Archive for the ‘jó pap holtig’ Category

Speciális nevelési igény

2020. január 27. hétfő

Talán már írtam arról itt korábban is, hogy mennyire tetszik nekem az, hogy a magyarul alapvetően fogyatékosnak hívott állapotot (legyen az akár testi, de akár “csak” lelki is!) héberül különleges nevelésűnek hívnak, amit nem rég mondtam épp egy tényleg nem rég, alig két hónapja ideköltözött új barátnőmnek, DV-nek, aki azt mondta, hogy már magyarul is egyre inkább ez a pozitívabb szemléletű kifejezés az elterjedtebb, amit aztán láttam is netszerte, méghozzá SNI rövidítéssel, sőt, pár napja még hallottam is így kimondva, hogy már magyarul is ez az elfogadott megnevezés: es-en-is gyerekek.

Még régen is hallottam ezt a kifejezést magyarul, és mind ez, mind a héber kifejezés magyar fordítása, hogy különleges oktatást igénylő gyerekek kifejezése is igaz minden gyerekre, hiszen szerintem minden gyerek speciális nevelési igényű, amiből az következik, hogy bárcsak minden óvónő gyógypedagógus is lenne egyben!

Most, hogy egy-két hete egy gyógypedagógia intézményben dolgozom, az ezen a témán való újabb elmélkedésemhez is vezetett persze, pl. hogy hogy lehet ugyanannyi idő (vagy kb. ugyanannyi idő…) a “sima” (óvó)pedagógus és a gyógypedagógus képzés, hiszen a gyógypedagógia annyira szerteágazó, az egészséges pedagógiától eltérő kismillió lehetőségre készít fel, hogy nem is értem, hogy hogy lehet úgy gyógypedagógusnak lenni, hogy ahhoz nem kap előbb valaki alapvető pedagógiai képzést. Azaz nem adnék addig (óvoda)pedagógusi diplomát, amíg nincs gyógypedagógusi végzettsége is valakinek, és nem lehetne addig gyógypedagógus sem valaki, amíg nincs teljes pedagógiai végzettsége – az általam megálmodott én államomban… 🙂

Persze értem én, hogy ez nem megoldható, mert ki akarna hat-hét évet tanulni egy mégis csak főiskolai diplomáért, meg a két terület legnagyobb különbsége úgyis abban rejlik, hogy a gyógypedagógiai csoportokban vagy osztályokban sokkal kisebb a gyerekek létszáma és jó esetben nagyobb a felnőtteké, mint az egészséges gyerekek közösségében, ami lényeges pontja a nevelésnek és oktatásnak, fejlesztésnek.

A legújabb világmegváltó gondolataim 😉 apropója amúgy most egy pár hetes kisegítő munkám egy speciális nevelési igényű gyerekek óvodájában, ami nagyon sok szinten mozgat meg érzelmileg és gondolatmenetileg, sokat olvasgattam is ebben a témában az utóbbi időben, és még annál is többet agyaltam-agyalok azon, hogy milyen lenne az általam elképzelt tökéletes világ… 🙂

Így jutott eszembe pl. erről a címben szereplő kifejezésről egy fontos virtuális beszélgetésünk apuval pár éve karácsonykor a gyerekkoromról, ahol én azt állítottam az ő demagógnak és beszélgetéslezárónak nevezhető állandó jelszavára, hogy “persze, tudom, mert én rossz apa voltam”, hogy én nem ezt mondtam és szerintem nincs is olyan, hogy rossz anya vagy apa, már ha fizikailag és lelkileg is ott van a gyerek mellett és megvan a szándéka, hogy az a gyerek figyelmet és szeretetet kapjon, mert szerintem csak ez kell minden gyereknek és felnőttnek is: figyelem és szeretet. Erre kaptam tőle azt a választ, hogy nekem sokkal több figyelemre volt szükségem (…mint másnak vagy mint a tesómnak vagy mint gondolta, mindegy is, hogy kihez vagy mihez volt az én igényem hasonlítva), amely mondat most eszembe is jutott eme fenti kifejezés kapcsán, hogy akkor vajon én is sajátos nevelési igényű gyerek voltam, amit nem kaptam meg…? Ebből jött az a mondhatni felmentő gondolat, hogy szerintem minden egyes gyerek sajátos nevelési igényű, bár kétségtelen, hogy van, aki több, és van, aki kevesebb figyelmet igényel, ami eredhet nemi különbségből is, hogy a lányok általában szociálisabban nyitottabbak a fiúknál, illetve személyiségbeli különbségekből is, már ha csak zárkózottabb és nyíltabb személyiség szerint különböztetjük meg a gyerekeket is, amihez mondjuk azért hozzátenném, hogy szerintem elég helyzetfüggő, azaz lehet egy alapvetően nyitott egyéniségű gyerek vagy felnőtt bizonyos helyzetekben zárkózott (és akár fordítva is, bár az mindenképp ritkább…).

Feltűnt az is, hogy milyen jó, hogy napjainkban egyre több taburól hull le lepel, egyre több film és sorozat szereplője, főszereplői és mellékszereplői, netán fő témái is a speciális igényű gyerekek vagy felnőttek, legyen az akár komédia, akár dráma, akár más, amihez muszáj gyorsan hozzátennem két sürgős dolgot is:

Az egyik, hogy tán régen is sok ilyen szereplő vagy téma volt képernyőn, csak épp neve nem volt az emberek állapotának vagy nem tudta senki (és most sem egyértelmű  amúgy minden filmes darabon a szereplő állapota, lásd pl. az Agymenők c. sorozat Sheldonja vagy még ha egyértelmű is, egyáltalán nem biztos, hogy a nézők többsége tudja, érti, hogy az illető beteg, egyszerűen csak komika vagy undor tárgya, mint pl. a svéd-dán Híd című sorozat főszereplője, Soga Noren, aki Aspergeres karaktert alakít).

A másik, hogy míg a fizikai sérüléseknek vagy születési hiányosságoknak vagy deformáltságoknak szembetűnő és sok esetben folyamatosan szem előtt lévő a problémája, mint pl. egy kerekes szék vagy akár csak egy szemüveg vagy hallókészülék, az értelmi fogyatékos vagy lelki sérült, netán nem feltűnő, nem első ránézésre, de akár még második, harmadik vagy hosszabb idejű kapcsolat esetén is csak bizonyos helyzetekben feltűnő viselkedésbeli problémákat akár még hosszabb távú kapcsolat alatt is hajlamos az ember elfelejteni, a sérült pedig elfelejtetni környezetével azt, hogy ő beteg, ami mindkét fél számára komolyan kihívásos lehet.

Az nem kétséges számomra, hogy míg biztos, hogy mindenki jobban örülne kis létszámú gyerekcsoportnak és nagyobb létszámú és szakértőbb pedagógusi munkaerőre, ez egyrészt vágyálom marad minden országban, másrészt fordítva viszont nem működik, azaz testileg és lelkileg is teljesen egészséges gyerekekből tényleg lehet nagyobb létszámmal is (20-30 fő) kisebb felnőtt létszámmal haladni az oktatási-nevelési anyaggal, míg speciális igényű gyerekekkel viszont nem ajánlott és nem is érdemes.

Érdekes nekem most amúgy megjegyeznem ide azt is, hogy milyen utat járok én be a gyógypedagógiával, azaz hogyan változik a személyes kapcsolatom ezzel a területtel: még M.o.n élve akkor gondolkoztam csak rajta, amikor a nyelvészet és az óvópedagógia közös területén kerestem területet, és úgy találtam meg a logopédiát, de akkor már nem kezdtem volna új diplomába emiatt, aztán amikor kijöttem ide és a kezdetben önkénteskedési lehetőségeket keresve testileg meg lelkileg is sérült gyerekekkel foglalkozó intézményekbe sodort a sors, ahol csak körbejártam vagy próbanapokat töltöttem, és mindig gyorsan menekülőre fogtam, és soha nem felejtem, hogy emiatt milyen rosszul éreztem magam mindig, hogy milyen ember vagyok én, de arra is nagyon emlékszem, hogy anyu rögtön mindig mondta a panaszkodásomra, hogy nem véletlenül jártam én óvodapedagógus szakra, nem pedig gyógypedagógiára, úgyhogy ne érezzem rosszul magam emiatt – eme felmentőszövegért máig is hálás vagyok, éljenek a pozitív beégések! ❤ 🙂 Aztán csak jó hat-nyolc évvel ezután, az utóbbi években kezdtem el újabb hívást érezni a gyógypedagógia iránt, többek között a még tavaly is, de tavalyelőtt is ott dolgoztam Waldorf-féle oviban volt egyik kolleganőm-barátnőm, V. hatására, aki bár maga is a Waldorf világban nőtt fel itt, és Waldorf pedagógusnak is tanult, majd kezdett dolgozni, ám rögtön egy év után elkezdte a gyógypedagógussá átképzését is, amivel teljesen lenyűgözött, mert már a személyisége és Waldorf-pedagógia felkészültségével is mindig lenyűgözött 😉 , és amikor kérdeztem tőle, hogy de hát miért, minek még egy diploma neki, rögtön a kisebb létszámú csoporttal érvelt, amihez nem nagyon kell sok érv, és még így is engem győzködött, hogy nekem is arrafelé kéne tendálnom… Rajta kívül, előtte és utána is voltak még hangok körülöttem és bennem is, akik a gyógypedagógia felé tereltek, de csak mostanában kezdtem ezt meghallani, és most még egy ilyen óvodába is csöppentem pár hétre saját tapasztalatot is gyűjteni, és végtelen érzelmeket és gondolatokat ébreszt bennem minden nap, és már csak ezt is élvezem, hogy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, már csak kifelé is, hát még a bennem lévő érzelmi és értelmi mozgásokra nézve milyen jó, hogy kimoccanok az állóvízből kicsit… 😉 Sajátos nevelési igényemmel 😉 és a gyógypedagógia XXI. századi kiváló eszközeivel… 😉

Fejenállás rákattanás :)

2019. július 26. péntek

Jóga.

Először is a jógáról kell egy pár mondat bevezetést kötelezően beszúrnom, olyan nagyon hihetetlen számomra is a kapcsolatom és a hosszú utam a jógával, amely még emlékszem, hogy milyen messziről vezetett odáig, hogy ma már ott tartok, hogy mindenkinek megvan a maga jógája, hiszen annyiféle jóga létezik, és mindenféle jóga fajtákon és irányzatokon belül is minden tanár más, kizárt, hogy valaki ne találná meg a neki tetszőt.

Amikor először hallottam még tán kiskoromban (vagy kicsit nagyobb, tán kamaszkoromban) a jógáról, szinte kapásból rávágtam, hogy mennyire nem nekem való, még hogy én nyugiban, ha már sportolni megyek (akkor még tán nem tudtam, hogy a jóga nem csak sport, hanem inkább filozófia, világlátás, életmód…), és minek tekergessem és csavarjam ki magam úgy, hogy közben levegőt sem kapok.

Ennek ellenére itt-ott kb. évente máshol mégis kipróbáltam, belekóstoltam, de mintha csak azért, hogy tovább bizonyíthassam, hogy íme, nekem ez nem tetszik, ez tényleg nem nekem való, de mégis: mintha csak a jóga körülöttem is folyamatosan növekvő népszerűsége miatt mintegy elmaradás érezése késztetett volna arra, hogy tovább próbálkozzak, mert biztos én nem vagyok rendben, ha nekem nem jön be ez a jóga dolog.

Emlékszem, hogy még az itteni főiskolán is lehetett jógát választani tornaórán, fel is iratkoztam rá, és az első óra után le is iratkoztam róla 🙂 megint csak azzal a boldogsággal vegyes szomorúsággal, hogy ez egyszerűen nem nekem való, de boldog vagyok, hogy még mindig enyém a választás szabadsága 🙂 , pedig úgy szeretettem volna én is megtalálni az élvezetemet benne…

Ma már nagyon örülök neki, hogy tényleg kb. évente adtam neki új esélyt még úgy is, hogy tényleg nagyon sokáig tartott, míg megtaláltam az “én jógámat” a zumbás stúdióban, ahol szintén belekóstoltam, ha már ott is volt. Persze a jógához kicsit is értők most biztos azt kérdezik, hogy na és miféle jóga az az “én jógám”, amiről szintén nagyon sokáig nem tudtam, hogy hányféle ágazata és irányzata van a jógának, de meg is kérdeztem a szerintem simán csak napsugárarcú, napsugármosolyú 🙂 jógatanár nénitől, hogy ő miféle jógát is tanít, amire azt felelte, hogy mindenféle vegyeset a saját válogatása szerint keverve – tán éppen ez volt a nekem való, ha már én is ilyen sok mindenből kevert ember vagyok tán… 😉

Emlékszem az első órámra ott, amikor már kb. az esélytelenek nyugalmával mentem be úgy, hogy á, a jóga tökre nem az én világom, de nehogy már ne próbáljam ki mindenhol, ha tehetem 🙂 , és emlékszem, hogy mennyire kihangsúlyozta a néni, hogy a legfontosabb, hogy figyeljünk a testünkre, csak azt csináljuk, amit jónak érzünk, ne erőltessük meg magunkat – és mindezt tényleg mindig napsugárzó nyugalmat árasztó mosolyával. 🙂 ❤ Talán pont ez a környezet kellett nekem a kibontakozásomhoz vagy tán véletlen, hogy arra is emlékszem, hogy mennyire meglepődtem egy-két mozdulaton a saját testemen, hogy mikre vagyok én képes, amire nem is gondoltam volna, és a beleszeretésem talán akkor történt, amikor feltűnt, hogy még a tanár néni is meglepődött engem látva valamilyen mozdulattal, pláne amikor az valami olyasmi volt, amit nagyon kihangsúlyozott, hogy milyen nehéz és nem várja el, én meg valahogy véletlen gond nélkül megcsináltam – jobban mint ő, amit még el is szégyelltem kicsit, és még majdnem mondtam is, hogy bocs, véletlen volt, és fogalmam sincs, hogy hogy csináltam… 🙂

Aztán első óra végén kérdezte is tőlem, hogy hány éve jógázom, és nevettem egyet, hogy háhá, ezer és egy sem, mert a jóga nem az én világom, de az igaz, hogy kiskoromban művészi tornáztam, és talán maradt még itt-ott némi lazaságom véletlenül… 🙂

Szóval ott megtaláltam végül az én jógámat ❤ 🙂 és azóta is nagyon hangoztatom, hogy nagyon mélyen hiszek abban, hogy MINDENKINEK megvan a maga jógája, csak tán nem mindenkinek van meg a kitartása, hogy meg is keresse… 🙂

Nem tudom már, hogy eme első órás saját meglepődésembe, a tanár néni meglepődésébe és elismerésébe, a tanár néni közvetlen személyiségébe, tényleg világmegváltó nyugalmas mosolyába, az óra végi, de néha óra eleji nyugis utazásokba, amikor mesélt, vagy az egészen csöndes relaxációba, netán ezek mindegyikébe együtt szerettem ott bele, és kicsit félve is próbáltam ki az új stúdióban is a városközpontban, ahol újabban zumbázom az ottani jógát, hogy ilyen hosszú jógakeresés után vajon mekkora az esély rá, hogy máshol is tetszik, és tényleg más, de ez is tetszik, még ha az első nénim is az etalon. 🙂

Fejenállás=Śīrṣāsana (vagy sirs ászana)

Az első jóga tanár nénim is foglalkozott fejenállással, de egyrészt nagyon ritkán, másrészt nagyon kihangsúlyozva azt is, hogy csak az csinálja, akinek kedve van hozzá, aki tudja, hogy hogy kell, és bár persze tanította is a hogyanját, de olyan ritkán és minden alkalommal olyan kevés ideig is foglalkoztunk vele, hogy az közelít a nullához, így nem is nagyon érintette meg a világomat akkor, ám az új stúdióban a kis fiatalka ex-balerina tanárcsajszi úgy közölte a fejenállás feladatát szerintem az első óráján, amikor bementem, mintha csak azt mondaná, hogy vigyázzállás, aminél én még örültem is, hogy nem voltam egyedül, amikor felhördültem egy olyasmit, hogy haha, na persze, miről beszélsz úgy mégis… 😀

Mindketten amúgy alkartámasszal tanították, kezek összekulcsolásával a fejet támasztva, de az első nénivel odáig jutottunk el egy-két év alatt, hogy keressük meg a fejünknek azt a pontját, ahol kényelmes – na, ezt én sosem találtam meg 😀 , mert sehol nem volt nekem kényelmes meglepő, vagy éppen teljesen érthető módon… 🙂 Az új stúdió sokkal nagyobb termében értelemszerűen sokkal több résztvevő is van, és amikor a tanár látta, hogy milyen sok láb nem lendült a magasba, hozzátette, hogy segít annak, akinek nem megy egyedül, de egymásnak is segíthetünk, amire határozottan úgy éreztem, hogy esélyem sincs ezt megúszni 🙂 , és időben is sokkal többet hagyott rá, vagy én legalább is úgy éreztem, hogy megint csak én nem vagyok rendben, pedig bőven nem én voltam az egyetlen, aki továbbra is na én biztos nem, meg különben is hogy, meg minek, meg hagyjál már… 🙂

Első órán nála tán még csak ezek a saját belső vívódásaim voltak meg és úgy nézegettem körbe a teremben, hogy a csoport nagy része, 70-80%-a teljesítette is a fejenállás feladatát, közülük a fele rögtön falhoz húzva a matracát, én meg első óra után odamentem a számomra új tanár lánykához, és mondtam neki, hogy ez volt az első órám, és nem gondoltam volna, hogy lesz még jóga, ami tetszik nekem 🙂 , de mi ez az egész fejenállás-téma, mire jó ez? 🙂 Mondott is valamit, amire már nem emlékszem mi volt az, de eskü meggyőzött, és a következő órán már konkrétan úgy jött oda hozzám a fejenállás gyakorlásakor, hogy na, mi van? Gyerünk! Én meg hiába mondtam neki, hogy de én nem tudom, meg hagyjál, nekem sehol sem kényelmes, nem igazán érdekelte 😉 😀 és tartotta a kezét a magasban, hogy megtartson, ha eldőlnék, de közölte, hogy nosza!

Érdekes, hogy az összes “de én nem tudom, hogy kell” után milyen egyszerű is volt ez a hopp, amellyel elkapott engem az ékszíj a fejenállás gyakorlására. Természetesen barátok körbekérdezése, és aki jógázik, mindenki természetesen persze, hogy állok fejen, hát micsoda egy kérdés ez reakcióval válaszolt nekem, amivel már megint az én nem vagyok rendben csengő szólalt meg a fejemben (amiről tőle konkrétan még azt is hallottam, ahányszor rámutattam, hogy tán még megint ott jár 😉 , hogy ő nem ott jár, hanem neki az a kiindulópontja 😀 – ami amilyen vicces 😀 , annyira nem az igazából, és még fel is tűnt, hogy hm, tán csak nem pont ez köt minket össze tán…? 😉 😀 ), úgyhogy még jobban ráfeküdtem a témára, és napokig kutattam több nyelven is a miért jó a fejenállás, és bakker annyi, de ANNYI jóságot olvastam netszerte, hogy komolyan elhatároztam, hogy én olyan életet szeretnék, amelyben naponta szakítok időt pár perc fejenállásra, eskü tényleg! 🙂

Ez a poszt már olyan régóta van készen a fejemben, hogy azóta a kedvenc találataim netről már elérhetetlenek 🙂 és most komolyan gondolkozom azon, hogy rászánok még pár órát a nekem legjobban tetsző cikkek összefoglalására, de szerintem ezt most inkább elengedem 😉 , max. később kiegészítem, de elképesztő, hogy mennyi jóságot találtam mind a testi, mind a lelki (!) hatásaira, annyit, hogy eskü nem értem, hogy ez miért nem alapértelmezés abban a kultúrában, ahol én nőttem fel,

Fejenállásról persze nem lehet úgy beszélni, pláne nem Izraelből, hogy ne említeném meg a modern állam első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a híres képét a tel avivi tengerparton, ahogy éppen fejenállást végez, amiről talán sokan nem tudják, hogy ki készítette, ki tanította, ki segítette, vagy ki tudja mégis?

bg

Másik kérdés, hogy ki ismeri az olvasóim közül Móse Feldenkrais nevét, aki a róla elnevezett torna jógaszerű torna megalapítója és számomra meglepő módon még magyar wikije is van ám itt!

Ben Gurion miniszterelnök fejenállása pedig olyan ikonikussá vált, hogy több szobor is emlékének tiszteleg, ez például a legautentikusabb tengerparton Tel avivban:

bg

Mint az eredeti képen és a szobor képén is látható, Ben Gurion tenyértámasszal végezte a fejenállást, nem alkartámasszal, amit azért tartok lényegesnek kihangsúlyozni, mert ez a különbség nyitotta meg számomra is a megvalósítás kapuját: baráti és ismerősi körkérdésem során, hogy ki tud hogy áll a fejenállással a női önvédelmi központban volt tanáromat is megkérdeztem, amikor épp az éves utolsó órák valamelyikén akkor találkoztam vele, amikor ezen pörögtem, amire ő, alapvetően tae kwon dos múltú és edző önvédelmi tanár azt válaszolta, hogy hát a teljes fejenállás neki nem megy, ő csak azt tudja, hogy… és mivel a gyors és bonyolult magyarázatából válaszul tőlem csak egy mi vant tolmácsoló bamba arcot kapott 😀 , inkább megmutatta: pontosan ugyanezt a ben gurionos 🙂 tenyértámaszos fejenállásnak az előző stádiumát, amikor a lábak felhúzása nélkül a lábakat a felkarra helyezzük, amin én úgy meglepődtem, hogy ilyen pózt én még sosem láttam 🙂 , hogy nyomban ki is kellett próbálnom, és ahogy kipróbáltam, hirtelen elfogott az én képes vagyok bármire szele, hiszen megéreztem, hogy ó: hát ha már idáig eljut valaki, hogy a fején és a két tenyerén egyensúlyozva meg tudja tartani a testét, akkor onnantól már csak fel kell nyomnia a lábait a magasba! És az érzést gondolat, a gondolatot pedig tett követte, és egyszer csak fejenállás közben találtam magam hirtelen – Ben Gurion módra! 😀 Ennyi erővel már akár miniszterelnök is lehetnék, mondtam 😀 , és újabb kutatásba fogtam a tenyértámasz és az alkartámasz különbsége, előnye és hátránya között, és megértettem, hogy tenyértámasszal több a korrigálás lehetősége, a finomhangolás, ám a fejen is több a nyomás, értelemszerűen, hiszen az alkar nem tehermentesít annyit – ezért használja mindkét jógatanár alkartámasszal, de igazából úgy tűnt, hogy nem az a lényeg, és én pl. mindenképp tenyértámaszból találtam meg a magabiztos utam a fordított függőlegesig. 🙂

Most, hogy még ha nem is minden jógaórán, de szinte mindegyiken előkerül, a népes csoportból is összeállt egy kisebb kezdőbb kitartó csapat 😀 , akik óra után maradnak próbálkozni, és hirtelen azon kaptam magam, hogy én lettem a mindenki tanítója 🙂 , amire nem tudom elégszer idézni a docendo discimus mondást, hogy tanítva tanulunk, mert tényleg annyiszor mesélem el másoknak a nekem hogy sikerült módszert és nézem, hogy kinek miért nem megy, hogy azáltal megy nekem is egyre jobban – amihez talán az egyik legfontosabb tanulásom a folyamatból a félelmek elengedése, amihez muszáj hozzáfűznöm, hogy persze, hogy én is eldőltem párszor hátra, de ezért kell olyan helyen gyakorolni, amely elég puha, de elég kemény is ahhoz, hogy ne fulladjunk bele, de legyen elég hely is bármerre dőlve, amire a legjobb egy küzdőterem szőnyege vagy egy keményebb ágymatrac, hogy a klasszikus jógamatracról már ne is beszéljek, ugye, de egy megfelelő méretű párna is megteheti. Pont a hátradőlés miatti félelem miatt ajánlják sokan a falnál gyakorlást, amivel én nem biztos, hogy egyetértek, mert szerintem pont az a legnagyobb baj, hogy általában nem hangsúlyozzák eléggé azt, hogy nem dobni kell a lábakat lendületből, pláne nem alkartámasznál, mert akkor szinte biztos, hogy a lendület miatt továbblendül a láb és bukfenc lesz belőle, hanem ezzel szemben hasizomból felhúzni, ami alkartámasznál először is a lábak fejhez közelítésével lehet könnyíteni (hogy annál kevesebbet kell hasizomból emelni, minél hajlékonyabb valaki végül is…), de szerintem előbb tenyértámasszal kéne mindenkinek próbálkoznia, mert az segített engem is a fordított függőleges állapot megtalálására, amely már hívta a lábaim felemelését, és utána lehet ugyanezt alkartámasszal is produkálni, mert ha csak alkartámasszal próbálkozunk, pláne fal mellett, ahova nyugodtan lehet a lábakat dobálni, hiszen a fal úgyis megtart, akkor szerintem nem tanulja meg a tanuló a saját középvonalát érezni. Szerintem. Amihez sürgősen hozzá kell tennem, hogy azért a bukfencet, a gurulást, a hátgörbítést is előbb kéne tanítani szerintem, mint a fejenállást, mert azok ismerete nélkül érthető, a sokkal nagyobb félelem mindenki részéről.

Nagyon szeretném azt a vagy százötven okot idebiggyeszteni, amellyel találkoztam kutatásom során, hogy miért is jó a testi és lelki egészségnek a fejenállás, de ez nem most fog megtörténni, pedig sziporkáznak bennem az emlékek a más világnézettől kezdve az önbizalom növekedésén át a pillanatban élés a meditációval érvével együtt a vér fordított folyása miatt (amit valahogy most kedvem van megkérdőjelezni, hiszen ha csak a gravitáció irányába folyna a vérünk, akkor az nem vérkeringés lenne, hanem csak vércsorgás a szívből lefelé, hogy a szívnél feljebb lévő agyról már ne is beszéljünk, szóval ezt most így nem értem, de mindegy is 😀 tán erre rosszul emlékszem 😀 ) mindenféle testi jó hatásokig, amiket valahogy fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzek, mert érzem, hogy jó, mert az egész jógában nekem talán éppen az tetszik a legjobban, hogy amit éppen jónak érzek: azaz a befele figyelés végre! 🙂

Azért persze muszáj megjegyezni a mikor ne és a kinek ne pontokat is, amiket szintén nem nagyon fejtegetnék ki, de érdemes utánaolvasni, pl. nőknek a havi vérzéssel állítólag nem ajánlott – ami megint csak a gravitáció testünkre gyakorolt hatásának megkérdőjelezését éri csak el nálam, hogy miért, vajon akkor sosem folyna ki a kifolyandó vér? Valahogy nem hiszem, de nem vitatkozom okosakkal: oké, akkor majd nem. 🙂

Ezzel együtt éljen a fejenállás 🙂 – egyszerű és nagyszerű, csak rá kell érezni az ízére 🙂 , jógát mindenkinek (mindenkinek lehet, hiszen a jóga csak  max. nem mindent! 🙂 ) és fejenállást minden napra (vagy amikor csak lehet) ! 🙂 😀 🙂 🧘‍♂️🧘‍♀️❤😊

Nyakkendőkötés kézen :)

2019. március 6. szerda

Ez egy októberben elkezdett poszt, amikor még a hotelben dolgoztam, ahol a sereget éppen csak végzett biztonsági őr fiúcskák 😉 egyenruhájának a nyakkendő is része volt, akik sorra hozták is hozzám a cuki kis bociszemükkel az itt tényleg csak egyenruhák részeként látható haszontalan ruhadarabot, mintha csak az óvó nénijük lennék, hogy én kössem meg nekik, amin én mindig jól mulattam, hogy miből gondolják, hogy én tudok nyakkendőt kötni…? 🙂

Aztán eszembe jutott, hogy a gimis szalagavatónk osztálytánca, sőt, nem is osztálytánca, mert az orosz tánc lett, de tán plusz extra tánc, amit még csináltunk – és VHS videókazettára vettük fel, haha 😀 , hej, de régen volt már az! 😀 -, mert egyes volt osztálytársaim nem teltek be az orosz népi tánccal 🙂 és csak lányokból álló, fekete-fehér inges-nadrágos kalapos-nyakkendős tánc volt, amihez akkor még meg is tanultam nyakkendőt kötni, de mikor volt már az, ki emlékszik már arra – én nem 🙂 , de most is mókás visszagondolni erre! 🙂

Emlékeim elvesztéséért cserébe legalább szuper gyors keresési képességet fejlesztettem ki 😀 😀 :D, és gyorsan videót is keresve szerintem már egyszer nagyon régen találtam is egy hiperkönnyű, kézen kötött módszert, ám ezt is mindig elfelejtettem 😀 , még két biztonsági őr legényke kérése között is 😀 , ezért először is legyen itt legközelebbre, ha kell, bárkinek, okulásul 🙂 , no meg köszönő-dicsőítő-muti megosztásért is ám, mert szerintem igencsak szupcsi:

 

A folyton elfelejtés miatt mindig újra kerestem, a videót viszont mindig újra végignézni egyre kevésbé volt türelmem 🙂 , és kb. ezzel párhuzamosan találtam éppen rá a szerintem fantasztikus 🙂 wikihow oldalra, amely szinte bármit elmagyaráz aprólékosan annyira bárkinek, hogy az a bárki akár a Holdról is jöhetett. 😀

Természetesen kapásból rá is kattantam, naná 😀 , én, a minden formanyomtatványon a mai napig is oktatási szakembernek 😀 , szóban meg általában csak simán népoktatónak 😀 magát valló diplomás pedagógus 😀 , és arra vágytam, sőt, még ezért is regisztráltam, hogy én feltegyem így, ahogy én szeretném látni, pontokba foglalva képekkel, de végül abból nem lett semmi (mert közben ráadásul még a szerzői jogok megrögzött védelmezője is lettem… 😉 ), úgyhogy úgy döntöttem, hogy itt lesz a helye, de persze jó lenne képekkel kiegészíteni, de most pont nincs körülöttem nyakkendő, de tán majd pótolom, addig is szavakkal csak a magamnak is bármikor szavakkal kikereshetőséghez:

A sivatagi nem fesztivál :) tíz elve

2018. május 10. csütörtök

Lassan egy hónappal ezelőtt kezdtem ezt a posztot írni, a befejezésére várva, amely végre elkészült 🙂 , de már így is mennyi mindent nem posztoltam emiatt, meddig húztam (pl. drága Magdus nénim április 25-i születésnapján át, aki idén már 103 éves lenne, áldásilag meg mi ugye 120 évet szoktunk kívánni, tehát akár még élhetne is, és tán él is még, csak egy másik világban, a másvilágon, vagy tán épp a két világ közt megrekedve, körülöttem lengve… 😉 Apu meg azt hitte, simán csak elfelejtettem – hát nem, sőt…!), mert gondoltam, hogy előbb ezt, de most már aztán tényleg nosza:

Uncsi éjszakai műszak, de találtam magamnak izgit 🙂 : az egyik új kollégámról ma (=már lassan egy hónapja…) derült ki számomra, hogy nem csak tudja, mi az a Midburn, de vagy négyszer is volt két évvel ezelőttig, és büszkén vágta rá, hogy fesztivál, amit én kikértem a burn rendezvények nevében. Miért? Mert éppen a tíz elv (főleg egy része, de pláne összességében) tesz különbséget a fesztivál és a burn között. Négyszer volt, tudatmódosítókkal bulizni, de a tíz elvről még sosem hallott, meséli nevetve. Részemről a döbbenet, a szomorúság, a csalódottság és a harag váltakozó arányú, de igencsak radikálisan, maximális mértéke váltakozik, azzal a kérdéssel fűszerezve, hogy ez vajon hogy lehetséges. Négy év Midburn, még ha mind a négyszer free camper is, azaz tábor nélkül, akár full egyedül, akár senkivel sem beszélve és semmiről sem informálódva, akkor is: ez kinek a felelőssége…?

Mindegy is, előugrik belőlem a pedagógus, az óvó néni 😉 , a leendő “keringő felügyelő” 🙂 , és elkezdem neki magyarázni, firkálni, rajzolni, a lenti képig. Nem tudok rajzolni. De docendo discimus=tanítva tanulunk, és hálás vagyok neki, hogy általa, a miatta fejtörésem miatt én is mélyebbről ismertem most meg a tíz elvet. Sok szeretettel, szabadon felhasználható! 🙂 Saját értelmezésem persze. 🙂 Köszönöm OCD, neked is hálás vagyok, hogy ilyen leegyszerűsítve látom a dolgokat! 🙂 (nem, nem vagyok pszichiátriai esetként tényleg kényszeres, de hogy hajlamom van rá, az biztos, erre pedig az a legnagyobb bizonyíték, mármint arra, hogy nincs igazi kényszerbetegségem, hogy általában eléggé gond nélkül el tudom engedni bármilyen kényszeres vágyam, még ha néha nehezen is, de akkor is el tudom. 🙂 )

És akkor tessék kérem, végül mind a tizet körbe rendezve, hiszen nincs sorrendjük, pláne nem fontosságilag, és egymáshoz való viszonyuk éppen a körben egyenlítődik ki középről nézve:

20180414_052424Oké, tán kötelező jelmagyarázat, pláne, hogy tényleg nem tudok rajzolni, akkor legalább hadd mondjam el, hogy mi mi akart lenni – tetszőleges sorrendben, fentről kezdve, olyan 12-1 óra tájt az óra járásával megegyező irányban:

  1. $ áthúzva = nonprofit és kereskedelemmentesség, hiszen ugye csak jeget lehet venni, semmi mást bent + sem a rendezvényt nem ér reklámozni, sem a rendezvényen bármit is reklámozni, akár tábort, akár tábor szolgáltatását is, sőt, reklámpólóban sem ér lenni, még csak logósan sem, nem hogy feliratosan
  2. ajándék = gifting = az ajándékozás értéke (a nem vehető semmi mellett, de fontos kihangsúlyozni, hogy ez nem bartel üzlet, hogy adok, ha adsz vagy adok, mert adsz, vagy adj, mert adok, hanem a feltétel nélküli ajándékozás tiszta jó indulatból, hátsó szándék vagy elvárás nélkül)
  3. emberek körben állnak egymás kezét fogva = közösségi aktivitás, mi együtt egy közösséget alkotunk, olyan emberek közösségét, akik eme tíz elv szerint élnek (évente egy hetet a sivatagban, más, kisebb burner eseményeken, és amúgy a hétköznapi életünk során is)
  4. nagy hátizsákos ember (és nem pingvin, ahogy valaki egyszer rávágta 😉 ) = önfenntartás, maxi felelősségvállalás mindenkinek magáért a közösségen belül (azaz hiába közösség és hiába ajándékozós elv, de ne úgy gyere, hogy majd más úgyis kisegít, miközben túl sem kell pánikolni, ha mondjuk valamit otthon felejtettél, tizenezer ember között még a sivatagban sem fog senki éhen halni pl… 😉 )
  5. az egy Izrael térkép akart lenni 🙂 = polgári felelősségvállalás és a rendezvényt befogadó ország törvényeinek betartása is (lásd droghasználat vagy meztelenkedés téma pl., amiket pl. az izraeli törvények tiltanak…), azaz oda-vissza országviszony: mi betartjuk az ország törvényeit a rendezvény alatt, de hatni is akarunk eme tíz elvvel az egész államra.
  6. dávidcsillag-kereszt-félhold-tolókocsis-hímnős jel-felnőtt és gyerek együtt körben = radikális MINDENKI befogadása, maxi mindenki elfogadás
  7. áthúzott lábnyom = leave no trace = ne hagyj ökológiai lábnyomot, környezetvédelem, sőt, jobb állapotban hagyása a helynek, mint ahogy igénybe vettük
  8. cica 🙂 (pedig pandát akartam, de azt meg aztán pláne nem tudok rajzolni 😉 😀 ) = radikális önkifejezés (akár cicának, akár pandának  öltözve is pl… 😉 Hogy a tütüszoknyás felsővezető szakállas férfikról már ne is beszéljünk: ez az a hely, ahol tényleg tényleg mindenki azt vesz fel, amit csak akar, még az átlag jeruzsálemi igénytelenség 😉 jelenségén is túl… 🙂 )
  9. itt és most jelek (óra nyíllal és felkiáltójellel)= a pillanat megélésének fontossága (vs. most előbb körülnézek, aztán majd visszajövök: haha 😀 , ott olyan nincs, nincs visszamenés, minden folyamatosan változik, legközelebb már nem is biztos, hogy ott lesz, vagy mások lesznek ott. Döntsd el mindig az adott pillanatban, hogy kell valami vagy nem)
  10. és két emberke egy puzzle-t rak össze = aktív részvétel, effektív csinálás (vs. passzív részvétel csak néző vagy hallgatóként, a színpad széléről bekukucskálás, vagy az előbb írt “előbb csak körülnézek” hozzáállás…)

Nu, rajzművész vagyok-e én…? 😀

De főleg megértette-e már végre mindenki, hogy miért nem fesztivál ez?

  • Mert a fesztiválokon szabadon lehet bent ezt-azt vásárolni, itt viszont nem.
  • Mert a fesztiválokon előadók vannak, a résztvevők meg passzív résztvevői az eseménynek, míg burn rendezvényeken a résztvevő közösség közösen szervez, rendez, épít mindent, aztán élvezi, azaz az aktív részvétel elv.
  • Ezen kívül azért sem, mert a fesztiválokra lehet a nyitás napján, sőt, akár utána is jegyet venni, sőt, akár napijegyet is, itt viszont nem, hiszen ez egy fél éves-éves tervezésű-szervezésű-építésű esemény, és  csak évente két-három alkalommal van jegyeladás feliratkozás és sorsolás alapján (utána egymástól lehet venni-egymásnak eladni, de azt is tilos az eredeti vásárlási ártól különböző áron eladni vagy venni, pontosan a kereskedelemmentesség elve alapján, hogy ne lehessen jegyekkel üzérkedni)

Aztán persze nem hagyott nyugodni, hogy ha már körben áll mind a tíz, és egyes elveket amúgy is csak más elvekkel lehet a legjobban magyarázni, akkor mi lenne, ha megnézném az összes elv mindegyik másikhoz fűződő viszonyát, hogy vajon ők egymással milyen viszonyban vannak – és sikerült bakker példát találnom minden, de MINDEN összeköttetésre, ami olyan sok (tíz az n-ediken…? 😉 Ja, nem: F. Pál megoldotta a számomra már túl nagy kihívásnak tűnő matekfeladatot 😀 , és meg is osztotta velem: “nem annyira sok, 10*9/2 = 45” – ja, tényleg! 🙂 Köszi! 🙂 ♡ ) blabla, hogy még mindig gép nékül egy ujjal telefonon tuti nem fogom bepötyögni, hiszen eddig sem kis kihívás ;), viszont szóban bármikor szívesen mesélek bárkinek. 🙂 Milyen szép lett már, nem, szinte háromdimenziós, nem? 🙂

20180508_191317

És máris életre kelt, még posztolás előtt, amikor meséltem és mutattam is valakinek ezt, valaki, akivel idén vszeg együtt fogunk jövő héten (!!! 😀 ) leutazni a sivatagba az idei mese élményanyaggyűjtéséhez 😉 , “lenyűgöződött” 🙂 és megkérdezte, hogy csinálok-e ebből én is valami művészeti installációt, ahogy olyan sokan mások, hiszen ez alapvetően egy művészeti rendezvény, és én először egészen meghökkentem a kérdésén, hogy még hogy én kiállítani valamit 13 000 ember elé egy művészeti rendezvényen, hahaha 😀 , itt biztos valami félreértés van, hiszen nekem semmiféle művészi érzékem sincs, ő meg jól kinevetett 🙂 , majd amikor lassan meggyőzött arról, hogy tényleg komolyan kérdezte, akkor meg egészen meghatódtam, hogy te jó ég, valaki tényleg látja bennem a művészt, annak ellenére, hogy úgy nőttem fel otthon, hogy hát neked kislányom a művészetekhez semmi tehetséged (önbeteljesítő jóslat, helló…), aztán három év egy bölcsészből színművésszé váló ember mellett, aki nem tudta megállni, hogy ne rajtam taposva váljon művésszé, engem antiművész ellenpéldának kikiáltva (önbeteljesítő jóslat#2), és ugye az egy éves itteni főiskolai óvodai gyakorlatom a gyerekeket is folyton leoltó, és naná, hogy belém is csak újra és újra rúgó (“ez nem elég jó, selejt!” – gyereknek is, nekem is…) óvónővel (#3) hej, mi minden művésziséget és kreativitást fedeztem már fel magamban, amint ezektől a káros elemektől megszabadultam és felszabadultam 🙂 és helyette a burn művészeti közösségben töltöm szinte minden szabad energiám, és lám, ez a fiú meglátása is csak azt bizonyítja, hogy nem véletlenül és nem is hiába! 🙂 😀

És hogy lesz-e ebből bármi több, mint ilyen firka egy cetlin? Majd később kiderül… 😉 Tán nem idén, mondta ő…

Hétfőn kezdődik!!! 🙂 A harmadik mese a Nap, a Homok és a Szél birodalmában! 🙂 Midburn 2018, csuhajja! 🙂 Avagy ahogy mifelénk mondják: see you in the dust! 🙂 Vagy in dust we trust! 🙂 ♡♡♡ 🙂

Blogcsönd, elvárások és egy újabb kurzus vége, no meg új munka is

2017. július 28. péntek

Kezdjük a blogcsend fő okával: a meglocsolt számítógépemmel. 😦 Fő ok, hiszen most már, jó három- anégy hét géptelenség után – gondoltam, nem is akkora pánik, a netes telefonok korában, és le is tesztelem, hogy hogy boldogulok pc nélkül, ha nem csak netes, de még okosnak is mondott a telefonom – lényegesen lassabb az élet egy ujjal, mint tízzel, naná, konkrétan tízszer lassabb, és ez csak most tűnt fel… 🙂 Pedig mennyire logikus már, nem is értem, hogy nekem hogy nem jutott ez magamtól eszembe már rögtön az elején…

A gépem jó négy és fél éves, aputól kaptam szülinapomra anno, amit újra köszönök, a laza mozdulat a gép mellett rejtélyes módon nyitva hagyott vizesüveg felett pedig pont hétvége előtt volt, én meg gondoltam, most úgysincs mit tenni, hiszen ennek a csak valláson alapuló országnak a vallási fővárosában nem igen találni hétvégén szakembert, nem is beszélve a fő ok után szorosan második helyen végzett másik okról, a totál kaotikus, ám annál kimerítőbb hulla fáradtság ÉS végtelennek tűnő teendőim versenyéről, aztán hétvége után megint elsodortak a mindenféle teendőim, ergo egy hétig nem is foglalkoztam vele többet annál, hogy minimális szinten szétszedtem, hogy száradjon, csavarhúzóval is picit, aztán csak következő hétvégén jutottam odáig, hogy neten egyáltalán elkezdjek utánanézni az ilyen esetekben teendőknek, és gyorsan be is pánikoltam azon a megint csak full logikus infón, hogy a számítógép NEM szívja fel a vizet, és géplocsolás után azonnal érdemes szerelőhöz vinni. Azonnal…? Oké, ezt már úgyis buktam egy héttel, de azért megszállottan kezdtem S.O.S. hívogatni a jeruzsálemi szakikat, akiknek persze mind az volt az első kérdése, hogy mennyi idős a gép, és amikor megmondtam az igazat, mind elkezdett lebeszélni, hogy inkább vegyek új gépet.

Főállású munkanélküliként megint csak okostelefonnal ez most közel sem a legsürgetőbb beruházásom, de az egy ujj vs. tíz ujj kérdés (no meg továbbra is a káosz, a túlzsúfoltság az életemben és az ebből következő konstans hulla fáradtság is) mégis csak komoly indokok voltak a blogcsendre, de most már muszáj, akár egy ujjal is, íme! 🙂

Kezdjük tán azzal, óvatosan, hogy új munka tán, bár olyan homályos keretek között és rendszerben, amely tán nem is véletlen vonzott magához az amúgy is kaotikus életemmel. Egy új butik (vagy boutique) hotel (=kicsi+luxus) recepcióján vagyok pont úgy szinte mindenes, mint kb. minden más dolgozó és vezető is, ami számomra egyszerre izgi és para, pláne, ha még mindig szerződés híján mindig csak utólag derül ki, persze letolás formájában, hogy még ezt is meg azt is nekem kellett volna megcsinálnom. A hotel butikságán kívül ráadásul még viszonylag új is, bő egy éve nyílt meg, és egyedülálló módon extra vallásos, ortodox zsidó életre berendezett (pl. luxus létére nincs tv nem csak a szobákban, de az egész hotelben, meg a legeslegmagasabb kósersági igazolása van persze, stb.), a káosz viszont úgy tűnik, elsősorban annak köszönhető, hogy én vagyok az egyetlen hoteles múlttal, ráadásul nem is akárhonnan, de ugye öt-hat éve Jeruzsálem egyik legnagyobb gigaszállodájából, ez meg épp az ellenkezője a 28+4 szobájával (4=lakosztály). A hotel tulajdonosa építési vállalkozó, a hotelvezető biológius, és neki köszönhető a lobbiban található überakvárium egzotikus óriáshalakkal), az estis kolléga biztonsági őrként került a hotelhez, de mivel francia származású, és még angolul is tud, a recepcióhoz került, a reggeles fiú meg nem is emlékszem hirtelen, de neki sincs semmi hoteles múltja, ami szerintem elsődleges oka a hotelben uralkodó káosznak. Miután mind a tulajt, mind a hotelvezetőt annyit hallottam már ordibálni a 14-17 éves pincéreknek kikiáltott suhancokkal, legutóbb én is vettem a bátorságot hogy az elvárások homályossága miatti számonkérésemnél és úgy kiabáltam én is a kikérem magamnakot, ahogy tőlük hallottam az ordibálásaikat a kölkökkel, csak én mondjuk még a saját munkaköri kötelességeim tisztázásának elvárásain kívül azt is megemlítettem, hogy szerintem mik egy luxushotel elvárásai (pl. igazi pincérek foglalkoztatása, sőt, egyáltalán pincérek foglalkoztatása még akkor is, ha netán csak egyetlen vendég van a hotelben (mert ezen borult ki a bili amúgy, hogy a tulaj szerint egy ember miatt nem kellenek pincérek, hiszen a szakács is fel tudja szolgálni, ja, nem, bocs: ő max. odab**ni tudja az amúgy egy hónapig a hotelben lakó amerikai néninek azt a rántottát, aki az amúgy is későn – szerinte is és szerintem is… -, kilenctől meghirdetett reggelire csak 9:15-re jött le, amikor a konyhai dolgozók kávé-cigi szünetet tartottak a semmiben, hiszen az egyetlen dolguk a néni maximális kiszolgálása lett volna, de még rájuk szólásomra is csak le lettem oltva, hogy nyugi, ezt még elszívom)). A néni előtt én szégyelltem magam a hotel(vezetés) helyett, amit meg is mondtam neki, mind a főnököknek jelentés címen, és erre kaptam azt válaszul, hogy miért nem álltam be pincérnek én. Na, akkor telt be a pohár és küldtem el a hotelvezetőt finoman melegebb éghajlatra, orra alá dörgölve, hogy mert nem olvastam a munkaköri elvárásaim között a szerződésemben – minthogy még mindig nincs szerződésem, hiszen szerintük próbaidőre az nem kell (természetesen nem igaz, szerződés nélkül fekete munka…). Minél inkább nem értették, hogy itt rohadtul nem én vagyok a probléma forrása, és ezt nem hagyom rám kenni, annál inkább emeltem fel a hangom, amelynek eredményeként egyrészt naná, hogy a hotelvezető is kiabált velem, ám nem sikerült megfélemlítenie, mert tudtam (és vszeg ő is…), hogy nekem van igazam, másrészt pár perccel azután, hogy elbúcsúzva elmentem, ő hívott fel bocsánatot kérni, hogy kiabált velem, és lenyűgözöttségének adott hangot, hogy wow, ilyen dolgozója még nem volt, akinek ennyire széles látóköre és szakmaisága, de főleg lojalitása van a hotel minősége iránt, vagy mi az, hogy érzi, hogy fontos nekem a hotel minősége, és meghívott a jövő heti vezetőségi értekezletre. 🙂 Hoppá! 🙂 Vajon új seprű szindróma vagy jó emberismerete? 🙂

Elvárások…

És elvárások, bár inkább csak remény, de olyan biztos remény, hogy emiatt akkora a csalódás fájdalma az újabb női önvédelmi kurzus utolsó óráján (ez most az igazi Impact kurzus volt a téli light után, és első órán még az is kiderült a lighton volt tanárom ezen is részvétele miatt a szünetben fülembe susogásából, hogy én vagyok ebben az országban az első, aki ilyen szépen lépcsőzetesen előbb a light, majd az igazit csinálja, szóval de menő! 🙂 ), anely az aznapi öt órájából egyre ablakot nyitott a támogatói hozzátartozóknak (szülők/rokonok/éléttársak/jóbarátok/támogatói ismerősök/stb.), és kimondhatatlanul örültem, amikor kiderült az előző heti öt órás órán (az egész kurzus 5×5 óra), hogy nincs megszabva, hogy ki hány főt hívhat, és én bizony ki is használtam, és kb. bárki ismerős/baráttal beszéltem, hívtam, kértem, hogy jöjjön el, mert ezt bizony látni kell. Min. húsz embert hívtam, kb. öt mondta biztosra, a többi szinte mind vszegnek – ehhez képest egy, azaz 1 ismerősöm jött csak el, az országgal büszkén egyidős N., akinek persze örültem, hogy legalább ő, de amúgy is fontosnak tartottam, hogy ő lássa, mit csinálunk, mert szerintem rá is ráfér egy ilyen tanfolyam, ahogy amúgy mindenkire, hiszen szerintem az önvédelem még fontosabb készség is, mint az írás-olvasás, de legalább is pont ugyanannyira fontos, egyeseknek meg pláne, így neki is pont.

Minden órának volt egy témája, és érdekes, hogy ennek az utolsónak pont az ünneplés volt, ami jó ötlet volt, hiszen amúgy magamtól a bánatomba süllyedtem volna, hogy vége, így viszont érdekes módon eszembe sem jutott szomorkodni. Azon, hogy vége. Helyette azon szomorkodtam és bosszankodtam csalódottságomban, hogy ki mindenki nem jött, aki ígérte, de tényleg milyen érdekes, hogy hogy maradtam mégis végig pozitív és ünneplős hangulatban a csalódottságommal együtt, és tán ezért szólt megállás nélkül a fejemben újra meg újra a Green Day nótájának egy sora arról, hogy ha vmi nem előre látható, ám a végén mégis jó, remélem, hogy életed (egyik legjobb) ideje volt.

If something unpredictable, but in the end it’s right,
I hope you had the time of your life

És tényleg az volt ez a kurzus is: time of my life. ♥

És akkor még nem is meséltem a vszeg a világ legnyögvenyelősebben szerveződő érettségi találkozójáról, amely megint csak töménytelen mennyiségű csalódással jár, amiből az következik, hogy már megint elvárásaim voltak, hiába van kiírva a lakásomban amióta csak itt lakom, lassan egy éve az, hogy ez az elvárások elengedése lakás, három nyelven is:

20170728_191307

Remélem, ezzel a bejegyzéssel most sikerült olvasóim elvárásainak megfelelnem, miközben én nem csak magamtól várom el, hogy ne legyenek elvárásaink 🙂 , egy csalódásmentes, boldogabb és nyugodtabb élethez! 🙂

Habár azért tán érdemes az elvárások feletti teljesítményekről is szót ejteni, mint pl. ez a kurzus, vagy az a nadrág, amelyet tegnap vettem és legnagyobb meglepetésemre a legkisebb, nullás (!) méret kényelmesen jó volt rám! 😀 Juhú! 🙂 Éljen a mindenmentes étrendem (cukor-, tej-, gluténmentes, E-számok és más ki tudja mik mentes) és persze a zumba! 😀

“Úristen, Zsuzsi, te hány életet élsz egyszerre…?!”

2017. május 9. kedd

Ez az őszinte meglepődés-kiakadás Slomó barátom száját hagyta el pár napja, miután pár év kihagyás után próbáltam neki a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb információt a legkoncentráltabb formában átadni, pláne hogy pár éve együtt járva valami különórára, de főleg onnan egész hosszú hazaúton mindig jó nagyokat beszélgettünk, aztán elsodort minket egymástól az élet, most meg gondoltam, bepótolom neki, amiről lemaradt. De még ez sem teljesen igaz így, szerintem inkább csak egyrészt ő is elfelejtette, hogy én milyen is vagyok, mennyi minden foglalkoztat és mi mindennel foglalkozom is (különórák, különböző társaságok, idén is a sivatagi fesztivál előkészületei pl., no meg persze munkakeresés, szocializálódás, lakáskeresés, hogy netán jobbat találjak, mint a mostani, stb.), ahogy azt ő maga is megfogalmazta többször is, hogy wow, még ez is, mire még mondtam is neki viccesen a kérdésére, hogy hogy lehetek ilyen sokoldalú, hogy na ja, olyan sokoldalú vagyok, hogy az már lassan gömbnek számít… 😉

Másrészt hozzátartozik ehhez az őszinte meglepődéséhez az is, hogy mennyire nagyon mások vagyunk, mármint ő meg én, nem csak alkatra, kinézetre, hiszen ő már szerintem akkor, pár éve is a Mikulás címére pályázott mind testalkatával, mind – vallásos zsidóként – egyre hosszabb szakállával, és nem tudom, hogy ebből következően vagy ennek köszönhetően (tán is-is), de egy számomra irigylésreméltóan végtelen nyugalmat árasztó, lassú (nem túl lassú, de nálam mindenképpen lassabb 😀 ) beszédű, megfontolt kungfumesterhez hasonló kimértségű figura, aki mellett persze, hogy én még alapértelmezetten is mérgezett egérnek tűnök, hát még ha pár mondatba próbálom besűríteni az elmúlt pár évet… 🙂

Mindenesetre ez az őszinte felkiáltása annyira fején találta a szöget, szerintem, hogy azóta is ezen pörgök, már vagy két napja, és ettől tán csak még pörgősebb vagyok, mintegy önbeteljesítő jóslatként, és ma már meg is fejtettem, hogy miért:

Az biztos, hogy van rá hajlamom mind arra, hogy rágörcsöljek dolgokra, mind arra, hogy nem görcsölök épp rá semmire 😀 (na, ez ám a vicces megfogalmazás! 😀 ), és persze, tudom ám a megoldást rá: nyugi, lélegezzek, aludjak eleget, no meg főleg meditáljak rendszeresen, naná!

És ez itt a kulcs!

Hiszen amióta Árje Káplán Zsidó meditáció című könyve egyszer – jobb híján 🙂 (saját könyvemet otthonfelejtve) – a kezembe akadt Hajniéknál, és alig bírtam letenni, olyan érdekesnek bizonyult (ajánlom is mindenkinek, komolyan, nagyon tanulságos!), még mélyebbre tudatosult bennem, hogy mennyire fontos is a meditáció, illetve hogy milyen sokféle meditációs módszer is van a világon, a mantra, az imák is meditatívak, azért esett most le a tantusz, hogy tényleg én is mennyivel kevésbé száguldoztak fejemben a gondolat-vonatok, amikor még én is rendszeresen imádkoztam.

Mindenesetre Slomó fenti felkiáltása mindenképpen mérföldkőnek számít nekem, hiszen amúgy is valamiféle gödörszerűségben ülök a heti már csak háromszori kisboltozással – ahol egyébként Slomó meglátogatott, és (for the record 😉 )  szerinte nagyon is pont ez illik hozzám 🙂 és a boltra meg a delikátessz szót használta, amelyet olyan rég nem hallottam, hogy egészen megörültem neki, és szívembe is zártam 🙂 , de szóval megélni belőle persze, hogy nem tudok, hiába szeretem, a Munkaügyi hivataltól kapott munkabeutalóimat épp most kezdtem táblázatba rendezni, de már megint hibát követtem el, asszem, hogy nem mondtam egyenesen nemet a szállodai recepciós munkaajánlatokra, amire kaptam egy egész paksamétányit, amelyekre ma el is küldtem a jelentkezésem (szájhúzva, mert semmi kedvem visszatérni három műszakba… :S ), és az egyik helyről már vissza is hívtak, de magamat adtam, megint túlőszintézve a dolgot, hogy hát nem is nagyon tudom, hogy akarom-e én azt, és abban maradtunk, hogy akkor gondoljam át előbb, hogy akarok-e menni interjúra… Ebben a pillanatban épp sokkal inkább nem, mint igen, de persze nem tudom, hogy meddig kell elmennem, hogy ne tagadják meg tőlem a munkanélkül segélyem, miközben a kisboltban is megkaptam az első fizetésemet – csekkben, majd utána kérte el a másik főnököm az órákat, hogy mikor dolgoztam – na most ennek mi a logikája…?

Szóval nem érzem, hogy kieélvezném a munkanélküliségem, mert csak rohanok mindig valami után, miközben zumbatanárkodásról álmodom ovikban, meg Orange is the new black rákattanás van ezerrel, és mindjárt ki is végzem 🙂 (és milyen vicces már ez, hogy kiszivárogtatták a kövi részeket hackerek… 😀 ), miközben amúgy a sivatagi felsztiválra készülünk és építjük az építenivalókat hétvégente, és anyuval meg elugrottunk tesómlátogatóba Brüsszelbe, hogy az előtte pár héttel apu70-odaugrásomról már ne is beszéljek, szóval pörgés van ezerrel, és úgy érzem, mintha tképp aktív nyugdíjas lennék, csak épp a bankszámlám növekedhetne apadás helyett, az viszont csak még több munkával mehet csak, ugye…

Kedden kétszer jó, akkor szerdán háromszor is! :) Hát még csütörtökön…! :)

2017. március 22. szerda

Mivel héberül nincsenek nevei a hét napjainak, mindössze csak sorszámokkal vagy azokat jelölő betűkkel vannak jelölve ábécérendben (első nap, második nap…), ráadásul ugyebár (a) szombattól kezdve számolva (és a szombat a kivétel, amelynek persze van neve: sábát 🙂 ), így kedd a hét második napjára esik, és nem tudom, hányan tudják azt, hogy egyáltalán a hét napjainak magyar nevei honnan vannak, de kedd pl. konkrétan a kettes számról kapta a nevét, ha már a hét fejét jelölő hétfő után éppen a kedd a hét második napja (a szerda meg a hét közepe, a szláv nyelvekből ismerhető szrda-gyökből, ahogy a csütörtök és a péntek is a hét negyedik és ötödik napját jelölik a szintén szláv cstr és pjt gyökerekből, szombat a sábátból, vasárnap meg a vásár napjából, ugye…), de még ha ezt tudta is tán valaki, arra kevesebb az esély, hogy az is legalább ennyire közismert, hogy miért mondják Izraelben, hogy kedden (harmadik napon) kétszer (mert) jó.

A megoldás a Biblia első fejezetében található teremtéstörténetben, amikor is ugyebár az Örökkévaló megteremti szépen sorban a dolgokat, minden nap egy(-két) valamit, majd minden egyes megteremtett dolognál ott van, hogy “És látá Isten, hogy jó“, majd lett este és lett este minden egyes nap után, ám harmadik nap, ahogy ezen a képen is látható, kétszer is van írva, hogy látta, hogy jó, ezért szállóigévé vált keddenként ez a jókívánság, hogy ha kedd (harmadik nap), akkor kétszer jó, és ezzel bátorítják is egymást az emberek, hogy ezért kedden minden kétszer olyan jó lesz, mint amúgy lenne (bár itt jegyezném meg, hogy éppen ebben a pillanatban, hogy ezt a csodálatos 😉 😀 ábrát készítettem ide, most tűnt fel, hogy oké, ám második nap, azaz hétfőn akkor meg ilyen logika alapján egyáltalán nem is jó…? És akkor így már nem is ér a keddi kettő, hiszen második napon nem látta, hogy az milyen jó, amit akkor teremtett…? Bár ez az, hogy ebből is levonhatunk ám következtetéseket, hogy mennyire nem minden nap egyforma, és hogy pl. minden nap behozhatjuk a bemaradásunkat. 🙂 A második nap (hétfő) nem jóságáról meg könnyű lenne rávágni, hogy na ja, fúj hétfő, de erről meg pont Kowáék pont azt éneklik a Lélekszerelő c. nótájukban, hogy ja, zavarhat a hétfő reggel fél hat is akár, ahogy minden más is, de ezek mind “lélekszerelők”, vagyis mi döntjük el, hogy mi zavar minket, ez a karma, a vonzás törvénye, hogy addig fog zavarni, amíg problémaként tekintünk rá…). Lám:

Aztán a tegnapi hatalmas világmegváltó felfedezésem éppen az volt, hogy nahát, héberül is kedd a kettőhöz kapcsolódik, magyarul is a kedd elnevezés a kettes számból és a hét második napjához kapcsolódik – hát ez nem lehet véletlen…! 😀 (De. 😛 😀 )

Aztán azt is muszáj még idecsatolnom, hogy a tavalyi tanévben, amikor az átképzésemen szakmai gyakorlatra jártam óvodába, méghozzá mind a korábbi nehézségek miatt sok kihagyott év, mind a mindkét tanár (gyak.vezető pedagógia tanár, gyak.vezető óvónő) kifejezetten nehéz emberi volta miatt elképesztően nehezen ment mindez, pláne a fő feszültség, az éves vizsgahét közeledtével, pláne azon a héten, és mivel amúgy is komoly problémáim vannak, ugyebár, bagolyként a korán keléssel, hát még ha tudom, hogy kínszenvedés vár rám, de erről szól megint csak a karma, a vonzás törvénye, hogy ha én így tekintek rá, akkor az is lesz, hát ezért kell pozitívra hangolódni, néha akár kicsit erővel is, és ezért volt jó és magától értetődő a keddi túlélési lehetőség, hogy akkor úgyis minden kétszer jó 🙂 , ám emiatt szerdán pont dupla annyira pánikoltam be, mint alapból, amire a most már ex előtagot nyert emberem megnyugtatólag közölte (amihez gyorsan hozzáteszem, hogy ő, földhözragadt filozófus pasiként természetesen nem hisz ezekben a babonaféleségekben, de a karmában sem), hogy nyugi, ilyen alapon szerdán (negyedik nap) akkor háromszor lesz jó, csütörtökön meg négyszer is! 🙂

Ó, JE!!!! 😀

És engem tényleg megmentett ez a hülyeség, és azóta is viszem magammal, pláne, hogy újra korán kell kelnem, sőt, még annál is korábban (7:30-kor kezdődő munka a minisztériumban… pfff… És mellette az este tízig tartó kisbolti munka is még, rögtön utána – oké, eddig három napja, próbaüzemben, de nem, nem fog ez így sokáig menni, alapból is csak négy napot dolgoztam a boltban hetente, ez már lement háromra, és szándékomban áll kettőre csökkenteni, elég lesz az…), úgyhogy ma, szerdán háromszor lesz jó mindenkinek minden, ÓJEEEE!!! 🙂

Hát szép napot mindenkinek! 🙂

Dobhárttya: két t-vel, mert múlt idő :)

2017. február 23. csütörtök

És megint csak lett este és lett reggel az egész fültéma kezdete óta immáron már nyolcadik napja, amikor is a fülrobbanás után egy héttel végül csak elmentem mégis a dokihoz, természetesen egy másikhoz, hogy ne csípőből támadjon, hogy miért nem vettem be az antibogyót, és jól is választottam, mert egy igen kedves, és legalább annyira szakértőnek is tűnő professzorszerűség karmai közé kerültem, akihez tképp csak azért mentem, mert érdekelt, hogy mikor moshatok már végre hajat, ha a lukas dobhártyát nem érheti víz, no meg hogy nem lát-e esetleg polipot is odabent, ha már a két-három napi fülvérzések okai között azt is olvastam.

Történetemet nem tagadva azzal nyitottam nála, hogy mint láthatja a rendszerben igen, egy hete voltam egy másik fül-orr-gégésznél, mert akkor még csak fájt a fülem, aki belenézett, adott antibiotikumot, amit én ki sem váltottam, úgyhogy fel is robbant a fülem, amire ő már megjegyezte kb. viccesen, hogy hát így jártál vagy vmi ilyesmit, hogy aki hülye, megérdemli 🙂 , és most tehát érdekelne, hogy hogy néz ki a dobhártyám, van-e még rajta lik.

Erre a doki azt mondja, közben a fülemet sasolva, hogy ő azt nem tudja, erre nem tud válaszolni.

Azt hittem, hogy rosszul tettem fel a kérdést, vagy nem elég egyértelmű vagy én nem értem, amit ő mond, mindenesetre nem tudtam hova tenni a válaszát, úgyhogy újra próbálkoztam, hogy ez most mit jelent, mi az, hogy nem tud válaszolni…?!

Aztán kifejtette, kiszállva a fülemből, hogy ő konkrétan semmit sem lát bent, mármint a dobhártyámból, úgyhogy két lehetőség van:

  • vagy akkorát robbantottam, hogy konkrétan SEMMI nem maradt a dobhártyámból
  • vagy a fejemben lévő vákum beszippantotta a dobhártyámat, és ezért nem látja.

Azt hittem, viccel, és rá is néztem olyan fejjel, hogy te most szivatsz, vagy ez most komoly…?

Hát kiderült, hogy nem viccelt…

És akkor én még csodálkozom, hogy egész nap cseng a fülem vagy be van dugulva vagy kattog vagy mindenféle más egyéb érdekességeket hallok, kapásból apu hallókészülékére asszociálva, néha még ütögetem is, hogy aj, elemet kéne már cserélni – aztán eszembe jut, hogy pf, az én hallókészülékemen nem lehet elemet cserélni, ezt még a természet adta… Avagy már megint a túlzott empátia hátránya… (arról nem is beszélve, hogy amúgy is az egész fültéma közvetlen az után kezdődött, hogy aznap egy rendszeres heti csoporttalálkozóról valaki hiányzott betegség miatt – utána mondtam is neki, hogy na, micsoda empátia már, hogy nekem még aznap este elkezdett fájni a fülem…? 🙂 Vicces-nem vicces…)

Aztán elmeséltem a dokinak azt az új felfedezésemet is, hogy nem elég, hogy az egész középfülgyulladás teljes mértékben nátha nélkül kezdődött, ami az egyik legnagyobb rejtély tán számomra, hogy akkor mégis honnan jött a trutyi és miért, hiszen orrot fújni azért eléggé megtanultam már az oviban (mármint még amikor én voltam óvodás… 😀 ), de ráadásul amióta ez most elkezdődött, és mégis van vmi minimálváladék orron keresztül is, de tényleg éppen csak jelzés szinten, és megpróbálok orrot fújni, akkor a fájós fülem oldalán azt érzem, hogy nem hogy kijönne, de csak megy fel a fülemre egyenesen…

Erre a doki rávágta, hogy hát akkor egyértelmű, hogy vákum, a múlt héten a másik doki által felírt antibiotikumot meg most azonnal tessék elkezdeni szedni, mert ez most már nem vicces.

Oké, nyugi: kiváltottam, elkezdtem, így köpök a tükörbe, de ez a félsüketség nagyon nem tetszik, és egészen félelmetes mértéket öltött, és szerintem még én sem tudom elképzelni, hogy micsoda hatással van mindez a személyiségem mennyi mindenféle területeire…

Viszont kétségtelenül nehezen fér abba a légüres fejembe, hogy hogy a retekbe lehet vákum a fejemben, oké, kétségtelenül iszonyat vicces, szerintem 🙂 , egyfelől (de tán csak hogy ne ájuljak el a parától… 😀 ), másfelől azért ez már tényleg nem vicces :S , de szerintem azért inkább mókázzunk csak azon, hogy micsoda bizonyíték az, hogy milyen üres a fejem: még levegő sincs benne… 😀

Arra már nem emlékszem, hogy tényleg a doki mondta vagy csak én képzeltem utána, hogy egészen az agyamig belát a fejembe a fülemen át, és úgy érzem, hogy ez azért nem teljesen normális, és én kérem vissza a dobhártyámat…!!!

Ez lenne tán az eredménye annak, hogy nem meditáltam eleget, hogy több levegőt fújtam ki, mint amennyit beszívtam…?! 🙂 Vagy mi…?

Hogy alakulhat ki vákum a fejben…?

Egy ismerősöm szerint a sok baci meg a sok kis fehér vérsejt katonácskáim velük harcolva kiszorították a levegőt, és így, bár ez, szerintem hülyeség, és persze egyikünk sem ért hozzá. Olvasgattam kicsit tegnap erről a neten, de vagy túl szakszöveget találtam, amiből nem értettem semmit, vagy még ennél is nagyobb hülyeségeket találtam, úgyhogy óvodás gyereknek járó válaszlehetőségekre nyitott pályázatot hirdetek most ezennel! 🙂

Amúgy jól vagyok, hál’Istennek, a fülem nem fáj, csak nem működik, meg mindenféle hangokat ad néha, de legalább van másik fülem is 🙂 , a hajmosásra meg milyen vicces már, hogy a doki csípőből rávágta, hogy vízálló füldugó…?

Hogy ez eddig hogy nem jutott eddig eszembe…?!

Hát vákumos fejjel nem csoda… 😀 LOL! 😀 (szerintem akkor is vicces 😀 – inkább, mint hogy elájuljak a félelemtől… 😀 )

…és miután felrobbant a fülem…

2017. február 18. szombat

Na jó, nem a teljes fülem, csak a dobhátyám, de azért az sem piskóta, vagymi…

Szóval és lett este és lett reggel immáron a második nap az előző bejegyzésem óta – írta le Zsoozsy, miközben gyorsan papírzsebkendő után kapott, majd azzal a füle alá, hogy elkapja még a ruhája előtt a füléből már két napja, a robbanás óta kitartóan csordogáló véres folyadékot…

A csütörtök éjjelem konkrétan történelmire sikeredett számomra, nekem, örökké alváshiányos és bárhol bármikor aludni képes alvásszerelmesnek, ami már önmagában is megér egy blogposztnyi emlékkövet.

Meditálás ide vagy oda, SBT minden funkciója, de nyugalmat csak nem találtam, úgyhogy gondoltam, akkor inkább utánanézek a középfülgyulladásnak, netán még holisztikusabb, lelki okainak is, és lám, egy kínai orvoslásos oldal olyan erővel nyitotta fel a szemem, hogy nem ám csak amennyit magamtól is kitaláltam, hogy mit nem akartam meghallani vagy mi bántja-bántotta a fülem az elmúlt napokban, de még kismillió olyan más kérdés, amelyekre nem csak kapásból tudtam a válaszokat, de persze mind tökéletesen tyúkszemre lépős is volt (mint pl. hogy nem hallgatok-e többet kifele, mint befele…), és amint meg is válaszoltam ezeket magamban, ergo megfejtettem magam, arról nem is beszélve, hogy konkrétan lángoló tűz hangját hallottam full hangosan a gyulladt fülemből, amit egészen csodálatos, ugyanakkor félelmetes élmény volt, ám rögtön összekötöttem a harag tüzével, pláne, ha már vagy két hete az elfojtott harag az épp aktuális kutatási témám, magamban is, persze, és milyen csodásan összeértek ezek az információk bennem, szóval mire minden tantusz leesett bennem, a dobhártyám pukkant egyet, a láng hangja elnémult, a fájdalom is megszűnt és hajnali négykor már el is tudtam aludni…

Még szerencse, hogy mindez hétvége előtt kezdődött…

Azóta kifejezetten jól érzem magam, pláne miután sikerült végre kialudni magam, már csak a szűnni nem akaró váladékozás aggaszt kissé, no meg a mit vérzek össze, meg a fülemből csordogáló, szerencsére egyre világosabb izé csikizése ébreszt fel néha, bár amióta megint csak feltaláltam a spanyol viaszt és tökéletesen kézenfekvő választ adtam magamnak arra a kérdésemre, hogy vér ellen mi a legjobb védelem – hát mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy azóta mire hajtom le a fejem, mit tettem a párnámra – LOL! 😀 Megint lenyűgöztem még saját magamat is! 😀

A mai bejegyzés meséje pedig a fülről szól persze, amelyhez az egyetlen megjegyzésem csak annyi, hogy méghogy a középfülgyulladás csak gyerekbetegség lenne, vagy akkor igencsak visszafejlődtem…

Amúgy hajat mosnék már nagyon, bár állítólag lukas dobhátyát nem érhet víz, no meg amúgy is minek, ha a hajam újra meg újra véres lesz… Az élet legújabb problémái…

Jó pap holtig: a zállatorvos, vírusok és bacik :)

2017. január 30. hétfő

Vajon van még, aki eddig nem tudta magától, hogy mi a különbség a vírus és a baktérium között…?

Vajon van még, aki nem látta ezt a konkrét videót…? (most még biztosan)

Vajon van még, aki nem találkozott a zállatorvossal…? Pedig érdemes, még annak is, akinek netán sosem volt, nincs és nem is lesz állata, érdemes végignézni az összes videóját, komolyan. Mert tanulságos, mindenkinek, nem csak állattulajdonosoknak, ráadásul igencsak üdítő, szórakoztató csomagolásban 🙂 , komolyan: élménytanulás! 🙂

Márpedig ha én is csak most bukkantam rá, akkor tán az olvasóim közül sem látta még mindenki, pláne hogy a jelenleg épp 471 650-en álló nézésszámláló ugye még közel nem fedi le a magyar nyelvet beszélők számát világszerte… 🙂 Hát akkor hadd segítsek rá egy kicsit osztani az észt, tessék kérem:

Én mondjuk már tán általános iskolában elég jól megtanultam ezt a francia rajzfilmsorozatból (amelyből aztán később konkrétan az anatómia vizsgámra is készültem többek között… 😀 ), és bár kicsit lassabb tempóban, kevésbé intenzíven és gyerekbarátabb tálalásban meséli el ugyanezt, de akárcsak ebből a konkrét epizódból (A test őrei – az első évad harmadik része) szerintem még jobban meg lehet érteni, hogy mennyire is különböznek:

A sárga kukacok a vírusok, a kék ducik meg a baktériumok – hát ki nem tudja, hogy is lehetne összekeverni őket…? 🙂 (a kevesebb türelműeknek/idejűeknek ez a rész a fehér vérsejtjeink munkájáról szól, a negyedik perctől kezdve pillanthatunk be a friss tanoncok oktatásába, pontosan abba, hogy milyen fontos megkülönböztetni az ellenséget).

Az mondjuk meglepett azért a zállatorvos 🙂 tálalásában, hogy a médiában tényleg ennyire nincsenek tisztában a két fogalom közötti különbséggel…? Simán lehet – és tán ezért is szoktam le már nagyon rég a tévénézésről… 🙂 (de vajon mi különbség van a nyelvtannáci és közötte…? Ő is a saját szakmájába kontárkodókra morcosságát fejezte ki eme videóval, nem…? 😉 😛 😀 )

Mindenesetre élvezzük a napsütést, még ha a kedvenc időjárásjelentős oldalam kék napocskát is mutat mostanában, olyan hideg van, hogy még a Nap is szétfagyott, hát öltözzünk fel szépen és irány a friss levegőre, vagy fűtsünk be jól és bújjunk be a meleg paplan alá, de kell az egészséges testmozgás és evés-ivás is – vírusok és baktériumok nélküli szép napokat kívánok mindenkinek! 🙂


%d blogger ezt szereti: