Nagy utazás…

Először is tán bocsánat, hogy ej, de rég is nem írtam, bár persze minden relatív, de azért mondjuk a saját elvárásaim szerint kb. két hetente illene írnom… No persze ha van mit… Mindig, amikor új bejegyzést írok, előbb megnézem, hogy mikor is írtam utoljára, és hogy mennyi idő telt el azóta, csak úgy, magamnak, hogy megdícsérjem vagy szégyelljem magam… Hát most kissé ejnye-bejnye, de azért persze mindig azt is megkérdezem magamtól, ha régen nem írtam, hogy jó, miért, mit is csináltam, mi minden is történt velem azóta? És hát végül is most is így történt minden, kérdeztem is magamtól, hogy mi történt az elmúlt három hétben velem, és természetesen még magamnak is a szokásos semmi a válaszom, mert tényleg semmi: dolgozom… Felkelek reggel, eljövök dolgozni, itt vagyok estig, hazamegyek, és alszom. Totál semmi különös, semmi extra… Sőt, totál halál unalom (leszámítva a munka közben változatos önszórakoztatásomat, vagyis hogy épp milyen filmet, netán sorozatot nézek, milyen zenét vagy rádiót hallgatok, stb.).

És egészen addig ez a totál semmi volt, amíg egyszer csak írtam egy levelet (nyugi, elektronikusat) apunak, hogy hej, miért nem jössz ki meglátogatni mondjuk most, még a nyáron, amíg még van nyár, vagy legalább is tanítási szünet (legalább az oktatásban dolgozóknak szempont ez), mert hogy nem rég voltam egy múzeumban, ahol rád gondoltam, meg egy másik múzeumba már a múltkor – másfél éve – is el akartalak vinni, de lehetetlen volt összehangolni a tömegközlekedést a múzeum nyitvatartásával, mert hogy az a múzeum bizony az ország másik felén van… Hát igen, autó nélkül itt bizony komoly kihívások vannak, pláne városon kívül, de sajnos még városon belül is, de ez most egy másik téma. Szóval mailt mail követett, a gondolatot pedig cselekedet, vagyis azon kívül, hogy az elmúlt bő három hétben tényleg semmi nem történt velem, mert csak dolgoztam és aludtam, azon kívül írtam apukámnak, hogy jöjjön meglátogatni, jött, kirándultunk-országjártunk egy nagyot, és már vissza is ment (sőt, mi több, azóta már egy jó kis megfázáson is többé-kevésbé teljesen túl vagyok, de ezt már tényleg csak zárójelben). Hát ennyi. 🙂

Na jó, azért erről a kis kirándulásról legalább csak egy picit részletesebben, már csak a hajónaplóság kedvéért is… Tehát az egész kiruccanása, vagy inkább az én őt iderángatásom célja tulajdonképp két múzeum volt, amire azt mondtam, hogy ha törik, ha szakad, ha kell, ottalvósan, de most már muszáj lesz, és pláne, hogy apu meg azt mondta mindenre, hogy neki aztán tök mindegy, ő engem látni jön – naná, nem, majd nem… -, így (miután megkérdeztem, hogy és?, akkor üljünk egy hétig a négy fal között egymást nézve…?) gondoltam, na, akkor kezemben az irányítás, a szervezés. Az egész szervezés-tervezés már egy félreértéssel kezdődött, mert hogy naná, hogy alapból rossz időpontot írt meg, így az eredeti minimum egy hét helyett én öt napról tudtam, keddtől vasárnapig, amiből kettő ugye alapból hétvége, amikor kb. moccanni sem lehet, az érkezés és az indulás napja kilőve nagy utazáshoz, úgyhogy maradt kettő, azaz 2 teljes nap, amikor utazással lehetett számolni. Mert hogy ugye a buszokat megint megnéztem, meg a messzi múzeum nyitvatartását is, eredményként pedig pontosan ugyanazt találtam, mint másfél éve: egy napos oda-vissza úttal lehetetlen, ergo marad az ott alvós verzió, és akkor meg már nézzünk meg mindent rendesen, ami arrafelé vagy útközben vagy a közelben van. Hát így is lett, vagyis kb., mármint gondoltam, akkor legyen ez a szerda-csüt, péntek az már ugyan hétvége, mármint a kezdete, de délelőtt még lehet valamit csinálni, pl. délelőtt mehetnénk a másik, jeruzsálemi múzeumba, ahova el akartam cipelni.

Ember tervez, Isten meg végez, mint tudjuk, ugye, és pláne, ha már az emberi tervezésbe is hiba csúszik, vagyis ahogy apu megérkezett, egyrészt kiderült, hogy alapból hétfő reggelről volt szó visszamenésileg, nem vasárnap reggelről, de én még ezt is keveselltem, pláne, hogy közben az is kiderült, hogy a háziaim is pont ugyanúgy, ugyanekkor, ezen a héten vonulnak el nyaralni gyerekestül egész hétre, vagyis még csak nem is találkoznának, úgyhogy még ki sem léptünk a reptérről, nekiszegeztem a kérdést, hogy úgy mégis, miért nem tud tovább maradni, mert ha nincs semmi igazán ütős érve, akkor most azonnal hosszabbítsuk is meg a jegyét, ami még így is biztos olcsóbb, mint ha új jegyet venne… Győztem, meggyőztem, bár csak egy napot tudtam alkudni nála, de végül is ez is több, mint a semmi, sőt, az eredeti felkészülésemhez képest ez már két nap pluszt jelentett, hiszen egy félreértésből, egy pedig hosszabbításból. Királyság, kezdődhet a buli! Avagy figyelem: útinapló következik

Na, hát a buli ott kezdődött, hogy a gépe már érkezéskor egy csomót késett, én konkrétan két órát ácsingóztam a repülőtéren, és abból csak kb. tíz perc volt, amennyivel a kiírt érkezésnél hamarabb értem ki. És hogy a helyzet mennyire volt aggasztó, azt le is fényképeztem:

Itt, mint látható, az időpontok első oszlopa az eredetileg, tervezett, menetrendszerinti érkezési időpontok, a második pedig az azóta változott, “becsült” (estimated), vagyis a budapesti járat menetrend szerint 14:40-kor szállt volna le, ehhez képest 15:21-re írták ki azt, hogy na, ez már tényleg a végleges időpont (tíz percenként változtatták plusz tíz perccel másfél órán át – bájos…), és, mint látható a tábla felső sarkából, ezt a képet 15:27-kor lőttem, viszont még mindig nem szállt le… VÁÁÁÁÁÁÁ!!! Apu szerint egy órát ücsörögtek felszállás előtt, nem tudja, miért… Én tudom már: csak hogy jobban várjam… Köszönjük El Al/Ferihegy/akármi/akárki!

Na és utána ugye ráadásul még a repülőjegy hosszabbítással, sőt, előtte meggyőzéssel is szórakoztunk, szóval jó estére értünk haza, pedig nekem voltak még terveim délután-estére, de ez persze mindegy is, pláne, hogy végül aztán azt is pótoltuk később, viszont nem ez volt az egyetlen tervezett programrész, ami borult ilyen-olyan okok miatt. Persze készen vártam teljes utazásos programtervvel, az is változott, és hagyjuk is a mi lett volna, ha-kat, elég a mi volt végül verziókkal foglalkozni, úgyhogy vessük is bele magunkat: az akkor, ott a reptéren mutogatott tervtérkép helyett végül (bár csak minimális és sorrendi változtatással) végül a következő utat jártuk be a következő két napban az ott alvós Észak-Izrael túránkban:

Mint látható, a google map szerint 524 kilométert tettünk meg két nap alatt – bár micsoda szerencse, hogy nem gyalog :), ám autó nélkül (és ezen is sokan elcsodálkoztak ám utólag, pláne, hogy milyen sokat láttunk!), busszal, vonattal, taxival, stoppal, gyalog! 🙂 Na de akkor nézzük részletesebben:

Jeruzsálemből lassan-lassan felkerekedvén Tel Avivba buszoztunk (az kb. egy óra), hogy onnan vonatra szállva Cézáriára mentünk (igen, így, magyarul, mert hogy Cézárról kapta a nevét, aki magyarul Cézár), mert útba esett északnak menet, és érdemesnek tartottam a megnézésre régi emlékeim alapján, bár nem nagyon jártunk jól vele, több okból is, ám tanulságos volt ám: a problémák ott kezdődtek, hogy addig oké, hogy mindketten gyaloglás pártiak vagyunk, ám csak azt az aprócska részletet felejtettem el megtervezni, hogy odáig oké, hogy vonat odáig, leszállunk a vonatról, és aztán elmegyünk a megnéznivalóhoz – de merre is…? Hiba #1: tervezési hiányosság. Á, mindegy, induljunk el valamerre, szerintem arra (iránytűvel! :D), arra kell lennie – bő fél óra-óra határozott gyaloglás után a negyven fokos déli hőségben csak megkérdeztük (oké, előtte sehol egy lélek nem jött szembe velünk, így is bementünk vhova, minthogy egy gyártelepen kötöttünk ki…), és naná, hogy kiderült, hogy a tökéletesen ellentétes irányba indultunk el… – hiba #2: ha már fogalmad sincs, hogy merre, legalább csekkold le biztosan, ha már nekivágsz lendületesen, mert a másik irányba csak dupla szívás! Váááá! Na jó, végül taxiba szálltunk (nem is volt drága, de tovább gyalogolva tényleg szívás lett volna…), aztán bementünk az óváros-nemzeti park-strandra, vagy hogy hívják azt, ahol romokat lehet nézni, és volt is egy, sőt, két film is, amelyek elmagyarázták a hely történetét, keletkezését, a belépőjegyhez kaptunk térképet, ill. vmi térképszerűséget, és itt jött a következő szerencsétlenség: semmit, de konkértan SEMMIT nem találtunk meg abból, amit végül kiszúrtunk a térképről, hogy mit is akarunk megnézni. Sehol egy tábla, senki nem tud semmit még csak az ott dolgozók közül sem – győzött a déli, negyven fokos napsütés, és miután egy helyen kétszer mentünk fel és alá a kietlen pusztában, mert mindenki másfele küldözgetett, nálam betelt a pohár és sürgős mehetnékem lett… Ja, de előbb még az ott készült képeket: ez a tengerpart (ki gondolná…)

amit amúgy simán strandnak is használnak, mármint a természetvédelmi-ókori emlékműves területen adnak el külön csak strandbelépőket is, kissé fura, de mindegy, mert a másik irányba fordulva meg ilyen háttér tárult apu mosolya mögé:

Apropó, újabb nyomor: itt halt meg (először) a telefonom (fényképezője) is, szerintem hőgutát kapott a táskám külső zsebében, onnantól, kb. csak minden tizedik képet mentette el, a többinél lefagyott… vááááááá!!! Na, szóval betelt nálam a pohár, agyamra ment a meleg, kiálltam stoppolni, hogy mindegy, csak menjünk már, mindegy hova, csak el innen, és fel is vett minket egy kisteherautó, amelynek sofőrje pont irányunkban haladt és el is vitt jó darabon, annyira, hogy megspóroltunk egy teljes vonatmegállót! 🙂 (bár pénzt nem spóroltunk, most megnéztem, de persze mindegy is, vagyis mármint hogy az egy vonatmegállóval nem, de amúgy a stoppal persze, naná). Szóval folytattuk utunkat, immáron Binyaminától Haifára.

Haifán – mert hogy apu már volt, a Bahai kertet már látta és még emlékszik is rá – ismét csak a saját érdeklődésemre koncentráltunk :), így metróztunk Izrael egyetlen és egyúttal a világ egyik legrövidebb földalattiján, ill. hegyalattiján, mert ez egy olyan metró, ami a hegyre megy fel a föld alatt, úgyhogy apu szerint nem is igazi földalatti, majd onnan csak addig buszoztunk pár megállót, amíg le nem jöhettünk a hegyről a kábellifttel, mert az szerintem izgalmas, amúgy ez meg a kilátás a hegyről lefele:

Ez meg lentről felfele, ilyen buborékkal mentünk le:

Az eredeti terveim szerint erre a napra terveztük még Akkót is, de mint a képekből is látható, a hegy tetejéről néztünk naplementét – irtó romantikus/giccses volt -, vagyis végét járt a nap, no meg – minek is tagadnám – a mi erőnk is végét járta, mindketten csak ágyra vágytunk, úgyhogy megegyeztünk, hogy Akkót áttoljuk másnapra, így Haifáról az egész Észak-Izrael túra lényegi és eredeti célállomását céloztuk meg: Cfátot.

Haifáról a buszút valami szörnyű volt, nem tudom, hogy csak a hosszú utunk miatt, ami már mögöttünk állt, a sok napsütéstől, fáradságtól, az útviszonyoktól, de apu pl. meg volt róla győződve, hogy a buszvezetőnk korábban tankot vagy teherautót vezethetett, mert a hegyek között kanyargós szerpentineken úgy száguldott, hogy totál rosszul voltunk, olyan hajtűkanyarokat vett be legalább nyolcvannal, hogy nem tudtuk, hogy sikítsunk vagy hányjunk, szóval vááá, szörnyű volt, én csak komolyan imádkoztam és fogadkoztam, hogy ha egyszer újra talajt foghatnék, komolyan megcsókolom, mert ez totál esélytelennek tűnt… De persze megérkeztünk, méghozzá egészben, ב”ה, bár még most is nehéz elhinnem… Itt amúgy minden céges járműnek a hátulján van egy kedves kérdés egy telefonszámmal, mégpedig azzal a kérdéssel, hogy “hogy vezetek?”, hogy az ember elsírhassa panaszait a cég tulajdonosának, természetesen minden buszon is van ilyen, hát értelemszerűen első dolgom az volt leszállva (és hálát adva az égnek…), hogy elkezdtem felírni a számot, de mielőtt végigpötyögtem volna azt a pár számjegyet, már huss, tovább is rohant, úgyhogy lemaradtam, de sebaj, legalább megérkeztünk.

Cfáton pedig belecsöppentünk a három napos Klezmer-fesztivál végébe – később többen is azt hitték, hogy direkt amiatt mentünk, pedig dehogy is, egyikünknek sem hiányzik… -, és nekiálltunk szállást keresni, mert hát minek azt előre foglalni, csak lesz majd valami, gondoltam én, éljen a spontaneitás! (nálam… apunál kevésbé, volt is kis puffogás, pláne, hogy ismét csak a “szerintem erre menjünk” alapon indultam el csak úgy, az orrom után…) Az elméletem az volt, hogy három helyen kérdezzük meg, hogy mennyibe kerül, és a három közül a legolcsóbba menjünk. Ez is lett végül, bár megtaláltuk a fesztivál kellős közepét, amolyan utcai fesztivál, mint bárhol máshol, utcai árusokkal, zenével és milliótrilliócsillió emberrel, a tömegben sodródva aztán valahogy felébredtünk, feléledtünk, és meg is beszéltük végül, hogy jól is esett egy kis spontán mulatság, no meg szállást is találtunk, a dzsumbuj kellős közepén, végül pont fele annyiért találtunk kiadó szobát, mint bármelyik szállodában előtte, úgyhogy úri dolgunk volt, sőt, még utána le is mentünk vissza éjszakai életet nézni kicsit, amíg végképp ki nem dőltünk…

Reggel aztán megcéloztuk a múzeumot, amiért tulajdonképpen egyáltalán felkerekedtünk, ahol én többször is voltam már ilyen-olyan csoporttal, és nem olyan nagy szám, de azért mégis csak látni kell annak, aki magyar és itt turistáskodik… Nem gondoltam volna, mert hogy nem valami nagy az egész múzeum, de vagy három órát ott töltöttünk másnap reggel, mondjuk ebben volt filmnézés, személyes sztorizgatás és tárlatvezetés is, és bár már majdnem dél volt és még mindig csak Cfáton vagyunk és mennyi dolgunk, látnivaló van még, azért az óváros megnézését és a fontos látnivalókat nem lehetett kihagyni, így pl. a gyertyabolt-múzeumot, a lényeges zsinagógákat, a piacot, stb. De aztán csak sikerült felkerekednünk, pont mire kb. teljesen megismertük már a várost, és itt jött jó sok változás a programba, egyrészt mert Akkót eltoltuk mára, másrészt mert a buszok menetrendjéhez is alkalmazkodtunk időtakarékosságból, vagyis mentünk volna előbb Rosh Hanikrára, de oda csak Nahariyán keresztül lehetett, oda viszont másfél órát kellett volna várni a buszra, így jó, akkor legyen előbb Akkó (a térképen F).

Oda már normálisabb volt az út, a busztól rögtön sétálhatnékunk lett megint, úgyhogy irány az óváros, naná, hogy megint déli hőségben a tengerparton, miért is ne, elmentünk a régi rendőrség előtt, ami apunak nagyon tetszett

és bár nem volt tervbe véve, mert hogy nem jártam ott korábban, de belebotlottunk, és miért is ne alapon bementünk a börtönmúzeumba is, ami apunál óriási sikert aratott, és tényleg érdekes volt, leginkább talán a történelme miatt, de még nekem is tök érdekes volt, tényleg

“a börtön ablakába soha nem süt be a nap…”

pedig elég szép kilátás volt onnan…

és jó sok időt eltöltöttünk ott, annyira, hogy konkrétan kiraktak minket záráskor, és ez még csak a második városunk volt aznap, úgyhogy én kb. pánikolni kezdtem, hogy mi lesz, ha nem fér bele minden, amit terveztem, ha már itt vagyunk fent északon, pláne, hogy a következő állomásunkon a következő műsorszám szintén bezárással fenyegetett, így Akkón nem is néztünk végül meg minden kötelezőt rendesen, viszont taxiba vágtuk magunkat és irány gőzerővel Rosh Hánikrá, mert ha már itt vagyunk, nehogy már ne… Pl. ezért:

meg ezért

vagy ezért

vagyis Rosh Hánikrá Izrael egyetlen nem homokos tengerparti része, a tenger és a barlang találkozása, történelemmel, természettel, kábellifttel, filmmel, izgalommal, és mindezt az ország legészakibb csücskében, mert ilyen képe mindenkinek van:

Szóval második nap is a tengerbe láttuk bukni a Napot, ismét nagyon romi volt, naná, ám jó párszáz km várt még minket hazáig, és még csak nem is láttunk mindent… A legközelebbi város és utolsó célállomásunk Náháriá volt, ami egy tök átlagos üdülőváros, kedves, de totál semmi nincs ott, nekem Balatonalmádi jutott róla eszembe, szerintem dettó ugyanaz, és már mentünk is volna a vonathoz hazáig, de előbb még ennünk kellett, a belvárosban meg kisvonatba botlottunk

mert hogy minden üdülővárosba kell ilyen, és ha már ilyen közel van a vonat és mindjárt hazaérünk, akkor ez még simán belefér – apu azt hitte, csak szórakozom… 😀 – úgyhogy körbevonatoztuk a kisvárost és saját szemmel is megcsodáltuk, hogy tényleg semmi, de semmi látnivaló nincs itt a tengerparton kívül, amelyet mondjuk kétségtelenül szépen kipofozták, de különösebben egyikünket sem hozza lázba, de mindegy, vonatoztunk (idegenvezetés helyett – hiszen mit is lehetne mondani, ha semmi látnivaló nincs – gyerekdalokkal… :D), én meg mintás virágágyásokat meg kertecskéket próbáltam fényképezni a vonatból igencsak mérsékelt sikerrel:

és mindezekben szerintem az a legviccesebb, hogy tök úgy néz ki, mintha a kisvonat száguldott volna, pedig még a kocogók is lehagyták, olyan tempóban tötyögött… 🙂 Sebaj, ez már csak a hab volt a tortán… 🙂 Innen egyenes vonat vissza Tel Avivba, vagy legalább is lett volna, ha minden tökéletesen sikerül, de hát miért is sikerült volna, félúton vonatot kellett cserélni, mert lerobbant a mienk, na, tiszta MÁV-feeling (öt évig vonatoztam naponta az egyetemre, ismerem ám, hogy hogy működnek a dolgok, itt sincs sok különbség…), Tel Avivból busszal Jeruzsálembe, és csodák csodájára még éjfél előtt haza is értünk. Hát azt hiszem, egyikünknek sem kellett altató… 🙂 Jó nagyot kirándultunk…

Ez volt tehát szerda-csütörtök, péntek itt már hétvégének számít, de azért mérsékelt szinten van még élet délelőtt, így elmentünk egy jeruzsálemi városnézésre emeletes busszal, amit a városi buszszolgáltató üzemeltet amúgy, ott legalább volt mindenféle nyelvű idegenvezetés, bár persze csak magnóról, ami igen, az idegenvezetés legalja, de jobb, mint a semmi, és pláne aki nem először van itt, az még meg is érti… Utána még besétáltunk az óvárosba, Siratófal, naná, nem, majd nem, aztán jött a hétvége, szombat, annak minden kellékeivel, pihi.

Vasárnap dolgozó, mert nekem azt is kellett, meg hát a múzeum is kötelező végül is, délután meg mentünk a másik múzeumba, amiért jönni kellett, a Herzl múzeumba,

és maradt egy utolsó nap még, amit végül az Izrael Múzeumban töltöttünk, mert hát művelődni is kell ám néha – azt sem gondoltam volna, hogy ott simán elszáll egy teljes nap, de meg sem éreztük kb.

bibliai Jeruzsálem makett ott:

Hát ennyi… Röviden és tömören és gyorsan – hétfő éjjel-kedd hajnalban már repült is vissza, én meg addigra meg is fáztam, de fokhagyma+méz együttes megint segített, úgyhogy minden oké, ennyi! 🙂

Eposzi jelzők avagy új matematikai egyenlet: copf + fülbevaló = Zsoozsy! :)

Tegnap reggel még alig kinyílt hajnali csipás szemmel botlottam bele egy kollegámba, sőt, pontosabban egy kollegám feleségébe (értsd egy házaspár mindkét tagja a kollegám, ám csak egyikükkel dolgozom egy teremben, de ez a történet szempontjából mindegy is…), akivel pont kereszteztük egymás útját érkezési kártyalehúzás közben, egymást meglátva persze köszöntünk egymásnak, majd én mentem is volna tovább ébredezni az asztalomhoz, amikor utánamszólt, hogy jaj, várj, ezt el kell mesélnem, és ezt mesélte: “Képzeld, tegnap A. (négy gyerekük közül a legidősebb, nyolc éves és egyedüli lány) copfot csinált magának és fülbevalót rakott a fülébe (vagy tán anyáét, gondolom), és azt mondta, hogy nézd, most Zsuzsi vagyok!” 😀 Na, hát ez tényleg vicces… 😀 Szerintem… 😀 Eposzi jelzőket kaptam, és ahogy a művelt francia mondja: it really made my day! 🙂 Azóta is ezen mosolygok, ha eszembe jut… 🙂 Mindebben amúgy csak az a furcsa, hogy mint ugye legutóbb írtam, alig fél éve dolgozom itt, márpedig őket csak itt ismertem meg, és oké, hogy közel lakunk egymáshoz és voltam náluk egyszer-kétszer vendégségben hétvégén, meg oké, hogy néha vigyáztam is a gyerekekre, de tényleg csak alig pár napot, szerintem ötnél nem többször, szóval szerintem a gyerekek összesen nem láttak tízszer, mégis ekkora hatással voltam rájuk – ejha! 🙂 Szerintem mókás… 🙂 Copf és fülbevaló… 🙂

 

Amúgy pedig akkor már idevaló az is, vagy legalább is kiváló apropó megemlíteni vezetős karrierem egy újabb állomását (never ending story, ugye…) : tanárt váltottam, nem is egyet, kicsit összevesztünk az oktatómmal, pedig én csak barátságosan elmondtam, hogy mennyire mások a pedagógiai módszereink (szájbarágás és túlmagyarázás vs. rákérdezés, tanítás…), amit ő – simán csak férfi lévén – természetesen személyes támadásnak vett, úgyhogy végül is közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy próbáljak ki mást tanárt is, ki is próbáltam (vezetésileg), többet is, és akinél lehorgonyoztam (egyelőre), talán ott fogott meg elsősorban, hogy a második mondatom után olyan jellemrajzot adott rólam, amelynek minden egyes szava igaz volt (két mondat után…!), majd mire nagy szemeket meresztettem és megkérdeztem, hogy mégis, mit mesélt az eddigi oktatóm rólam, közölte, hogy ő ugyan semmit, ám neki magának vörös hajú felesége van száz éve, úgyhogy ő aztán ismer engem… 🙂 És úgy látszik, tényleg… 🙂 Na jó, meg azon kívül egyébként normálisan elmondta, hogy min kell még javítanom ahhoz, hogy a jelenleg 95%-os vezetési tudásomból az általam elvárt 200% legyen, úgyhogy most már, lassan másfél év vezetgetés után talán tényleg itt lenne már végre az ideje egy kis hatékony fejlődésnek… Hát hajrá… 🙂

hoppáhoppá: félévforduló! :) és egyéb izgalmak… :)

Nos, kedves olvasóim, először is írnom kell, csak mert nehogy még akár csak véletlenül is bármiféle következetesség vagy rendszeresség legyen a bejegyzések között – á, ugyan már, minek is az! 🙂

Másodszor is írnom kell, mert hurrá: ma fél éve dolgozom itt, vagy legalább is kb., plusz-mínusz egy nap… 🙂 Ennek örömére ma reggel megtörtem eddigi fb-szüzességemet itt a munkahelyemen, mert hát na hát már mégis csak…

Na és aztán harmadszor meg, vagy sőt, még ehhez kapcsolódóan újabb nagy esemény ám ma, avagy nagy nap ez a mai a számomra, ugyanis itt, a munkahelyi gépeken bizony olyan sok minden le van tiltva, hogy az a csoda, ha megy vmi, naná, hogy minden külső adathordozó is, meg letöltögetések is, stb., ám én ma viszont jogot kértem és kaptam is a telefonom (mp3-lejátszónak hazudva, khm, bocsi…) rácsatlakoztatásához, és így bizony most már, ezen túl képeket is tudok felrakni, ó je! 😀 És rakom is mindjárt fel a fő apropót! 🙂

Na és aztán meg negyedszer a nagy izgalom és nagy esemény úgy kezdődött, hogy pénteken, vagyis csütörtök estétől péntek estéig volt tu beáv, vagyis áv hó 15. napja, ami a héber szerelem és szeretet és szerelmesek napja, a hagyomány szerint a hajadonok és a nőtlen legények ünnepe, akik ilyenkor találnak egymásra a legkönnyebben, állítólag, amikor Jeruzsálem leányai hófehérbe öltözve kimentek a hegyekre (vagy rétekre? mittoménmár), na és akkor ott jól elkelt mindenki, na és szóval én erről épp csütörtök éjjel olvasgattam, miközben bébiket szitteltem (akik közül már egy sem bébi, már a legbébibb bébi is saját lábán sétál ki az éjszaka közepén… elég félelmetes…), na szóval közben olvasgattam, és jól el is határoztam, hogy oké, akkor a holnap (péntek = itt már hétvége) délelőttre tervezett számítógépszerelés vagy gépezés helyett irány a Siratófal, ki tudja, az sosem árthat, és így is tettem, majd találkoztam Lonkával, palacsintáztunk, pontosabban ő sütött palacsintát, én meg drukkoltam 😀 meg segítettem megenni :D, naná :D, na és szóval pont hazaértem még az utolsó villamossal-busszal még a szombat bejövetele előtt, amikor is ez várt az ajtóm előtt:

kicsit közelebbről nézve így:

Hát ez meg?! Kérdem én… Nahát…!  Virág és csoki! Nahát! Valaki ismer engem? Nahát…! De vajon ki? Nézem-nézem, hátha vmi cetli benne – ja, van, nézzük csak: nekem, határozottan, még meg is van címezve a boríték nevemre, sőt, címemre, sőt, vezetéknevemmel együtt – ami külföldieknek nem egyszerű ám! – na jó, de ki? ki? csupa kedvesség, kedves én, boldog túbeávot, és még egyéb szép szavak – de aláírás sehol. És naná, hogy mindez pont fél órával az ünnep bejövetele előtt, naná, hogy hiába hívom a virágküldő céget… Nnna, így görcsöljek végig egy egész szombatot… De naná, hogy ma már alig vártam, hogy nyissanak a boltok, hívtam is délelőtt, de naná, hogy nem mondanak semmit… Pedig a csaj még rendes is volt, hogy várj, visszahívom, megkérdezem, és tényleg vissza is hívott, de nem, nem mondhatja el… Váááááááááááááááááá!!!!!!!!!!! KI KÜLDTE?

Titkos imádó… oviba való… vagy csak én vagyok túl magyar, hogy ahelyett, hogy örülnék, csak idegeskedem, hogy ki lehetett, és mi van, ha csak egy a sok idióta és pszichopata szatír közül, akik üldöznek?

És ugye nem tudom, ki emlékszik rá, de jó másfél éve a szülinapomkor kaptam egy névtelen csokrot, amit szintén azóta sem tudok, hogy ki küldte… VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!! Ki mit tenne a helyemben?

Mindenesetre a csokiból addig nem eszem, ki tudja, mi van benne… 🙂 Ja, és arról nem is beszélve, hogy így most, szegény virág, honnan tudjam, hogy hova rakjam, hiszen a növénynek fény kell, a csokinak viszont nem… 🙂

GYERE, TE KÜLDŐ ÉS ÁLLJ ELÉM MOST! 🙂

hoppáhoppá: ÉVFORDULÓÓÓÓÓ!!!!

Ma, most, nem rég, az ebédszünetben meséltem épp valakinek valamit valamiről (csak hogy konkrét legyek), már  nem is emlékszem, de nem is fontos, hogy kinek miről és mit, de a lényeg, hogy vmi időviszonylatot akartam mondani, elkezdtem számolgatni, és hirtelen a homlokomra csaptam, hogy jé, hiszen éppen pont ma éppen pont napra pontosan három éve érkeztem ide, Jeruzsálembe, Izraelbe sok és nagy táskával a nagy ismeretlenbe, bár akkor még csak tíz hónapra, de lám, végül itt maradtam – eleddig három évig! 🙂 Hát nahát! 🙂 Pont ma! 🙂 De jó! 🙂

És persze kiváló alkalom lenne ez most egy kis visszatekintésnek, agyalásnak – ha nem épp munka közben lennék, de minthogy bizony, dolgoznom kéne, ezért ezt most halasztom, bár azért vmit csak kéne írni röviden… Mondjuk kulcsszavasan… Na jó, tessék: két hónap nyelvtanfolyam – szuper és élmény, majd másik nyolc hónap falubéli önkénteskedés terve helyett végül csak egy hónap hányattatások a világtól elzárva, majd visszamenekülés Jeruba, ragaszkodás hozzá, szálláskeresés, előbb önkénteskedési szálláslehetőséggel, majd szobabérlés keresése, ám eredeti héber nyelvű lakótársakhoz ragaszodás, ennek eredményeképp hontalankodás és utcán lakás három hónapig, de csakazért is Jeruzsálem, végül azért az utolsó egy hónapot aztán mégis egy településen töltöttem vendégségben (azóta is köszönöm), majd két-három éppencsakhogymajdnem lakástalálás után mélypont és depi, elvonulás egy hétvégére megbeszélni a helyzetet magammal és/vagy a csillagokkal és/vagy a sorsom irányítójával, alkudozás és egyezség: keresési kör és árhatár bővítése, sőt, netán még Jerut is elhagynám, de azért esetleg előbb nézzünk meg egy egyedüllakási lehetőséget – első és egyetlen lakás szuper, jó lesz, sőt, bőven sokkal jobb, mint kerestem, ide vele nekem de azonnal – na azóta is (két és fél éve) ott élek boldogan, míg tán meg nem halok (vagy máshova nem költözöm… :D). Második műsorszám a munkakeresés akkor, ebből fél év önéletrajzküldözgetés, sehonnan egyetlen válasz sem, másik jó pár hónap személyesen minden étterembe és kávézóba bemenés, önmenedzselés, továbbra is semmi eredmény, majd újabb módszerváltás: ismerősi kör bővítése – na hát minden piszlicsáré munka, ami jött, az csak innen jött (pincérkedés, bébi- és kutyaszitterkedés, takarítás, óvónősködés, stb.), de tképp az első igazi, normális munka is ennek köszönhetően, illetve tán karonfogva a negyedik módszeremmel: egy hónapon keresztül mindennap a Siratófalhoz járás, imádkozás, sírás-rívás, kesergés és könyörgés – végül a lakástalálásom után másfél évvel felvettek életem első teljes állású munkahelyére, Jeruzsálem legnagyobb hoteljának recepciójára, ahol végül bő egy évet húztam le, mert hogy amúgy munkakeresésem legeslegelső napján, a lakástalálásom napján a legelső dolgom az volt, hogy jeleztem dolgozási szándékomat a közeli múzeumban, ill. az ez után eltelt két év alatt is mindent megtettem, hogy oda bejussak, végül két év után értesítettek, hogy ha még mindig érdeklődöm, jöhetek, így hát szépen lassan váltottam, jó öt hónapos átfedéssel, amíg a hotelben is dolgoztam éjszakánként, míg végül azt végleg fel nem adtam. Úgyhogy itt tartok most, három év alatt, amiből bő egy év után döntöttem el, hogy végleg itt szeretnék élni (már ha van még egyáltalán ma, a XXI. században még olyan, hogy végleg…), letelepedtem, felvettem az állampolgárságot a jobb élet reményében és a jobb kilátások miatt, és hát, mondhatni, végül is, boldogan élek, amíg még boldogabb nem leszek… 🙂 Lakás van, munka van, ráadásul már normális is, már csak szerelem meg család kell, és akkor aztán meg már tényleg túl tökéletes lesz minden, úgyhogy nem is kell azt annyira elsietni, még a végén túl könnyen menne minden… 🙂

Rövidségi próbálkozás ide, munka meg oda, azért csak le kell vonnom vmi konklúziót mindezekből, úgyhogy íme: az elmúlt három év örömei, boldogságai és nehézségei arra kellettek, hogy minden egyes célt, amelyet végül sikerült elérnem, csak annál jobban értékeljem, hiszen mennyivel kevésbé boldogítana pl. a piciny lakásom, ha nem laktam volna előtte hosszú hetekig az utcán zord téli szélben és esőben, mit érne ez a monitornéző, halálmonoton és unalmas munkám, ha nem éjszakáztam volna át hosszú hónapokat idegbeteg izraeli vendégekkel a hotelben vagy nem töltöttem volna hosszú heteket, hónapokat agresszív óvodásokkal és még agresszívebb szüleivel, vagyis szerintem az embernek néha mélyre kell süllyednie ahhoz, hogy igazán megtanulja az aprócska dolgok értékét is. És az is elgondolkodtat azért, hogy wow, nem is csak az elmúlt három év alatt, de előtte is, hű, mennyire soha nem tudtam volna elképzelni még három éve sem, amikor kijöttem, de akár még egy éve sem, hogy egyszer majd éppen itt fogok ülni, a hőn áhított munkahelyemen és már egészen máshogy fogom látni a hőn áhított munkát is – micsoda meglepetéseket tartogat az élet még sajátmagam számára is, egészen elképesztő szerintem…!

Összességében tehát hurrá és boldogság, és ha kéne, én újra ezt az utat választanám, semmit sem bántam meg, minden így jó és így volt jó, ahogy volt, ez mind kellett ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok, aki minden nap mosolyogva megy haza és csak még nagyobbat mosolyog az útközben lévő illatos rózsabokornál, hogy ez így van jól és minden a világon a legnagyobb rendben van, mert én Jeruzsálemben lakom, az én Jeruzsálememben, jeruzsálemi vagyok, és van normális munkám is már, úgyhogy a világ nagyon is jól működik! 🙂 És ha valaki naponta így megy haza a munkájából és így ébred, akkor ott hála Istennek tényleg minden a legnagyobb rendben van és nem követelőzöm az élettől további adományokért – nekem ez is jó, csodás, csodálatos, hiszen minden ajándék, én pedig minden nap kibontom… 🙂 ב”ה 🙂 ÉLJEN! 🙂 Kérd, és megadatik! 🙂