kell ennél jobban: meditálás jom kipur estéjén az ima fölötti terem sötétjében – röviden. 🙂

Áldott Ő, az Örökkévaló, az univerzum, az egység, a béke, a szeretet, a nagy betűs EGY! Végtelen hálám az élményért! Ez után más értelmet nyert nagyon sok minden, az egész ünnep jelentősége is, hiszen még ha arról is szól ez az engesztelés napja, hogy az Élet könyvébe legyünk beírva a következő évre is, ami elég félelmet szülhet, hogy sikerült-e vajon, bennem a megnyugvás született meg akkor, hogy ekkora élmény után mindegy is: jöhet még ilyen, de ez is elég volt akár egy életre is! 🙂

Helló 5780, nem sokára 2020 is leszel – micsoda csupa kerek évszámok ezek, csodás – együtt 7800, ha összeadnánk, de minek összeadni, mert miért is ne… 😀 Csak hogy még több nulla legyen benne! 😀 Szóval boldog új évet előre és utólag is mindenkinek, pont a két új év között most félúton! 🙂

Az engesztelés hosszú napja előtt egy pillanattal gondoljunk az eszkimókra és vegyük őket példának!

2019. október 8. kedd

Több, mint egy hónapja már, szeptember elején jött velem egy cikk az eszkimókról, amelyet azzal a kérdéssel osztottam meg pajtásaimmal, hogy te hallottad már azt a mondást, hogy nyugodt, mint egy eszkimó? 😀 Akkor, szeptember másodikán nem is gondoltam volna, hogy olyan mély hatást tesz rám az a cikk, hogy egy hónappal később a zsidóság legszentebb ünnepével, a szombatok szombatjával érezzem szükségét összekötni és ezt ide publikálni, pedig most ez történt. 🙂

A cikk, amelyet akkor találtam és a most velem szemben jött cikk is (ki tudja, melyik vette honnan) arról számol be, hogy az eszkimók a legbékésebb népek állítólag, sosem kiabálnak, ami kulturális kérdés, ezzel szemben a fájdalomra koncentrálnak és erre tanítják csemetéiket is. Vajon ha mi sem hallottunk volna semmi harag hangot vagy szomorúság hangot, csak a mögöttük rejlő fájdalom szavát, mi sem tudnánk haragudni és szomorkodni…? Ki tudja…

Mindenesetre a hír akár igaz, akár nem, rám nagy hatást tett, már csak azért is, mert szerintem ez a pszichológiával is szépen rímel, hogy érzelmek helyett a mögöttük rejlő fájdalomra koncentráljunk, amely a saját magunk megértésében és elfogadásában is segít. Az a jelszó, hogy vezessük az érzelmeket, hogy ne az érzelmeink vezessenek minket inkább a hatékonysági szakértők jelszava, de az eszkimók még ezt is felülmúlják azzal, ha el sem jutnak az érzelmekig – már ha nem lesznek tőlük érzelemmentes zombik… 😉

Olyan szinten ráizgultam rögtön olvasás után erre az eszkimólétre, hogy el is határoztam, hogy mostantól én is eszkimóként fogok csak a fájdalmakra fókuszálni, legyen az akár a saját fájdalmam, akár másé, és olyan csodálatosan sikerült is már többször is, hogy magam sem hittem el a sikerét: rögtön aznap, miután olvastam pl. adódott egy kis konfliktus körülöttem, először bennem, majd köztem és környezetem és közöttem is, mindezt ráadásul éppen az eszkimókról mesélés során, mellett, és ahogy belelendültem volna a szokásos haragomba és szomorúságomba, kipróbáltam, hogy na, milyen eszkimó tudok lenni: akkor most morci helyett kapásból nézzük az azt tápláló fájdalmat! És láss csodát: ahogy a fájdalmamnak adtam hangot és nem a haragomnak vagy szomorúságomnak, el is szállt mind a haragom, mind a szomorúságom egy csapásra, de úgy, hogy magam sem hittem! Többször is kipróbáltam azóta is az “eszkimózást” 🙂 , ajánlom is mindenkinek sok szeretettel! ❤ 🙂

A kapcsolat pedig az engesztelés napjával (jom kippur) a megbocsátásban rejlik, hiszen azért engesztelés nap a neve, mert ilyenkor imádkozunk engesztelésért, megbocsátásért az Örökkévalótól az ellene elkövetett bűnök miatt, ám az emberek ellen elkövetett bűnöket csak az adott emberek bocsájthatják meg a zsidóságban, ugye. Mi a nehezebb? Bocsánatot kérni vagy megbocsájtani? Esettől függő, ugye… Szerintem ha eszkimóként a fájdalmakra koncentrálnánk mi is, mindkettő könnyebben menne.

Ezzel kívánok hatékony böjtöt mindenkinek (25 óra étlen-szomjan-testiség és áramhasználat nélkül… és zsinagógai imádkozás…), aki hagyományosan így vár engesztelést az égiektől az ellenük elkövetett bűneik alól, hogy az élők könyvébe pecsételődjék bele a nevük a most kezdődött új zsidó évben, amiből boldogot kívánok mindenkinek! 🙂

Contraburn – a burn események tényleg kontrája :)

2019. szeptember 6. péntek

Lassan már egy hét telt el, hogy hazajöttünk, de legalább is egy hete ilyenkor éppen a buli kellős közepén voltunk, úgyhogy itt az ideje egy összefoglaló megemlékezésnek.

A burn események, ugye, fesztiválokhoz nagyon is hasonlatos nem fesztiválok, hanem a közösség közös erejéből épített több napos találkozói, amit már jó párszor kifejtettem itt, de tán sosem elégszer. 🙂 Ennek egyik jellemzője a jegyszerzés módja, amely fesztiválok esetében lehet a kapuban a helyszínen teljes időre vagy akár csak egy napra is, míg a burn eseményekre csak két-három jegyeladási alkalom szokott lenni, mindegyik sorsolással, a nagyobb jelentkezőszám miatt, mint a kiválasztott helyszín befogadóképessége, de nekem valahogy a fesztivál szó hallatán rögtön a híres meghívott előadók egyvelege ugrik be, míg a burn tíz elv között, ugye, ott szerepel az aktív részvétel elve is, amely azt jelenti, hogy mindenki mindent csinál, azaz tervez, épít, előad, ami nem azt jelenti, hogy híres előadók ki lennének zárva, ám a kereskedelemmentesség elve miatt a híres előadók lefizetése is kiesik a fókuszból ebben a művészeti közösségben.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy részt vegyek ezen a klasszikus eseményen, amely szinte azóta létezik Izraelben, hogy maga a burn-közösség is létezik, amelyet az eredeti, Amerikában megrendezett eseményen, a Burning Manen járt izraeliek alapítottak meg hazatérve, majd a következő években mindazok, akik újra vagy akár először is el akartak jutni az amerikai eseményre, ám valami miatt mégsem sikerült nekik, ők alapították meg az amerikai kontráját (innen a neve…), mintegy olyannyira kontrás jelszóval, hogy csinálunk ám mi itthon egy sokkal jobbat ennél: sivatagi kivonulás helyett vízparton, a puszta semmibe épített ideiglenes város helyett wc-s-zuhanyzós-vízcsapos kempingbe kacagunk azokon egy röpke hétvégén, akik Amerikában egy hetet a nevadai sivatagban küzdenek a fizikai határaikkal. 🙂

Aztán kedves É. barátném 😉 ❤ írt valamikor két hónappal ezelőtt arról érdeklődve, hogy én megyek-e a nevezett eseményre, mert ő valószínűleg, pedig semmi kedve hozzá, ám embere vinné magával – én már akkor tudtára adtam, hogy nem valószínű, hogy mennék, mert meg sem fordult a fejemben, ám őt végül sikeresen rábeszéltem, hogy neki jó lesz, minden ellenállása ellenére. Aztán emberéből ex lett, amivel így az eseményen való részvételhez is felmentést adott magának rögtön – nekem ajánlva az ő helyét, amelyet kis hezitálás után olyan lelkesen fogadtam el, mint amennyire hiányzott az idei Midburn, mert nem volt, azaz neki köszönhetem ezt az élményemet – itt is köszönöm! ❤ 🙂 Számomra egyértelmű, hogy a kimaradt Midburn miatt is lelkesedtem erre rá annyival jobban, mintegy hiánypótolandó, amely meg is történt végül is… 🙂 (…bár azért még maradt bennem némi hiány, de éljen a burn események poharának is a teli fele! 😀 )

Mivel a burn események egyik legtipikusabb jellemzője a tématáborok, amelyekben a részvétel nem kötelező, ám előnyei és hátrányai jól átláthatóak (előnyei a szocializálódás, a kisközösséghez tartozás a nagy közösségen belül, no meg a sivatagban árnyék, áram és víz biztosítása meghatározott mennyiségben, míg hátrányai között az eme szolgáltatásokért fizetendő plusz ár, tábori kötelezettségek, mint táborépítés és üzemeltetés, legyen az a tábor konyhája vagy/és a tábor ajándékának üzemeltetése a teljes közösség számára, nem is beszélve arról, hogy vajon az adott téma mennyire fekszik az egyénnek), én pedig eddig minden egyes burn eseményemen tématábor tag voltam (mindhárom Midburnön: először 4play [forpléj]=szójáték az előjátékra utalva – szeretet körüli játékok voltak négy részben -, aztán második évemben Camp David – westernes szalont építettünk zenés színpaddal és bárral – és a téli Burnérot eseménnyel együtt a harmadik Midburnön is a “Szomszéd” táborban voltam, ahol arab-zsidó és homo-hetero szomszédolás is a tábor fókusza volt, a magyar Juhéburnön meg a kék tábor tagja voltam, ahol nem csak az egységes kék szín adta a tábor témáját, de a külföldi burnerek lelőhelye is lett, köztük velem is 😀 , akik közül persze más nem tudott magyarul és így kommunikációs biztonságban a legalább angolul magabiztos más külföldiek között érezhette otthon magát… 🙂 ), így jegyszerzésem után rögtön táborkeresésbe is fogtam, első körben ismerőseim és barátaim között magánban érdeklődve, bizony azzal a tudattal, hogy két héttel az esemény előtt már igencsak alacsonyak az esélyeim arra, hogy bármelyik tábor is befogadjon, hiszen hetekkel-hónapokkal korábban már minden tábor összeállt.

Valahol érdekes tapasztalat volt számomra, hogy milyen sok volt tábortársam választotta önkéntesen a vadkempingezést – free camping – tábor nélkül, de persze vízzel, árammal és wc-zuhanyzókkal felszerelt vízparti kempingben csak hétvégére én is megértettem, hogy miért is ne, ám akik meg mégis táborban voltak, kapásból kinevettek, hogy hogy is gondoltam, hogy még van hely számomra is náluk, ám L, akit ráadásul a magyar burnön ismertem meg óvatosabban válaszolt azzal, hogy nem kizárt, hogy lehetséges még csatlakozni a táborához, amivel fel is keltette lelkes érdeklődésemet. Akkor hozta tudomásomra, hogy viszont az a tématábor, amelynek ő is részese, a Feketelista igencsak különleges témájú, ugyanis a szado-mazo-kötözős-fojtogatós-dominálós-alárendelt címszavakat rejtő BDSM kedvelőinek nyújt ajándékot a Szürke ötven árnyalata sorozatból is megismert játszószoba biztosításával – ha ez nekem való, tette hozzá, én pedig nem mondanám, hogy nem esett le az állam és ugrott fel a szemöldököm rögtön szélsőségesen úgy, mint most valószínűleg sok más olvasómnak is. 🙂 Azt is hozzátette, hogy táborukban értelemszerűen korlátlan meztelenkedés várható, úgyhogy kérdés, hogy ez mennyire fér bele nekem az én világomba, amihez hozzátenném, hogy a maximális önkifejezés elve minden közösségben minden esemény előtt minden országban felveti a meztelenkedés kérdését, amely sokaknak az önkifejezésének a része, no meg persze a 40-50 fokos sivatagban minek vegyen bármit is magára az ember, sokan mások meg ilyen-olyan okok miatt ellenzik, pl. törvényre hivatkozva vagy elsősorban a kiskorúak ártatlan lelki világát féltve, tehát gyakran öltözködésbeli vagy legalább területbeli korlátozásokról diskurálva. Eddig is minden tábor maga dönthette el, hogy magánterületén belül meztelenkednek-e teljesen vagy sem (a magyar burn alapból magánterületen került megrendezésre, tehát ott a törvény nem volt téma…), ám itt tudtommal most volt először, hogy a csak felnőtteknek szóló táborokat egy kupacba rakták, az egészet egy nagy kapuval levédve és őrrel ott, hogy kiskorú ne tévedhessen be, de azon belül még vadkempingezési hely is volt azoknak, akik a pucérkodásra vágytak.

Nem mondom, hogy magam nem lepődtem meg saját nyitottságomon, amikor rábólintottam azzal, hogy micsoda szerencse, hogy annyira biztos vagyok magamban is és az egész burn közösségben is, hogy tudom, hogy semmi olyat nem kell tennem, amit nem szeretnék, és már ki is derült, hogy a tábor vezetője is egy volt tábortársam, aki kihangsúlyozta, hogy még nem biztos, hogy lesz számomra is hely, a “fűszálelosztás” 🙂 , azaz pontos térképkészítés a helyszínről még nem készült el, hogy melyik tábor mennyi helyet kap.

Már amikor még csak tábortéma nélkül jegy került a tulajdonomba is olyan boldogság árasztott el (pláne a kivételesen és meglepően olcsó ára miatt, de persze ez csak egy háromnapos hosszúhétvége volt), amelyet én csak az alkoholmámorhoz tudok hasonlítani, amellyel kitörő boldogságomat és végtelen izgalmamat egy rövid szöveges üzenetben tudattam a kedvessel, azzal az örömmámoros fenyegetéssel, hogy “te még nem is ismersz engem, háhá, de jó lesz nekem ott, ez fogja ám csak igazán kihívások elé állítani a kapcsolatunkat” – amihez aztán érthető módon kért magyarázatot legközelebbi találkozásunkkor, és akkor még a szado-mazo táborba való meghívásom szóba sem került… 🙂 A tábori részvételemet végül őt is figyelembe véve visszautasítottam (mintegy magamtól félve, hogy vagy folyton csak rá fogok ott gondolni, és emiatt nem fogok elég jól szórakozni, vagy ha egyáltalán nem fogok rá gondolni, akkor meg aztán ki tudja, mi minden történhet ott a nagy mulatozásban… 😉 ), ám éppen az erről való hangos agyalásom vele szülte meg azt a gondolatot bennem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha ő is jönne velem – és hoppá: csak nem pont másnap van még egy utolsó utáni jegyeladási sorsolás? De! 🙂 Így lett neki is jegye, aki még sosem járt burn eseményen, ám legalább már régóta érdeklődött iránta, és ahogy az utolsó jegyeladás neve is OMG (az oh my God=ó, én Istenem rövidítése), úgy lett számomra csak még nagyobb ó, te jó ég, hiszen jön ő is!!! 😀

Végül nem is lett hely nekem – nekünk meg pláne nem – a táborban, de talán nem is baj éppen egy ilyen rövid és kényelmes eseményen kipróbálni a vadkempingezést, amit itt inkább szabad kempingezésnek hívnak – kevésbé vadabban. 🙂

Én már a jegyem megkapása után biztos voltam benne, hogy korábban akarok érkezni, hiszen három nap olyan kevés a megszokott egy hetekhez képest, éppen csak megszokjuk és már vége is, és végül együtt érkeztünk két kézzel is építeni az eseményt, ráadásul busszal, ami szintén egy óriási kontrája a klasszikus burn eseményeknek, hogy ne ilyen könnyen megközelíthető hely legyen, de éppen ez tette tökéletes nyaralássá az utazásunkat, hogy a Jeruzsálemből egyenesen a kempinghez érkezett a busz, hihetetlenül kényelmesen. 🙂

20190829_233330

Már a nyitás előtt egy nappali érkezésünkkor sem volt helyünk a megbeszélt helyen, hiszen én alapvetően a teljes eseményt felépítő és lebontó csapat önkéntese voltam, akik tán most először szintén nem alapítottak tábort valami miatt, pedig híresen mindig övék a legjobb konyha, de még fizikailag sem volt helyünk a közelükben – vagy csak nem voltunk elég erőszakosak úgy, mint mások… Iszonyatos tömegnyomor lett a nyitással, pláne a normál hétvége részébe érve az időnek, és még így is örülhettünk, hogy mi a zenei táboroktól legmesszebb sátoroztunk, mert amúgy már csak körülöttük volt hely hamar.

Kivételesen kevés képet készítettem, és még így is sokat végül is, pedig a tíz elv között szerepel az azonnaliság elve vagy az itt és most elve, amely teljes mértékben ellentmond a képernyőhasználattal vagy telefonhasználattal egy társasági eseményen, ám utolsó pillanatban még meg-megörökítettem ezt-azt:

20190831_132801

Ez a földönkívülinek nevezett drótokból és nejlonalufóliából összerakott művészeti alkotás pl. az első napokban még működött is és gombnyomásra vagy elkezdett zenét játszani fényjátékkal vagy valami bölcsességet mondott, de aztán mintha annak lett volna a próbája, hogy ki hogyan reagál arra, hogy hiába van felé írva az, hogy próbálj ki engem, nem történik semmi – mert elromlott… 🙂 (…amit a kedves karbantartó-ösztönű emberem persze rögtön meg is próbálta javítani, de nem sikerült neki vagy csak én rángattam el onnan túl hamar… 😀 )

20190831_132846

Ez pedig kéremszépen az élő Tinder, ha mond ez valamit minden kedves olvasómnak 🙂 , az okostelefonos-internetes fényképes társkereső alkalmazására kacsintó műalkotás, ahol le lehetett fényképezkedni, hiszen az alkalmazásban is jobbra vagy balra kell húzni a jelölteket aszerint, hogy érdeklődünk-e vagy sem iránta – hallottam elmesélésekből, mert én magam sosem próbáltam amúgy. 🙂

20190831_050303

Ez például egy átalakított mikrohullámú sütő, amelyből minden melegítő részt kipakoltak, és helyette kis gyurma- vagy agyagfigurákból rendeztek be egy jelenetet, amely a forgós tálcán pörgött körbe-körbe fényekkel és zenével kísérve, mint ahogy látható is a felirat fölötte ez a Microrave nevű művészeti installáció, amelynek a fő slusszpoénja az volt, hogy rave zene helyett konkrétan Abba szólt, amikor arra jártunk… 😀 Szerintem egyszerűen csodálatos! ❤ 🙂

Ez a művészi alkotás amúgy a Safezone, azaz Biztonságos zóna részleg mellett volt közvetlen, amelyről eddig talán még nem is meséltem itt a blogomon, ám most minden eddiginél fontosabb szerepe lett számomra az eseményen: az eseményre tartó buszon igyekeztem őt minél jobban felkészíteni arra, hogy mi várható ezen az eseményen (anélkül, hogy én magam jártam volna ott, ám más burn eseményeken annál inkább), és  meséltem neki erről a részlegről is, hogy az egészséges szabad nemiség párbeszéde és a nemi zaklatások megelőzése és kezelését céljául kitűző részleg mellett ez az a részleg, ahova bármikor lehet fordulni bármivel, legyen az testi vagy lelki kihívás, mindig az elsősegély sátor mellett vannak, velük szorosan együttműködve, ahol a képzett önkéntesek bármikor meghallgatnak, beszélgetnek vagy csak hagynak nyugodtan pihenni, amire ő már a buszon rávágta, hogy akkor ő végig ott fog dekkolni, hát még amikor végül a nyitás előtt érkezve éppen mindketten segítettünk két kézzel felépíteni a matracos-árnyékos-ventillátoros csöndes helyet, amelyet így valószínűleg csak annál is jobban otthonának érzett… 🙂 Talán második éjjelünkön hangyainváziót vettünk észre a sátrunkban, vá, rémálmaimban is visszatérhet még bármikor az a jelenet, ahogy én már 99%-ban el is aludtam a sötétben a teljes kimerültségemben, ő meg elkezdett mellettem izegni-mozogni, ami azért volt furcsa számomra, mert mindig előttem alszik el, kérdeztem is félálomban, hogy mi van már, mire mondja, hogy hangya meg még egy, meg még egy – majd elemlámpa gyújt és amennyivel sokkal éberebb volt nálam, olyan lendülettel is emelte fel a hálózsákját a matracról, amelynek nem látszott a színe az azt ellepett hangyáktól – amelynek horrorisztikusan sokkoló látványától már azért én is maxira felébredtem és pánikoltam. Rögtön eszembe jutott, hogy magyarul hangyásnak hívják a bolondokat, mert már most, hogy erre csak visszaemlékezem is elkezdtem mindenhol viszketni 🙂 – na akkor végül fogtuk magunkat egy-egy hangyátlanított lepedővel és a Biztonságos zóna matracain aludtunk…

Amúgy az esemény maga a Kineret tó=Genezáreti tó (amelyen Jézus átsétált állítólag) és a Jordán folyó (amelybe Jézus megmerítkezett, pontosabban a később keresztelő meg szent előtagokat kapott János megmerítette őt) kereszteződésében lévő kempingben volt, és ahogy a héber nyelv viccesen has-hát-has-hátnak nevezi a semmittevős nyaralásokat (mit csináltatok a nyaraláson? Csak has-hát? 😀 בטן-גב [beten-gáv]), úgy vészeltük mi meg át az extrém meleget szinte folyton vízben, válogathattunk tó és folyó vize között is, én ráadásul naptejet spórolandó hosszú ruhákban mentem a vízbe is, amelynek kellemes következménye volt, hogy még utána is vagy egy órát hűtöttek a rajtam száradó ruhák, és tényleg az volt, hogy tó-folyó-tó-folyó vagy Jordán-Kineret-Jordán-Kineret kb. óránként, ahogy megszáradtam, már mentem is újra vízbe hűteni magam… 😀 Hát még amikor nem is mentem, hanem ugrottam, Ó, de csodás emlék is ez nekem, a forró nyári hőségből a szintén meleg, de még mindig hűsítőbb vízbe csobbanni, leginkább csak a folyóba, ahol mélység is volt a mólótól! 🙂

20190831_132740.jpg

Érdekes, hogy ezt csak utolsó nap vettem észre, pedig többször is jártam ezen a parton – háttérben a tóval, ahol amúgy szintén számos művészi alkotás lebegett a vízen, azokat el is felejtettem lefényképezni, pl. egy élethű nagyságú, kedvesen mosolygó krokodil vagy aligátor 🙂 meg műliliomok, amelyek elvileg hangot is adtak, bár mi azt nem hallottuk vagy egy vízen lebegő sátor pl. amely árnyékot adott a fürdőzőknek, és még sorolhatnám, de itt a három színes doboz hívta fel a leginkább a figyelmemet, amelyekhez muszáj volt közelebb is mennem:

20190831_132311

A leírás szerint is mindhárom doboz egyre nehezedő feladványokat rejtett: zöld a gyerekeknek, sárga a fontolva haladóknak és piros a bevállalósoknak 🙂 – naná, hogy mindegyikből néztem egy-egy küldetést, mindegyik szocializálós küldetések voltak, mint hogy keress valakit, aki…, de csak a pirosra emlékszem, annyira kiakasztott, hogy keressek két másik embert – mire pont odajött másik két srác is érdeklődni, hogy hát ez meg micsoda – és csókolózzunk nyelvesen hármasban – talán mondanom sem kell, hogy nem a két srácon múlt, hogy nem teljesítettem ezt a küldetést, hanem azzal a lendülettel menekültem is onnan… 😀 Tán mégsem lennék annyira bevállalós…? 😉

Végül, de semmiképp sem utolsó sorban erről a bárányos műről kell mesélnem, amely nem csak pár bárányból állt, bár azért azok is megértek egy-két képet:

20190831_050638

Vaku nélkül pedig még jobban is látszik:

20190831_050717

…de pláne azt, amit le sem tudtam fényképezni, mert folyton tele volt emberrel, márpedig fényképezés is csak maximális lelkes részvétellel, de ráadásul milliószor mentem el mellette és nem tűnt fel, meg még az építésében is próbáltunk segédkezni, de nem kellettünk, tengeri moszat és más növények elektromos másai voltak lágy zenével, ami csak az utolsó nap tűnt fel nekem, hogy este a növények a zene dallamára világítottak, mintha hallották volna a zenét, szavakkal nehezen leírható fenséges élmény volt, amelyről még hallottam is, hogy egyesével programoztak minden egyes lámpát minden egyes zenéhez – számomra felfoghatatlan munkával, egészen hipnotizáló élmény volt ott ülni a tóparton a sötétben és hallgatni a lágy zenét és nézni a zenére változó fényeket, mintha táncoltak volna (meg az egy bárány a háttérben) – nem tudtam eldönteni, hogy az ötlet nyűgözött jobban le vagy maga a kivitelezés tökéletességének csodája, de így nézett ki már elkezdve szétszedve:

20190831_132906

(a rózsaszín úszógumi nem része… 😛 )

20190831_132919

És akkor arról még nem is meséltem, hogy amikor kérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit az építésben, az egyikük kezében egy rakás lánc volt rajta lógó valamivel, bárányrajzzal, amire kérdeztem, hogy mi ez, mire a láncgyűjtemény tartója levett egyet és átadta nekem azzal, hogy tegyem csak el, majd meglátom, és bizony, hogy meg is láttam egyik este a bárányos-tengeri moszatos installációnál villanyóraszerűségeket pont olyan hellyel a közepén, mint amilyen a láncomon is volt, és a zene is pont akkor hallgatott el, amikor arra jártam és helyette felszólították minden báránytulajdonost, hogy lépjen a villanyórához, és kiderült, hogy sötétben játék következett, négyes csapatokban tűz-víz-repülő módra csak víz és szárazföldre korlátozva, ám sajnos ez is csak nagyjából működött, mint később kiderült, mert vicces volt, hogy senki nem értette, hogy mit hogy hova, ám mindenki segíteni akart mindenkinek és mondta az okosságait, ám semmi nem működött 🙂 , egy kislány meg kérdezte, hogy honnan van nekem ilyen láncom, mire meséltem neki, majd két-három kör sikertelen bénázásunk után oda is adtam a kislánynak a bárányos láncomat, amire aztán hallottam, hogy nem kellett volna, bár ha legközelebb máshol is lesz ilyen bárányos játék, akkor biztos láncosztás is újra lesz hozzá… 🙂 Nekem már csak játék nélkül is nagyon tetszett az ötlet is, meg a zenés fényjáték, olyan megnyugtató és békés és szép volt, hogy öröm visszagondolni rá. 🙂

Pont a bárányos tóparttal szemben vagy mögött volt a Mikrobatáta tábor, ami még magyarabbul tán mikroédeskrumpli lenne 😀 – ugyanis ők mikróba dobták a narancssárga zöldséget, és így ajándékozták meg étellel az arra járókat, a mi pocakjaink örömére is… 🙂

Keringő felügyelőnek hívott 🙂 belső ellenőr (de nem tetszik ez a kifejezés nekem, de hogy magyarázzam meg most jobban? Írtam már róla eleget itt) műszakomat hajnali négy és reggel nyolc között vállaltam be a nagy hőséget elkerülendő 🙂 , amibe így egy napfelkelte nézése is belefért, pedig elhatároztam, hogy az összes naplementét és napfelkeltét meg akarom majd nézni ott, de persze mindről lemaradtam és a műszakomban is olyan szégyenlős volt a napocska, hogy felhőket hívott maga elé olyan sokáig, hogy egy órát is vártunk, de akkor sem láttuk még a fényét…

Akkori keringésemkor 🙂 láttam viszont egy egészen ajándékos ládát is 🙂 , amelyre rá volt írva, hogy ajándékok: bárki beletehet és ki is vehet bármit, ha már a tíz elv között ott az ajándékozás elve is, és naná, hogy bele kellett kukucskálnom legalább 🙂 és egy rakás lemosható tetoválást láttam pl. ott meg mindenféle százforintos boltokban kapható kacatokat, míg én pl. a ne hagyj ökológiai lábnyomot elvet is figyelembe véve ennivaló ajándékot vittem (természetesen mindenmenteset 😀 ), amelynek bár számítottam sikerére, mégis meglepett gyors elfogyasztási mértéke 🙂 (még szerencse, hogy nyúltunk magunknak is előtte kicsit belőle… 😀 ) : egy kiló datolyát vettem erre a célra, hogy magjától mindet megszabadítva (végül nem is mindet, csak amennyi egy nagy dobozba belefért: majdnem mindet 🙂 ) helyette diót, kesudiót, mogyorót, mandulát és kakaódarát rakjunk bele, ami végül is tán csak a buli kellős közepén, legmélyén, éjjel-hajnalban gyors energiasegítség volt minden bulizónak – olyan jó adni és visszagondolni azokra a hálás tekintetekre és szavakra, amelyek úgy reagáltak, mintha egy csepp vizet ajánlottam volna a sivatagban szomjazóknak… 😀 ❤ ❤ ❤

Már befejeztem a “keringő felügyelő” 🙂 műszakomat, amikor még élveztem az elviselhető időjárást és mentem még egy gyors kört csak úgy nézelődve, amikor elkapott két derékig érő résztvevő fiúcska, testvérpár, a kisebbik egyértelműen óvodás, a nagyobbik tán már éppen nem azzal, hogy kérek-e tetkót, mert van ám nekik sok, kalózos meg halálfejes és mennek is a kalózok táborába felajánlani nekik, de hátha nekem is kell 🙂 , és mondtam nekik, hogy kalózok meg halálfej mondjuk kevésbé vonzanak, de ha esetleg van más is, akkor akár még meg is gondolom, és végül találtak nekem egy aranycsíkot a készletükben, amire azt gondoltam, hogy mondjuk levágnak nekem belőle egy darabot, de hát mit is gondoltam én: mindent vagy semmit van ám itt kérem szépen, és bár igencsak ferdére sikerült, sebaj, a szándék a fontos 🙂 , és vigaszdíjként még egy ezüst tollat is találtak nekem, majd egy másikat is, ezekkel pedig még most is tudok menőzni 😀 , mert sem a Jordán folyó, sem a Kineret, de még sok zuhany és izzadság sem most le a két fiú profin tetováló munkáját, én meg örömmel gondolok vissza rájuk… 🙂

20190902_121113

20190902_121127
20190902_121207

Visszafele házig fuvarunk lett hál’Istennek 🙂 , miután mindent lebontottunk, amit csak lehetett, még szombat estére végeztünk is, szép volt, jó volt, rövid volt nekem, de intenzív volt mindkettőnknek, hát még együtt, nem is volt semmiféle égetés, vagy csak lemaradtunk róla, akkora kontra volt 😀 , ám nekünk nyaralás volt a javából, jó sokáig feltöltős élménnyel, ráadásul az első közös utazásunk, első közös nyaralásunk, az ő első burn élménye, amely minden jel szerint jól sikerült minden szempontból, hiszen végül is együtt mentünk és együtt is jöttünk vissza 😀 , amiről azt hallottam, hogy szinte ritkaság 🙂 , ráadásul sosem voltunk ilyen sok időt együtt, hogy négy napot is, ám utána két napig nem találkoztunk, majd újra, amikor meg is lepődtem az engem váró lelkesedésén 🙂 , amire még meg is jegyeztem, hogy ilyen régen nem láttál tán 😀 , ám benne meg felmerült egy ki is mondott nekem gondolat, hogy ha már négy nap ilyen gördülékenyen ment közöttünk, akkor vajon milyen lehet egy egész hét is együtt, amely kérdést nem kis meglepetéssel fogadtam, ám annál nagyobb örömmel, ha végül is az örökkön örökké a cél, azt nem is olyan rossz négy nap után egy héttel kezdeni… 😉 (elutazásunk előtti napon amúgy épp a városba látogatott az egyik húga a férjével és a két gyerekével, akikkel csak egy-két órára találkoztam, de ezek szerint az is sikeres egy-két óra volt, ahogy aztán az ő családi pletykahálózata is visszatért hozzám azzal, hogy anyukája jóvá hagyta a húga elmesélése alapján a kapcsolatunkat – hahaha! 😀 Hát még ha tudtam volna, hogy ez vizsga vagy teszt…? 😀 😀 😀 )

Ez az esemény amúgy nem az izraeli Burning Man egyesület égisze alatt rendeződött meg, ahogy a téli, Burnérot sem hivatalos rendezvénye a közösségnek, ám a legközelebbi helyi burn esemény már az lesz, a Midburn helyett más helyen és más keretek között: egy autóverseny pályán Aradon (az izraeli Aradon! 😀 ), kereken – Burn in motion, azaz burn mozgásban néven – és csak négyezer fő részvételével (szemben a Midburn 10-15000 főjével – ez a mostani Kontra és a téli Burnérot meg 1000-2000 fős kisesemények amúgy…), és persze logikus a kérdés, hogy miért lényeges az, hogy egy esemény hivatalos vagy sem, amiről most egész sokat beszélgettem más résztvevőkkel is, és egyre inkább körvonalazódik bennem a válasz, de még mindig nehéz lenne szavakba öntenem, de olyan sokan szeretik jobban a nem hivatalos eseményeket, hogy azt hiszem, nekem is ez az új fókuszom, én is csak a tél közepire vágyom, és legközelebb már talán kézzel foghatóbb magyarázattal szolgálhatok erről a különbségről is. 🙂

Nahát: a bankom is külön üdvözölt a kapcsolatunk tíz éves jubileumi évfordulója alkalmából! :D

2019. augusztus 9. péntek

Oké, annyira azért nem meglepő, hogy miután kijöttem ide, szinte rögtön bankszámlát is nyitottam, de az már talán inkább meglepő, hogy azóta is ugyanannál (a béna, de állítólag egyik bénább, mint a másik, csak ezért nem váltottam még…) a banknál vagyok kitartóan, éppen tíz éve, amiről még a bankom is megemlékezett, az internetes belépőfelületen a belépésem után megakasztó, megállító, meglepő, ki- és felpattanó ablakban lufival fogadott:

bank

Jó szerencsét magunknak! (magyarosabban inkább gratulálunk magunknak)

Meghatódva ünneplünk együtt 10 évet.

Örülnénk, ha még sok évig kísérhetnénk és állhatnánk melletted minden elhatározás mellett.

Tovább a számládhoz

fordítva tegezősen, de akár magázósan is lehet, de azt már lassan el is felejtem, ha ez a héberben egy és ugyanaz: mindenki pajtás vagy mindenkit tisztelet ér. Számomra inkább mindenki pajtás… 😉

Éljen-éljen: tessék, itt a bizonyíték, hogy tényleg tíz éve élek itt! 😀

Tíz éve külhonban, juhú! :D Gasztrotúra és buli, ami piknik :) és a lenni és a csinálni különbsége

2019. augusztus 8. csütörtök

Pénteken volt éppen pontosan tíz éve, hogy elhagytam Magyarországot, és azóta is szinte megszakítás nélkül a három világvallás központjában élek, Jeruzsálemben, ב”ה a világ tán legnagyobb olvasztótégelyében annyi más nép és vallás között még, hogy pl. az ez alkalomból idelátogató családom (anyum és barátnője és tesóm és felesége) olyan nemzetközi gasztronómiai ízelítőt kaptak, hogy bár ez meg sem volt így tervezve, mégis olyan sokszínű lett, mintha csak előre kitaláltuk volna így:

  • az etióp kenyér, a hatalmas, asztal méretű, lukacsos és kesernyés, palacsintaszerű indzsera főtt zöldségekkel és salátával, netán hússal is már jó pár hónapja be volt tervezve, miután nem sokkal előtte történt, hogy magam is beleszerettem végül 🙂 a cukor-, glutén-, tej-, élesztő- és minden más mentes, igencsak laktató, kézzel evős különleges ételbe, pedig Kinga barátnőm milyen rég, már évekkel ezelőtt, miután anno maga is megjárta Etiópiát, utána engem is megkínált saját készítésű indzserájából, akkor valahogy túl távolinak tűnt nekem ennek az igencsak távoli kultúrának az egyedülálló ízvilága még innen is, hát még a magyar gasztronómiában felnőve, ugye. 🙂 Miután azonban Maria, egy német barátnőm is kb. Kinga lelkesedésével hívott egyszer valamikor vagy fél éve többünket is indzserázni egy étterembe, valahogy rám is ragadt a barátnőim lelkesedéséből, amiről ma már nehéz eldönteni, hogy vajon azért, mert egyszerűen csak mások szeretete és öröme ragadt tényleg rám, vagy netán tényleg annyira más volt annak az íze is, mint amit régen Kinga készített (de valahogy valami azt súgja bennem, hogy nem, mert tök ugyanolyan volt egyébként… 😀 ), netán az én ízlésem változott azóta annyit (simán lehet), ám ami biztos, hogy amióta akkor, kb. fél éve beleszerettem magam is az indzserába, azóta minden rokonomat, barátomat és ismerősömet is igyekszem megismertetni ezzel az ételkülönlegességgel, ezzel tán egyre világosítva az etióp éttermek bőrszínátlagát. 😀 A gasztronómiai és kézzel evős és laktató kaján kívül olyan jó érzés még azt is tapasztalni, hogy milyen sokan mások is úgy belé tudnak szeretni, hogy egyesek még nálam is gyakrabban igénylik az amúgy még olcsó és egészséges szociális fogást, amelyet egyedül nem is lehet enni, akkora nagy, és ráadásul annyira nem is szokás, hogy nem csak a barát szó származik a kenyér szó tövéből ebben az etióp nyelvben (hiszen az a barátom, akivel megosztom a kenyerem), hanem az etióp kultúrában annyira nem elfogadott az egyedül étkezés, hogy konkrétan az a büntetése valakinek, akit kiközösítenek, hogy eheti egyedül a kenyerét. Muszáj kiemelni a kézzel evősdi különlegességét, amely Maria barátnőm szerint a gyerekkorhoz visszavezető érzéssel támogatja csak az evés szeretetét 🙂 és hogy vagy három napig hagyják állni a tefflisztet, hogy keljen, bár így sem vastagabb egy vaskosabb palacsintatésztánál, az meg csak külön tesz hozzá az árban olcsó, értékében viszont annál drágább kaja élvezeti szintjéhez nálam. Szerencsére a családom körében is szinte osztatlan sikert aratott, pontosabban akinek ízlett, annak nagyon, akinek meg nem, még az is falatozgatott belőle 😀 , ami egész pozitív összesített átlag végül is! 😀
    20190204_210703
  • a teljes (3/4) családdal indezserázás előtt ismerkedett meg még anyukám és barátnője annál a korát meghazuttolóan fitt, testileg és lelkileg is egészséges magyar bácsinál, akinél titkárnőként szoktam dolgozgatni a tudományos munkáit segítve az iraki kube, azaz húsos tésztagombóc levessel, amely így nyáron pláne különlegesnek számít súlyos laktatósága és fűtőértéke miatt, ám ez a felnőtteknek fel sem tűnt szerencsére az ebéd élvezete közben, miközben én meg a piacról a háziúr által rendelt humusz (csicseriborsókrém) és tahini (szezámmagpaszta) mellé még olyan mindenmentes tahinis-quinoás-magvas-hagymás fasírtot hoztam meglepetés kóstolónak mindenkinek ugyanarról a piaci humuszos helyről, amelyet én rendszeresen szoktam is ott venni, és érdekes volt, hogy míg a szélsőségesen mindenevő vendéglátó bácsi anyukámat és barátnőjét nyűgözte le a kube levesével, ő maga az általam hozott mindenmentes növényi fasírttól nyűgöződött le annyira, hogy a következő hétköznap fel is kerekedett maga is beszerezni belőle, tehát ez is mindenkinek siker lett. 😀
    20190501_182713
  • nemzetközi kulináris kedvenceim legfrissebb tagja a dél-amerikai empenada, amely szintén a piacon egy-két éve megnyílt, fiatalos, dél-amerikai hangos zenés gyorsétterem étlapján hívta fel magára a figyelmem az áthúzott búza jelével pár hete, és miután kiderült, hogy abban tényleg csak hús (csirke vagy marha választható) van a zöldségeken kívül, meg is kóstoltam, és nem értettem, hogy hogyhogy csak most jutottam el idáig, annyira odáig lettem a kukoricalisztből kuktában készült bő tenyérnyi töltött zsebecskéért, miközben annyiszor mentem már el a hely mellett, mióta megnyílt, hogy nem is értettem, hogy hogy tudtam eddig enélkül élni… 🙂 Persze a hús nem feltétlenül “csak” kategória, és van is szó a arról, hogy legyen vega változata is, pláne, hogy a hely kolumbiai tulaja srác, aki maga gyúrja a saját két kezével ezeket a szintén laktató és olcsó és csak húsos meg kissé olajos, de amúgy egészséges falatokat – valószínűleg ezért is olyan finomak 🙂 – mondta, hogy bőven nem én vagyok az első, aki erre vágyna, és ő már csinálhatja hús nélkül is, csak éppen a megrögzött vegák be sem mennek egy húst áruló helyre vagy nem ennék meg a húsos pulton összegyúrt tésztáját, csak ezért nem került még fel a húsmentes változata az étlapra, ám szerencsére a családom körében a húsos verzió is sikert aratott, amiből az idősebb korosztály ráadásul kétszer is evett a pár nap alatt és szintén sikert aratott mindannyiunk között, siker és maxi siker között elosztva csak… 🙂
    emp

…és akkor a lakásommal szemben lévő grúz étterembe még csak be sem mentünk most chacsapurit enni, de tán csak hogy legyen elég motivációja mindenkinek visszajönni és folytatni a jeruzsálemi nemzetek olvasztótégelye gasztrotúrát 🙂 , mert választék aztán van bőven még ezen túl is 🙂 , hiszen ahol sok nép él, ott sok nemzet konyháját is lehet megkóstolni… 🙂

Továbbra sem szánom gasztroblognak az én blogom, ahogy magamat sem látom gasztroszakembernek, max. csak hasát szerető lusta szakácsnak 😀 és ezt a bejegyzést meg pláne nem gasztroposztnak szántam és erős késztetés hangoskodott bennem, hogy legyen inkább két bejegyzés ebből, de az az igazság, hogy a tíz éve jöttem bulim, találkozóm, pikinikem, ünnepségemről nem igazán van mit mesélnem (gondoltam én, amikor még írtam… aztán írtam még ugyanannyit, mint előtte… 😀 😀 😀 ), azon kívül, hogy több, mint egy éve elhatároztam, hogy megünneplem majd valahogy a jubileumi évfordulómat, amire tényleg több, mint egy éve készítettem is eseményt a legnagyobb szociális hálózaton, amelyen gondosan kiválogattam a meghívott barátaimat és hozzá külön listát készítettem tollal és papírral 🙂 a nem virtuális világban élő meghívottaimról az amúgy városi nyílt parkban megrendezett, ám zárt eseményemre.

Pont ilyen lufim volt héliumosan, de olyan szinten voltam az itt és mostban, ami most már akkor és ott 😀 , hogy még lefényképezni sem jutott eszembe 😀

Barátaim és családtagjaim igencsak jelentős része nem is tagja az említett virtuális rendszernek, és jó, hogy volt egy bő évem fűnek-fának, de csak általam tényleg szívesen látott fűnek és fának 🙂 szólni, hogy mikor és hol találkozunk azért, hogy megköszönhessem mindenkinek a szerves részét abban, hogy ez a tíz évem legalább így sikerüljön, ahogy végül sikerült. 🙂

Végül velem együtt összesen 45 fő jelent meg (ami még engem is meglepett…! Tíz főre számítottam kb… 🙂 ) a legkülönbözőbb korosztályban (a legidősebb korosztályt képviselő barátaim közül végül egy sem jött el sajnos, ki elfelejtette, kinek közbejött valami, ám egészen négykézlábas babáktól a hetvenen túl is bő hét évtizedet ölel fel a szeretett barátaim és családtagjaim és rokonaim korbéli eloszlása!), vallási irányzatban, nyelvi sokszínűségben (elsősorban azért mondjuk mégis csak magyar és héber nyelvek között volt a legnagyobb sokszínűség, itt-ott némi angollal kiegészülve, az viszont olyan változatosan, hogy ihaj! 😀 És miután az is kiderült, hogy az angol sem mindenkinek kényelmes, az gyorsan ki is lett iktatva… 😀 ), kicsi, közepes és nagy gyerekekkel, idősekkel és vendégeim vendégeivel, a burn tíz elveket is szem előtt tartva szerencsére (pl. a piknik stílusból is következő mindenki magáért felelős felszereléssel, a magunk után nem hagyandó nyomokkal, az egyszerhasználatos ellenességben és a kereskedelemmentesség elvét is szem előtt tartva. Olyan nagyon boldog vagyok még most is, hogy ilyen sokan voltunk és ilyen gördülékenyen ment minden egyesek sűrű aggodalma ellenére, de tán éppen azok élvezték aztán a leginkább és hálálkodtak utána nekem az egyszerűség miatt, akik a legjobban aggódtak… 🙂

Jó volt látni barátaim barátkozását és régi barátságok újra felfedezését, amelyek még azóta is visszhangzanak hozzám, ezek talán a legjobb és legfontosabb és legjelentősebb emlékeim és élményeim onnan, amely akkora boldogsággal tölt el még mindig! ❤ 🙂

Magyarországról vagy pláne máshonnan igazán nem számítottam senkire tulajdonképpen, úgyhogy nem kevés kellemes meglepetés ért mind akkor, amikor anyukám bejelentette érkezési szándékát, ráadásul Zsuzsi barátnőjével, és mind a testvérem nyaralásának ideidőzítése és -helyezése 🙂 is a földrajzilag épp legmesszebbről jövő feleségével 🙂 is, hogy a ki- vagy bevándorolni (minden nézőpont kérdése… 😀 ) baráti család 4/5-e érkezéséről már ne is beszéljek. 🙂 Aztán az országon belüli nagy találkozások között jegyezném még fel az exem és a jelenlegim 😉 találkozását is, akik pl. szintén régi ismerősként csodálkoztak rá egymásra, ej, de kicsi is ez a világ, és pláne ez az ország, és ők mindkettejük találkozása a családommal is jelentős esemény volt végül is 🙂 , meg hogy alig volt két olyan ismerősöm, országtól függetlenül (!) akikről ne derült volna ki, hogy már rég ismerik egymást (néha kifejezetten félelmetesen kicsi ez az ország…). Minek a virtuális szociális hálózat, ha anélkül is két mondat után lehet közös ismerősökre bukkanni? 🙂

Annyira örültem mindenkinek, pláne azoknak, akiknek jelenlétére igazán nem is számítottam (akikre meg igen, azok meg nem jöttek, de tán így kerek a történet 😀 ), hogy külön-külön is nagy öröm számomra még mindig visszaemlékezni a közösen töltött időnkre, a most találkozásunkra, hát még így együtt, a barátaim barátkozását egymással 🙂 , hogy az egyedüli negatív érzések bennem csak arra vonatkoznak, hogy olyan hamar véget ért 😦 és hogy nem is volt elég időm élvezni a barátaim társaságát sem egyesével, sem az összesített társaságot, mintha az egész csak egy pillanat lett volna most így visszatekintve… Tán a pénteki nap miatt is volt ebben a szent városban akkora sürgős mehetnékje mindenkinek, ahol a péntek este kezdődő sábát ünnep előtt csak koradélutánig vannak nyitva boltok meg helyek és a tömegközlekedés is csak addig megy, és amennyire jól éreztem magam végig és amennyire megörültem minden egyes érkezésnek, pont annyira szomorított el is pont emiatt minden egyes mehetnékje mindenkinek, hiába próbáltam ezerrel a van és a volt boldogságára koncentrálni, a gyorsan véget ért fájdalma megmaradt a megtörtént boldogsága mellet… Persze tudom, hogy az idő érzése annyira relatív és szubjektív, de objektíven én először csak délután három után ültem le nyugiban, amikor viszont már csak a tesóm és a sógornőm maradtak ott… Erről jutott eszembe a lenni és csinálni különbsége, pláne, ha megint visszautalok a burn elvek közül a jelenben levésre vagy azonnaliságra, mert már közben rájöttem, hogy azt csinálom, amit pont nem akartam, hogy beszédet mondjak vagy egyáltalán csináljak valamit, mert én csak lenni akartam a barátaimmal és a családommal, de persze különböző generációknak különböző igényei is voltak és az idősebbek programot akartak és ehhez nekem eszembe is jutott még korábban a bohócdiplomám 😀 kamatoztatása és fitogtatása pl. egy tíz éves szenvedéseimen nevetős “felállós” komédiával 😀 (stand up… 😛 ), viszont miután kezdett körvonalazódni számomra a nyelvi sokszínűsödés szélsőségessége egyesek csak egy nyelv ismeretével, a szóbeli előadásom terve is dugába dőlni látszott, ám anyukám pantomimos mentőötletéből jött az én rajzolós ötletem, amellyel így nyelveket is versenyeztethettem 🙂 , hogy melyik nyelvet beszélők dekódolják vajon hamarabb a rajztehetségem hiányából fakadó humoros tippjeiket 😀 , netán intelligenciájukat, kreativitásukat vagy élettörténetem ismeretüket 🙂 és ebből egész jó móka lett végül is szerintem, meg mások szerint is 😀 pláne annak, aki két mindkét nyelvet is érti 🙂 és sajnálhatja, aki kimaradt. 😛

Logikusnak tűnik nekem még most is, hogy eme képeimnek itt kell szerepelni a világ és az örökkévalóság szemei elé tárva, de valami belső hangom mégis ellenáll a túl személyes érintettségem miatt, kérésre szívesen megmutatom bárkinek, sőt, már le is fényképeztem és szerintem bemutatóba fogom rendezni őket, de akárhogy is tervezem-szervezem, pont a poén része marad ki, a mindkettőnk poénja: a nézőé azzal, hogy nem érti, mit akart a művész kifejezni 😀 , és a művész mulatsága a nagyon másnak tippelés miatt, mint amit kifejezni próbált 😀 és közben a művész irányítása a néző logikája rávezetve a megoldásra, mire a néző elkezd tippelgetni, és akkora ordas hülyeségeket mondani 😀 , ami mindkettő számára is nevetséges 😀 – szóval ez nem személyesen mutogatva mind kimarad, azaz mind a művész, mind a néző számára sokkal kevesebb móka… 😦 De azért gondolok a messze lévő pajtásokra is, akiknek megmutatnám, és tán működik ez virtuális kommunikáció közben is esetleg… 🙂 Meglátjuk, mi lesz belőle… 🙂

Hálás vagyok a sorsnak ב”ה, hogy olyan családom és olyan barátaim vannak, amilyenek vannak ❤ , és érdekes, hogy még eszembe is jutott a piknikem közben, hogy bárcsak örökre belém is égne ez a pillanat, hogy milyen sokan jöttek el csak miattam, egyesek ráadásul milyen messziről, milyen sokan vesznek körül szeretettel, milyen jó lenne erre emlékezni akkor is, amikor néha mennyire is nagyon egyedül tudom érezni magam…! 🙂 Jó volt sok pozitív visszajelzést is kapni a rendezvényről, hányan vallották be, hogy mennyivel jobban sikerült szerintük, mint amire számítottak és mennyire jól érezték magukat, milyen jó volt látni a barátaim egymásra találását a tökéletes augusztus eleji, fa alatti árnyékos szuper időjárásban, milyen jó ezt most a saját fejemben is visszanéznem, amit már torzít az idő így három nappal később is, egy héttel is később, de tán torzíthatom szándékosan is jó felé, hogy halljam a csöndet és a gyerekkacajos hangzavarban is a békét és a szeretetet és a jóságot mindenfelé – csak a hála, a béke és a szeretet tölt el mindenfelé! ❤

Fejenállás rákattanás :)

2019. július 26. péntek

Jóga.

Először is a jógáról kell egy pár mondat bevezetést kötelezően beszúrnom, olyan nagyon hihetetlen számomra is a kapcsolatom és a hosszú utam a jógával, amely még emlékszem, hogy milyen messziről vezetett odáig, hogy ma már ott tartok, hogy mindenkinek megvan a maga jógája, hiszen annyiféle jóga létezik, és mindenféle jóga fajtákon és irányzatokon belül is minden tanár más, kizárt, hogy valaki ne találná meg a neki tetszőt.

Amikor először hallottam még tán kiskoromban (vagy kicsit nagyobb, tán kamaszkoromban) a jógáról, szinte kapásból rávágtam, hogy mennyire nem nekem való, még hogy én nyugiban, ha már sportolni megyek (akkor még tán nem tudtam, hogy a jóga nem csak sport, hanem inkább filozófia, világlátás, életmód…), és minek tekergessem és csavarjam ki magam úgy, hogy közben levegőt sem kapok.

Ennek ellenére itt-ott kb. évente máshol mégis kipróbáltam, belekóstoltam, de mintha csak azért, hogy tovább bizonyíthassam, hogy íme, nekem ez nem tetszik, ez tényleg nem nekem való, de mégis: mintha csak a jóga körülöttem is folyamatosan növekvő népszerűsége miatt mintegy elmaradás érezése késztetett volna arra, hogy tovább próbálkozzak, mert biztos én nem vagyok rendben, ha nekem nem jön be ez a jóga dolog.

Emlékszem, hogy még az itteni főiskolán is lehetett jógát választani tornaórán, fel is iratkoztam rá, és az első óra után le is iratkoztam róla 🙂 megint csak azzal a boldogsággal vegyes szomorúsággal, hogy ez egyszerűen nem nekem való, de boldog vagyok, hogy még mindig enyém a választás szabadsága 🙂 , pedig úgy szeretettem volna én is megtalálni az élvezetemet benne…

Ma már nagyon örülök neki, hogy tényleg kb. évente adtam neki új esélyt még úgy is, hogy tényleg nagyon sokáig tartott, míg megtaláltam az “én jógámat” a zumbás stúdióban, ahol szintén belekóstoltam, ha már ott is volt. Persze a jógához kicsit is értők most biztos azt kérdezik, hogy na és miféle jóga az az “én jógám”, amiről szintén nagyon sokáig nem tudtam, hogy hányféle ágazata és irányzata van a jógának, de meg is kérdeztem a szerintem simán csak napsugárarcú, napsugármosolyú 🙂 jógatanár nénitől, hogy ő miféle jógát is tanít, amire azt felelte, hogy mindenféle vegyeset a saját válogatása szerint keverve – tán éppen ez volt a nekem való, ha már én is ilyen sok mindenből kevert ember vagyok tán… 😉

Emlékszem az első órámra ott, amikor már kb. az esélytelenek nyugalmával mentem be úgy, hogy á, a jóga tökre nem az én világom, de nehogy már ne próbáljam ki mindenhol, ha tehetem 🙂 , és emlékszem, hogy mennyire kihangsúlyozta a néni, hogy a legfontosabb, hogy figyeljünk a testünkre, csak azt csináljuk, amit jónak érzünk, ne erőltessük meg magunkat – és mindezt tényleg mindig napsugárzó nyugalmat árasztó mosolyával. 🙂 ❤ Talán pont ez a környezet kellett nekem a kibontakozásomhoz vagy tán véletlen, hogy arra is emlékszem, hogy mennyire meglepődtem egy-két mozdulaton a saját testemen, hogy mikre vagyok én képes, amire nem is gondoltam volna, és a beleszeretésem talán akkor történt, amikor feltűnt, hogy még a tanár néni is meglepődött engem látva valamilyen mozdulattal, pláne amikor az valami olyasmi volt, amit nagyon kihangsúlyozott, hogy milyen nehéz és nem várja el, én meg valahogy véletlen gond nélkül megcsináltam – jobban mint ő, amit még el is szégyelltem kicsit, és még majdnem mondtam is, hogy bocs, véletlen volt, és fogalmam sincs, hogy hogy csináltam… 🙂

Aztán első óra végén kérdezte is tőlem, hogy hány éve jógázom, és nevettem egyet, hogy háhá, ezer és egy sem, mert a jóga nem az én világom, de az igaz, hogy kiskoromban művészi tornáztam, és talán maradt még itt-ott némi lazaságom véletlenül… 🙂

Szóval ott megtaláltam végül az én jógámat ❤ 🙂 és azóta is nagyon hangoztatom, hogy nagyon mélyen hiszek abban, hogy MINDENKINEK megvan a maga jógája, csak tán nem mindenkinek van meg a kitartása, hogy meg is keresse… 🙂

Nem tudom már, hogy eme első órás saját meglepődésembe, a tanár néni meglepődésébe és elismerésébe, a tanár néni közvetlen személyiségébe, tényleg világmegváltó nyugalmas mosolyába, az óra végi, de néha óra eleji nyugis utazásokba, amikor mesélt, vagy az egészen csöndes relaxációba, netán ezek mindegyikébe együtt szerettem ott bele, és kicsit félve is próbáltam ki az új stúdióban is a városközpontban, ahol újabban zumbázom az ottani jógát, hogy ilyen hosszú jógakeresés után vajon mekkora az esély rá, hogy máshol is tetszik, és tényleg más, de ez is tetszik, még ha az első nénim is az etalon. 🙂

Fejenállás=Śīrṣāsana (vagy sirs ászana)

Az első jóga tanár nénim is foglalkozott fejenállással, de egyrészt nagyon ritkán, másrészt nagyon kihangsúlyozva azt is, hogy csak az csinálja, akinek kedve van hozzá, aki tudja, hogy hogy kell, és bár persze tanította is a hogyanját, de olyan ritkán és minden alkalommal olyan kevés ideig is foglalkoztunk vele, hogy az közelít a nullához, így nem is nagyon érintette meg a világomat akkor, ám az új stúdióban a kis fiatalka ex-balerina tanárcsajszi úgy közölte a fejenállás feladatát szerintem az első óráján, amikor bementem, mintha csak azt mondaná, hogy vigyázzállás, aminél én még örültem is, hogy nem voltam egyedül, amikor felhördültem egy olyasmit, hogy haha, na persze, miről beszélsz úgy mégis… 😀

Mindketten amúgy alkartámasszal tanították, kezek összekulcsolásával a fejet támasztva, de az első nénivel odáig jutottunk el egy-két év alatt, hogy keressük meg a fejünknek azt a pontját, ahol kényelmes – na, ezt én sosem találtam meg 😀 , mert sehol nem volt nekem kényelmes meglepő, vagy éppen teljesen érthető módon… 🙂 Az új stúdió sokkal nagyobb termében értelemszerűen sokkal több résztvevő is van, és amikor a tanár látta, hogy milyen sok láb nem lendült a magasba, hozzátette, hogy segít annak, akinek nem megy egyedül, de egymásnak is segíthetünk, amire határozottan úgy éreztem, hogy esélyem sincs ezt megúszni 🙂 , és időben is sokkal többet hagyott rá, vagy én legalább is úgy éreztem, hogy megint csak én nem vagyok rendben, pedig bőven nem én voltam az egyetlen, aki továbbra is na én biztos nem, meg különben is hogy, meg minek, meg hagyjál már… 🙂

Első órán nála tán még csak ezek a saját belső vívódásaim voltak meg és úgy nézegettem körbe a teremben, hogy a csoport nagy része, 70-80%-a teljesítette is a fejenállás feladatát, közülük a fele rögtön falhoz húzva a matracát, én meg első óra után odamentem a számomra új tanár lánykához, és mondtam neki, hogy ez volt az első órám, és nem gondoltam volna, hogy lesz még jóga, ami tetszik nekem 🙂 , de mi ez az egész fejenállás-téma, mire jó ez? 🙂 Mondott is valamit, amire már nem emlékszem mi volt az, de eskü meggyőzött, és a következő órán már konkrétan úgy jött oda hozzám a fejenállás gyakorlásakor, hogy na, mi van? Gyerünk! Én meg hiába mondtam neki, hogy de én nem tudom, meg hagyjál, nekem sehol sem kényelmes, nem igazán érdekelte 😉 😀 és tartotta a kezét a magasban, hogy megtartson, ha eldőlnék, de közölte, hogy nosza!

Érdekes, hogy az összes “de én nem tudom, hogy kell” után milyen egyszerű is volt ez a hopp, amellyel elkapott engem az ékszíj a fejenállás gyakorlására. Természetesen barátok körbekérdezése, és aki jógázik, mindenki természetesen persze, hogy állok fejen, hát micsoda egy kérdés ez reakcióval válaszolt nekem, amivel már megint az én nem vagyok rendben csengő szólalt meg a fejemben (amiről tőle konkrétan még azt is hallottam, ahányszor rámutattam, hogy tán még megint ott jár 😉 , hogy ő nem ott jár, hanem neki az a kiindulópontja 😀 – ami amilyen vicces 😀 , annyira nem az igazából, és még fel is tűnt, hogy hm, tán csak nem pont ez köt minket össze tán…? 😉 😀 ), úgyhogy még jobban ráfeküdtem a témára, és napokig kutattam több nyelven is a miért jó a fejenállás, és bakker annyi, de ANNYI jóságot olvastam netszerte, hogy komolyan elhatároztam, hogy én olyan életet szeretnék, amelyben naponta szakítok időt pár perc fejenállásra, eskü tényleg! 🙂

Ez a poszt már olyan régóta van készen a fejemben, hogy azóta a kedvenc találataim netről már elérhetetlenek 🙂 és most komolyan gondolkozom azon, hogy rászánok még pár órát a nekem legjobban tetsző cikkek összefoglalására, de szerintem ezt most inkább elengedem 😉 , max. később kiegészítem, de elképesztő, hogy mennyi jóságot találtam mind a testi, mind a lelki (!) hatásaira, annyit, hogy eskü nem értem, hogy ez miért nem alapértelmezés abban a kultúrában, ahol én nőttem fel,

Fejenállásról persze nem lehet úgy beszélni, pláne nem Izraelből, hogy ne említeném meg a modern állam első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a híres képét a tel avivi tengerparton, ahogy éppen fejenállást végez, amiről talán sokan nem tudják, hogy ki készítette, ki tanította, ki segítette, vagy ki tudja mégis?

bg

Másik kérdés, hogy ki ismeri az olvasóim közül Móse Feldenkrais nevét, aki a róla elnevezett torna jógaszerű torna megalapítója és számomra meglepő módon még magyar wikije is van ám itt!

Ben Gurion miniszterelnök fejenállása pedig olyan ikonikussá vált, hogy több szobor is emlékének tiszteleg, ez például a legautentikusabb tengerparton Tel avivban:

bg

Mint az eredeti képen és a szobor képén is látható, Ben Gurion tenyértámasszal végezte a fejenállást, nem alkartámasszal, amit azért tartok lényegesnek kihangsúlyozni, mert ez a különbség nyitotta meg számomra is a megvalósítás kapuját: baráti és ismerősi körkérdésem során, hogy ki tud hogy áll a fejenállással a női önvédelmi központban volt tanáromat is megkérdeztem, amikor épp az éves utolsó órák valamelyikén akkor találkoztam vele, amikor ezen pörögtem, amire ő, alapvetően tae kwon dos múltú és edző önvédelmi tanár azt válaszolta, hogy hát a teljes fejenállás neki nem megy, ő csak azt tudja, hogy… és mivel a gyors és bonyolult magyarázatából válaszul tőlem csak egy mi vant tolmácsoló bamba arcot kapott 😀 , inkább megmutatta: pontosan ugyanezt a ben gurionos 🙂 tenyértámaszos fejenállásnak az előző stádiumát, amikor a lábak felhúzása nélkül a lábakat a felkarra helyezzük, amin én úgy meglepődtem, hogy ilyen pózt én még sosem láttam 🙂 , hogy nyomban ki is kellett próbálnom, és ahogy kipróbáltam, hirtelen elfogott az én képes vagyok bármire szele, hiszen megéreztem, hogy ó: hát ha már idáig eljut valaki, hogy a fején és a két tenyerén egyensúlyozva meg tudja tartani a testét, akkor onnantól már csak fel kell nyomnia a lábait a magasba! És az érzést gondolat, a gondolatot pedig tett követte, és egyszer csak fejenállás közben találtam magam hirtelen – Ben Gurion módra! 😀 Ennyi erővel már akár miniszterelnök is lehetnék, mondtam 😀 , és újabb kutatásba fogtam a tenyértámasz és az alkartámasz különbsége, előnye és hátránya között, és megértettem, hogy tenyértámasszal több a korrigálás lehetősége, a finomhangolás, ám a fejen is több a nyomás, értelemszerűen, hiszen az alkar nem tehermentesít annyit – ezért használja mindkét jógatanár alkartámasszal, de igazából úgy tűnt, hogy nem az a lényeg, és én pl. mindenképp tenyértámaszból találtam meg a magabiztos utam a fordított függőlegesig. 🙂

Most, hogy még ha nem is minden jógaórán, de szinte mindegyiken előkerül, a népes csoportból is összeállt egy kisebb kezdőbb kitartó csapat 😀 , akik óra után maradnak próbálkozni, és hirtelen azon kaptam magam, hogy én lettem a mindenki tanítója 🙂 , amire nem tudom elégszer idézni a docendo discimus mondást, hogy tanítva tanulunk, mert tényleg annyiszor mesélem el másoknak a nekem hogy sikerült módszert és nézem, hogy kinek miért nem megy, hogy azáltal megy nekem is egyre jobban – amihez talán az egyik legfontosabb tanulásom a folyamatból a félelmek elengedése, amihez muszáj hozzáfűznöm, hogy persze, hogy én is eldőltem párszor hátra, de ezért kell olyan helyen gyakorolni, amely elég puha, de elég kemény is ahhoz, hogy ne fulladjunk bele, de legyen elég hely is bármerre dőlve, amire a legjobb egy küzdőterem szőnyege vagy egy keményebb ágymatrac, hogy a klasszikus jógamatracról már ne is beszéljek, ugye, de egy megfelelő méretű párna is megteheti. Pont a hátradőlés miatti félelem miatt ajánlják sokan a falnál gyakorlást, amivel én nem biztos, hogy egyetértek, mert szerintem pont az a legnagyobb baj, hogy általában nem hangsúlyozzák eléggé azt, hogy nem dobni kell a lábakat lendületből, pláne nem alkartámasznál, mert akkor szinte biztos, hogy a lendület miatt továbblendül a láb és bukfenc lesz belőle, hanem ezzel szemben hasizomból felhúzni, ami alkartámasznál először is a lábak fejhez közelítésével lehet könnyíteni (hogy annál kevesebbet kell hasizomból emelni, minél hajlékonyabb valaki végül is…), de szerintem előbb tenyértámasszal kéne mindenkinek próbálkoznia, mert az segített engem is a fordított függőleges állapot megtalálására, amely már hívta a lábaim felemelését, és utána lehet ugyanezt alkartámasszal is produkálni, mert ha csak alkartámasszal próbálkozunk, pláne fal mellett, ahova nyugodtan lehet a lábakat dobálni, hiszen a fal úgyis megtart, akkor szerintem nem tanulja meg a tanuló a saját középvonalát érezni. Szerintem. Amihez sürgősen hozzá kell tennem, hogy azért a bukfencet, a gurulást, a hátgörbítést is előbb kéne tanítani szerintem, mint a fejenállást, mert azok ismerete nélkül érthető, a sokkal nagyobb félelem mindenki részéről.

Nagyon szeretném azt a vagy százötven okot idebiggyeszteni, amellyel találkoztam kutatásom során, hogy miért is jó a testi és lelki egészségnek a fejenállás, de ez nem most fog megtörténni, pedig sziporkáznak bennem az emlékek a más világnézettől kezdve az önbizalom növekedésén át a pillanatban élés a meditációval érvével együtt a vér fordított folyása miatt (amit valahogy most kedvem van megkérdőjelezni, hiszen ha csak a gravitáció irányába folyna a vérünk, akkor az nem vérkeringés lenne, hanem csak vércsorgás a szívből lefelé, hogy a szívnél feljebb lévő agyról már ne is beszéljünk, szóval ezt most így nem értem, de mindegy is 😀 tán erre rosszul emlékszem 😀 ) mindenféle testi jó hatásokig, amiket valahogy fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzek, mert érzem, hogy jó, mert az egész jógában nekem talán éppen az tetszik a legjobban, hogy amit éppen jónak érzek: azaz a befele figyelés végre! 🙂

Azért persze muszáj megjegyezni a mikor ne és a kinek ne pontokat is, amiket szintén nem nagyon fejtegetnék ki, de érdemes utánaolvasni, pl. nőknek a havi vérzéssel állítólag nem ajánlott – ami megint csak a gravitáció testünkre gyakorolt hatásának megkérdőjelezését éri csak el nálam, hogy miért, vajon akkor sosem folyna ki a kifolyandó vér? Valahogy nem hiszem, de nem vitatkozom okosakkal: oké, akkor majd nem. 🙂

Ezzel együtt éljen a fejenállás 🙂 – egyszerű és nagyszerű, csak rá kell érezni az ízére 🙂 , jógát mindenkinek (mindenkinek lehet, hiszen a jóga csak  max. nem mindent! 🙂 ) és fejenállást minden napra (vagy amikor csak lehet) ! 🙂 😀 🙂 🧘‍♂️🧘‍♀️❤😊

Szülinapi puzzle-party

2019. június 18. kedd

Az előző bejegyzés szülinapi nem sütött csokitortája 😉 kiegészítéseként szülinapi ajándék téma következik most: puzzle.

Milyen egyszerű is ez az egy kis külföldi szócska, amely kirakóst jelent magyarul, és szerintem egy legalább annyira megosztó játéktevékenység, mint kajafronton a koriander vagy kókusz vagy fahéj: kevés közömbösen viszonyuló ember van mindezekhez, a többség vagy nagyon imádja vagy nagyon utálja ezek mindegyikét. Nem tudom, rólam hányan tudják azt, hogy mennyire szeretem a kirakósokat, bár már itt is mutattam jelét anno a második nagy kirakósomnak, amit az itteni első lakásomban raktam ki, amelynek részletes jelentése itt kezdődik, majd folytatódik az azt követő bejegyzésekben egészen a kész állapotig, ezt pedig még Magyarországon előzte meg egy már nem is tudom, hogy ezer vagy kétezer darabos puzzle, amely az ittenivel ellentétben viszont kint is volt a lakásom falán évekig ezzel a képpel – de jó most újra látnom 🙂 :

united-colors-of-benetton.jpg

Azt tán el sem meséltem még, pedig megér egy említést, hogy ha már ezen a fenti képen éppen három emberfigura látható, mi is pont három helyen helyről ismerjük egymást vele, az ünnepelttel, amelynek leginkább a harmadikjáról érdemes beszélni, mert tényleg megér egy említést (először amúgy egy harcművész klubban láttam, ahova néha betévedtem, aztán meg a női önvédelmi klubban, ahol amúgy is minden pasi nagy feltűnést keltett, számomra legalább is, de persze férfi oktatók is vannak, éppen a nőket támadó elkövetők mintázására, ergo ha ott egy pasit látok, akkor az mindig szívmelengető érzés, hogy fontosnak tartja a nők önvédelmét…), ugyanis ez a harmadik újratalálkozási pont egy viszonylag új, vagy most már talán egy éves is, tudtommal önkéntesek által kezdeményezett eseménysorozat hétvégente a szent városban, ahol éppen a hétvégek osztják meg a legjobban a város lakosságát vallásos és nem vallásos felosztásban, ezért azt találta ki pár lelkes fiatal, hogy minden hétvégén más kerület művelődési házában rendeznek előadást vagy órát vagy közös meditációt vagy valami olyan programot, amelynek az a legfontosabb eleme, hogy mind vallásosok és mind vallástalanok által élvezhető hétvégi tevékenység, nem is beszélve a fiatal felnőtteket megcélzó témákra és keretre, ugyanis a fő esemény előtt és után a kávé-tea-süti-üdítő mellé még újság- és könyvolvasásra is van lehetőség, sőt – és innen az egész apropója: – társasjátékokra és kártyázni is, azaz szocializálódási és ismerkedési lehetőség a fiataloknak, éljen. Mivel az izraeli hétvége a szombat, pontosabban sábát (שבת) (hiszen pénteken a napnyugta kezdetétől a szombati napnyugta végéig tart) körül forog péntekkel kezdve, ezért ennek az új csoportosulásnak a neve a שבאתי [sábáti], ami a sábáton túl még a באתי [báti], azaz “jöttem” szó összeolvasztásából lett (tehát kb. jöttemszombat 🙂 ), és szerintem szuper kezdeményezés, és nagyon örülök, hogy rátaláltam egy barátnőm meghívására, és egészen a függőjévé is váltam, elsősorban a játékok miatt. 😀  Na és ott találkoztam újra a már két helyről is régen ismert ismerős arccal, akivel amúgy is mindig félbemaradt egy mondat vmelyikünk részéről, amikor itt-ott összetalálkoztunk, ám egy ilyen előtte-utána játékos előadás után végre volt lehetőségünk mindent megbeszélni, vagy legalább is elkezdeni, aminek még mindig nem értünk a végére… 😉 Na de szóval az egész lényege, hogy játékból indult minden, még az előző naptári évben, és bár ott puzzle szerintem sosem volt, azért elég hamar kitárgyaltuk, hogy ki milyen játékokat szeret és mindketten izgatottan nyugtáztuk a másik puzzle-ok iránti lelkesedését.

Ilyen kapcsolati kezdettel nem is volt túl nagy kérdés a szülinapi ajándéka 😉 , pláne amióta az eddig a házam mögött edző zumbatanárom elkezdett egy újonnan megnyílt helyet reklámozni, hogy átmegy oda, a belvárosban – éppen a puzzle-bolttal szemben, azzal a puzzle-bolttal szemben, ahova mindig megfogadom, hogy nem megyek be többet, mert nem veszek puzzle-t, mert nincs hova raknom és kupi a kecóm még mindig, de hát a szülinapja, ugye, elég kifogás volt… 🙂

És hihetetlen, számomra még mindig hihetetlen, hogy mit találtam ott, egy új márkát, egy új fajta puzzle-t, amely azért ilyen hihetetlen számomra, mert akkora találmány, hogy hogy nem tudtam erről korábban, akkora élmény, annyi izgalom: ez a holland Jumbo cég ki tudja, hogy kell kimondani 🙂 Wasgij nevű almárkája, amely azért különleges, mert a dobozokon lévő kép nem azonos a benne lévő kirakandó puzzle képével, hanem sőt: nem is tudjuk, hogy mit rakunk ki! A Wasgij márkán belül négy alfaj van, mind ezer darabosak amúgy:

  • az eredeti (narancssárga original felirattal) dobozán látható kép azt mutatja, amit a kirakandó puzzle által alkotott képet nézve látnak a körülötte lévők (hű, de bonyin hangzik, és egy kicsit az is tényleg, de tessék, itt egy példa rá fent, hogy mi van a dobozon és mit kell kirakni)
  • aztán a végzet (destiny, rózsaszín feliratos) dobozán látható kép egy jövőbeli verzióját kell kirakni a benne lévő puzzle darabokból, azaz pl. egy ősemberes jelenet van a dobozon és ugyanannak a jelenetnek a jövőben játszódó pillanatképét tartalmazza a doboz puzzle-darabokra szétszedve – pl. így
  • a rejtély (kékkel mystery) szerintem a legizgalmasabb 🙂 , ugyanis egy megoldhatatlannak tűnő helyzet rajza van a dobozon, ám a kirakandó kép a helyzet megoldása mégis, aminek leírása kicsit béna, mert nem elég érzékelhető a különbség a korábbi két kategóriával, még ha nem is mindig megoldandó helyzetről van szó, de szóval mindenképp a jövőt kell itt is kitalálni, ám nem x évvel később, hanem hogy mi lesz a közvetlen jövő következő mozzanata, ahogy itt a példa is mutatja, hogy egy kutyakiállítás résztvevői vannak a dobozon, ám a kirakandó képen elfajul a helyzet, kérdés, hogy ki kit harap, ez a rejtély… 😉
  • a karácsonyi (zöld christmas) az eredetinek a karácsonyi témájú verziói, azaz a dobozon látható kép a kirakandó képet nézőket ábrázolja

Ráadásul asszem mindegyikből van már retró verzió is, ahol direkt régi jelenet valamelyik kép

Egészen magas szinten lelkesedtem rá erre az ötletre, ami végre igazi kihívás annak, akiknek a sima puzzle, akár nagyon sok darabbal is már uncsi, hiszen itt nem csak vakon kell kirakni a képet, hogy nem tudjuk, mit rakunk, hanem ráadásul összefüggésben van a dobozon látható képpel, ám mégsem tudjuk, hogy mi lesz az, de ki lehet találni, vagyis a legpoénabb együtt csinálni valakivel és hangosan gondolkozni közben, hogy hm, vajon hogy is lesz ez… 🙂

A boltban amúgy nem volt túl nagy választék, az első három kategóriából volt két-két doboz csak, és azt még nem is említettem, hogy ráadásul a cég holland származása is külön azt a sugallta nekem, hogy ezt kell vennem neki ajándéknak, szintén holland származásúként félig, egészen édesapjától. 🙂 Nem tudtam annak az akciónak sem ellenállni, hogy a második féláron, ami egyre inkább azt üzente nekem, hogy oké, neki szülinap, de egyet neki, egyet nekem 😉 , és amúgy is olyan nehezen ment a választás még abból a viszonylag kis választékból is, ám így könnyebb volt, hogy kettőt is választhattam, neki is és magamnak is… 😉 😀 A neki szántat még ott a boltban be is csomagoltattam, ami vicces lett, mert már másnap elfelejtettem, hogy mit is választottam neki 🙂 , és egész másnap azon agyaltam, de nem sikerült rájönnöm, aztán kitört a háromnapos hétvége az ünnep miatt, ráadásul B. és B-né is akkor érkeztek vendégségbe hozzám és elég antiszociális vendéglátó lettem, hiszen puzzle-t kaptam magamtól az ő szülinapjára, és nehogy már ne ugorjak neki most azonnal, vendégek ide vagy oda… 😀 😀 😀

Én magamnak egy igazán nagyon rejtélyeset vettem, amelynek képét nézegetve sehogy sem tudtam elképzelni, hogy hogy tud innen kiszabadulni ez a hős ügynök, hát most nézze csak meg bárki, micsoda fogság van itt mennyi gonoszsággal (cuki gonoszsággal 😀 )1

A honlapon is megtalálható leírás alapján a dobozról a kép címe egyáltalán “A purrrfect escape”, azaz kb. fantaszcicus szökés 😉 😀 , és a történet szerint Wasgij különleges ügynököt elkapta az ősellensége és úgy tűnik, hogy elfogyott a szerencséje! Hogy tudja elkerülni a halálos lézert, kiszabadulni a fémszorításból és megszökni a gonoszok laboratóriumából? Ez nem lehet a végső küldetése, ugye? Használd a fantáziád és a dobozon lévő segítséget, hogy összerakd, hogy mi fog most történni! Össze tudod rakni, hogy hogy tud Wasgij különleges ügynök megszökni? Ezt a jelenetet kell kiraknod. A dobozon tényleg van amúgy egy-két villanás a kirakandó képből, de ez kevés segítség, meg a honlapon is van még egy segítség, de ez annyira, de ANNYIRA izgi volt, hogy ihaj-csuhaj, néztem egy-két videót is erről, hogy hogy is kell kirakni, de persze a keret még logikus viszonylag, aztán meg csak hajrá: színek alapján.

Szerencsére a vendégeimmel B-né A. személyében szintén puzzle-mestert ismerhettem meg, és tök sokat segített két városnézés között 🙂 , így három nap alatt ki is raktuk-tam, én folyton ezen dolgoztam, de azért egyszer sikerült engem is magukkal vinniük óvárosozni kicsit, pedig még kész sem volt a puzzle! 😀

Tényleg óriási élmény volt arról beszélgetni, hogy vajon mi lesz, hogy lesz, hogy fog kiszabadulni, és amennyire néztük az eredeti képet, annyira cuki és vicces, hogy minden gonosz (evil) : gonosz maci a gonosz bácsi kezében, gonosz lépcső, gonosz wc, gonosz szék, a néni is gonosz teát szolgál fel 😀 , ennyi gonoszság már nekem cuki 😀 , és az ügynök sunyi mosolya 😉 és hát nagy segítség volt a lézersugár, amely az első volt, amit kiépítettünk, mert persze az összefüggő egyenes viszonylag logikus… 🙂

Íme a kész puzzle képem a szabadulás megfejtésével:

2
Mit is láthatunk itt megoldásként? A dobozon lévő képen az ügynök egyik kezében toll, a másikon óra, és bizony, ezek hozzák a megoldást is: a tollal kinyitja az ajtót, amitől a víz kifolyik a cápautomatából 🙂 , a cápák elszabadulnak és megtámadják a gonosz őröket (az egyiknek még a ruháját is kiharapják és kilátszik a piros szívecskés rózsaszín alsónadrágja 😀 , a gonosz teát felszolgáló néni meglovagolja az egyik kutyát 🙂 , de főleg a másik kezén lévő óra kipattan és kiveri a cicát a gonosz bácsi kezéből, aki így kiveri a gonosz néni kezéből a tükröt, amely így eltéríti a lézersugár útját és PONT csak annyira süti meg a hős ügynök hasát, hogy a fémpántot lepattintsa, de a pocakját persze ne lukassza ki 😀 és a kép szélén lévő gonosz bácsi még a fogsorát is kiejti 😀 , ja, és angol zászlós helikopteren jön a szőke bögyös megmenteni a hős ügynököt – hát, azért ez is egy érdekes fordulat ám, szerintem… 🙂

Szóval szerintem ez tökre nagyon izgi volt 😀 , az utolsó darab meg közben eltűnt, de valahol biztos megvan, vagy hiányzott a dobozból, bár én inkább gyanítom, hogy a nagy kapkodós hejhóban (hiszen még szülinapi tortát is kell ám készíteni és mindjárt vége az ünnepnek és ő hazajön, de hát az én puzzle-om még nincs kész, gyorsan-gyorsan 😀 ) összerakott puzzle-ozás közben pont az az egy az íróasztal valamelyik zugába és vagy köré-mellé eshetett, nem találtuk, sebaj, majd előjön, jó ez így is. 🙂

Közben arra gondoltam, hogy szerintem az is szülte az ilyen puzzle-ok kitalálásának ötletét, hogy már nem mindenki rakja ki a falra, ergo mindegy is, mi a kép, a kirakás a lényeg, nem az összkép, hanem a kirakás folyamata! 🙂 Ahogy az utazás számít, nem csa a végcél, vagy a szexben is 😉 maga a folyamat is lehet élvezet, nem csak a végállomás hajszolása… 😉 😀 (legújabb hasonlatom… 😀 😀 😀 )

Aztán az előző posztban részletezett torta készítése, az ünnepelt fogadása, mini tűzijáték 🙂 és vacsi és tortakóstolása következett az ajándék átadása előtt, ám ez is eljött, ez volt az ő képe a végzet sorozatból, méghozzá lám, retrós fajta:

3

Ennek a képnek a címe How times have changed, azaz Hogy változott az idő, vagy inkább hogy elmúlt az idő, és a honlapon meg a dobozon is lévő szöveg azt mondja, hogy a divat változni fog, persze, de mi lesz még más az ’50-es-’60-as évek jellemző stílusának közösségében? Vajon a fiatal csajok bokáig érő szoknyában fognak táncolni, míg a fiatal kölkök a hintán lógnak hónaljig felhúzott nadrágban? Hogy változhatott meg ez a jelenet vajon a modern időkre?

És hát nagy volt az öröm a részéről is, szerencsére 🙂 , akinek felajánlottam az én parádés gyorsasággal letakarított íróasztalomat az én puzzle-om miatt, hogy ott elfér az övé is, ha nála esetleg nincs elég hely 😉 , de neeeem, azért ő is kitalálta, hogy hogyan fog helyet csinálni neki a szintén túlzsufi pici lakásában 🙂 , és következő hétvégén, azaz a most legutóbbin együtt estünk neki és két vérprofi puzzle-bajnok egy fél nap alatt közös néma csenddel és maxi puzzle-koncentrálással idáig jutott a saját “sábáti” játéktalin 😉 :

4-2.jpg
Ha reggel korán kezdtük volna, simán megcsináljuk egy nap alatt… 🙂
De aztán ő egyedül fejezte be végül nélkülem másnap és úgy küldte ezt a képet:
5Ahol láthatjuk, hogy a bokáig érő szoknyákból inkább cicanaci lett és még a babakocsiban lévő babák is képernyőznek, a hónaljgatyás kisfiúból hónaljgatyás bácsi lett :), és mindenki a képernyőjével van elfoglalva – elég más kategória, mint az én izgalmaim, de megbeszéltük, hogy így volt tökéletes a választásom, mert neki az övé tetszik jobban, mert neki az enyém túl erőszakos 🙂 (annyi gonoszság az enyémen már cukiság! 😀 ), úgyhogy így volt pont jó mindenkinek! 🙂

Óriási élmény volt mindkét puzzle kirakása, mert maga a játék az élmény, de a kész kép is persze 🙂 és én már össze is kutyultam az én puzzle-omat, mert kíváncsi vagyok, hogy most, hogy már tudom, mi a kép, gyorsabban kirakom-e egyedül 🙂 , no de azért is, mert ha már a puzzle miatt lepakoltam az íróasztalomról, akkor akár ott valami hasznossal is tölthetném az időt, és így is lett ma pl: a hány éve, tán már három is, hogy elkezdtem egy önlélekturkászós művészeti munkát alkotni, ám el kellett költöznöm – lassan már két éve… – és így az is félbe maradt, ám most a nagyrészét újra alkottam, sőt, a lényegi részét gépre vittem, hátha úgy gyorsabban megy a tervezés, és ez nagyon izgalmas és örülök annak is, ameddig eljutottam már, hátha belőle kifundákolom, hogy mi leszek, ha nagy leszek… 😉

Szeretet-témák :)

2019. április 23. kedd

Az, hogy már milyen régóta hiszek – a Kowalsky meg a Vega zenekar bő évtizedes követése után – az őszinteség és a szeretet erejében, szerintem nem újdonság senkinek, aki meg engem követ. Szerintem a vonzás törvényét is eleget emlegettem már itt, de ha netán valakinek még nem, akkor itt az A titok című film erről pl.

Abban viszont már nem vagyok annyira biztos, hogy a szívizom edzéséről szóló elméletemről meséltem-e már, amely arról szól, hogy szerintem a szív is “csak” egy izom, átvitt értelemben (mert szó szerinti izomléte nem kérdéses… 🙂 ), és mint ilyen, azt is edzeni kell, ahogy egy ház előtt vagy garázsban álló autót is, mert elsorvad különben, márpedig hogy máshogy lehetne még a szeretetre edzeni, gyúrni, mint aktív szeretéssel?

Eme – vagy már két-két és fél éves – szívedzős 🙂 elméletemet még az előző lakásomba költözés időszakához kötném, konkrétan ehhez az élményemhez, amikor megvilágosodtam 😉 😀 , hogy egyszerűen az aktív szeretés a szeretet kifejezését jelenti csak, akár szóban (vagy írásban), akár a szeretet másik négy nyelvén az ötből, de nagyon haladóknak 🙂 akár gyakorlati kifejezés nélkül is mehet, egyszerűen csak a szeretetre összpontosítva. 🙂

Aztán jó pár hete, tán már (egy-két…) hónapja is, hogy eszembe jutott a már sokat emlegetett A muzsika hangja című régi, klasszikus film, és abból is az a jelenet, amikor vihar tör ki a kapitány házában alvásidőben, és a gyerekek mind egyesével a bébiszitterkedő Maria szobájában kötnek ki az ágyába bújva a vihartól félve, aki nyugtatásként nem csak a vihar miért és hogyanjáról mesél nekik, de persze éneklős filmnek megfelelően énekelni is kezd 😀 , méghozzá arról, hogy neki, amikor rossz kedve van, akkor csak a kedvenc dolgaira gondol, és máris jobb kedve lesz. 🙂 Ez eredeti nyelven így hangzik, magyarul meg így:

 

és azért szerepel itt ilyen jelentős terjedelemben 🙂 , mert pofátlanul fülbemászó és fülbe is ragadó dallama van 🙂 , amely azt eredményezte, pláne több nyelven is hallgatva, hogy a dallam a fülemben maradt, a szöveg viszont nyelvek között váltakozóan ugrált, néha ki-kihagyva, ám a dallam megkívánta az elfelejtett szövegrészek feltöltését is valamivel, és persze éljen a kreativitás: egy szóból kettő lett és egyre inkább a saját kedvenceimre váltva a film kedvenceit, elhatároztam, hogy teljesen átírom, csak az én kedvenceimmel, mivel amit én szeretek, azt én aztán tényleg nagyon szeretem! 😀

Ó, de egy izgalmas feladatot vállaltam magamra, és mostanában még Tigris is eszembe jut Micimackó csapatából 😀 , mintha most épp vele azonosulnék a legjobban a maxi szeretetével bizonyos dolgok iránt 😀 , amikor ő sem tudja, hogy mit szeret, de bármit kínálnak neki, rávágja, hogy igen, pont azt, de aztán sokszor azt inkább mégsem, miután kipróbálja – na, hát pont ilyen vagyok én is sok mindenben 😀 , pláne a maxi imádással! 😀

És csak gyűltek-gyűltek az én olyan kedvenc dolgaim, amelyek nekem tényleg mindig maxi boldogságot okoznak, még akkor is, ha csak eszembe jutnak, de méghozzá odáig, hogy nem csak eme dal méretét töltötték  meg, hanem már lassan kétszer annyit is, annyira, hogy elhatároztam, hogy letöltöm-átszerkesztem zeneileg hosszabbra és visszatöltöm az én szövegemmel, ameddig még nem is jutottam el, de már ha csak rá is gondolok, mindig mosolyoghatnékom van 😀 (és benne van ám a blogom is! 😀 ), és most nem akarom előre lelőni a poént, csak a refrénét árulom el előre az én verziómban:

Hogyha álmos vagy ha nyűgös,

Test vagy lélek fáj,

A kedvenceimre gondolok én,

És minden olyan más, oly’ más!

Hihetetlen, hogy már pavlovi reflexként működik nálam, ha feltűnik nekem, hogy görbül lefele a szám valamiért vagy csak nem kunkorodik magától fel eléggé 🙂 és rákérdezek magamnál, hogy mégis mi a bajom: álmos vagy nyűgös 🙂 és már szól is a dallam a fejemben, és eskü mindig mosolyra húzódik a szám, mert csupa én kedvenceim – és nekem csakis maxi kedvenceim vannak, maxi imádósak! 😀 – vannak az én dalomban! Régóta – jó pár hete-hónapja – mesélgetem körülöttem ezt mindenkinek azzal, hogy tulajdonképpen MINDENKINEK meg kéne csinálnia a saját verzióját a saját kedvenceivel – az én refrénverzióm szabadon felhasználható 😀 – , és ez tényleg varázsdal: működik!!! 🙂 ❤ ❤ ❤ 😀

És ez még mindig nem minden! 🙂

A blog eredeti címe az volt, hogy Négyes szeretmantra (C) (R) 🙂 feltalálása 🙂 , de rájöttem, hogy kell ez a sok szeretetelőzmény, ha már ilyen ritkán írok 😦 🙂 , ez pedig egy új elméletem, juhú! 🙂 Alapvetően hiszek a mantrákban, az önszuggeszcióban, régebb óta, mint hogy ma voltam látogatóban egy nem túl régen megismert, 99 éves (!) magyar néninél, Vali néninél itt, Jeruzsálemben, aki anélkül mesélt nekem az ő önszuggeszcióban való hitéről, hogy én bármit mondtam volna az enyémről, méghozzá ő Auschwitzról mesélt nekem, hogy ő ott találta ki, hogy miféle ételeket képzelt el magának az éhségbe, és ez segítette túlélni… Szerintem nem is tudja, hogy mennyire értettem, miről beszélt…

A szívizom edzéséről a vonzás törvénye alapján és az én kedvenceim önszuggeszciója után úgy született meg ez a legújabb “kapaszkodó” elméletem, mantrám, hogy persze, hogy beszélek ezekről a dolgokról a körülöttem lévő embereknek, barátaimnak, ismerőseimnek, bárkinek 🙂 , és egyszer csak egy szeretetteljes beszélgetés során bukkant fel bennem az az érzés az állandó önreflexióm alatt, hogy – vigyázat: kőkemény agyalás következik megint! 😀 (ne mondja senki, hogy nem szóltam! 😀 ) – nem csak az a jó érzés, hogy szeretet érzek, hanem ezt akár kimondva vagy másként kifejezve még magát ezt az érzést is szerethetem és azt is kifejezhetem, azaz pl. így: szeretek valamit vagy valakit (1.) és kifejezhetem azt is, hogy szeretem magát azt az érzést is, hogy szeretem azt a valamit vagy valakit (2.). Na már most ha szeretetem tárgya mondjuk egy emberi élőlény 🙂 (ó, je, mennyivel jobban éri meg embert szeretni, mint más élőlényt vagy pláne tárgyat! 😀 ) , akiről tudom vagy sejtem vagy tudatosítani akarom magamban (!), hogy ő is szeret engem, akkor így lesz négyes a szeretetmantrám 😀 , mert így folytatódik mindez visszatükrözve a másik emberre is: te szeretsz engem (3.) és én szeretem, hogy te szeretsz engem (4.). Olyan egyszerű és nagyszerű és azonnali lélekfeltöltő! 🙂 Próbálja csak ki bárki bárkivel! 🙂 ❤ ❤ ❤

Ugye, mennyivel jobban megéri embereket szeretni (netán más élőlényeket.. 😉 ), mint tárgyakat vagy fogalmakat, amelyekről igencsak nagy fantázia szükséges, hogy meggyőzzük magunkat, hogy a tárgyak is viszontszeretnek minket…? 😀 😀 😀

Az első posztolásomból még ki is felejtettem (de egy kis pilates nyugi eszembe juttatta, hogy ez is idevaló 🙂 ) azt a legeslegújabb felfedezésem a témában, amely inkább kihívásnak tekinthető számomra, és ajánlom mindenki másnak is: a “szívizom metaforikus edzése” 🙂 és a vonzás törvénye ötvözéséből született meg az a szándékom, hogy azután, hogy minden érzésemet kifejezem (“Amit érzel, mondd ki még ma, amit megtehetsz csináld!” – Kowáék tán tőlem leggyakrabban idézett pár sora óta meg pláne tudatosan is! 😀 ), újabb szintlépés az arra koncentrálás, hogy csak a pozitív érzelmeimet fejezzem ki, amelynek előfeltétele és előprojektje a minden helyzetben szerethető pont találása. ❤ 🙂 Hihetetlen, hogy mennyire működik ez is, és milyen izgalmas egy kihívás, komolyan! 🙂 Tényleg ajánlom mindenkinek! 🙂

Hogy is maradhatna ki legújabb “szeretetedzőm” 😉 említése így most már lassan fél év megszelidítősdi után 😉 , akinek nem csak ezt a legutóbbi elméletemet köszönhetem abból a szempontból, hogy éppen egy nincs kedve, de kötelező programra indulva kerestem használható útravalót neki, és úgy született meg a kéretlen, ám tán mégis csak hasznos tanácsom, hogy keressen benne valami szerethetőt, de ráadásul még a “négyes szeretetmantra” ©®🙂 megszületése is neki köszönhető, egy szeretetteljes közös filozofálásunk során a szeretetről 🙂 – annak ellenére, hogy az előzővel ellentétben ő nem is filozófus, ám mégis f-fel kezdődő végzettségű 😀 , amit minden kedves olvasóm szintén f-fel kezdődő fantáziájára bízok, de csak hogy ne legyen olyan unalmas ez az olvasmány 😀 , találgatni, bar kochbázni, rákérdezni ér! 😉 😀 ❤ (nem, nem fodrász 😀 )

Ezzel kívánok boldog tavaszt mindenkinek: itt kovásztalan pészách, ott húsvét, itt kenyértelenség, ott hústalanság, csak a tavasz egységes mindenfelé, meg a vele hozott szeretethullám 🙂 , amit a mi széderestünkön utolsó vacsoráló szeretetszónok is 😀 hirdetett 😀 , éljen a napsütés – azt pl. pont a tavaszi normalitásban szeretem! 😀

❤ ❤ ❤


%d blogger ezt szereti: