Archive for the ‘burn’ Category

Contraburn – a burn események tényleg kontrája :)

2019. szeptember 6. péntek

Lassan már egy hét telt el, hogy hazajöttünk, de legalább is egy hete ilyenkor éppen a buli kellős közepén voltunk, úgyhogy itt az ideje egy összefoglaló megemlékezésnek.

A burn események, ugye, fesztiválokhoz nagyon is hasonlatos nem fesztiválok, hanem a közösség közös erejéből épített több napos találkozói, amit már jó párszor kifejtettem itt, de tán sosem elégszer. 🙂 Ennek egyik jellemzője a jegyszerzés módja, amely fesztiválok esetében lehet a kapuban a helyszínen teljes időre vagy akár csak egy napra is, míg a burn eseményekre csak két-három jegyeladási alkalom szokott lenni, mindegyik sorsolással, a nagyobb jelentkezőszám miatt, mint a kiválasztott helyszín befogadóképessége, de nekem valahogy a fesztivál szó hallatán rögtön a híres meghívott előadók egyvelege ugrik be, míg a burn tíz elv között, ugye, ott szerepel az aktív részvétel elve is, amely azt jelenti, hogy mindenki mindent csinál, azaz tervez, épít, előad, ami nem azt jelenti, hogy híres előadók ki lennének zárva, ám a kereskedelemmentesség elve miatt a híres előadók lefizetése is kiesik a fókuszból ebben a művészeti közösségben.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy részt vegyek ezen a klasszikus eseményen, amely szinte azóta létezik Izraelben, hogy maga a burn-közösség is létezik, amelyet az eredeti, Amerikában megrendezett eseményen, a Burning Manen járt izraeliek alapítottak meg hazatérve, majd a következő években mindazok, akik újra vagy akár először is el akartak jutni az amerikai eseményre, ám valami miatt mégsem sikerült nekik, ők alapították meg az amerikai kontráját (innen a neve…), mintegy olyannyira kontrás jelszóval, hogy csinálunk ám mi itthon egy sokkal jobbat ennél: sivatagi kivonulás helyett vízparton, a puszta semmibe épített ideiglenes város helyett wc-s-zuhanyzós-vízcsapos kempingbe kacagunk azokon egy röpke hétvégén, akik Amerikában egy hetet a nevadai sivatagban küzdenek a fizikai határaikkal. 🙂

Aztán kedves É. barátném 😉 ❤ írt valamikor két hónappal ezelőtt arról érdeklődve, hogy én megyek-e a nevezett eseményre, mert ő valószínűleg, pedig semmi kedve hozzá, ám embere vinné magával – én már akkor tudtára adtam, hogy nem valószínű, hogy mennék, mert meg sem fordult a fejemben, ám őt végül sikeresen rábeszéltem, hogy neki jó lesz, minden ellenállása ellenére. Aztán emberéből ex lett, amivel így az eseményen való részvételhez is felmentést adott magának rögtön – nekem ajánlva az ő helyét, amelyet kis hezitálás után olyan lelkesen fogadtam el, mint amennyire hiányzott az idei Midburn, mert nem volt, azaz neki köszönhetem ezt az élményemet – itt is köszönöm! ❤ 🙂 Számomra egyértelmű, hogy a kimaradt Midburn miatt is lelkesedtem erre rá annyival jobban, mintegy hiánypótolandó, amely meg is történt végül is… 🙂 (…bár azért még maradt bennem némi hiány, de éljen a burn események poharának is a teli fele! 😀 )

Mivel a burn események egyik legtipikusabb jellemzője a tématáborok, amelyekben a részvétel nem kötelező, ám előnyei és hátrányai jól átláthatóak (előnyei a szocializálódás, a kisközösséghez tartozás a nagy közösségen belül, no meg a sivatagban árnyék, áram és víz biztosítása meghatározott mennyiségben, míg hátrányai között az eme szolgáltatásokért fizetendő plusz ár, tábori kötelezettségek, mint táborépítés és üzemeltetés, legyen az a tábor konyhája vagy/és a tábor ajándékának üzemeltetése a teljes közösség számára, nem is beszélve arról, hogy vajon az adott téma mennyire fekszik az egyénnek), én pedig eddig minden egyes burn eseményemen tématábor tag voltam (mindhárom Midburnön: először 4play [forpléj]=szójáték az előjátékra utalva – szeretet körüli játékok voltak négy részben -, aztán második évemben Camp David – westernes szalont építettünk zenés színpaddal és bárral – és a téli Burnérot eseménnyel együtt a harmadik Midburnön is a “Szomszéd” táborban voltam, ahol arab-zsidó és homo-hetero szomszédolás is a tábor fókusza volt, a magyar Juhéburnön meg a kék tábor tagja voltam, ahol nem csak az egységes kék szín adta a tábor témáját, de a külföldi burnerek lelőhelye is lett, köztük velem is 😀 , akik közül persze más nem tudott magyarul és így kommunikációs biztonságban a legalább angolul magabiztos más külföldiek között érezhette otthon magát… 🙂 ), így jegyszerzésem után rögtön táborkeresésbe is fogtam, első körben ismerőseim és barátaim között magánban érdeklődve, bizony azzal a tudattal, hogy két héttel az esemény előtt már igencsak alacsonyak az esélyeim arra, hogy bármelyik tábor is befogadjon, hiszen hetekkel-hónapokkal korábban már minden tábor összeállt.

Valahol érdekes tapasztalat volt számomra, hogy milyen sok volt tábortársam választotta önkéntesen a vadkempingezést – free camping – tábor nélkül, de persze vízzel, árammal és wc-zuhanyzókkal felszerelt vízparti kempingben csak hétvégére én is megértettem, hogy miért is ne, ám akik meg mégis táborban voltak, kapásból kinevettek, hogy hogy is gondoltam, hogy még van hely számomra is náluk, ám L, akit ráadásul a magyar burnön ismertem meg óvatosabban válaszolt azzal, hogy nem kizárt, hogy lehetséges még csatlakozni a táborához, amivel fel is keltette lelkes érdeklődésemet. Akkor hozta tudomásomra, hogy viszont az a tématábor, amelynek ő is részese, a Feketelista igencsak különleges témájú, ugyanis a szado-mazo-kötözős-fojtogatós-dominálós-alárendelt címszavakat rejtő BDSM kedvelőinek nyújt ajándékot a Szürke ötven árnyalata sorozatból is megismert játszószoba biztosításával – ha ez nekem való, tette hozzá, én pedig nem mondanám, hogy nem esett le az állam és ugrott fel a szemöldököm rögtön szélsőségesen úgy, mint most valószínűleg sok más olvasómnak is. 🙂 Azt is hozzátette, hogy táborukban értelemszerűen korlátlan meztelenkedés várható, úgyhogy kérdés, hogy ez mennyire fér bele nekem az én világomba, amihez hozzátenném, hogy a maximális önkifejezés elve minden közösségben minden esemény előtt minden országban felveti a meztelenkedés kérdését, amely sokaknak az önkifejezésének a része, no meg persze a 40-50 fokos sivatagban minek vegyen bármit is magára az ember, sokan mások meg ilyen-olyan okok miatt ellenzik, pl. törvényre hivatkozva vagy elsősorban a kiskorúak ártatlan lelki világát féltve, tehát gyakran öltözködésbeli vagy legalább területbeli korlátozásokról diskurálva. Eddig is minden tábor maga dönthette el, hogy magánterületén belül meztelenkednek-e teljesen vagy sem (a magyar burn alapból magánterületen került megrendezésre, tehát ott a törvény nem volt téma…), ám itt tudtommal most volt először, hogy a csak felnőtteknek szóló táborokat egy kupacba rakták, az egészet egy nagy kapuval levédve és őrrel ott, hogy kiskorú ne tévedhessen be, de azon belül még vadkempingezési hely is volt azoknak, akik a pucérkodásra vágytak.

Nem mondom, hogy magam nem lepődtem meg saját nyitottságomon, amikor rábólintottam azzal, hogy micsoda szerencse, hogy annyira biztos vagyok magamban is és az egész burn közösségben is, hogy tudom, hogy semmi olyat nem kell tennem, amit nem szeretnék, és már ki is derült, hogy a tábor vezetője is egy volt tábortársam, aki kihangsúlyozta, hogy még nem biztos, hogy lesz számomra is hely, a “fűszálelosztás” 🙂 , azaz pontos térképkészítés a helyszínről még nem készült el, hogy melyik tábor mennyi helyet kap.

Már amikor még csak tábortéma nélkül jegy került a tulajdonomba is olyan boldogság árasztott el (pláne a kivételesen és meglepően olcsó ára miatt, de persze ez csak egy háromnapos hosszúhétvége volt), amelyet én csak az alkoholmámorhoz tudok hasonlítani, amellyel kitörő boldogságomat és végtelen izgalmamat egy rövid szöveges üzenetben tudattam a kedvessel, azzal az örömmámoros fenyegetéssel, hogy “te még nem is ismersz engem, háhá, de jó lesz nekem ott, ez fogja ám csak igazán kihívások elé állítani a kapcsolatunkat” – amihez aztán érthető módon kért magyarázatot legközelebbi találkozásunkkor, és akkor még a szado-mazo táborba való meghívásom szóba sem került… 🙂 A tábori részvételemet végül őt is figyelembe véve visszautasítottam (mintegy magamtól félve, hogy vagy folyton csak rá fogok ott gondolni, és emiatt nem fogok elég jól szórakozni, vagy ha egyáltalán nem fogok rá gondolni, akkor meg aztán ki tudja, mi minden történhet ott a nagy mulatozásban… 😉 ), ám éppen az erről való hangos agyalásom vele szülte meg azt a gondolatot bennem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha ő is jönne velem – és hoppá: csak nem pont másnap van még egy utolsó utáni jegyeladási sorsolás? De! 🙂 Így lett neki is jegye, aki még sosem járt burn eseményen, ám legalább már régóta érdeklődött iránta, és ahogy az utolsó jegyeladás neve is OMG (az oh my God=ó, én Istenem rövidítése), úgy lett számomra csak még nagyobb ó, te jó ég, hiszen jön ő is!!! 😀

Végül nem is lett hely nekem – nekünk meg pláne nem – a táborban, de talán nem is baj éppen egy ilyen rövid és kényelmes eseményen kipróbálni a vadkempingezést, amit itt inkább szabad kempingezésnek hívnak – kevésbé vadabban. 🙂

Én már a jegyem megkapása után biztos voltam benne, hogy korábban akarok érkezni, hiszen három nap olyan kevés a megszokott egy hetekhez képest, éppen csak megszokjuk és már vége is, és végül együtt érkeztünk két kézzel is építeni az eseményt, ráadásul busszal, ami szintén egy óriási kontrája a klasszikus burn eseményeknek, hogy ne ilyen könnyen megközelíthető hely legyen, de éppen ez tette tökéletes nyaralássá az utazásunkat, hogy a Jeruzsálemből egyenesen a kempinghez érkezett a busz, hihetetlenül kényelmesen. 🙂

20190829_233330

Már a nyitás előtt egy nappali érkezésünkkor sem volt helyünk a megbeszélt helyen, hiszen én alapvetően a teljes eseményt felépítő és lebontó csapat önkéntese voltam, akik tán most először szintén nem alapítottak tábort valami miatt, pedig híresen mindig övék a legjobb konyha, de még fizikailag sem volt helyünk a közelükben – vagy csak nem voltunk elég erőszakosak úgy, mint mások… Iszonyatos tömegnyomor lett a nyitással, pláne a normál hétvége részébe érve az időnek, és még így is örülhettünk, hogy mi a zenei táboroktól legmesszebb sátoroztunk, mert amúgy már csak körülöttük volt hely hamar.

Kivételesen kevés képet készítettem, és még így is sokat végül is, pedig a tíz elv között szerepel az azonnaliság elve vagy az itt és most elve, amely teljes mértékben ellentmond a képernyőhasználattal vagy telefonhasználattal egy társasági eseményen, ám utolsó pillanatban még meg-megörökítettem ezt-azt:

20190831_132801

Ez a földönkívülinek nevezett drótokból és nejlonalufóliából összerakott művészeti alkotás pl. az első napokban még működött is és gombnyomásra vagy elkezdett zenét játszani fényjátékkal vagy valami bölcsességet mondott, de aztán mintha annak lett volna a próbája, hogy ki hogyan reagál arra, hogy hiába van felé írva az, hogy próbálj ki engem, nem történik semmi – mert elromlott… 🙂 (…amit a kedves karbantartó-ösztönű emberem persze rögtön meg is próbálta javítani, de nem sikerült neki vagy csak én rángattam el onnan túl hamar… 😀 )

20190831_132846

Ez pedig kéremszépen az élő Tinder, ha mond ez valamit minden kedves olvasómnak 🙂 , az okostelefonos-internetes fényképes társkereső alkalmazására kacsintó műalkotás, ahol le lehetett fényképezkedni, hiszen az alkalmazásban is jobbra vagy balra kell húzni a jelölteket aszerint, hogy érdeklődünk-e vagy sem iránta – hallottam elmesélésekből, mert én magam sosem próbáltam amúgy. 🙂

20190831_050303

Ez például egy átalakított mikrohullámú sütő, amelyből minden melegítő részt kipakoltak, és helyette kis gyurma- vagy agyagfigurákból rendeztek be egy jelenetet, amely a forgós tálcán pörgött körbe-körbe fényekkel és zenével kísérve, mint ahogy látható is a felirat fölötte ez a Microrave nevű művészeti installáció, amelynek a fő slusszpoénja az volt, hogy rave zene helyett konkrétan Abba szólt, amikor arra jártunk… 😀 Szerintem egyszerűen csodálatos! ❤ 🙂

Ez a művészi alkotás amúgy a Safezone, azaz Biztonságos zóna részleg mellett volt közvetlen, amelyről eddig talán még nem is meséltem itt a blogomon, ám most minden eddiginél fontosabb szerepe lett számomra az eseményen: az eseményre tartó buszon igyekeztem őt minél jobban felkészíteni arra, hogy mi várható ezen az eseményen (anélkül, hogy én magam jártam volna ott, ám más burn eseményeken annál inkább), és  meséltem neki erről a részlegről is, hogy az egészséges szabad nemiség párbeszéde és a nemi zaklatások megelőzése és kezelését céljául kitűző részleg mellett ez az a részleg, ahova bármikor lehet fordulni bármivel, legyen az testi vagy lelki kihívás, mindig az elsősegély sátor mellett vannak, velük szorosan együttműködve, ahol a képzett önkéntesek bármikor meghallgatnak, beszélgetnek vagy csak hagynak nyugodtan pihenni, amire ő már a buszon rávágta, hogy akkor ő végig ott fog dekkolni, hát még amikor végül a nyitás előtt érkezve éppen mindketten segítettünk két kézzel felépíteni a matracos-árnyékos-ventillátoros csöndes helyet, amelyet így valószínűleg csak annál is jobban otthonának érzett… 🙂 Talán második éjjelünkön hangyainváziót vettünk észre a sátrunkban, vá, rémálmaimban is visszatérhet még bármikor az a jelenet, ahogy én már 99%-ban el is aludtam a sötétben a teljes kimerültségemben, ő meg elkezdett mellettem izegni-mozogni, ami azért volt furcsa számomra, mert mindig előttem alszik el, kérdeztem is félálomban, hogy mi van már, mire mondja, hogy hangya meg még egy, meg még egy – majd elemlámpa gyújt és amennyivel sokkal éberebb volt nálam, olyan lendülettel is emelte fel a hálózsákját a matracról, amelynek nem látszott a színe az azt ellepett hangyáktól – amelynek horrorisztikusan sokkoló látványától már azért én is maxira felébredtem és pánikoltam. Rögtön eszembe jutott, hogy magyarul hangyásnak hívják a bolondokat, mert már most, hogy erre csak visszaemlékezem is elkezdtem mindenhol viszketni 🙂 – na akkor végül fogtuk magunkat egy-egy hangyátlanított lepedővel és a Biztonságos zóna matracain aludtunk…

Amúgy az esemény maga a Kineret tó=Genezáreti tó (amelyen Jézus átsétált állítólag) és a Jordán folyó (amelybe Jézus megmerítkezett, pontosabban a később keresztelő meg szent előtagokat kapott János megmerítette őt) kereszteződésében lévő kempingben volt, és ahogy a héber nyelv viccesen has-hát-has-hátnak nevezi a semmittevős nyaralásokat (mit csináltatok a nyaraláson? Csak has-hát? 😀 בטן-גב [beten-gáv]), úgy vészeltük mi meg át az extrém meleget szinte folyton vízben, válogathattunk tó és folyó vize között is, én ráadásul naptejet spórolandó hosszú ruhákban mentem a vízbe is, amelynek kellemes következménye volt, hogy még utána is vagy egy órát hűtöttek a rajtam száradó ruhák, és tényleg az volt, hogy tó-folyó-tó-folyó vagy Jordán-Kineret-Jordán-Kineret kb. óránként, ahogy megszáradtam, már mentem is újra vízbe hűteni magam… 😀 Hát még amikor nem is mentem, hanem ugrottam, Ó, de csodás emlék is ez nekem, a forró nyári hőségből a szintén meleg, de még mindig hűsítőbb vízbe csobbanni, leginkább csak a folyóba, ahol mélység is volt a mólótól! 🙂

20190831_132740.jpg

Érdekes, hogy ezt csak utolsó nap vettem észre, pedig többször is jártam ezen a parton – háttérben a tóval, ahol amúgy szintén számos művészi alkotás lebegett a vízen, azokat el is felejtettem lefényképezni, pl. egy élethű nagyságú, kedvesen mosolygó krokodil vagy aligátor 🙂 meg műliliomok, amelyek elvileg hangot is adtak, bár mi azt nem hallottuk vagy egy vízen lebegő sátor pl. amely árnyékot adott a fürdőzőknek, és még sorolhatnám, de itt a három színes doboz hívta fel a leginkább a figyelmemet, amelyekhez muszáj volt közelebb is mennem:

20190831_132311

A leírás szerint is mindhárom doboz egyre nehezedő feladványokat rejtett: zöld a gyerekeknek, sárga a fontolva haladóknak és piros a bevállalósoknak 🙂 – naná, hogy mindegyikből néztem egy-egy küldetést, mindegyik szocializálós küldetések voltak, mint hogy keress valakit, aki…, de csak a pirosra emlékszem, annyira kiakasztott, hogy keressek két másik embert – mire pont odajött másik két srác is érdeklődni, hogy hát ez meg micsoda – és csókolózzunk nyelvesen hármasban – talán mondanom sem kell, hogy nem a két srácon múlt, hogy nem teljesítettem ezt a küldetést, hanem azzal a lendülettel menekültem is onnan… 😀 Tán mégsem lennék annyira bevállalós…? 😉

Végül, de semmiképp sem utolsó sorban erről a bárányos műről kell mesélnem, amely nem csak pár bárányból állt, bár azért azok is megértek egy-két képet:

20190831_050638

Vaku nélkül pedig még jobban is látszik:

20190831_050717

…de pláne azt, amit le sem tudtam fényképezni, mert folyton tele volt emberrel, márpedig fényképezés is csak maximális lelkes részvétellel, de ráadásul milliószor mentem el mellette és nem tűnt fel, meg még az építésében is próbáltunk segédkezni, de nem kellettünk, tengeri moszat és más növények elektromos másai voltak lágy zenével, ami csak az utolsó nap tűnt fel nekem, hogy este a növények a zene dallamára világítottak, mintha hallották volna a zenét, szavakkal nehezen leírható fenséges élmény volt, amelyről még hallottam is, hogy egyesével programoztak minden egyes lámpát minden egyes zenéhez – számomra felfoghatatlan munkával, egészen hipnotizáló élmény volt ott ülni a tóparton a sötétben és hallgatni a lágy zenét és nézni a zenére változó fényeket, mintha táncoltak volna (meg az egy bárány a háttérben) – nem tudtam eldönteni, hogy az ötlet nyűgözött jobban le vagy maga a kivitelezés tökéletességének csodája, de így nézett ki már elkezdve szétszedve:

20190831_132906

(a rózsaszín úszógumi nem része… 😛 )

20190831_132919

És akkor arról még nem is meséltem, hogy amikor kérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit az építésben, az egyikük kezében egy rakás lánc volt rajta lógó valamivel, bárányrajzzal, amire kérdeztem, hogy mi ez, mire a láncgyűjtemény tartója levett egyet és átadta nekem azzal, hogy tegyem csak el, majd meglátom, és bizony, hogy meg is láttam egyik este a bárányos-tengeri moszatos installációnál villanyóraszerűségeket pont olyan hellyel a közepén, mint amilyen a láncomon is volt, és a zene is pont akkor hallgatott el, amikor arra jártam és helyette felszólították minden báránytulajdonost, hogy lépjen a villanyórához, és kiderült, hogy sötétben játék következett, négyes csapatokban tűz-víz-repülő módra csak víz és szárazföldre korlátozva, ám sajnos ez is csak nagyjából működött, mint később kiderült, mert vicces volt, hogy senki nem értette, hogy mit hogy hova, ám mindenki segíteni akart mindenkinek és mondta az okosságait, ám semmi nem működött 🙂 , egy kislány meg kérdezte, hogy honnan van nekem ilyen láncom, mire meséltem neki, majd két-három kör sikertelen bénázásunk után oda is adtam a kislánynak a bárányos láncomat, amire aztán hallottam, hogy nem kellett volna, bár ha legközelebb máshol is lesz ilyen bárányos játék, akkor biztos láncosztás is újra lesz hozzá… 🙂 Nekem már csak játék nélkül is nagyon tetszett az ötlet is, meg a zenés fényjáték, olyan megnyugtató és békés és szép volt, hogy öröm visszagondolni rá. 🙂

Pont a bárányos tóparttal szemben vagy mögött volt a Mikrobatáta tábor, ami még magyarabbul tán mikroédeskrumpli lenne 😀 – ugyanis ők mikróba dobták a narancssárga zöldséget, és így ajándékozták meg étellel az arra járókat, a mi pocakjaink örömére is… 🙂

Keringő felügyelőnek hívott 🙂 belső ellenőr (de nem tetszik ez a kifejezés nekem, de hogy magyarázzam meg most jobban? Írtam már róla eleget itt) műszakomat hajnali négy és reggel nyolc között vállaltam be a nagy hőséget elkerülendő 🙂 , amibe így egy napfelkelte nézése is belefért, pedig elhatároztam, hogy az összes naplementét és napfelkeltét meg akarom majd nézni ott, de persze mindről lemaradtam és a műszakomban is olyan szégyenlős volt a napocska, hogy felhőket hívott maga elé olyan sokáig, hogy egy órát is vártunk, de akkor sem láttuk még a fényét…

Akkori keringésemkor 🙂 láttam viszont egy egészen ajándékos ládát is 🙂 , amelyre rá volt írva, hogy ajándékok: bárki beletehet és ki is vehet bármit, ha már a tíz elv között ott az ajándékozás elve is, és naná, hogy bele kellett kukucskálnom legalább 🙂 és egy rakás lemosható tetoválást láttam pl. ott meg mindenféle százforintos boltokban kapható kacatokat, míg én pl. a ne hagyj ökológiai lábnyomot elvet is figyelembe véve ennivaló ajándékot vittem (természetesen mindenmenteset 😀 ), amelynek bár számítottam sikerére, mégis meglepett gyors elfogyasztási mértéke 🙂 (még szerencse, hogy nyúltunk magunknak is előtte kicsit belőle… 😀 ) : egy kiló datolyát vettem erre a célra, hogy magjától mindet megszabadítva (végül nem is mindet, csak amennyi egy nagy dobozba belefért: majdnem mindet 🙂 ) helyette diót, kesudiót, mogyorót, mandulát és kakaódarát rakjunk bele, ami végül is tán csak a buli kellős közepén, legmélyén, éjjel-hajnalban gyors energiasegítség volt minden bulizónak – olyan jó adni és visszagondolni azokra a hálás tekintetekre és szavakra, amelyek úgy reagáltak, mintha egy csepp vizet ajánlottam volna a sivatagban szomjazóknak… 😀 ❤ ❤ ❤

Már befejeztem a “keringő felügyelő” 🙂 műszakomat, amikor még élveztem az elviselhető időjárást és mentem még egy gyors kört csak úgy nézelődve, amikor elkapott két derékig érő résztvevő fiúcska, testvérpár, a kisebbik egyértelműen óvodás, a nagyobbik tán már éppen nem azzal, hogy kérek-e tetkót, mert van ám nekik sok, kalózos meg halálfejes és mennek is a kalózok táborába felajánlani nekik, de hátha nekem is kell 🙂 , és mondtam nekik, hogy kalózok meg halálfej mondjuk kevésbé vonzanak, de ha esetleg van más is, akkor akár még meg is gondolom, és végül találtak nekem egy aranycsíkot a készletükben, amire azt gondoltam, hogy mondjuk levágnak nekem belőle egy darabot, de hát mit is gondoltam én: mindent vagy semmit van ám itt kérem szépen, és bár igencsak ferdére sikerült, sebaj, a szándék a fontos 🙂 , és vigaszdíjként még egy ezüst tollat is találtak nekem, majd egy másikat is, ezekkel pedig még most is tudok menőzni 😀 , mert sem a Jordán folyó, sem a Kineret, de még sok zuhany és izzadság sem most le a két fiú profin tetováló munkáját, én meg örömmel gondolok vissza rájuk… 🙂

20190902_121113

20190902_121127
20190902_121207

Visszafele házig fuvarunk lett hál’Istennek 🙂 , miután mindent lebontottunk, amit csak lehetett, még szombat estére végeztünk is, szép volt, jó volt, rövid volt nekem, de intenzív volt mindkettőnknek, hát még együtt, nem is volt semmiféle égetés, vagy csak lemaradtunk róla, akkora kontra volt 😀 , ám nekünk nyaralás volt a javából, jó sokáig feltöltős élménnyel, ráadásul az első közös utazásunk, első közös nyaralásunk, az ő első burn élménye, amely minden jel szerint jól sikerült minden szempontból, hiszen végül is együtt mentünk és együtt is jöttünk vissza 😀 , amiről azt hallottam, hogy szinte ritkaság 🙂 , ráadásul sosem voltunk ilyen sok időt együtt, hogy négy napot is, ám utána két napig nem találkoztunk, majd újra, amikor meg is lepődtem az engem váró lelkesedésén 🙂 , amire még meg is jegyeztem, hogy ilyen régen nem láttál tán 😀 , ám benne meg felmerült egy ki is mondott nekem gondolat, hogy ha már négy nap ilyen gördülékenyen ment közöttünk, akkor vajon milyen lehet egy egész hét is együtt, amely kérdést nem kis meglepetéssel fogadtam, ám annál nagyobb örömmel, ha végül is az örökkön örökké a cél, azt nem is olyan rossz négy nap után egy héttel kezdeni… 😉 (elutazásunk előtti napon amúgy épp a városba látogatott az egyik húga a férjével és a két gyerekével, akikkel csak egy-két órára találkoztam, de ezek szerint az is sikeres egy-két óra volt, ahogy aztán az ő családi pletykahálózata is visszatért hozzám azzal, hogy anyukája jóvá hagyta a húga elmesélése alapján a kapcsolatunkat – hahaha! 😀 Hát még ha tudtam volna, hogy ez vizsga vagy teszt…? 😀 😀 😀 )

Ez az esemény amúgy nem az izraeli Burning Man egyesület égisze alatt rendeződött meg, ahogy a téli, Burnérot sem hivatalos rendezvénye a közösségnek, ám a legközelebbi helyi burn esemény már az lesz, a Midburn helyett más helyen és más keretek között: egy autóverseny pályán Aradon (az izraeli Aradon! 😀 ), kereken – Burn in motion, azaz burn mozgásban néven – és csak négyezer fő részvételével (szemben a Midburn 10-15000 főjével – ez a mostani Kontra és a téli Burnérot meg 1000-2000 fős kisesemények amúgy…), és persze logikus a kérdés, hogy miért lényeges az, hogy egy esemény hivatalos vagy sem, amiről most egész sokat beszélgettem más résztvevőkkel is, és egyre inkább körvonalazódik bennem a válasz, de még mindig nehéz lenne szavakba öntenem, de olyan sokan szeretik jobban a nem hivatalos eseményeket, hogy azt hiszem, nekem is ez az új fókuszom, én is csak a tél közepire vágyom, és legközelebb már talán kézzel foghatóbb magyarázattal szolgálhatok erről a különbségről is. 🙂

A dühítő nóta – no meg a csendről és az új csend-barátomról… :)

2019. augusztus 26. hétfő

Zumba.

Mintha minden egyes új zumbatanár hozna számomra egy annyira jelentős új dalt, hogy azt muszáj megörökítenem itt – el is felejtettem már, hogy ez hány zumbatanárral volt már így velem. Ám érdekes, hogy míg eddig szerintem mindenkinél éppen azért volt jelentős számomra, mert annyira rákattantam, itt most pont az ellenkezőjéről van szó: annyira kiakadtam rajta már először is, amikor hallottam, a szövegén, azokból a félmondatokból, amiket véletlenül elkaptam, de aztán hogy másodszor és harmadszor is jobban és még jobban figyelve a szövegére, ez ritkaság számomra.

Lassú, romantikus (?), lágy gitáros dal lévén kitalálható, hogy nem a legzúzósabb, legpörgősebb, legtombolósabb muzsika, hanem a bemelegítéshez (általában mixelve) vagy az óra végi lazításhoz is szabadon választható nyelvű és stílusú nóta kategóriájáról van szó, szemben az órák 75%-ának kötelezően dél-amerikai zenei stílusú kötelezettségével, amelynek szabadságát amúgy kifejezetten szeretem, méghozzá pont azért, mert az árulja el a leginkább a tanár személyiségét, és magam is sokszor gondolok úgy dalokra, hogy vajon hova tenném a saját órámon… 🙂

Az új konditeremben, ahova zumbázni járok és ahova amúgy éppen az előző zumbatanárom vitt el úgy, hogy a korábbi hely megszűnik, ám ott folytatja, és így még olcsóbban is zumbázhatok, no meg – a konditerem gépeinek korlátlan használata mellett, amely engem egyáltalán nem vonz, max. a boxzsák… 😀 – mindenféle más órákra is járhatok, ott pl. jógázni is újrakezdtem (a pilates tanárok vhogy annyira mások az előző stúdió tanárához képest, hogy inkább nem fájdítom a szívem az óráikon a korábbi tanárom hiányával…), és másik tanár is tart zumbát, hozzá is szoktam járni, egy vszeg nálam is fiatalabb és még nálam is tapasztalatlanabb, ám mindig arra gondolok, hogy nálam mennyivel bátrabb kis fruska 😉 , akit nehéz volt megkedvelnem, de végül jó pár nótájára sikerült kellőképp rákattannom, ám ez a dal, amelyről most muszáj posztot írnom is hozzá fűződik, az ő lazítós dala az utóbbi időben.

Nem emlékszem, hogy meséltem-e már arról itt, hogy hogyan szerettem bele a csendbe jó pár hónapja már, amely egy olyan hosszú út vége, hogy sokszor jut eszembe, hogy tán összefüggésben lehet a felnőtté válással esetleg 😉 , mert emlékszem az állandó témánkra otthon, amikor anyu azzal jött, hogy halkítsam már le a rádiót vagy a zenét, meg egyáltalán miért kell nekem, hogy folyton szóljon valami, és tényleg: már iszonyat régen nem laktam anyuval egy fedél alatt, amikor még magamban is mindig szükségem volt valamire, hogy szóljon, ha nem zene, akkor film vagy videó, mert pontosan: nehogy már csönd legyen. Aztán Kowáék is sokat énekelnek a csönd áldásáról, sőt, egy nagyon régi lemezükön még van is egy Csönd nevű szám: teljesen némán 🙂 , amire sokáig gondoltam azt, hogy milyen ügyes kis kereskedelmi fogás, kényelmes így plusz egy nótát a lemezre rakni, amely csak néma csöndből áll, de ma már ezt is máshogy látom.

A csöndről nagyon sokat tudnék mesélni, amit el is kezdtem amúgy egy nem rég megismert embernek, aki számomra a csönd példaképe lett, pláne viccesen 🙂 : elmondása, pontosabban mutogatása szerint hét, azaz 7 éve nem szólt egy árva szót sem, a Brian élete némasági aszkétájára eskü, hogy még külsőre is hasonlító 😀 , csak kicsit fiatalabb (tán korombeli), de ugyanolyan földig érő szakállú emberke, akire azt hittem, hogy tán hajléktalan, de aztán kiderült, hogy ez sem teljesen igaz (azt hiszem… vagy legalább is van egy lakás, ahol alszik, bár nem tudom, hogy az mennyire az övé vagy mennyire hivatalosan van ott), ugyanis az “utcán találtam” 🙂 – ami vicces, fura, meglepő egy emberre használva. Akár barátomnak is mondanám, de ezzel a szóval azért még egyelőre óvatosan bánnék, mindenesetre egy baráti találkozóról barátokkal egy irányba hazafelé tartva mondta egyikük őt meglátva a járda szélén ülve, hogy már akkor is itt ült, pont ugyanígy, amikor vagy két órája a másik irányba ment, amire én persze, nem is tudom, hogy a velem született vagy a belém nevelt (vagy is-is) Teréz anyaságom vagy sivatagi burn világ “keringő felügyelője” 🙂 nem tudta megállni, hogy ne menjek oda hozzá megkérdezni tőle, hogy minden oké-e, hogy tudok-e segíteni valamiben, pláne azért is, mert Jeruzsálemben nem megszokott látkép a hajléktalanok látványa. Érdekes volt már csak az is, hogy míg a barátaimmal angolul beszéltem egészen odáig, hozzá is kapásból angolul kezdtem beszélni, amire csak bólogatott, hogy minden oké, de közben meg hirtelen feltűnt nekem, hogy egyáltalán miért angolul beszélek vele Jeruzsálemben, úgyhogy átváltottam héberre, amire láttam, hogy már kevésbé reagált, úgyhogy el is kezdtük a bar kochba játékot, hogy én kérdeztem, ő meg csak bólogatott, hogy az angollal jobban boldogul, majd a tudok-e segíteni kérdésemre egy szedett-vedett jegyezetfüzetet vett elő a zsebéből, amelyben egy telefonszámra mutatott, kérdeztem, hogy felhívjam-e, bólogatott, hogy igen, többet is hívtam, de egyik sem vette fel, aki meg végül igen, az mondta, hogy egy hajléktalanokat segítő csoportból ismeri az illetőt, de már nem tagja a csoportnak, úgyhogy nem tud, de úgy hallottam, hogy inkább nem akar segíteni, pedig a járdán mellettem ülő ember csak azt mutogatta a kérdésemre válaszolva, hogy mit mondjak neki, hogy jöjjön érte a hívott fél. Egész hosszas beszélgetés lett így telefonon is mellette, a telefonpartneremmel héberül, a mellettem ülővel angolul beszélve, aki folyamatosan “hangosan zavarva” kérdezgetett folyamatosan egy szó nélkül a magasra emelt szemöldökével és széttárt két karjával, miközben telefonpartnerem össze-visszahablatyolt arról, hogy mije fáj, fizikailag vagy lelkileg beteg-e, szóval nem mindennapi közvetítést végeztem a járdaszegélyen az aszkéta mellé ülve. 🙂 Engem viszont hirtelen elkezdett igencsak érdekelni, hogy miért is nem beszél, mármint tud-e, csak nem akar vagy netán nem is tud beszélni, és el is kezdtem kérdezgetni őt ezekről, arra a kérdésemre, hogy tud-e beszélni, csak nem akar, intett, hogy igen, és a jegyzetfüzetéből egy lapot nyújtott át, amelyen angolul és béna héberséggel volt leírva, hogy ne vegyem tiszteletlenségnek, hogy nem beszél, de minimalizálni akarja az emberi kapcsolatait és kommunikációját, amire persze kapásból eszembe jutott a Brian élete aszkétája 😀 😀 😀 (és kérdeztem is tőle, hogy ismeri-e, de nem ismeri – tán majd megmutatom neki… 😀 😀 😀 ), és akkor persze kérdeztem azt is, hogy mióta nem beszél, több, mint egy hete, mire nevetett, több, mint egy éve?, kérdeztem, erre mutatta a hét kicsi ujjacskáját, mire ledöbbentem, hogy hét éve nem szólt egy hangot sem…? És hát így lett egy csöndkirályos példaképem 😀 , akinek elkezdtem mesélni az én kapcsolatomat a csönddel 🙂 , míg a barátaim tovább mentek a kajáldába, ahonnan még hívtak is, de mondtam, hogy még itt ülök a járdaszegélyen, ahol hagytatok, minden oké, majd megyek (de végre találtam valakit, aki hallgat, én meg csak beszélek, beszélek, beszélek és beszélek… 😀 😀 😀 ), majd meg is kajáltak és jöttek visszafelé, és én még mindig csak beszélek a némához 😀 😀 😀 az én csönddel való kapcsolatomról 🙂 , pl. arról, hogy mennyire megértem őt, nekem is milyen hosszú utam van a csönddel már, hiszen ahogy Halász Judit is énekelte már milyen régen “a szavak néha csak arra jók, hogy félrevezessenek” – amit még meg is mutattam neki, ha már egyszer lefordítottam angolra meg héberre is anno, hat éve… 🙂 Igen, ott a járdaszegélyen előkaptam a telefonom és megmutattam neki ezt a videót. 🙂 Inkább, mint falafelezni a barátaimmal. Ez sokkal izgalmasabb volt! 😀 Aztán még jöttek is vissza a barátaim, de én csak ülök és a némasági fogadalmassal csacsogok… 😀 És még később is találkoztunk, de még így sem fejeztem be neki minden mondanivalómat, miközben valahogy ellentmondásosnak is tartom az ő némán is buzdító lelkesedését csacsogásom és társaságom iránt az éppen általa írt és általa nekem átnyújtott cetlije alapján, hogy minimalizálni akarja az emberi kapcsolatait és kommunikációját – akkor én hogy jövök a képbe…? Talán ezért is nem kerestem fel már jó pár napja, vagy egy hete újra, az én lelkiismeretem miatt az ő csöndjét megszakítandó… De szerintem lesz még ennek folytatása… 🙂

Amióta tehát jó pár hónapja, tán éve is olyan szoros kapcsolatom van a csönddel, hogy otthonra találtam benne, nem csak arra jöttem rá már jó régen, kb. egy éve tényleg már, hogy a csönd egyik legnagyobb előnye, hogy hirtelen szűrni tudjuk a felbukkanó gondolatainkat, hogy egyáltalán mi a mi sajátunk, és mi másé, és persze az nem baj, ha másé, ahogy az sem biztos, hogy jó, hogy valami azért jó, mert a miénk, viszont ami a lényeges, hogy csak a csöndben tudjuk eldönteni azt, hogy mely gondolatokra vagy érzésekre van is szükségünk és melyekre nincs.

Ezen kívül pedig külön érdekes számomra az a tapasztalat, hogy egyáltalán milyen érzések és gondolatok jutnak eszembe a csöndben, milyen emberek, ismerősök, milyen zenék, dalok, filmek, és továbbra is sűrűn zumbázva és jógázva is új tanároknál is persze új zenékkel is találkozom, amelyek közül érdekes, hogy melyek ragadnak bele a fülembe úgy, hogy akár a csöndben is fel-felbukkanjon egy-egy.

Na ez a dal pont nem erre példa amúgy 😀 , hanem éppen az ellenkezőjére, ugyanis ahányszor zumbán hallottam, mindig igyekeztem elkapni valamit a szövegéből, hogy aztán rákeressek és figyelmesebben eldönthessem, hogy tényleg annyira haragszom rá, mint zumbán véletlenül egy-egy szóból, amit véletlenül kihallottam éreztem, de sokadszorra sem sikerült elég pontosan megjegyeznem, de méghozzá annyira, hogy vagy háromszor meséltem már neki utána egyszerűen csak ennyit, hogy van egy dal, ami tökre bosszant, de nem tudom, mi a címe vagy miről szól, csak amennyit kihallottam belőle, az már felhúzott.

Három a magyar igazság, ugye 🙂 , a harmadik ilyen eset után, amikor még napokkal később is csak a dal hallatán belőlem kitörő morci jutott csak eszembe, a dalból nem sok minden, alig találtam, sőt, nagyon nem, ám amennyit tudtam róla, hogy egy pasi kezdi énekelni, aztán egy lány is csatlakozik hozzá, lassú, gitáros, romantikus, angol nyelvű dal, amely arról szól, amire emlékeztem, ami bosszantott – és a gyakori kérdések oldalon nincs mit veszteni alapon így kiírtam, és olálá: másnap már valaki be is linkelte, hállelújra, bingó! 🙂 És köszönöm neki! 🙂

És meg is hallgattam figyelmesebben újra, meg újra, meg még egyszer, meg még egyszer, és egyszerűen nem, nem tudom elfogadni, és csak tovább dühít. Az egyetlen mentségem számára az lehet tán, hogy a szöveg írója biztosan nem hisz a vonzás törvényében vagy azt gondolja, hogy az őszinteség jó alap ahhoz, hogy sok rajongót vonzzon be, vagy netán tényleg olyan őszintén lukacsos az önbizalma, hogy nem fogja fel, hogy hány ezer, tízezer, százezer, nem tudom, hány tizenévest állít maga mögé példakép lévén, amivel viszont felelőssége van és éppen ez dühít nagyon, hogy ezt egyszerűen cenzúrázni kéne, komolyan gondolom.

Tessék az említett mű dalszöveges verziója:

Amelyet úgy érzem, hogy le kéne teljesen fordítanom az angolul nem tudó olvasóim kényelme érdekében:

A tüdőm fekete, a szívem tiszta,
a kezem sebhelyes az előző éjszaka óta,
és a hajam vékony és hullik az összes rossz helyre,
egy kicsit bizonytalan vagyok.
A szemeim keresztbe állnak, de még mindig kékek,
rágom a körmöm és igazat mondok,
soványból túlsúlyosra hízom napról napra, hullámzó,
a bőröm tintás, de ki is van kopva

De a csaj szeret engem, szeret engem,
mi a manóért szeret engem,
amikor szerethetne bárki mást?
Ó, te szeretsz engem, te szeretsz engem,
mi a manóért szeretsz te engem?
Mert én magamat sem szeretem.

Bébi, a legjobb részem te vagy,
és újabban minden értelmet is nyer,
ó, bébi, annyira beléd vagyok esve.

Én túlgondolok (mindent) és mégis elfelejtem,
elvesztem a telefonom és fogadást kötök,
soha nem érek el egy vonatot sem,
mindig fél órával le vagyok maradva,
a te aggodalmaid még semmit sem láttak.

De te szeretsz engem, te szeretsz engem,
Mi a manóért szeretsz engem,
amikor szerethetnél bárki mást is?
Je, je, a srác szeret engem, ő szeret engem,
és fogadok, hogy soha nem enged engem el,
és megmutatja nekem, hogy hogyan szeressem magam.

Most egy kicsit még ráadásul utána is olvastam a szövegnek, hogy mi mire vonatkozik, pl. a fekete tüdeje arra, hogy cigizik/cigizett régen, a keresztbe álló szeme a kétéves kori bandzsaságára, a tintás bőre meg persze az agyontetkozótt testére utal, amire vki meg is kérdezte, hogy hogy fog kinézni 80 évesen, mire azt válaszolta, hogy boldogan – úgy legyen, ámen. 🙂 A csaj te aggodalmaid még semmit sem láttak sor meg arra utal, hogy nekem is hosszú ám a listám, hogy micsoda hulladék vagyok én is, de most ezt inkább nem tárom nagy nyilvánosság elé.

A dal szövege még úgy is frusztrál, bosszant, dühít, de nagyon, hogy én a maximális őszinteség pártján állok, de ez nem írja felül azt a mérgemet, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az előadóművészek milyen tömegeket mozgatnak meg a dalaikkal, szövegeikkel, pláne a kiskamasz korosztályt, amely a legsérülékenyebb, a legokosabbnak hiszi magát, a legérzékenyebb és példaképeket keres, és legyen bármilyen önbizalomhiányos is ez a kis brit vöri, aki lehet bármilyen tehetséges előadóművész is, zeneszerző, szövegíró, előadó, ha a kiskamaszok azt tanulják meg tőle, hogy igen, ha még ő is csak egy darab semminek tarja magát, de bezzeg a csaja, fú, hát nem is érti, hogy mit eszik rajta, akkor ezek szerint teljesen rendben van az, ha én is csak egy darab semminek tartom magam és (majd) én sem értem, hogy a szerelmem miért szeret engem.

Tudom, hogy ez az én magánügyem, hogy mennyire tényleg NAGYON haragszom erre a dalra, de erre való az én személyes blogom, hogy kiadjam ezt magamból 🙂 , ahogy az is logikus kérdés lehet, hogy akkor miért hívom fel erre a dalra a világ – és így tán a kiskamaszok – figyelmét is, amire meg azt válaszolom, hogy azért, hogy rámutassak ennek a dalnak a hibájára, hogy ne az önbizalom hiánya legyen senkinek sem a példaképe, hanem inkább a hite saját magában, hogy bárki képes közel bármire, ha hisz magában és ha olyan emberekkel van körülvéve, akik hisznek benne. Hátha más kiskamaszokhoz is eljut ez az üzenetem és netán elgondolkodnak ezen, és ha akár csak egy embert is – kortól függetlenül – sikerült ezzel kimoccantanom az alapvetően is nulla önbizalmú állapotából, akkor már megérte ez a pár karakter 😉 – örülnék egy hozzászólásnak is erről itt vagy akár magánba is. 😉

És még egy véleményhegyezés: nem az őszinteség ellen ágálok, hanem pont ellenkezőleg! Az őszinteség és a szeretet legyen alapértelmezett kiindulópontja mindenkinek, ahogy ebből következően az egészséges önszeretet is, amely éppen ebből a dalból hiányzik, és éppen ezért haragszom rá nagyon. (de már kevésbé, hogy kiírtam magamból… 😉 )

Ja, és ha már jó pár napja kezdtem ezt el írni, ám csak most fejezem be, ám éppen egy pár órája pattant ki egy hihetetlen új gondolat a fejemből, ami még ide is illik, akkor íme: mi a különbség a légzés és a mély, hosszú lélegzés között? A megfejtés a jóga meg a pilates. 😀 😀 😀 (csak hogy pozitívan zárjuk ezt a morcis-zenés-csöndes posztot… 😉 )

Tíz éve külhonban, juhú! :D Gasztrotúra és buli, ami piknik :) és a lenni és a csinálni különbsége

2019. augusztus 8. csütörtök

Pénteken volt éppen pontosan tíz éve, hogy elhagytam Magyarországot, és azóta is szinte megszakítás nélkül a három világvallás központjában élek, Jeruzsálemben, ב”ה a világ tán legnagyobb olvasztótégelyében annyi más nép és vallás között még, hogy pl. az ez alkalomból idelátogató családom (anyum és barátnője és tesóm és felesége) olyan nemzetközi gasztronómiai ízelítőt kaptak, hogy bár ez meg sem volt így tervezve, mégis olyan sokszínű lett, mintha csak előre kitaláltuk volna így:

  • az etióp kenyér, a hatalmas, asztal méretű, lukacsos és kesernyés, palacsintaszerű indzsera főtt zöldségekkel és salátával, netán hússal is már jó pár hónapja be volt tervezve, miután nem sokkal előtte történt, hogy magam is beleszerettem végül 🙂 a cukor-, glutén-, tej-, élesztő- és minden más mentes, igencsak laktató, kézzel evős különleges ételbe, pedig Kinga barátnőm milyen rég, már évekkel ezelőtt, miután anno maga is megjárta Etiópiát, utána engem is megkínált saját készítésű indzserájából, akkor valahogy túl távolinak tűnt nekem ennek az igencsak távoli kultúrának az egyedülálló ízvilága még innen is, hát még a magyar gasztronómiában felnőve, ugye. 🙂 Miután azonban Maria, egy német barátnőm is kb. Kinga lelkesedésével hívott egyszer valamikor vagy fél éve többünket is indzserázni egy étterembe, valahogy rám is ragadt a barátnőim lelkesedéséből, amiről ma már nehéz eldönteni, hogy vajon azért, mert egyszerűen csak mások szeretete és öröme ragadt tényleg rám, vagy netán tényleg annyira más volt annak az íze is, mint amit régen Kinga készített (de valahogy valami azt súgja bennem, hogy nem, mert tök ugyanolyan volt egyébként… 😀 ), netán az én ízlésem változott azóta annyit (simán lehet), ám ami biztos, hogy amióta akkor, kb. fél éve beleszerettem magam is az indzserába, azóta minden rokonomat, barátomat és ismerősömet is igyekszem megismertetni ezzel az ételkülönlegességgel, ezzel tán egyre világosítva az etióp éttermek bőrszínátlagát. 😀 A gasztronómiai és kézzel evős és laktató kaján kívül olyan jó érzés még azt is tapasztalni, hogy milyen sokan mások is úgy belé tudnak szeretni, hogy egyesek még nálam is gyakrabban igénylik az amúgy még olcsó és egészséges szociális fogást, amelyet egyedül nem is lehet enni, akkora nagy, és ráadásul annyira nem is szokás, hogy nem csak a barát szó származik a kenyér szó tövéből ebben az etióp nyelvben (hiszen az a barátom, akivel megosztom a kenyerem), hanem az etióp kultúrában annyira nem elfogadott az egyedül étkezés, hogy konkrétan az a büntetése valakinek, akit kiközösítenek, hogy eheti egyedül a kenyerét. Muszáj kiemelni a kézzel evősdi különlegességét, amely Maria barátnőm szerint a gyerekkorhoz visszavezető érzéssel támogatja csak az evés szeretetét 🙂 és hogy vagy három napig hagyják állni a tefflisztet, hogy keljen, bár így sem vastagabb egy vaskosabb palacsintatésztánál, az meg csak külön tesz hozzá az árban olcsó, értékében viszont annál drágább kaja élvezeti szintjéhez nálam. Szerencsére a családom körében is szinte osztatlan sikert aratott, pontosabban akinek ízlett, annak nagyon, akinek meg nem, még az is falatozgatott belőle 😀 , ami egész pozitív összesített átlag végül is! 😀
    20190204_210703
  • a teljes (3/4) családdal indezserázás előtt ismerkedett meg még anyukám és barátnője annál a korát meghazuttolóan fitt, testileg és lelkileg is egészséges magyar bácsinál, akinél titkárnőként szoktam dolgozgatni a tudományos munkáit segítve az iraki kube, azaz húsos tésztagombóc levessel, amely így nyáron pláne különlegesnek számít súlyos laktatósága és fűtőértéke miatt, ám ez a felnőtteknek fel sem tűnt szerencsére az ebéd élvezete közben, miközben én meg a piacról a háziúr által rendelt humusz (csicseriborsókrém) és tahini (szezámmagpaszta) mellé még olyan mindenmentes tahinis-quinoás-magvas-hagymás fasírtot hoztam meglepetés kóstolónak mindenkinek ugyanarról a piaci humuszos helyről, amelyet én rendszeresen szoktam is ott venni, és érdekes volt, hogy míg a szélsőségesen mindenevő vendéglátó bácsi anyukámat és barátnőjét nyűgözte le a kube levesével, ő maga az általam hozott mindenmentes növényi fasírttól nyűgöződött le annyira, hogy a következő hétköznap fel is kerekedett maga is beszerezni belőle, tehát ez is mindenkinek siker lett. 😀
    20190501_182713
  • nemzetközi kulináris kedvenceim legfrissebb tagja a dél-amerikai empenada, amely szintén a piacon egy-két éve megnyílt, fiatalos, dél-amerikai hangos zenés gyorsétterem étlapján hívta fel magára a figyelmem az áthúzott búza jelével pár hete, és miután kiderült, hogy abban tényleg csak hús (csirke vagy marha választható) van a zöldségeken kívül, meg is kóstoltam, és nem értettem, hogy hogyhogy csak most jutottam el idáig, annyira odáig lettem a kukoricalisztből kuktában készült bő tenyérnyi töltött zsebecskéért, miközben annyiszor mentem már el a hely mellett, mióta megnyílt, hogy nem is értettem, hogy hogy tudtam eddig enélkül élni… 🙂 Persze a hús nem feltétlenül “csak” kategória, és van is szó a arról, hogy legyen vega változata is, pláne, hogy a hely kolumbiai tulaja srác, aki maga gyúrja a saját két kezével ezeket a szintén laktató és olcsó és csak húsos meg kissé olajos, de amúgy egészséges falatokat – valószínűleg ezért is olyan finomak 🙂 – mondta, hogy bőven nem én vagyok az első, aki erre vágyna, és ő már csinálhatja hús nélkül is, csak éppen a megrögzött vegák be sem mennek egy húst áruló helyre vagy nem ennék meg a húsos pulton összegyúrt tésztáját, csak ezért nem került még fel a húsmentes változata az étlapra, ám szerencsére a családom körében a húsos verzió is sikert aratott, amiből az idősebb korosztály ráadásul kétszer is evett a pár nap alatt és szintén sikert aratott mindannyiunk között, siker és maxi siker között elosztva csak… 🙂
    emp

…és akkor a lakásommal szemben lévő grúz étterembe még csak be sem mentünk most chacsapurit enni, de tán csak hogy legyen elég motivációja mindenkinek visszajönni és folytatni a jeruzsálemi nemzetek olvasztótégelye gasztrotúrát 🙂 , mert választék aztán van bőven még ezen túl is 🙂 , hiszen ahol sok nép él, ott sok nemzet konyháját is lehet megkóstolni… 🙂

Továbbra sem szánom gasztroblognak az én blogom, ahogy magamat sem látom gasztroszakembernek, max. csak hasát szerető lusta szakácsnak 😀 és ezt a bejegyzést meg pláne nem gasztroposztnak szántam és erős késztetés hangoskodott bennem, hogy legyen inkább két bejegyzés ebből, de az az igazság, hogy a tíz éve jöttem bulim, találkozóm, pikinikem, ünnepségemről nem igazán van mit mesélnem (gondoltam én, amikor még írtam… aztán írtam még ugyanannyit, mint előtte… 😀 😀 😀 ), azon kívül, hogy több, mint egy éve elhatároztam, hogy megünneplem majd valahogy a jubileumi évfordulómat, amire tényleg több, mint egy éve készítettem is eseményt a legnagyobb szociális hálózaton, amelyen gondosan kiválogattam a meghívott barátaimat és hozzá külön listát készítettem tollal és papírral 🙂 a nem virtuális világban élő meghívottaimról az amúgy városi nyílt parkban megrendezett, ám zárt eseményemre.

Pont ilyen lufim volt héliumosan, de olyan szinten voltam az itt és mostban, ami most már akkor és ott 😀 , hogy még lefényképezni sem jutott eszembe 😀

Barátaim és családtagjaim igencsak jelentős része nem is tagja az említett virtuális rendszernek, és jó, hogy volt egy bő évem fűnek-fának, de csak általam tényleg szívesen látott fűnek és fának 🙂 szólni, hogy mikor és hol találkozunk azért, hogy megköszönhessem mindenkinek a szerves részét abban, hogy ez a tíz évem legalább így sikerüljön, ahogy végül sikerült. 🙂

Végül velem együtt összesen 45 fő jelent meg (ami még engem is meglepett…! Tíz főre számítottam kb… 🙂 ) a legkülönbözőbb korosztályban (a legidősebb korosztályt képviselő barátaim közül végül egy sem jött el sajnos, ki elfelejtette, kinek közbejött valami, ám egészen négykézlábas babáktól a hetvenen túl is bő hét évtizedet ölel fel a szeretett barátaim és családtagjaim és rokonaim korbéli eloszlása!), vallási irányzatban, nyelvi sokszínűségben (elsősorban azért mondjuk mégis csak magyar és héber nyelvek között volt a legnagyobb sokszínűség, itt-ott némi angollal kiegészülve, az viszont olyan változatosan, hogy ihaj! 😀 És miután az is kiderült, hogy az angol sem mindenkinek kényelmes, az gyorsan ki is lett iktatva… 😀 ), kicsi, közepes és nagy gyerekekkel, idősekkel és vendégeim vendégeivel, a burn tíz elveket is szem előtt tartva szerencsére (pl. a piknik stílusból is következő mindenki magáért felelős felszereléssel, a magunk után nem hagyandó nyomokkal, az egyszerhasználatos ellenességben és a kereskedelemmentesség elvét is szem előtt tartva. Olyan nagyon boldog vagyok még most is, hogy ilyen sokan voltunk és ilyen gördülékenyen ment minden egyesek sűrű aggodalma ellenére, de tán éppen azok élvezték aztán a leginkább és hálálkodtak utána nekem az egyszerűség miatt, akik a legjobban aggódtak… 🙂

Jó volt látni barátaim barátkozását és régi barátságok újra felfedezését, amelyek még azóta is visszhangzanak hozzám, ezek talán a legjobb és legfontosabb és legjelentősebb emlékeim és élményeim onnan, amely akkora boldogsággal tölt el még mindig! ❤ 🙂

Magyarországról vagy pláne máshonnan igazán nem számítottam senkire tulajdonképpen, úgyhogy nem kevés kellemes meglepetés ért mind akkor, amikor anyukám bejelentette érkezési szándékát, ráadásul Zsuzsi barátnőjével, és mind a testvérem nyaralásának ideidőzítése és -helyezése 🙂 is a földrajzilag épp legmesszebbről jövő feleségével 🙂 is, hogy a ki- vagy bevándorolni (minden nézőpont kérdése… 😀 ) baráti család 4/5-e érkezéséről már ne is beszéljek. 🙂 Aztán az országon belüli nagy találkozások között jegyezném még fel az exem és a jelenlegim 😉 találkozását is, akik pl. szintén régi ismerősként csodálkoztak rá egymásra, ej, de kicsi is ez a világ, és pláne ez az ország, és ők mindkettejük találkozása a családommal is jelentős esemény volt végül is 🙂 , meg hogy alig volt két olyan ismerősöm, országtól függetlenül (!) akikről ne derült volna ki, hogy már rég ismerik egymást (néha kifejezetten félelmetesen kicsi ez az ország…). Minek a virtuális szociális hálózat, ha anélkül is két mondat után lehet közös ismerősökre bukkanni? 🙂

Annyira örültem mindenkinek, pláne azoknak, akiknek jelenlétére igazán nem is számítottam (akikre meg igen, azok meg nem jöttek, de tán így kerek a történet 😀 ), hogy külön-külön is nagy öröm számomra még mindig visszaemlékezni a közösen töltött időnkre, a most találkozásunkra, hát még így együtt, a barátaim barátkozását egymással 🙂 , hogy az egyedüli negatív érzések bennem csak arra vonatkoznak, hogy olyan hamar véget ért 😦 és hogy nem is volt elég időm élvezni a barátaim társaságát sem egyesével, sem az összesített társaságot, mintha az egész csak egy pillanat lett volna most így visszatekintve… Tán a pénteki nap miatt is volt ebben a szent városban akkora sürgős mehetnékje mindenkinek, ahol a péntek este kezdődő sábát ünnep előtt csak koradélutánig vannak nyitva boltok meg helyek és a tömegközlekedés is csak addig megy, és amennyire jól éreztem magam végig és amennyire megörültem minden egyes érkezésnek, pont annyira szomorított el is pont emiatt minden egyes mehetnékje mindenkinek, hiába próbáltam ezerrel a van és a volt boldogságára koncentrálni, a gyorsan véget ért fájdalma megmaradt a megtörtént boldogsága mellet… Persze tudom, hogy az idő érzése annyira relatív és szubjektív, de objektíven én először csak délután három után ültem le nyugiban, amikor viszont már csak a tesóm és a sógornőm maradtak ott… Erről jutott eszembe a lenni és csinálni különbsége, pláne, ha megint visszautalok a burn elvek közül a jelenben levésre vagy azonnaliságra, mert már közben rájöttem, hogy azt csinálom, amit pont nem akartam, hogy beszédet mondjak vagy egyáltalán csináljak valamit, mert én csak lenni akartam a barátaimmal és a családommal, de persze különböző generációknak különböző igényei is voltak és az idősebbek programot akartak és ehhez nekem eszembe is jutott még korábban a bohócdiplomám 😀 kamatoztatása és fitogtatása pl. egy tíz éves szenvedéseimen nevetős “felállós” komédiával 😀 (stand up… 😛 ), viszont miután kezdett körvonalazódni számomra a nyelvi sokszínűsödés szélsőségessége egyesek csak egy nyelv ismeretével, a szóbeli előadásom terve is dugába dőlni látszott, ám anyukám pantomimos mentőötletéből jött az én rajzolós ötletem, amellyel így nyelveket is versenyeztethettem 🙂 , hogy melyik nyelvet beszélők dekódolják vajon hamarabb a rajztehetségem hiányából fakadó humoros tippjeiket 😀 , netán intelligenciájukat, kreativitásukat vagy élettörténetem ismeretüket 🙂 és ebből egész jó móka lett végül is szerintem, meg mások szerint is 😀 pláne annak, aki két mindkét nyelvet is érti 🙂 és sajnálhatja, aki kimaradt. 😛

Logikusnak tűnik nekem még most is, hogy eme képeimnek itt kell szerepelni a világ és az örökkévalóság szemei elé tárva, de valami belső hangom mégis ellenáll a túl személyes érintettségem miatt, kérésre szívesen megmutatom bárkinek, sőt, már le is fényképeztem és szerintem bemutatóba fogom rendezni őket, de akárhogy is tervezem-szervezem, pont a poén része marad ki, a mindkettőnk poénja: a nézőé azzal, hogy nem érti, mit akart a művész kifejezni 😀 , és a művész mulatsága a nagyon másnak tippelés miatt, mint amit kifejezni próbált 😀 és közben a művész irányítása a néző logikája rávezetve a megoldásra, mire a néző elkezd tippelgetni, és akkora ordas hülyeségeket mondani 😀 , ami mindkettő számára is nevetséges 😀 – szóval ez nem személyesen mutogatva mind kimarad, azaz mind a művész, mind a néző számára sokkal kevesebb móka… 😦 De azért gondolok a messze lévő pajtásokra is, akiknek megmutatnám, és tán működik ez virtuális kommunikáció közben is esetleg… 🙂 Meglátjuk, mi lesz belőle… 🙂

Hálás vagyok a sorsnak ב”ה, hogy olyan családom és olyan barátaim vannak, amilyenek vannak ❤ , és érdekes, hogy még eszembe is jutott a piknikem közben, hogy bárcsak örökre belém is égne ez a pillanat, hogy milyen sokan jöttek el csak miattam, egyesek ráadásul milyen messziről, milyen sokan vesznek körül szeretettel, milyen jó lenne erre emlékezni akkor is, amikor néha mennyire is nagyon egyedül tudom érezni magam…! 🙂 Jó volt sok pozitív visszajelzést is kapni a rendezvényről, hányan vallották be, hogy mennyivel jobban sikerült szerintük, mint amire számítottak és mennyire jól érezték magukat, milyen jó volt látni a barátaim egymásra találását a tökéletes augusztus eleji, fa alatti árnyékos szuper időjárásban, milyen jó ezt most a saját fejemben is visszanéznem, amit már torzít az idő így három nappal később is, egy héttel is később, de tán torzíthatom szándékosan is jó felé, hogy halljam a csöndet és a gyerekkacajos hangzavarban is a békét és a szeretetet és a jóságot mindenfelé – csak a hála, a béke és a szeretet tölt el mindenfelé! ❤

Mese a Nap, a Homok és a Szél birodalmából #3, avagy a művészetek, bulik, szeretet, ölelések, szabad szerelem, önkifejezés, no meg idén a határozottan túlvállalásom világából ♡ :)

2019. február 8. péntek

Nem vagyok hajlandó halottnak nyilvánítani a blogomat akkor sem, ha most ugrom neki ennek a posztnak vagy századszor. Jó pár hónapja nevetett már ki valaki azért, hogy milyen cuki, hogy van blogom 🙂 , amit én sértésnek éreztem és kikértem magamnak, hogy ebben semmi cukiság nincs, ez az én kedves és szeretett gyermekem, ez a blog, az én lelki játszóterem. Akkor meg miért fagyott be? “És valóban: ez a blog csak elaludt, nem halt meg” – konkrétan tényleg 2018. júniusában kezdtem el írni, szerkeszteni ezt a posztot, éppen a 3. Midburnöm után, aztán lassan egy éve tartó blogcsönd lett belőle a na, nehogy már bármit is írjak ezelőtt, miközben naná, hogy vannak történések, de még milyenek, hej, de erre rá kell szánni az időt, és vá: május közepén, második felében volt maga az esemény, már mikor, tényleg rögtön utána neki is estem ennek a posztnak a megírásának, de a technika ördöge mindig közbeszólt… Vagy mindig valami más… Most meg már hogy megkoptak az emlékeim, de legalább képek kellenek, na de legalább most! 🙂 Most, hogy már a 2019. év Midburnjének a dátumát is meghirdették már, juhú! 😀 És hát nem ám csak burn-blog ez, hé, nem csak erről kéne szólnia a blogomnak, ahogy nem is gasztroblog és nem is bármi más csak egy fajta blog, hiszen én magam is egy színes napernyő vagyok Slomó szerint, ugye, akkor a blogomnak is annak kell lennie. 🙂 És hiányzik a blogom, írnék ám, és szeretem, és jót teszünk egymásnak, én neki, ha írok, és ő nekem, ha kiírhatom magamból a kiirandóimat. 🙂

 

Na de nézzük, mire is emlékszem még egyáltalán:

Indulás persze utolsó pillanatos összedobálósan, mint mindig minden az életemben, ennyi cuccal, 2018. május 14-én:

Két szuper cuki sráccal, akik közül az egyiknek autója volt, a másik meg a mellettem lévő kerületben lakik, és az autós srác az indulás napján egyszerűen nem reagált a mikor kérdésre, se nekem, se a másik srácnak, elérhetetlenné vált, ami minket kettőnket meg pánikossá, naná, míg végül csak válaszolt, hogy mindjárt, mindjárt, mi meg mentünk volna már nagyon, naná, úgyhogy végül fogtam magam és összekaptam mindenemet, hogy átmegyek a szomszéd kerületbe a másik sráchoz, hogy hátha akkor spórolok némi időt… Hát… Még ha csak tíz perc séta is volt a negyven fokos májusi nyárban, leszakadó háttal és két kezemben a telepakolt lavórral (a táborunkba mosogatónak, naná 🙂 ), naná, hogy út közben kellett megszólalnia a telefonomnak – ehh, nem felejtem… 🙂 Anyu, igen, majd szólok, ha tudok már beszélni… 🙂

Na, csak sikerült megtalálnunk egymást, elkapnom a két srácot, és juhuhú: hárman le a sivatagba, de jó is volt! 🙂

Az mondjuk végigstresszelt már aznap is, odaúton is, hogy kapunyitás asszem tízkor vagy tizenegykor általában, és persze kiszámítható dugó és tömegnyomor, ha egyszerre tízezer fő próbál bejutni egy eseményre… A dugót mondjuk elkerültük, de még hiányzott is kb. 🙂 , a simán bejutás az első évi ujjeltörésemre emlékeztetett, amikor ugye végül egyedül ugrottam ki az egy órára lévő Beer Sevára kocsival, törött ujjal, röntgenre, sötétben, vacsi után (addig reméltem, hogy valaki elvisz…), és ámultam visszafele, hogy wow, így is be lehet jutni, dugómentesen…? 🙂 Hát igen, ez most ezt juttatta eszembe, és ez nem volt valami jó emlék amúgy, ahogy az sem, hogy hát így is mi mindenről maradtunk már le (FOMO=fear of missing out=kimaradástól való félelem, nem is csak a burn világában, de itt mindenképp alapértelmezett fogalom, hiszen egy tízezer fő által felépített ideiglenes várost a sivatagban senki sem tud végigjárni egy hét alatt, naná, úgyhogy ezt gyorsan el is kell engedni, gyakorlási lehetőség meg van erre bőven, haha, lám! 😀 ). Aztán hallottam egy olyan bölcsességet ott, amikor meséltem ezt több embernek is, hogy egész nap vártam, hogy mikor indulunk, és csak nem indultunk, hogy állítólag van egy olyan elv, hogy bármit is megbeszélünk telekocsis fuvarosként valakivel, hogy mikor indulunk, alapból hat (6!) órát érdemes hozzácsapni a valóság megtippeléséhez. Kiszámoltam, hogy ez az én esetemben például tökéletesen bejött volna… Ja, hát ilyen ez, első Midburnöm Krisziék nélkül, eddig saját (bérelt) kocsival mentünk, mi, magyarok, és mi még a mi alapkésésünkkel sem értük el a hat órát, az első éves eltévedésünkkel sem, amellyel csak be akartuk előzni a dugót, haha 😀 , aztán ugye pont a közepébe érkeztünk. De az nem vak sötétség lett, egy teljes nap elvesztése. Ez pl. egy újabb ok, hogy legközelebb tán én is csatlakozzak az egész rendezvényt építő és lebontó önkéntesek közé, akik mindig ezzel érvelnek, hogy egy hét nem elég, hát előtte-utána még egy-egy hetet rácsapnak… Eddig ez nekem soknak tűnt, idén viszont valami elkezdett változni bennem…

Eddig mindig idegenkedtem kicsit a saját holmijaim beadásába a közös tábori jóba, már csak a nincs is saját kocsim miatt, ám most nem tudtam megállni a saját táborom könyörgését, hogy mennyi minden hiányzott még, így végül ezért vittem mégis a lavóromat mosogatónak 🙂 , a vágódeszkám, zuhanyfüggönyöm és kézi habverőmet, amelyeket átadás előtt a közösbe azért fotóztam le, hogy tudjam, hogy mit szedjek össze a végén:

És a sátram, amelyre minden évben azt mondom, hogy ez tán az utolsó éve… Vajon ez tényleg az utolsó éve lett…? Majd kiderül… 🙂

Pont a táborunk ismerkedősdi esti programjába csöppentem be éppen vacsora közben-után-vége fele, amelyhez muszáj mesélnem az idei táboromról, naná: eddig ugye mindhárom évben táborban laktam a rendezvényen, pedig lehet szabadon is kempingezni a kijelölt helyeken (“free camper”), és remélem, hogy nem hozok rossz szerencsét a táborokra, mert eddig mindkét korábbi évben új, egyszeri táborokban voltam, miközben vannak olyan “történelmi” táborok is, amelyek a Midburn fennállása óta folyamatosan fennállnak, vagy legalább is nem egynyári lepkék. Az én idei táborom is új volt (és nem tudom, hogy marad-e tovább, ahogy azt sem, hogy én maradok-e velük…), a tavaly (2017) hanukai (decemberi) kisebb (csak egy hétvége) eseményhez utolsó pillanatban csatlakozásomkor fogadtak be nagylelkűen, és maradtam is velük Midburnre is. Ez egy izraeli-palesztin, zsidó-muszlim-keresztény tábor akart lenni, arab-héber nyelvkeverékkel (hogy a többi nemzetközi tábortársunkról már ne is beszéljünk), amely ráadásul nemi pluralitásában is kiemelkedő, hiszen ahogy még előző télen fogalmazott a táborvezető srác: “kicsi tábor, csak heten vagyunk” – erre én csípőből vágtam rá, hogy és fogadjunk, hogy mind fiúk: igen! 😀 – “ám nem mindenki a lányokat szereti”, amiről nem tudtam már akkor sem eldönteni, hogy nyugtatásként vagy fenyegetésként szánja… 🙂

Klasszikusan három táborépítő találkozó szokott lenni (volt eddig mindkét évben), amikor ugye elméletben és gyakorlatilag is felépítjük a táborból azt, amit helyszínen kívül fel lehet építeni (zuhanyzó, mosogató, netán saját wc is, ha csinálunk), és szerencsére a mi táborunk találkozóin már Midburnre többen voltunk hétnél (arról nem is beszélve, hogy a téli kis rendezvényen a hétből így is csak négyen voltunk, illetve egy jött még később… 🙂 ), ám számunk szerintem egyszer sem lépte át a tizet, vagy nem sokkal. Felmerült a kérdés, hogy mennyire éri meg ennyire kis tábornak lenni egy tízezer fős rendezvényen, majd az is kiderült, hogy bizonyos dolgok, amelyek táboroknak vannak kitalálva (pl. víz, áram, gáz a főzéshez) minimum ötven főre vannak kitalálva, tehát lehetünk kevesebben is, de ugyanannyit kell fizetnünk a szervezésnek táborszinten, mint ha ugyanaz az összeg ötven főre osztódna szét. Mindez viszont csak az utolsó találkozónkra derült ki – ez a hátránya az először táborvezető táborvezetőknek, hogy hát a gyakorlat hiányzik, és ilyeneken lehet elcsúszni. Akkor merült fel a kérdés közöttünk, hogy akkor most mi legyen, pláne, hogy természetesen a táborvezető fő álma az volt, hogy minél több palesztin is jöhessen, amelyről még ő sem tudta, hogy mekkora kihívás, hiszen mindenféle biztonsági vizsgálatok, bürokrácia, hogy az ott hirdetésről már ne is beszéljünk, no meg az ő anyagi helyzetük, amelynek az lett a következménye, hogy mi dobjuk össze a pénzt a palesztinok jegyére, hogy jöhessenek – na, ott remegett meg kicsit a lábam, hogy tán most kéne menekülni, hiszen így sem olcsó tulajdonképpen. Aztán végül azt szavaztuk meg, hogy nyissuk meg kapuinkat utolsó pillanatban (azaz a három táborépítő hétvége után) kb. bárkinek, csak legyünk ötvenen. Ebből lett az, hogy idén először pottyantam úgy be a táboromba, ahol tényleg várt vagy ötven ember, akiből kb. tizet ismertem, annak ellenére, hogy az összes táborépítő hétvégén ott voltam. Ehh… Ez nekem nem tetszett, kitalálható. 🙂

Nem is beszélve arról, hogy idén, Kriszi-hiányos pánikomban, hogy ő(k) idén a magyar burnt építik annyira, hogy az izraelit ki is hagyják, rögtön két részleghez (vagy minek hívhatnám ezt magyarabbul) is csatlakoztam önkénteskedni, ahogy ezt már korábban is írtam, ami tulajdonképpen a tavaly későn kapcsolások eredménye is volt, hogy most onnan találtak meg, hogy akarok-e még náluk önkénteskedni, és akartam, mindent, ide nekem az oroszlánt is, és ebből lett az, hogy kb. csak szórakozni nem maradt időm az egész rendezvény alatt, ami persze túlzás kicsit, tán úgy korrektebb, hogy nem épp valami feladat teljesítése közben csak szórakozni, na az maradt ki idén szinte teljesen sajnos.

A két téma ott kapcsolódik össze, hogy a két részlegben való önkéntesemből az egyik a nemi erőszak elleni részlegen volt, azon belül is a kommunikációs csoportba tartoztam, hiszen ebben hiszek a leginkább, ami egyrészt a reklámot jelentette, plakátok tervezését, szlogeneket, amiket én inkább csak jóváhagytam, saját kreativitással kevésbé járultam hozzá, ám másrészt táborokba és szervezői részlegekbe tájékoztatást is jelentett, ahova elmentünk előadást tartani (minden gyűlésre egy önkéntes) arról, hogy tulajdonképpen hogy ne erőszakoskodjon senki, ami így viccesen hangzik, de szóval elég korrekt kis előadást rakott össze a csapat arról, hogy mi számít erőszaknak, zaklatásnak, és ahogy az idei plakátjainkon is a leginkább szerepelt “a beleegyezés szexi” jelszó mit is takar pontosan. Én végül egy tábor vagy részleg találkozójára sem jutottam el, de a leginkább pusholtam persze a mi táborunkba, hogy ez megtörténjen, és hopp: pont arra értem oda, amikor a vacsi vége felé ott a táborunk első estéjén nekiálltunk ismerkedni egymással, kicsit ifjúsági szervezetes játékokkal, no meg ott volt az én színpadom is, hogy az új tábortársaimnak meséljek arról, hogy mivel is foglalkozik a nemi zaklatás elleni részlegünk.

Ez akár jól is elsülhetett volna, de hát nehéz a maximalisták élete mindenhol, egy nem maximalisták által lakott országban meg pláne, és kezdve azzal a frusztrációmmal, hogy miért csak az első nap végére értem oda, folytatva a tízből ötven főssé vált táborunkkal elképedve nézve, hogy ki ez a rakás ember, akik közül alig ismerek valakit, és egy hétig együtt fogunk lakni, és miért csak most pottyantak ide, és miért nem voltak ott a három hétvégén, ami pont arra volt kitalálva, hogy megismerjük egymást, befejezve ezzel, hogy akkor én milyen fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről a tán nem mindenkinek kényelmes témáról, hogy igen, idén is van szabad szerelem tábor, de akár ott, akár máshol, hogy lehet elkerülni a testi és lelki sérüléseket vagy okozásukat, ugyanis miután a vacsora utáni ismerkedősdi után az előadásomra került volna a sor, egymás vállán hortyogott kb. mindenki, a háromnyelvű társaságról nem is beszélve, hogy alapvető kommunikációs kihívással álltunk úgy szemben, hogy még csak az angol sem volt eléggé közös nyelv, tehát megértem, hogy baromi fárasztó volt, de bennem meg a csalódás maradt, hogy hát mi ment át ebből most, komolyan…? Kb. semmi…

Úgyhogy aztán el is indultam inkább bele az éjszakába, az első éjszakába körülnézni, és lám: sötétben világítós röplabdapálya, háttérben az égetendő emberpár szobrával:

Itt már minden rendben is volt 🙂 , eszembe jutott ám, hogy a porban bízunk (de angolul csak jobban hangzik, hogy in dust we trust 🙂 ), még ha le is maradtam így a késések miatt az első “keringő felügyelő” 🙂 (ranger) műszakomból, de sebaj, kaptam később másikat, méghozzá úgy, hogy azt is kb. úgy kellett kisírnom, annyira mondta ott mindenki, hogy lemaradtál a műszakodról, sebaj, élvezd a rendezvényt, de én keringő felügyelő akartam lenni, ki akartam próbálni magam és kb. kikönyököltem magamnak egy másik műszakot, amire olyan pillantásokat kaptam, hogy “hát te tudod, ha neked ez kell…” 🙂 – igen, nekem ez kellett 😀 és tökre élveztem amúgy! 😀

Még azon az éjjelen botlottam ultraibolya fényű lámpával mászkáló gyerekekbe, akikről eszembe jutott, hogy már tavaly is láttam a sötétben ultraviola (na most akkor hogy is mondják? 🙂 ) lámpásokat, és nem értettem, hogy miért jobb az, mint az elemlámpa, úgyhogy el is kaptam egy kisiskolásfélét, hogy miért, és elmesélte, hogy skorpiókat keresnek, mert a skorpió foszforeszkál a sötétben a lila fényre. Na persze, tudod mikor, mondtam én, a hitetlen, ők meg azt mondták, amit a népmesékből tanulhattunk: aki nem hiszi, járjon utána, és elhívtak magukkal skorpióvadászatra, és wow, tök hamar találtunk is, az első bokorban, és lám: igazat szóltak!

Ma is tanultam valamit kategóriánkban a wow: a skorpió TÉNYLEG foszforeszkál a lila fényre! WOW! Így néz ki éjszakai módban fényképezve, a távoli kép meg a méretarányért kellett a gyereklábakkal, hogy picike ám, ám közelebbről megnézve ez tényleg skorpió, tökre, a tök sötét sivatagban, így meg normál módon fotózva közelről:

Hát milyen szép már, nem? 🙂 “Jól vigyázz, és ne lépj rája, ő is Isten állatkája!” 🙂

És itt emlékeznék meg tavalyi Paliról, aki mezítláb a sötétben mindenféle fény nélkül fogalmam sincs, hogy hogy találta meg mindig a skorpiókat, no meg Kriszin táborbontáskor tavaly a ruháján egy ilyen kis hüvelykujjnyi halálfélelmet hozó, és pont mellette voltam, Kriszi meg halál nyugalommal (látszólag) mondta, hogy szólnál valakinek, hogy szedje ezt le rólam, én meg lebénultam a látványtól – szóval a skorpió is akkor jó, ha tisztes távolságban van… 🙂

Amúgy a gyerekek a táborokban mászkáltak a lila lámpáikkal, a fenti képek meg a sivatag kellős közepéről valók, és kérdeztem is tőlük odafelé menet, hogy mit csinálnak a skorpióval, ha megtalálják, és mondták, hogy direkt a táborokban keresik, és a sivatagba eresztik ki – hogy mindenkinek jobb legyen – hát ilyenek ezek a midburnös gyerekek! 🙂

Mindburnös gyerekek, akikkel idén külön sok időt akartam tölteni, a lehető legszélesebb skálájú korosztályban mindenféle korú gyerekkel találkoztam, és nem tudom kihagyni, hogy ne tegyem ide a tavalyi filmecskét a Midburn gyerekeiről, mindig összeszorul a szívem a szeretettől 🙂 , ha csak erre gondolok is, hát még, ha látom is, úgyhogy ajánlom mindenkinek szeretettel ezt az imádom filmecskét 🙂 :

(Tán volt is már itt a blogomon korábban? Nem kizárt… 🙂 Valószínűleg a szereteten túl megosztó, és nem szétválasztó irigységből is szorul mindig össze a szívem, hogy de jó ezeknek a gyerekeknek, hogy ilyen csodavilágban nőhetnek fel, vagy hogy akár csak egyszer is része lehet az életüknek ez a csoda, amelyet a sivatagba építünk, ráadásul ilyen fiatal korukban! 🙂 Ha nekem annyit ad, amennyit tényleg ad ez az élmény, akkor mennyit adott volna kiskoromban, és mennyit adhat ezeknek a gyerekeknek a személyiségéhez! De jó nekik! 🙂 )

De szóval ezért is, eme szerintem csodálatosan mesés filmecske (egy csodálatosan mesés világról 🙂 ) miatt meg egy cikk nyomán is, amelyet gyerekekkel érkező résztvevőkről olvastam, illetve nekik szólt a cikk, én meg csak kíváncsiságból olvastam el, ráadásul tudtam, hogy a mi táborunkban is lesz két gyerek egy anyával, és pont arról szólt a cikk, hogy persze, tökre lehet gyerekkel is jönni, csak arra máshogy kell felkészülni, a tíz alapelv között a mindenki befogadása elv naná, hogy korbeli mindenkire is vonatkozik, amibe a gyerekek hogy a csudába ne férnének bele, ám mégis: akinek volt már dolga bármilyen korú gyerekkel, tudja, hogy szinte mindent lehet gyerekkel, csak kicsit máshogy. Ahogy Vekerdy szokta mondani: mindent a gyerek szintjén. Abban a (héber nyelvű) cikkben tehát többek között arról volt szó, hogy mégis, miben más gyerekkel érkezni, kortól függően hogy felkészíteni a gyereket fizikailag és lelkileg az egy hét sivatagi körülményekre, és a legérdekesebb tanulsága számomra az volt a cikknek, hogy mivel elsősorban szülőknek szólt, szülőkhöz, azt ajánlotta a cikk, hogy egy hét a sivatagban, pláne annyira intenzív élménnyel még felnőtteknek is túl sok lehet, érdemes megszervezni nagyszülőkkel és barátokkal, hogy a gyerek(ek) tán csak a hét egyik felére legyenek, hogy a szülőnek se csak a szülő szerepéről szóljon az egész hét. Teljesen logikus valahol, magamtól mégsem jutott volna eszembe… 🙂 Ezen kívül az ajándékozási elv jegyében azt is ajánlotta a cikk a szülőknek, hogy nyugodtan kérjenek szabadidő ajándékot saját gyerekeiktől is, ha nagyobbak, ha meg kisebbek, nyugodtan el lehet fogadni mások segítségét gyerekpesztrálásban, ahogy kérni is ér segítséget, amíg a szülő szórakozik, ami szintén logikus.

Szóval mind a tavalyi filmecske, mind eme cikk miatt is határoztam el, hogy idén mindenképp szeretnék időt tölteni gyerekekkel, megfigyelni őket, hogy ők hogyan élik meg ezt a varázslatot, segíteni is gyerekeseknek – ám végül a skorpiót kereső gyerekeken kívül nem igazán töltöttem elég időt gyerekekkel, legalább is még megközelítőleg sem annyit, mint szerettem volna, ám legalább jártam két nagyobb gyerektáborban, az egyik az Elveszett gyerekek tábora, a Peter Pan meséjéből, olyan cukik, folyton valami játék volt épp nekik 🙂 , a másik nevére már nem is emlékszem, annyi olyan tábor volt, amely a gyerekkel érkezőknek is nyitva állt, pl. az Ahol a vad dolgok vannak nevű tábor 🙂 , az Izrael tábor (vallásos családok által alapítva), vagy csak a sima Családi tábor, ahol hatalmas családok vannak együtt. 🙂 Mondjuk azért így is, azon kevés időben is, amíg gyerekekkel voltam, jobban megfigyeltem őket, mint ahogy még a tavalyi élményem is gyerekekkel olyan nagyon él bennem még most is, hogy mennyit néztem őket, mintha irreális lenne nekem valahol, hogy mit keresnek itt gyerekek… 🙂

És lett este és lett reggel első nap, az első teljes napra virradva: 🙂

Első teljes napomon rögtön mentem a lemaradt keringő felügyelő műszakomat pótolni, amit tán már éjjel lezsíroztam, hogy egyrészt no para, folyamatosan változik minden és mindig jól jön a plusz segítség, még ha nincs is már szabad pozíció, szóval vicces volt kicsit, hogy amikor szóltam már előre, hogy nem fogok odaérni az általam tán bután az érkezés napjára tett este nyolckor kezdődő műszakomba, mert késik a “sofőröm” 🙂 , akkor is mondták, hogy nem baj (amin kb. még meg is bántódtam, hogy mi az, hogy nem baj, hát nem vagyok én pótolhatatlan…? 😀 ), aztán amikor éjjel csak odamentem az általam továbbra is csak vicces keringő felügyelő néven hívott (amerikai rangers) belső felügyelők bázisára, hogy élőben is exkuzáljam magam, egyrészt nem értették, hogy mit csinálok ebből ekkora ügyet, másrészt el akartak hajtani, finoman és szeretettel, hogy megoldják nélkülem is, élvezzem az életet és a rendezvényt magát, de én ragaszkodtam a kimaradt műszakom pótlásához, és így kaptam is reggeli műszakot, juhú, amivel meg is volt az első keringő felügyelős munkám! 😀 (oké, az én ragaszkodásom arról is szólt, hogy úgy lett meghirdetve az egész, hogy két műszakot kell vállalni, na most ha én egyet lekéstem, hát akkor kérek másikat, nehogy már vállrántás legyen belőle tök jó szándékúan! 🙂 ).

Izgi volt nagyon, még a nem izgi része is 😀 : a tábori tűzrakásokat kellett ellenőrizni a társammal (mert hogy egy keringő felügyelő sosem kering egyedül! 😀 ), hogy megfelelő távolság van-e a tábor és a tűzrakóhely között és van-e kéznél tűzoltó felszerelés, no meg egy még izgibb kaland is volt, amikor egy száguldozó autót kellett elkapni és kitessékelni, hát az igazán nekem való kihívás volt – izgi belekóstolás volt a keringő felügyelésbe 🙂 , ami nagyon is tetszett ezért. 🙂

Aztán lett egy pár órám szétnézni kicsit, de persze csak szigorúan a FOMO jegyében 😀 (azaz a valamiből is kimaradás félelmével együtt – fear of missing out), hiszen egy tizen(egy-két-három…)ezer fős esemény esetében, ahol ennyi ember épít egy ideiglenes várost a sivatagban, egy hét természetesen kevés ahhoz, hogy az egész várost megismerje valaki, ezért érdekes úgy nekivágni a városnézésnek, hogy alapvetően tudjuk, hogy úgysem láthatunk mindent. Maximalistáknak kiváló gyakorlat! 😀

Meg is kerestem elsőként az egész ideiglenes város körbe rendezett közepén álló fő attrakcióját az egész eseménynek, Effigy, azaz emberszobor, vagy bábu, ami itt az egész esemény nevét adó fő égetendő emberszobor, amely eredetileg tényleg csak egy ember szobra (ezért lett Burning Man a neve, nahát… 🙂 ), amely az extra demokratikus (ám mégis vallásos, így konzervatív – na így az izgi 😀 ) Izraelben nem is csak egy ember, hanem emberpár, fiú és lány szobra, amely idén így nézett ki:

…amiről aztán megtudtam, hogy Andersen A rendíthetetlen ólomkatona című meséje ihlette, nem is hiába, hiszen ők is tűz általi végzetre lettek teremtve, így tehát a rendíthetetlen ólomkatona és a balerina szobrát láthatjuk – az ihlető Andersen meséjét meg pl. itt frissítheti fel vagy ismerkedhet meg vele bárki. 🙂 Engem a balerina Jeruzsálem városkapujában álló, Dávid hárfája ihlette Húrhídra is emlékeztetett, de persze lehet, hogy ez nem is véletlen. 🙂

Hamar megtaláltam a Free love tábort is, ahol természetes az éjszaka idén is nyitva volt Afrodité kertje a Gyönyördóm 😀 (Pleasure dome) előtt 🙂 , nappal pedig idén is előadásokat és kisebb létszámú műhelymunkákat tartottak a szabad szexualitás témája körül, amelyek közül egyik jobban érdekelt volna, mint a másik, ám gyorsan konyult le a szám a saját naptáramat nézegetve, hogy úgy túlvállaltam magam idén sajnos, hogy pfff, soha nem érek rá semelyik programra eljönni a sok vállalt kötelezettségem mellett, pláne, ha esetleg néha még aludnék is… 😉 Márpedig mostanában újra gyakran cseng fülembe apu szlogenje, hogy “néha azért aludj is” – engem ismerve igencsak nekem címezve, touché! 🙂 (Pláne mindent látni akarok rendezvényen, pfff…! 😀 )

Ám ott találkoztam össze egy kedves jeruzsálemi ismerősömmel, akit a keringő felügyelő 🙂 képzésen ismertem meg fuvar közben, és kiderült, hogy ő a Free love táborban is lakik 🙂 (érdekes élmény lehet, de azért lakni mondjuk nem laknék ott… 😉 Mint ahogy a zsiráfot is szeretem vagy az elefántot, de otthonra azért nem kéne… 😉 😀 ), és róla eszembe is jutott, hogy pont most van a keringő felügyelőknek 🙂 szervezett buli valahol, ahova így együtt mentünk, de fura volt a nappali buli 🙂 , pláne 40+ fokos melegben, ahol pláne – éppen a meleg miatt – valaki ajándékként el is kezdte vízzel locsolni a mulató népet, ami nekem nagyon nem jött be, nem készültem vizes pólózni 🙂 , úgyhogy hamar leléptem, meg amúgy is várt a tábori konyhám műszakja.

Persze én – a slaggos buliból elmenekülve – bőven elsőként érkeztem szolgálatra a konyhába 🙂 , tán még egyedül is, de nem is tudva mit kezdeni sem magammal, sem a konyhával, konyhafőnököt várva, de arról is kiderült, hogy nem óhajtja az egész idejét a konyhában tölteni, ő beszerezte, ami kell, a többit oldjuk meg magunk, hát én csak néztem a készletet és a már az érkezés másnapján napján ujjnyi vastag homokréteggel borított minden kaján, zöldségen, gyümölcsön ámultam, hogy wow, ezt fogjuk enni, naná 😀 , mit várunk a sivatagtól 🙂 , szóval vártam, hogy jöjjön valaki és kiossza a teendőket.

Érdekes volt itt megfigyelnem azt, hogy korábbi évek tapasztalatai alapján mekkora különbségek vannak a különböző tábori funkciók teljesítői között, minősítés nélkül: kezdve azzal, hogy milyen ámulatos, hogy természetesen minden táborvezető más és más, de még a konyha felelősei is minden évben mennyire különbözőek voltak, a tavalyi lány pl. egészen katonásan osztott be mindent és mindenkit a konyhában, folyton felügyelte is a konyhai történéseket, míg ez az idei laza csaj meg azt találta ki, hogy napi adag kaják az egész táborra napi dobozokban, ő nem oszt be senkit és semmit, nem keres recepteket, összegyűjtötte, hogy ki mit eszik/nem eszik, és csináld magad mozgalom lesz, mondjuk napi egy közös étkezés vacsi táján ja, azt meg majd az aktuális – magától beosztódó felelősök – kikreatívkodják maguknak. Aha. 🙂 Már amennyiben elég kreatív konyhatündérek vannak az aktuális konyhások között, ahova én mondjuk csak mérsékelten sorolnám magam… 😉 …ugye… 😀 (bár itt szóljon saját mentségemre a nem most felfedezett, ám most felfedezett izgalmas és új részlet a hiperérzékenység témájában, amely wikiségéből következően folyamatosan változik, ez pl. meglepő mód bővült, és még a magyar oldalon is az okai között fedeztem fel most a két fajta elkülönítését, amely közül én egyértelműen a fontolva haladóhoz sorolom magam az azonnal cselekvővel szemben 🙂 , vagyis ha csak rajtam múlt volna is lett volna vszeg vacsora, bár szerencsére, nem csak rajtam múlt, sőt… 😉 😀 ) Nem felejtem el, hogy hány hosszú percig álltam ott még az után is, hogy mások is befutottak, engem kérdezve, hogy na, mit csinálunk, és akkor már csoportosan álltunk ott mind a napi dobozunkat nézegetve, hogy most akkor miből kéne vacsorát rittyenteni a kb. ötven embernek, mindenki két karját széttátva, míg végül én meg nem mozdultam minden kreativitásomat előszedve és ezt produkáltam:

Azaz tőlem ennyi telt… 😀

Igen, a konyhatündér bohóc 😀

Azért nyugi, lett végül tök fincsa vacsi, előkerült egy nálam konyhakreatívabb lyány, naná, ez nem nagy kihívás, és akár még fiú is lehetett volna 🙂 , szóval nem azért örültem neki, mert lány, hanem mert nem csak kreatívabb, de ráadásul annyival is gyakorlatiasabb is volt nálam, mint amennyire én inkább csak megfigyelő és filozofálgató 😀 , szóval halleúja! 😀 (Mondjuk kiváló titok az időhúzás, a nép kiéheztetése, és akkor úgyis azt eszik, amit kapnak… :D) Az mondjuk csak most jutott eszembe, hogy végül is már kis koromtól kezdve ebben a rendszerben nőttem fel, hiszen anyu is mindig így főzött, hogy mi van otthon, mindent egybe (na jó, nem mindig, de nem is ritkán 🙂 ), amiből tulajdonképpen szimpla logika alapján mindig éppen két esélyes a dolog, hogy akár jó is lehet, meg akár nem is 🙂 – én viszont nem voltam itt elég bevállalós, hogy ötven ember ítélőkéjét hívjam ki a kreativitásommal. 🙂 Viszont így tanultam meg mindent megenni már kis koromban is 🙂 , meg az éhség ugye nagy úr, nem válogatunk, de konkrétan emlékszem, hogy eme boldog-szomorú-hezitáló-morcogó padlizsánokból is végül olyan finom vacsora lett, hogy lám: még arra sem volt időm, hogy lefényképezzem, mert huss, el is tűnt! 🙂 Ám ezt a fenti képet muszáj volt, már csak a homok mértékét is megmutatni, még zárt dobozokból is… 🙂

Aztán másnapi képek egy számomra konkrétan hihetetlen zöld ligetre bukkanva a sivatag kellős közepén, sőt, nem is liget, hanem inkább dzsungel, csodálatos zöld növényekkel – éppen úgy, ahogy drága Magdus nénim ז”ל mindig Izraelről beszélt, hogy “ezek a hülye zsidók oázist csináltak a sivatagban” – és lám: tényleg!

ez itt kérem szépen a gránátalma, a hét bibliai gyümölcs egyike, a fáján, így néz ki

Igen, odavittek egy pálmafát a sivatagba.

és így néz ki a gyümölcs és a virág átmenete – ez még sivatagon kívül is csodálatos, szerintem, hát még itt!

 

 

 

Aztán az aznapi tábori vacsi, amit amúgy a hiperlaza konyhafőnök csaj úgy időzített, hogy legyen mindig napnyugtára kész, azt mindenki mindenhol látja, hogy megy le a nap, úgyhogy lehet visszatérni a táborba tápolni 🙂 , és ez tényleg egy kiváló ötlet volt tájékozódáshoz 🙂 , és én is így tértem vissza, és annyira, de ANNYIRA meglepődtem a wow, micsoda mindent bele iderittyentés terülj-terülj asztalkámon, hogy nem tudtam nem lefotózni még nekiesés előtt:

És a fenti kerti oázisos képek kerítésen át készültek, mert valami miatt be volt már minden zárva, vagy tán még, úgyhogy reggel első dolgom volt oda visszamenni, mert lenyűgözött a sok zöldség a sok sárgaságban 😀 és három kertet találtam bent:

És végül megtaláltam a híres-hírhedt subi-dubi tábort is 😀 , amely neve azért vicces, mert a dubi (דובי [dubi]) macit jelent héberül, és nevéhez híven tényleg óriás plüssmackókkal teli árnyékos-ventillátoros csöndes hűs tábor a medvék közé ájulóknak 😀 , és én is szunytam ott egyet, miközben nem tudom nem megemlíteni, hogy hírhedt híre bizony, hogy a nemi zaklatást megelőzendő részleg képzésén is felmerült, hogy ez adja a legjobb terepet a félreértésekre, szürke zónákra, és érdekes, hogy pont a táborvezető fiú (!) is jelentkezett éppen ezért a nemi zaklatás elleni részleg képzésére önkénteskedni, ami olyan szeretnivaló gesztus szerintem, és én annyira jót szundítottam ott, hogy még Gerzson utáni hiányom is olyan gyorsan enyhült, ahogy csak felmerült, ennyi óriás medve között! 🙂

És máris ó, máris: az első égetések, amikor én épp keringő felügyelő műszakban keringtem a tűz körül, mint valami eltévedt muslinca 🙂 , azt nézve-felügyelve, hogy minden rendben van-e 🙂 , miközben a fából készült rendíthetetlen ólomkatona és balerinája a tűz áldozata lett itt is az esemény fő attrakciójaként:

Effigy

És ez már a következő éjszaka, a minden évben szokásos technoDome látképével:

Mindenféle művészeti installációk elégetésével:

És miután a fő attrakció és oly’ sok más műalkotás, amelyeknek még csak nem is mindegyikét láttam leégett, feltűnt, hogy a másik fő helyszín, a templom szintén égetésre vár, és én még nem is voltam benne, úgyhogy nagyon sürgős megkereshetnékem volt hirtelen, íme a távolban, mint egy kalap:

és ó, közeledés, íme a templom, vagy Templom testközelből, végre:

Micsoda méretek, micsoda forma!

Ám ahogy beléptem a szentélybe, mit láttam: mi ez a kiállítás, mik ezek a műanyag dobozok…? Ó, már szedik szét az egészet az esti égetéshez…!!! 😦 Már későn értem ide, már nincs időm megpihenni a templomban és kiélvezni az energiáit… 😦 Tán már most sem eredeti formájában láthatom, pedig milyen hajnalban érkeztem! De tele volt önkéntes munkással, akkor vettem csak észre, akik sürögtek-forogtak és pakoltak és szedték szét, és én olyan, de OLYAN fájó szomorúságot éreztem ott át, annyira emlékszem még most is, hogy a túl későn érkezésem és a túl sok vállalásom miatt (2 tábori műszak, 2 keringő felügyelő, 2 nemi erőszak megelőző és kezelő segélyvonal ügyelet) már csak a szétszedett állapotában jutok el a templomba…? 😦 Még most is képes lennék sírni emiatt, de legalább is őszintén görbül le még most is, lassan egy évvel később a szám. 😦 Persze kerestem a jó részét, hogy legalább még valamit láthattam belőle, de pont az a béke hiányzott belőle, ami a templom lényege és mindig is úgy szerettem csak úgy ülni benne egy picit, akár csak tíz percet is és élvezni az energiáit, amire itt már nem nagyon volt lehetőségem… 😦 De azért csak körbenéztem, hogy vajon milyen lehetett, és hát azért csak kell írni valamit valahova bele, de hát még ki sem találtam, hogy mit, de majd csak jön, jaj, de szomorú-boldog emlék ez…! Mert közben meg nem akarom sajnálni semmi mással töltött időmet sem, csak utálom, hogy soha semennyi idő nem elég nekem…! Tán tényleg a sivatagkimérő-jelölő és utoljára elmenő leghősiesebb bandához kéne nekem is csatlakoznom, hogy elég időm legyen mindent megnézni és kiélvezni… 🙂

A ragyogóan kék égen napsütés keresése szívem felmelegítésére is a szomorúságból kirántáshoz

És tessék: ez már szinte megszentségtelenítés, ruhákat a templom falára kötöztek, hogy jobban égjen – gyalázat, szinte, ha nem erről szólna az egész rendezvény, hogy építeni, hogy aztán elengedjük, de én még ki sem élveztem, még nincs itt az ideje nekem!

Ó, és igen, akkor legalább írnom kell nekem is valamit, vagy legalább rajzolnom, de mit, hát jaj, hát ilyen gyorsan…?

Mi mást, mint napocskát és mosolyt és szeretetet, mindent egyben, engem is felvidítóan:

Távolba nézés a templomból a pusztába:

És ruhás és sárga szalagos, már elkerített részek az esti égetésre készülve – de szomorú, hogy ilyen hamar vége ennek is:

És ennyi, hátra arc, el kell engedni… Irány vissza a civilizáció a pusztaságban:

de jó is most a februári hideg jeruzsálemi éjszakában arra az irtózatos melegre gondolni, amely eme kép készítése közben volt a nyár közepi sivatagban – micsoda kontraszt! 🙂

És elengedésem jutalma egy tavaly is látott és annyira imádott, és minden évben és minden egyes alkalommal, amikor elmentem mellette szívet melengető installáció volt az ajándékom, úgy éreztem 🙂

 Doctor Who, azaz Ki vagy, doki fülke – ó, de imádom!!! 😀 Még a képe is újra meg újra szívdobbanás mindig, ha csak meglátom és izgalomtól és meglepetéstől és szeretettől dobban a szívem nagyot mindig, ó, de imádom a kiötlőit és kivitelezőit, legyenek bárkik is! 🙂

És az egyetlen napfelkelte/-lemente elkapása az egész héten, de sebaj – még így is úgy éreztem, hogy túl sokat volt nálam a telefonom…

És a templom égetésének kezdete:

Ez szinte félelmetes, igazi tűzszörny, megeszi a templomot… 🙂

és tök lapossá égett:

És akkor még aznap este egy égő szív műalkotás is lángra gyúlt:

pedig abban még én is voltam, még mielőtt lángra kapott volna…

És az az igazság, hogy az első szó, amely összefoglalásként először eszembe jutna a 2018-as Midburn élményemről a túlvállalás, a túl sok, a kimerültség, és nem az a szokásos, átlag fesztiválozós kimerültség, hogy de jó, hogy végigbuliztam egy hetet, hanem hogy csak kötelességből kötelességbe szaladtam, vagy ettem vagy aludtam, és teljesen saját szórakozási időm alig volt, és ez negatív összegzést kapott emiatt nálam, miközben utolsó nap még utolsó műszakomat teljesítve a plakátleszedéssel azon agyaltam, hogy oké, ha ez így most idén túl sok vállalás volt, de akkor miből mondanék le legközelebb…? Mert semmit sem bánok, mert a keringő felügyelést nagyon élveztem, a nemi erőszak megelőző és segélyvonalas szolgálatot nagyon fontosnak tartom, és tábor nélkül meg nem tudom elképzelni az életem, és annyira ezen ettem magam plakátleszedés közben, miközben egyedül jártam a már szétszedés alatt álló teljes rendezvény területét, hiszen a toi-toi wc-ken voltak a “kommunikáció szexi” és hasonló szövegű plakátok, hogy miközben minden eddigi tájékozódási pontomat már lebontották és én már azon is pánikoltam közben lassan, hogy én hogy fogok a cuccaimhoz visszatalálni az egyre sivatagosabban kinéző sivatag területén, és közben azért továbbra is negyvenplusz fok, és valahol még találtam egy darab árnyékot, ahol lerogytam egy kicsit szusszani a munka és a kétségeim között, tán még a telefonomat is elővettem, az újat, zárótasakos nejlonban persze a homokviharok miatt, miközben a rendezvény előtti héten beújítottam amúgy egy új béna-okostelefonra is egy új számmal a két önkéntes csapat vacak-igénye miatt (whatsapp), amibe így belekóstolhattam, és így legalább annál jobban tudom most már, hogy mennyire nem akarom 😀 , de szerintem azért is vettem elő az új okostelefonomat, hogy minimálra vegyem az akufogyasztását a ki tudja, mikor jutok újra civilizációba kérdés miatt, amikor is asszem ismerősök jelentek meg kiskocsin, no meg elkezdték a fejem fölül is bontani az árnyékot, és a kiskocsi fuvart ajánlott vissza a civilizációbba 🙂 , és minden bizonnyal ott hagyhattam a telefonom, amit most már tudok, ott viszont csak hej, de későn derült ez ki: csak visszatérve a bázisra tűnt fel, hogy nincs meg a telefonom, és akikkel jöttem, mentek volna már vissza a városba, én meg olyan válaszút elé kerültem, hogy az végső testi és lelki kimerültségemben nem könnyen felejthető lelki összeomlásba vezetett, és bár olyan sok jó ember volt olyan nagyon kedves velem, annyian mondták, hogy az csak egy telefon, de ha van tuti fuvarom egészen az az ajtómig, akkor nosza, menjek, Jeruig, hát mekkora ajándék már ez a sivatagból, de ez a “csak egy telefon” szöveg nálam csak olaj volt a tűzre, pláne, hogy volt egy “csak egy telefonom” is, a vacakolós (whatsApp), de az megvolt, a zsír új szülinapi viszont nem, pedig így is bakker, az vagy három hónapig várta a sorsát érintetlenül, mert nem sikerült beüzemelnem itt, mert Magyarországon vettem, és elfelejtették említeni a boltban, hogy Magyarországon is kellett volna aktiválnom, úgyhogy alig egy-két hete vagy hónapja használtam csak a szülinapomra kapott zsír új Samsung A3-ast, úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy elengedem a kedves autós fiúkat, mert hiszek benne, hogy még megtalálom a telefonom…

Mindenki hülyének nézett, de ez nem zavart 🙂 , megértettem az esélyeimet, mind az újabb Jerui fuvartalálásra, mind arra, hogy az egyre kietlenebb sivatagban az állandó homokviharral (amit ha egy ládára tettem, kb. egy perc alatt lepte be az öt cm vastag homok…) lenémított telefonomat mennyi eséllyel lehet megtalálni, pláne, ha már azt sem tudom beazonosítani, hogy hol jártam, de megértettem, hogy a már említett első érkező és utoljára elmenő építő és bontó csapat tagjai még bőszen dolgoztak és felajánlották segítségüket, hogy ők még vagy egy hetet lesznek a sivatagban, nyugodtan maradhatok én is, saját üzemi konyhájuk volt, felállíthattam a sátramat, és ezt is tettem, élveztem az ő vendégszeretetüket, miközben az egyetlen, aki megértett engem Junesz volt, táborunk utolsó napra odaért palesztin sztárvendége 🙂 , aki éppen csak belekóstolt a burn világába, de ő volt az egyetlen, aki nem vonta meg a vállát azzal, hogy ez csak egy telefon, és tök hasznos, érdemi tanácsokkal látott el a find my phone opcióról, hívogattam is a saját számom folyamatosan és kicsöngött, de aztán meg az aggasztott, hogy tán lemerül a homok alján vhol, és nem fogjuk tudni bemérni sem, szóval pánik-pánik-pánik-pánik, pláne a főleg a hulla kimerültség miatt, ugye…

Ó, de emlékszem a sok kedves arcra, ölelésre is, hogy az egész közösség tényleg annyira közösségin működik, és bármennyire is azt éreztem, hogy Juneszen kívül senki nem ért meg engem, hogy az anyagi érték is érték, mégis olyan befogadóak voltak és kedvesek, és kiderült, hogy bezzeg az ő – óriás – táborukban napi háromszori étkezés is van és engem is magukkal vittek, és befogadtak a nagy családjukba ❤ ❤ ❤ , és olyan sok olyan kedves emberrel ismerkedtem meg, hogy már csak a kedvességük eskü, enyhítette minden fájdalmam és fáradtságom, ám az esti buliból tényleg kimaradtam, mert az erőmet a sátram felállítására tartogattam, ahova úgy ájultam be, mint egy darab fa, naná, még lelki összeomlás nélkül is egy hét sivatag után, hát még így 😀 , és reggel újra próbálkozva a telefonálással egyszer csak felvette valaki a telefonom…!

😀

Vá, de csuhajja!!! 😀 Kiderült, hogy tényleg ott hagytam, ahol leültem az árnyékba a plakátösszeszedés közben, ahonnan aztán sebtiben távoztam, ők meg pakolták össze a cuccaikat, egy dobozon ott a zacskós telefonom, hát, gondolták, elviszik magukkal, mégis csak jobb, mint a homokban hagyni – és micsoda csodás emberek vannak, hál’Istennek! 🙂

Oké, nem Jeruzsálem, de mit számít, ha már civilizáció 😀 , már nem is emlékszem, hogy hogy jutottam végül haza a sivatagból, vicces, hogy ez az emlékem hogy megkopott, ha jól rémlik, akkor Tel Avivba találtam fuvart lavorostúl mindenestűl, és onnan buszoztam haza, aztán pár nappal később buszoztam át az országot már nem is tudom, hogy hova a telefonomért, ahova ráadásul azt is mondta a kedves csaj, hogy az ajtó elé rakja az esernyőtartó cserépbe vagy vödörbe:

úgyhogy nem is találkoztam a kedves angyallal ❤ , de a boldogságom még most is könnyeket csal a szemembe, hogy akkora pánikos sötétség után annyi kedvességgel és ekkora überkedvességgel a végén minden jó, ha a vége jó 🙂 hála a teremtőnek 🙂 és a Midburn közösség minden tagjának, és muszáj volt vinnem vmit cserébe, és két béna kulcstartót vettem, ám rákreatívkodtam hálám jeléül sok-sok köszönetet és hálát és az édes dinnye hűsítő emlékét a forró nyárról és a szívem melegéről. 🙂

Végre újra saját telefonnal fényképezve! 😀 (három napig voltam telefon nélkül…)

És nem rég meghirdették az idei, 2019-es Midburn időpontját már, sőt, már nyakig a szervezésben, ám sok jósággal:

  • a nemi zaklatás elleni csapat pl. eléggé átalakult, apróbb darabokra oszlott, azaz szervezeti és személyi cserék is történetek, amely körül elhangzott, hogy a tűzoltás ideje lejárt, most már lehet komolyabb dolgokra is fókuszálni, és főleg az tetszik nekem nagyon, hogy az idei ki jön hozzánk önkénteskedni felhívás jelentkezési kérdőívén az első kérdés az volt, hogy év közben vagy a rendezvényen akarunk önkénteskedni, és mintha ezt a kérdést csak nekem találták volna ki, hiszen pont ez az, hogy a rendezvényen én már csak élvezni akarom a rendezvényt! 🙂
  • ezzel párhuzamosan az általam továbbra is csak keringő felügyelőknek 😀 hívott vándormadár csapat is csodálatos újítással örvendeztetett meg engem: idén először felmerült, hogy legyen saját tábora is az itt önkénteskedő embereknek, és akkor tábort sem kell külön keresnem, hanem egyszerre két legyet is üthetek egy csapásra, juhú! 😀 Remélem, összejön, és tényleg lesz! 😀
  • a volt arab-héber táborommal meg saját burn esemény megszervezését próbáljuk motiválni palesztin területen a palesztinokat, amire sikerült is vmi alapítványi támogatást szerezniük, és ebben a hónapban lesz, nem hiszem, hogy én fizikailag abban részt fogok venni, de csodás volt látni még egy új közösség születését, amelynek már neve is van: Dabqe burn! 🙂

Hihetetlen, hogy ez a poszt is végre elkészült, és még egy évet sem kellett várni rá 😀 , ilyen alapon akkor már tán a világbékére is van esély meg a messiás eljövetelére 😀 , éljen-éljen, és most már végre lesz hely a burnön kívüli világról is mesélnem, ha van még olyan, bár itt muszáj megjegyeznem, hogy a tíz elv közül a polgári felelősségvállalás számomra egy kétirányú dolog, azaz természetesen elfogadja a burner közösség annak az országnak a törvényeit, ahol megszervezi rendezvényét, de ugyanakkor hatni is próbál az országra a tíz elvével, amelyre legjobb példa a ne hagyj magad után lábnyomot elv elsősorban ökológiai szempontból, nálam pl. mindig van pohár és evőeszköz, hogy ne kelljen műanyageszközöket vagy fölösleges szemetet gyártani, és csodálatos érzés látni ennek a hatását olyan helyeken, ahova rendszeresen járok és beszélek az eladókkal, és megértenek, és már nem kínálgatják a zacskót csak úgy bárkinek, nem adnak kapásból műanyag evőeszközt mindenkinek, csak ha kérik, tehát a burnön kívül is megélhető minden, én meg el sem hiszem, hogy idén már a negyedik év lesz…! 🙂 Remélem, idén is lejutok, idén már mindenképp kevesebb vállalással, és több puszta élvezettel, bulival és pihenéssel, egészséggel és az értékeim megőrzésével! 🙂 ❤

(vááá… nem hiszem el, hogy eljött a posztolás gombjának megnyomásának ideje…! 😀 Történelmi pillanat, tán még a rekordok könyvébe is bekerül ez a poszt a leghosszabb ideig készült poszt címén… 😀 😀 :D)

Boldog új évet kívánok! 😀 😀 😀

Pre-Midburn jóga-zumba-touch! :)

2018. május 13. vasárnap

Igen, holnap kezdődik a Midburn, és az izgalom a tetőfokára hág, idén ráadásul az új, különös kihívások miatt némi aggodalommal és azok segédérzelmeivel kísérve (harag, szomorúság, csalódottság, pláne a folyamatos boldogságon dolgozás miatt a sokezredik remény-csalódás hullámvasúttal fűszerezve…), hiába engedtem el lassan már egy hete a rajtam marad egy plusz jegy = ablakon kidobott pénz, vagy stílusosabban akkor már a tűzbe dobhatnám, és kellett is hozzá a jóga még múlt héten, hogy az ellazulás belőlem csak a görcsöt szabadítsa fel a szememen megállíthatlanul kifolyó megnyilvánulásban, mert persze de jó ellazulni kicsit, ám rögtön jönnek a gondolatok, a tíz elv és abból is a radikális felelősségvállalás, hiszen ha jó nekem ez a nyugi, akkor miért nem gyakorlom rendszeresen, miért nem ápolom magam, figyelek magamra, azaz gyors önostorozás, meg sima szomorúság, hogy miért nem mondja nekem senki, hogy nyugi, minden rendben lesz, van, miért nem kapok egy baráti ölelést senkitől sem, és már el is határozom, hogy elkapom a végén a napsugárarcú 😉 jógatanárnénit egy jó szóért, ölelésért, ám hosszú a sor, neki meg szűkös az ideje – 6-tól huszon-harmincéves  gyerekei-unokái körül 😉 – és csak a parkolóban kocsiba szállás előtt jut nekem belőle úgy kb. 27.5 másodperc, úgyhogy bőven jutott még anyukámnak is a telefonbasírandóm, aki hej, de csuhaj, hogy pont otthon is volt, rám is ért és meg is ölelgetett a telefonon át 😉 ❤ , de pláne hagyta, hogy kinyafizzam magam, és megvárta, míg magamtól mondom ki, hogy nincs az a pénz, ami ilyen görcsöt érne meg, vagyis kit érdekel, ha rám marad a plusz jegyem, ez csak anyagi para, és pont én írtam a van-e elég Jeruból kocsitlanul sivatagba vágyó, hogy kisbuszt szervezzek posztom azzal a szinte csak keresők posztjaival telelévő telekocsi csoportban, hogy lehetek bármennyire is csóró és/vagy csak spúr, azért azt éppen a túlköltekezős exem mellett tanultam meg, hogy hálás vagyok a pénzzel megoldható problémákért – és ezzel akkor a fuvartalálást, most meg a plusz jegyparámat engedtem el… (Na, ezt a mondatot elemezze nyelvtanilag, aki bevállalós! 😀 ).

Mindama már háromnapos elengedési esemény ellenére is azért persze figyelemmel kísértem a jegy adok-veszek csoport történéseit, sőt, reagáltam is, csak már görcs és kényszer nélkül, de így is túl fárasztó volt ez az állandó oké, van vevő öröm, majd rögtön bakker, ez is eltűnt/meggondolta magát, ám hála Istennek, hogy elmentem zumbázni, ráadásul a házam hátsó udvarában kb. 🙂 , és szerintem már írtam korábban is, hogy szinte minden új zumbatanárnhoz kapcsolódik nekem egy dal, egy számomra új, vagy régen hallott, de zumbán kedvenccé vált nóta, és ez most még azért is lett extrább, mert ez a mostani dal vmikor belemászott a fülembe, és fel-felidéződött hetek óta, ám nem tálaltam, mert nem tudtam, ki adja elő, címét vagy vmit, most viszont óra után szólalt meg pont ez a muzsika, én meg előkaptam a varázsketyerém 😉 dalfelismerő alkalmazását, és most először nyűgözött le, hogy még szöveget is kapásból mutatott, amely láttán csak még jobban lenyűgöződtem, hogy wow, mennyire nekem, rólam szól, úgyhogy muszáj volt mit kell még vennemn készülődés helyett ezt most gyorsan posztolnom, úgyhogy íme (elég vicceske kis filmecskével 😉 ) :

Táncolós – tán rajongói – változatban meg:

És angolul nem értőknek csak rövid összefoglalás a szöveg lényegéről: nekem nem kell pénz ahhoz, hogy szórakozzak, amíg táncolhatok – mondom ezt én a nem olcsó sivatagi móka idei tán duplázásánál épp…

Apropó dal: ki nem hallott még róla, hogy Izrael nyerte éjjel az Eurovíziós dalfesztivált azzal a vicces/fura/12egytucat elektronikus dallal, amire én előbb figyeltem fel és mutogattam magyar barátnőknek, hogy hehe, erre most ez nyert, aminek két jó üzenete van tán csak: tán pozitív politika Izraelt nyerni hagyni + az anorexiás világsztárok után tán kevesebb étkezési és önértékelési zavaros tinilány lesz – vagy ki tudja, pláne ha nem esnének át a túloldalra sem, ekkora méretűre vágyva, de tessék, csirketáncol (kacsatánc után 😉 ) az ország, pláne Jeruzsálem nap csuhajja miatt, így eredeti klip:

Itt meg az Eurovíziós élő (haha!) előadásában a döntőben:

És akkor már persze tessék a magyar versenyző is, bátor stílusválasztással:

Ez meg az élő előadása:

És tulajdonképpen akár még meg is lehet vele barátkozni… 🙂

Én pedig remélem, holnap már igaz is lesz:

31880890_10155586964394226_1816851439146762240_n

A sivatagi nem fesztivál :) tíz elve

2018. május 10. csütörtök

Lassan egy hónappal ezelőtt kezdtem ezt a posztot írni, a befejezésére várva, amely végre elkészült 🙂 , de már így is mennyi mindent nem posztoltam emiatt, meddig húztam (pl. drága Magdus nénim április 25-i születésnapján át, aki idén már 103 éves lenne, áldásilag meg mi ugye 120 évet szoktunk kívánni, tehát akár még élhetne is, és tán él is még, csak egy másik világban, a másvilágon, vagy tán épp a két világ közt megrekedve, körülöttem lengve… 😉 Apu meg azt hitte, simán csak elfelejtettem – hát nem, sőt…!), mert gondoltam, hogy előbb ezt, de most már aztán tényleg nosza:

Uncsi éjszakai műszak, de találtam magamnak izgit 🙂 : az egyik új kollégámról ma (=már lassan egy hónapja…) derült ki számomra, hogy nem csak tudja, mi az a Midburn, de vagy négyszer is volt két évvel ezelőttig, és büszkén vágta rá, hogy fesztivál, amit én kikértem a burn rendezvények nevében. Miért? Mert éppen a tíz elv (főleg egy része, de pláne összességében) tesz különbséget a fesztivál és a burn között. Négyszer volt, tudatmódosítókkal bulizni, de a tíz elvről még sosem hallott, meséli nevetve. Részemről a döbbenet, a szomorúság, a csalódottság és a harag váltakozó arányú, de igencsak radikálisan, maximális mértéke váltakozik, azzal a kérdéssel fűszerezve, hogy ez vajon hogy lehetséges. Négy év Midburn, még ha mind a négyszer free camper is, azaz tábor nélkül, akár full egyedül, akár senkivel sem beszélve és semmiről sem informálódva, akkor is: ez kinek a felelőssége…?

Mindegy is, előugrik belőlem a pedagógus, az óvó néni 😉 , a leendő “keringő felügyelő” 🙂 , és elkezdem neki magyarázni, firkálni, rajzolni, a lenti képig. Nem tudok rajzolni. De docendo discimus=tanítva tanulunk, és hálás vagyok neki, hogy általa, a miatta fejtörésem miatt én is mélyebbről ismertem most meg a tíz elvet. Sok szeretettel, szabadon felhasználható! 🙂 Saját értelmezésem persze. 🙂 Köszönöm OCD, neked is hálás vagyok, hogy ilyen leegyszerűsítve látom a dolgokat! 🙂 (nem, nem vagyok pszichiátriai esetként tényleg kényszeres, de hogy hajlamom van rá, az biztos, erre pedig az a legnagyobb bizonyíték, mármint arra, hogy nincs igazi kényszerbetegségem, hogy általában eléggé gond nélkül el tudom engedni bármilyen kényszeres vágyam, még ha néha nehezen is, de akkor is el tudom. 🙂 )

És akkor tessék kérem, végül mind a tizet körbe rendezve, hiszen nincs sorrendjük, pláne nem fontosságilag, és egymáshoz való viszonyuk éppen a körben egyenlítődik ki középről nézve:

20180414_052424Oké, tán kötelező jelmagyarázat, pláne, hogy tényleg nem tudok rajzolni, akkor legalább hadd mondjam el, hogy mi mi akart lenni – tetszőleges sorrendben, fentről kezdve, olyan 12-1 óra tájt az óra járásával megegyező irányban:

  1. $ áthúzva = nonprofit és kereskedelemmentesség, hiszen ugye csak jeget lehet venni, semmi mást bent + sem a rendezvényt nem ér reklámozni, sem a rendezvényen bármit is reklámozni, akár tábort, akár tábor szolgáltatását is, sőt, reklámpólóban sem ér lenni, még csak logósan sem, nem hogy feliratosan
  2. ajándék = gifting = az ajándékozás értéke (a nem vehető semmi mellett, de fontos kihangsúlyozni, hogy ez nem bartel üzlet, hogy adok, ha adsz vagy adok, mert adsz, vagy adj, mert adok, hanem a feltétel nélküli ajándékozás tiszta jó indulatból, hátsó szándék vagy elvárás nélkül)
  3. emberek körben állnak egymás kezét fogva = közösségi aktivitás, mi együtt egy közösséget alkotunk, olyan emberek közösségét, akik eme tíz elv szerint élnek (évente egy hetet a sivatagban, más, kisebb burner eseményeken, és amúgy a hétköznapi életünk során is)
  4. nagy hátizsákos ember (és nem pingvin, ahogy valaki egyszer rávágta 😉 ) = önfenntartás, maxi felelősségvállalás mindenkinek magáért a közösségen belül (azaz hiába közösség és hiába ajándékozós elv, de ne úgy gyere, hogy majd más úgyis kisegít, miközben túl sem kell pánikolni, ha mondjuk valamit otthon felejtettél, tizenezer ember között még a sivatagban sem fog senki éhen halni pl… 😉 )
  5. az egy Izrael térkép akart lenni 🙂 = polgári felelősségvállalás és a rendezvényt befogadó ország törvényeinek betartása is (lásd droghasználat vagy meztelenkedés téma pl., amiket pl. az izraeli törvények tiltanak…), azaz oda-vissza országviszony: mi betartjuk az ország törvényeit a rendezvény alatt, de hatni is akarunk eme tíz elvvel az egész államra.
  6. dávidcsillag-kereszt-félhold-tolókocsis-hímnős jel-felnőtt és gyerek együtt körben = radikális MINDENKI befogadása, maxi mindenki elfogadás
  7. áthúzott lábnyom = leave no trace = ne hagyj ökológiai lábnyomot, környezetvédelem, sőt, jobb állapotban hagyása a helynek, mint ahogy igénybe vettük
  8. cica 🙂 (pedig pandát akartam, de azt meg aztán pláne nem tudok rajzolni 😉 😀 ) = radikális önkifejezés (akár cicának, akár pandának  öltözve is pl… 😉 Hogy a tütüszoknyás felsővezető szakállas férfikról már ne is beszéljünk: ez az a hely, ahol tényleg tényleg mindenki azt vesz fel, amit csak akar, még az átlag jeruzsálemi igénytelenség 😉 jelenségén is túl… 🙂 )
  9. itt és most jelek (óra nyíllal és felkiáltójellel)= a pillanat megélésének fontossága (vs. most előbb körülnézek, aztán majd visszajövök: haha 😀 , ott olyan nincs, nincs visszamenés, minden folyamatosan változik, legközelebb már nem is biztos, hogy ott lesz, vagy mások lesznek ott. Döntsd el mindig az adott pillanatban, hogy kell valami vagy nem)
  10. és két emberke egy puzzle-t rak össze = aktív részvétel, effektív csinálás (vs. passzív részvétel csak néző vagy hallgatóként, a színpad széléről bekukucskálás, vagy az előbb írt “előbb csak körülnézek” hozzáállás…)

Nu, rajzművész vagyok-e én…? 😀

De főleg megértette-e már végre mindenki, hogy miért nem fesztivál ez?

  • Mert a fesztiválokon szabadon lehet bent ezt-azt vásárolni, itt viszont nem.
  • Mert a fesztiválokon előadók vannak, a résztvevők meg passzív résztvevői az eseménynek, míg burn rendezvényeken a résztvevő közösség közösen szervez, rendez, épít mindent, aztán élvezi, azaz az aktív részvétel elv.
  • Ezen kívül azért sem, mert a fesztiválokra lehet a nyitás napján, sőt, akár utána is jegyet venni, sőt, akár napijegyet is, itt viszont nem, hiszen ez egy fél éves-éves tervezésű-szervezésű-építésű esemény, és  csak évente két-három alkalommal van jegyeladás feliratkozás és sorsolás alapján (utána egymástól lehet venni-egymásnak eladni, de azt is tilos az eredeti vásárlási ártól különböző áron eladni vagy venni, pontosan a kereskedelemmentesség elve alapján, hogy ne lehessen jegyekkel üzérkedni)

Aztán persze nem hagyott nyugodni, hogy ha már körben áll mind a tíz, és egyes elveket amúgy is csak más elvekkel lehet a legjobban magyarázni, akkor mi lenne, ha megnézném az összes elv mindegyik másikhoz fűződő viszonyát, hogy vajon ők egymással milyen viszonyban vannak – és sikerült bakker példát találnom minden, de MINDEN összeköttetésre, ami olyan sok (tíz az n-ediken…? 😉 Ja, nem: F. Pál megoldotta a számomra már túl nagy kihívásnak tűnő matekfeladatot 😀 , és meg is osztotta velem: “nem annyira sok, 10*9/2 = 45” – ja, tényleg! 🙂 Köszi! 🙂 ♡ ) blabla, hogy még mindig gép nékül egy ujjal telefonon tuti nem fogom bepötyögni, hiszen eddig sem kis kihívás ;), viszont szóban bármikor szívesen mesélek bárkinek. 🙂 Milyen szép lett már, nem, szinte háromdimenziós, nem? 🙂

20180508_191317

És máris életre kelt, még posztolás előtt, amikor meséltem és mutattam is valakinek ezt, valaki, akivel idén vszeg együtt fogunk jövő héten (!!! 😀 ) leutazni a sivatagba az idei mese élményanyaggyűjtéséhez 😉 , “lenyűgöződött” 🙂 és megkérdezte, hogy csinálok-e ebből én is valami művészeti installációt, ahogy olyan sokan mások, hiszen ez alapvetően egy művészeti rendezvény, és én először egészen meghökkentem a kérdésén, hogy még hogy én kiállítani valamit 13 000 ember elé egy művészeti rendezvényen, hahaha 😀 , itt biztos valami félreértés van, hiszen nekem semmiféle művészi érzékem sincs, ő meg jól kinevetett 🙂 , majd amikor lassan meggyőzött arról, hogy tényleg komolyan kérdezte, akkor meg egészen meghatódtam, hogy te jó ég, valaki tényleg látja bennem a művészt, annak ellenére, hogy úgy nőttem fel otthon, hogy hát neked kislányom a művészetekhez semmi tehetséged (önbeteljesítő jóslat, helló…), aztán három év egy bölcsészből színművésszé váló ember mellett, aki nem tudta megállni, hogy ne rajtam taposva váljon művésszé, engem antiművész ellenpéldának kikiáltva (önbeteljesítő jóslat#2), és ugye az egy éves itteni főiskolai óvodai gyakorlatom a gyerekeket is folyton leoltó, és naná, hogy belém is csak újra és újra rúgó (“ez nem elég jó, selejt!” – gyereknek is, nekem is…) óvónővel (#3) hej, mi minden művésziséget és kreativitást fedeztem már fel magamban, amint ezektől a káros elemektől megszabadultam és felszabadultam 🙂 és helyette a burn művészeti közösségben töltöm szinte minden szabad energiám, és lám, ez a fiú meglátása is csak azt bizonyítja, hogy nem véletlenül és nem is hiába! 🙂 😀

És hogy lesz-e ebből bármi több, mint ilyen firka egy cetlin? Majd később kiderül… 😉 Tán nem idén, mondta ő…

Hétfőn kezdődik!!! 🙂 A harmadik mese a Nap, a Homok és a Szél birodalmában! 🙂 Midburn 2018, csuhajja! 🙂 Avagy ahogy mifelénk mondják: see you in the dust! 🙂 Vagy in dust we trust! 🙂 ♡♡♡ 🙂

Otthon, egyre édesebb otthon :)

2018. március 29. csütörtök

Kezdjük azzal, hogy nagyjából ma egész nap ezt a posztot írtam – gépem még mindig nem lévén – telefonról, egy ujjal, kb. délután egy-kettőtől úgy este hatig, igen, egy ujjal, ahogy egy telefonról lehet, majd a végén, amikor tényleg az utolsó simításként kijelölve mindet sorkizárttá akartam tenni, hopp: el is tűnt minden. Még kb. két óra mindenféle varázslat keresése netszerte a visszaállításra, de nincs – mély lélegzés, nyújtózkodás és gyorsan mással foglalkozás, még mielőtt fel mernék robbanni netán a dühtől… Na de most, ó, áldott netes gépes éjszakai munka, hajnali 5:49, istibizi újraírom hipp-hopp:

Amikor el kellett hagynom az előző lakásomat és sebtében a jelenlegi csili-vili belvárosi minipalotát választottam, akkor rögtön utána ráparáztam rendesen az árára, ami arányaiban (hogy mennyire belvárosi, mennyire felújított) nem is olyan drága, de lényegesen az eddigi legdrgább lakásom, ám a voltkollegámvoltszomszédom egyik haverja nagy okossággal nyugtatott meg: azt mondta, hogy a lakást nem véletlenül hívják ingatlannak, az határozza meg az ember életszínvonalát, és szerinte csak jobb, ha magasabbra lövöm a mostantól kezdődő életszínvonalam, mint eddig volt, mert ez majd motiválni fog a jobban fizető munkára is. Meggyőzött. 🙂

Ám ezért is vállaltam rögtön két munkát is, éjjel-nappal dolgozva, ovi és hotel, hogy ki tudjam fizetni az új kecóm csili-viliségét, aminek az is lett az eredménye, hogy annyira tényleg csak aludni jártam haza, hogy egyik villanyszámla fizetésnél az übercuki főbérlőfiúcska meg is kérdezte, hogy ott lakom-e, annyira nulla fogyasztásom volt, ami mondjuk annak is köszönhető, hogy a fő áramzabáló légkondi/villanymelegítő csak dísztárgy a lakásomban. Aztán az ovit ugye végül otthagytam, miután kiderült, hogy ráadásul csak messzi, de semmi extra, de így csak az alvásra jutott több időm, amit örömmel ki is használok, naná, azóta is, illetve további maradék felszabadult időmbe éppen jól beleillik a sivatagi nemfesztivál egyre szaporodó ilyen-olyan találkozói, amelyek egyikén az is elhangzott, hogy pészáchi-tavaszi nagytakarítás közeledtével legyünk extra szemfülesek az utcára kirakott kincsekre vadászva, bármi, ami nekünk hasznos lehet, pl. a sivatagi fészeképítésre (na jó: kuckó inkább)(matracok, párnák, paplanok, stb.), és tán ennek a felhívásnak köszönhető, hogy én is új lendületbe fogtam a beköltözéssel, remélve, hogy netán polcok, szekrények, asztal, kanapé jön esetleg szembe valahol velem, vagy akárhogy is, de itt az idő szintet lépni a beköltözéssel.

Ágival, volt munkahelyi anyukámmal 🙂 szerintem még bőőőőőőőőőven a nagytakarítós időszak előtt beszéltünk a bútortalanságom témájáról, és ő még akkor, hónapokkal ezelőtt mesélt a pincéjében elfekvő ikeás rongyszőnyegről, amit akárhogy magyarázott, nem bírtam elképzelni, úgyhogy meg is beszéltük, hogy akkor majd egyszer elmegyek megnézni, amire naná, hogy hetekig-hónapokig nem került sor, mert vagy ő, vagy én, valamelyikünk mindig lemondta a megbeszélt időpontot. Ám most aztán már hejhó, nagytakarítás, nekem meg sürgős beköltözési szintet léphetnékem volt, és bizony, csak elvitt hozzá is a fene, de legalább is a busz 🙂 , kétszer is, mert nem készültem fel kellő szállítmányozási eszközzel, és ő úgy bizta rám a könyöradományt, hogy közben vagy ötször elmondta, hogy ha segítség kell az összerakásához, akkor csak szóljak, ezzel aktívan támadva az egómat, hogy még hogy én ne tudnék valamit összerakni?! 😀 , de nem szóltam semmit, csak hazavittem – hazaúton egészen véletlenül pont a fia házánál megfáradva és meg nem ismerve leszólítva, megpihenne nála kicsit… 🙂 -, majd feküdt nálam is pár hétig, míg neki nem ugrottam egy szép napon, éppen Szonjával Skype-olva.

Viszonylag hamar ki is fogott rajtam a dolog, és már-már majdnem fel is hívtam Ágit, hogy na, jöhet a segítség, de aztán hamar rájöttem, hogy háhá: csak az okozta a kihívást, hogy a kb. negyven csavarhelyre négy, azaz 4 csavar állt rendelkezésemre, így kezdődött a logikai játék, hogy hogy érdemes azt a négy csavart úgy elosztani, hogy legalább esélye legyen a dolognak egyben maradni, akkor eszembe jutott az a jó magyar mondás, hogy megoldjuk okosba’, és lám, meg is oldottam, imigyen: Igen, ez keret, és igen, a szentlélek jobban tartja, mint a négy csavar… 🙂 (a vizipipa a háttérben nem az enyém, hanem egy haveromé, aki kb. kétszer volt nálam, a másodiknál azt mondta, hogy nálam hagyja, mert úgyis jön még – naná, hogy azóta sem volt… 😀 ) (A képen láthatóak még dobozok, naná, illetve a másik felső sarkában 2017-es Garfieldos naptár, ami éves hagyomány már sok-sok éve, hogy anyukám mindig küldött, ám idén elmaradt, úgyhogy tán a lakásom is csak ezért nem halad – ha mindenárom rá akarnám tolni a felelősséget, de nem akarom, pláne, hogy a 2017. év végén személyesen jött volna rendet tenni a lakásomban, erre hát nem lábát törte inkább? De. Ráadásul á, nem tört el, minek röntgen, aztán na jó, mégis röntgen, hoppá, mégis eltört, és most már, hogy tíz napot várt, asszonyom, műtét és implantátum, és persze kórház, majd otthon fekvés, majd két mankó, egy mankó, gyógytorna – így meg még a Garfieldos naptáram vásárlása-elküldése projekt elfelejtése is érthető és megbocsájtható: inkább gyógyulni tessék gyorsan, mama! 🙂 )

Aztán itt meg a már felöltöztett, helyére slisszantott, és kicsit bele is költözött rongyszekrény, amely bár alacsonyabb lett egy átlagos szekrénynél, de bőven elég pakolófelülettel, okos darab, könnyen hurcolható, én is megvettem volna, nagyon kis praktikus, és lám, csak még több doboz mellette! 🙂

Aztán a másik nagy lépés az édes, sőt, még édesebb otthonhoz az a még szekrénynél is hatalmasabb lépés, amelyről külön blogposztot akartam írni, de végül is azért a szekrény is idefér, mintegy előzeneka a fő attrakció előtt… 😉

Ennek a története egy forró tavaszias napon kezdődött, ama tipikus izraeli sivatagi homokos szeles napon, ama szeles, amely nem is mindig feltétlenül fúj, néha csak úgy áll – állószél 🙂 , és ezen az a bizonyos estén is éppen esti műszakommal végezve, kilépve a légkondis hotelből, az utcán meg pofáncsapott a sűrű, forró levegő, és egészen élveztem a hét perces hazautam, annyira, hogy szájhúzós nem tetszésemet váltotta ki a normál levegős lépcsőházam, nem volt kedvem még ágyba bújni, és akkor eszembe jutott, hogy de hiszen a csilivili belvárosi lakásom a csilivili erkélye miatt is csilivili (és ezúttal állandósult eposzi jelző a kecómhoz… 🙂 ), és akkor és ott megszületett a heuréka-ötlet, amelyet nem is sokkal később tett is követett, a próba, és a még nagyobb HEURÉKA: a siker!!! 🙂

Igen, a függőágyam, háttérben az alvó jeruzsálami belvárossal! 😀

Oké, mondjuk egy picit azért kisebb volt a hely, mint kellett, de rájöttem, hogy ez is megoldható okosba’ 🙂 – imigyen:

…de mit is számít mindez, ha háttérben Jeruzsálem belvárosának egyik főtere bevilágítva a villamosmegállóval előtte – hát most mondja valaki azt, hogy ez nem éri meg? 🙂

És naná, hogy ki is kellett gyorsan próbálnom:

És szembe szelfi is, megörökítve az első függőágyazásom a saját lakásomban végre – nyolc és fél éve először van hova felraknom otthon ott, ahol tényleg az enyém minden, nem csak a szomszéd kerítésén lógok – ezért az ÜBERVIGYOR 😀 , überboldogság, és akkor született meg bennem eme blogposzt megírásának ötlete, méghozzá azzal a címmel, amely mondás akkor pattant ki a fejemből, hogy otthon az, ahol van hely a függőágyamnak! 😀


Miközben ide kell, hogy férjem Kowáék Otthon, édes otthon című daluk, amelyet még akkor, mikor, nagyon régen, vagy 2009-10-ben le is fordítottam, ám akkor még nem maguknak adták ki a dalaikat, és a kiadó szerzői jogokra hivatkozva törölte a feltöltésem a videómegosztóról, ami annyira szomorú és bosszantó kicsinyes emberi butaság, hiszen mitől rövidíteném meg őket azzal, hogy mások is megértik, aki magyarul nem tudnak, szóval fájdalmas, de mindenesetre érdekes, hogy mostanában milyen sokat botlok bele ebbe a dalba, és tényleg: “Már néha látom, merre van, ott minden dalnak színe van, és minden hajnal színarany”, no meg “ott azt mondják, hogy mindig béke van” 🙂

Boldog tavaszünnepet mindenkinek, vega húsvétot, kovásztalan pészáchot, kinek mit kedves és ízlése szerint, vagy legyen csak simán tényleg boldog télvég! 🙂 (nálam már három nap mezitlábszandálazás is volt, és nem fáztam, sőt, naptejet hiányoltam, bár most visszajött az esős hideg… 😦 De csak elmegy majd… 🙂 )

(és tessék, tíz ujjal tényleg mennyire hipp-hopp tíz perc lett, ejha! 🙂 )

Egy varázslatos hétvége emlékére, és persze sivatagi téma :)

2018. március 21. szerda

Oké, eltelt már jó pár nap a hétvége óta, sőt, már túl is léptük a hét felét itteni mértékkel, de nem lehet, egyszerűen “kizárt dolog, mert nem lehet” 🙂 , hogy ne állítsak emléket az elmúlt hétvégének, amely legalább annyi ultraintenzív élménnyel és csodával volt tele, mint az előző bejegyzés nőnapi eseménye, de mégis egészen máshogy.

A sivatagi nem fesztivál, hanem nyári főeseményre (Midburn, izraeli Burning man rendezvény) idén már harmadszor készülök elmenni, ám először egyedül, vagy legalább is eddig együtt mentünk, sőt, ők rángattak bele ebbe az egészbe, de főleg ő, Kriszi (meg Pali, első évben még Dávidosan, aki ugye ráült az ujjamra még befele menet a kocsiban, hogy aztán azzal legyek időm felében elfoglalva, hogy eltört-e vagy sem…), szóval ők úgy néz ki, hogy idén nem jönnek, amitől engem elég gyorsan kitört a frász, hogy ó, jaj, mi lesz velem nélkülük (mintha amúgy mindkétszer sokat lógtunk volna ott együtt… – hát nem: első évben alig találkoztunk a rendezvény alatt, tavaly meg már kifejezetten igyekeztünk együtt is időt tölteni, és az első évinél több volt, de azért így is elenyésző, más az érdeklődésünk, másfele sodródtunk el a rengeteg látni-, nézni-, tapasztalni-, kipróbálni-, éreznivaló között 🙂 ) (meg mintha amúgy két év alatt nem gyűjtöttem volna be elég pajtást két ötven-ötven fős táborban lakva… – de… :)), de olyan szinten páni félelem, hogy gyorsan fel is iratkoztam mindenféle részlegbe mindenféle poziciókba önkénteskedni, és így idén mintha kompenzálnám az első két év amúgy is csak +1 szerepében levését, hiszen ők jöttek, ők szerveztek mindent, én meg csak az utánfutójuk voltam, most viszont minden a kezemben, a rendezvény tíz alapelvének egyike amúgy is a radikális csak magunkra számíthatunk, vagy hogy lehetne ezt magyarabbul mondani, szóval hogy senki ne úgy érkezzen, hogy mástól vár el bármit is, hiába másik alapelv az ajándékozás, az ajándék attól lesz ajándék, hogy nem elvárás, ugye…

Szóval idén minden eddiginél nagyobb elánnal, mindennél mélyebbre mászom, másztam bele a rendezvény szervezésébe, amire amúgy szerintem a téli rendezvény is nagy hatással volt rám, amikor is megértettem, hogy az, hogy eddig mindkét évben a táborunkat segítettem felépíteni, nem számít a rendezvényen való önkénteskedésnek, hiszen a rendezvénynek magának megvannak a maga részlegei, úgy mint pl. az üdvözlők (greeter), a felépítők-bontók, akik kijelölik a táborok helyét a puszta sivatagban, vagy a szemét, pontosabban nem a helyén lévő dolgokat (MOOP=matter out of place) felelősei, hiszen még egy alapelv a tízből a ne hagyj magad után semmi nyomot, és úgy adjuk vissza a sivatagot, ahogy megkaptuk, egy hajszálat sem hagyunk ott, és még vagy tíz másik olyan részleg, amely mind a rendezvény gördülékenységét szolgálja, és mindenki mindenhol csak önkénteskedik. Ebben a nagy mélyre mászásnak köszönhetően most érzem csak igazán, hogy mit jelent a rendezvény vs. fesztivál különbség, hiszen értelemszerűen ha egész évben több ezer (idén 12-13 000 résztvevő lesz…) önkéntes hónapokon keresztül összejár, vagy akár csak nem is fizikailag, de összedolgozik, akár virtuálisan is eszmét cserél, ötletelünk, tervezünk, szervezünk hónapokon át, akkor maga a nyári esemény tényleg “csak” a fő eseményévé válik ennek a fantasztikus közösségi munkának, amely éppen megkülönbözteti őt a fesztiváltól, és mellékesen még egy alapelv a közösségi részvétel, amit most értek csak meg, hogy eddig csak távolról ismertem, ám micsoda különbség igazán része lenni ennek a nagyon is aktív közösségnek – izgalmas. 🙂

Érdekes, hogy mindkét részleg, amelyekhez idén csatlakoztam, tulajdonképpen a tavalyi kései jelentkezésem idei érvénybelépése, mindkettőt nagyon akartam már tavaly is, de későn kaptam észbe, hiszen bizonyos poziciókhoz bizony képzésen kell átesni, nem ám csak úgy akárki akármikor csatlakozhat, és idén, a tavalyi éppen lecsúszásaim miatt mindkét helyről ők kerestek meg engem, hogy érdekel-e még a dolog, mert ha igen, akkor a legelső alakuló ülésre is várnak szeretettel, ahol aztán vezetőségválasztás is volt, én meg úgy éreztem magam, mint a színházba menni akaró kislány, akit végül a színfalak mögé dobnak, hogy rendezzem én a darabot – kösz, azt azért még nem… 🙂

Aztán szépen lassan normalizálódott a helyzet, normalizálódik, megtaláltam a helyem, azt hiszem, mind a nemi erőszakot megelőző és kezelő, ápoló részlegben, amiről még itt is írtam, illetve az általam még az első évben keringő felügyelőknek 😀 elnevezett nomádok között, akikről meg itt tettem említést tavaly, na és itt érünk szépen lassan oda a cím témájához, a mostani hétvégéhez, ugyanis “keringő felügyelő” 😀 képzésen voltam pénteken, ami egy (fél) napos képzés volt, hogy mit jelent tulajdonképpen belső ellenőrnek lenni, mi a feladatunk, a tíz elv és a biztonság felügyelete, hogy pl. a radikális önkifejezés (újabb elv! 🙂 ) nevében senki se úgy fejezze ki magát radikálisan, hogy az másokat sértsen vagy bántson, mint pl. meztelenkedés, ahogy arról tavaly is írtam, most meg konkrétan ki is derült, hogy csak táborokon belül engedélyezett, de a nagy közös sivatagi placcon nem, hiszen az közterületnek számít, és ebben az államban (bár vszeg máshol is…) az paráznaságnak, és én sem vagyok mindenkire, sőt, a legtöbb emberre kíváncsi meztelenül…

A fél napos képzés két egymást követő napon került megrendezésre, amelyek közül választani lehetett, hogy ki mikor akar menni, és én kivételesen jól döntöttem az első időpont mellett, igazából bele sem gondolva, csak abba, hogy a két napos hétvégéből jobb a tömegközlekedős napot választani a biztonság kedévéért, de végül extra jól jött ki, mivel másfél órát késtem róla (oké, nem csak miattam, de miattam is: négyen mentünk kocsival Jeruból TA-ba, és ők is késtek, én is késtem, ráadásul a szokásosan legendás parkolókereséstéma TA-ban, ugye – összesen másfél óra lett…), ráadásul egészen véletlen egybeesésként bő fél év alatt az első hétvégém volt, hogy volt két nap szabadságom, ugyanis már vagy két-három hete megkaptam a munkában, hogy nem dolgozhatok minden hétvégén, mert törvénybe ütközik, úgyhogy pont ezen a hétvégén a képzés miatt kért szabad péntekem mellé a kötelezően kiosztott szabad szombatommal is két napos hétvégét nyertem, ami csak indulás előtt esett le, hogy akkor csuhaj, nosza, gyerünk hétvége, gőzerővel szórakozás! 🙂 Így akartam, és így is lett! 🙂

Közepesen fixre, inkább csak hátvédként le is zsíroztam ottalvási lehetőséget Tel Avivba, de aztán már az odaúton úgy voltam vele, hogy inkább visszajövök Jeruba még este, akár éjjel, mert hát azért mégis csak az én ágyam az én ágyam 🙂 , de aztán a másfél órás késés rendesen betett, és közben változtattam meg a véleményem, hogy inkább mégis csak maradok Tel Avivban éjszakára, hogy a másnapi képzésre hátha sikerül időben érkeznem… 🙂

A hétvégének mintegy lazasági kihívásként is ugrottam neki, hogy milyen az, amikor annyira semmi dolgom, hogy tökre azt csinálok, amit akarok, ahogy jól esik, buli vagy pihenés, vagy nézelődés, vagy pajtáskodás, és bár nem mondom, hogy nem volt bennem némi para, hogy de hát mégis csak meg kéne mindent pontról pontra tervezni, majd lazán leintettem magam, hogy na és ha mégsem tervezek semmit, az milyen lenne…? Az igazi szabadság! 🙂

A képzésen jó pár ismerős arccal találkoztam az elmúlt két évből, köztük pl. egy télen megismert, a téli rendezvényen a táborszomszédom fiúval, vagy legénnyel, vagy mi is a jó szó rá 🙂 , aki még télen is azzal hívta fel magára a figyelmem, hogy igencsak viccesen ittas állapotban volt, és még másokkal együtt elmentünk együtt mászkálni, felfedezni az eseményt, és ott is csak piát keresett mindenhol, és ez elég vicces volt nekem, aztán valamikor még mostanáig is összefutottunk vmi eseményen, ott is ittas volt, és most, amikor megláttuk egymást a képzésen, reméltem, hogy egyszer tán józanul látom, sőt, tképp fel sem merült bennem, hogy vki képzésre igyon, de hát persze miért is ne, ha valaki olyan iszákos, és már a köszönéséből is levágtam, hogy na, most sem szomjas, és valahogy ez már annyira vicces (miközben akár szomorú is lehetne, ha valaki folyton iszik), hogy nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be neki, de csakis tiszta őszintén, hogy “most már amúgy tök kiváncsi lennék rád egyszer józanul”, szúrtam oda neki az egyik szünetben, míg válasz nélkül sodródtunk el egymástól a nagyon kis helyen nagyon nagy tömegben.

Aztán a képzés közben engem szurkált a saját szurkálódásom, és többször is elvonta a figyelmem a képzésről az önostorozásom, hogy mit tudhatok én róla, és akár ezzel a beszólásommal is csak önthettem éppen olajat a tűzre, hiszen ha problémái vannak, én meg csak rárakok egy lapáttal, szóval micsoda egy elefánt voltam már megint, és el is határoztam, hogy a végén remélem, még megtalálom, hogy bocsánatot kérjek tőle (hozzátéve, hogy a bántástól függetlenül tényleg érdekel, hogy milyen ember lehet józanul, még ha ittasan vicces is… 🙂 ), és meg is találtam, és meg is mondtam neki, és mizu-mizu, mi a progi-mi a progi, semmi-semmi, akkor gyerünk, csináljunk együtt semmit! Oké. 🙂

Ó, a hátsó felemről leszedett kék pöttyről pont egy hete nem is meséltem még, de pont most jókor, hiszen még három pici öltéssel össze is kellett varrni, olyan mélyen kaparta ki a plasztikai sebész, pedig csak pöttyellenőrzésre mentem, erre megint ott helyben nyisszantott, ám pont órám előtt volt, mondtam is a dokinak, hogy hogy fogok így ülni, azt mondta, ne üljek – hát kössssz… Most tapasztalom csak, hogy hány olyan szitu van, amikor nem lehet nem ülni: órán, képzésen, autóban, színházban, étkezésnél, stb… Mindegy, szóval lényeg, hogy naponta kötést kell cserélni rajta, hogy ne akadjak fent semmin, és lényeg, hogy ezzel kezdődött a tel avivi szabad hétvégém.

Ezután a bolhapiacon tettünk egy kört, ahol máris tripla viccesség volt nekem: egyrészt maga a bolhapiac ténye vicces, hogy de rég nem voltam, és micsoda kincseket árulnak micsoda kétes alakok, másrészt hogy az egyre kevésbé ittas pajtásom éppen Buffalo patacipőket nézett ki ott magának és olyan szinten ráizgult, hogy ez már magában is duplán vicces volt 😀 , micsoda retró 😀 , de meg is értettem a ráizgulását, hiszen nem egy magas alak, és lényegesen hozzáadott jó pár centit a magasságához a becsületesen lealkudott holdjárója 😀 , de harmadrészt a bolhapiackör végére a vadiúj lealkudott Buffaloja elkezdett szépen lassan szétesni, de olyan művészien, hogy az tényleg filmbe illő lett volna, én meg annyira igyekeztem nem hangosan nevetni szegényen, de annyira vicces volt az egész, hogy ihaj! 😀

Aztán összeszedtünk egy holland lányt, aki hozzá jött önkénteskedni, ugyanis van neki egy hostelja a Holt tengernél, és hárman egy igencsak különleges buliba csöppentünk, ahol műfű volt, és mintha csak a sivatagi rendezvényen lennék, mindenki nagyon sokszínű és tel avivi 🙂 és a zenén és alkoholon és műfüvön kívűl voltak még akrobaták is, akik a plafonról lógó kendőkön akrobatáskodtak, majd míg én a holland önkéntes csajt tanítottam a műfüvön a héber nyelv alapjaira 🙂 , színházi előadást hirdettek meg, amely mind a plafonról lógó kendőkön zajlott énekelve, akrobatikusan, becsületkasszával – hát már maga csak ez az élmény is megérte az egész hétvégét, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett! 🙂

Az est leszálltával a hőmérséklet nem szállt le, itt már kitört a nyár, csuhaj, tegnap-tegnapelőtt mezitlábszandáloztam már itt, Jeruzsálemben, idén először, és nem fáztam, bibibeeee 🙂 , de szóval felmerült a hol alszunk kérdés, és bár nekem volt hazautam is, meg hátvéd opcióm is, velük maradtam, akiknek tuti tippjük volt: magam sem hittem el, amikor kimondtam magamban, hogy egy szabályszerű hippitanyára érkeztem, igazi woodstock képekkel, a kommunavezető öreg hippi szülinapi bulijába a medencés (nagy felfújható) házába, magyar turistalányt ott találva, hajnalig gyűlve a népek, bulizva, táncolva, majd mindenki jobbra dőlt-balra dőlt, és egymás hegyin-hátán aludtunk, jó hippi módra. 🙂

Talán így most utólag leírva nem is jön át annyira az az érzés, az a csoda, amit ott éreztem, amikor megláttam a szivecskés-békejeles gitárta tényleg konkrétan woodstockos képek mellett, őszinte meghatottsági könnyeket csalt a szemembe, de persze lehet, hogy csak a cigi és/vagy vicces cigi füstje tette, netán mind együtt… 🙂 Jaj, annyi jóság volt ott, annyit táncoltam fesztelenül (és nem meztelnül! 😀 ), és olyan szuper jó energiával mindenki, peace, love, mintha csak egy filmbe csöppentem volna, a túlzsúfolt, ingergazdag környezetben a Varázsházban nem tudtam merre forgatni a fejem, mindig valami lekötötte a figyelmem, majd valami más elvonta, csupa csoda és kész! 🙂

Aztán reggel úgy futottam vissza ugyanarra a helyre, ugyanakkorra, mint előző nap kellett volna megjelennem, hogy el sem búcsúztam rendesen mindenkitől – ám olyan szinten totál fölöslegesen, hogy akkor még csak nem is tudtam, csak láttam, hogy sehol senki, a telefonra sem igazán válaszol senki, vszeg mindenkinek húzós éjszakája volt 🙂 , de aki meg mégis, közli, hogy két órával később kezdődik ma, bocs, hogyhogy nem tudsz róla – hát úgy, hogy nekem eszembe sem jutott megkérdezni… Oké, sebaj, úgyis van még aludnivalóm, bőven, éljen a kedves park a kakukkfészek nevű művészeti galériával szemben, amely amúgy egy kisállatkereskedésből nyílt a bolhapiaccal szemben – tisztára Harry Potter bevásárlóutca-érzés… 🙂

Két óra múlva még mindig sehol senki, újabb kérdések és telefonok, nagy nehezen valakit elérek, kiderül, hogy még egy óra késés, tolás – szóval három óra dekkolással kompenzáltam az előző napi másfél órás késésem, Lúdas Matyi háromszor fizeti vissza, de én nem ő vagyok 🙂 és érdekes, hogy akkorra már elhatároztam, hogy akkor már maradok végig, legalább a tömegközlekedés is rendesen beindul mire ennek vége, ám másfél óra bent kókadozás után érdekes volt észrevenni magamon, hogy minden, amit viszont már előző nap is hallottam, hogy bosszantott, a fáradtság könnyedén okoz türelmetlenséget, és végül az első szünetben le is léptem, futottam hazáig, a saját ágyamig meg sem álltam, és mint akit fejbe vertek, úgy aludtam sokáig, úgy, hogy volt móka is, pihenés is, és remélem, hogy csak ezek a szép emlékek maradnak erről a szuper hétvégéről! 😉

A sivatagi fesztivál télen is, amely amúgy kikéri magának, hogy fesztiválnak hívják

2017. december 18. hétfő

Olyan ritkán írok már itt mostanában, hogy már nincs is olyan, hogy mostanában, és ez kár és szomorú nekem, hiszen szeretek írni, de valahogy sosem jön össze. Tán itt az ideje most már tényleg megjavíttatnom a gépem…

Na de most aztán megint van épp elég ok írni, mérföldkövet állítani, mesélni, megemlékezni, hiszen egy újabb csodás utazáson vettem részt, még ha rövid is volt, meg országhatáron belül is, ám annál érdekesebb.

Az a bizonyos sivatagi fesztivál, amelyen már kétszer is voltam, ugye, az amerikai Burning Man, azaz égő ember (hiszen az egész esemény központi eleme az emberszobor elégetése) fesztivál izraeli változata, késő tavasz-kora nyáron, sávuot ünnepén itt Midburn névre hallgat a puszta héber nevéből adódóan (מדבר [midbár]), ám itt, Izraelben számos kisebb évközi rendezvény is befut a nagy nyári főhét alá, így most, hanukakor, a fény ünnepekor egy hétvégi Burnérot (hiszen נר [nér]=gyertya héberül), én meg szinte teljesen véletlenül belesodródtam, óriási örömömre, hál’Istennek. 🙂

Ez most hétvégén volt, hosszú hétvégén (csütörtök-péntek-szombat), és éppen az utolsó pillanatban keveredtem bele egészen véletlenül – szerencsére! 🙂

Már tavaly is jelentkeztem mindenféle szervezői részlegekhez résztvevőnek, szervezőnek, azt remélve, hogy úgy tán ingyen jegyhez jutok, ám későn kapcsoltam, így mindenhonnan lemaradtam, ám már bőven megkezdődtek a 2018-as nyári főesemény tervezése-szervezései, és így történt, hogy az egyik ilyen szervezői részleg keresett meg engem még jó pár hete-hónapja, hogy érdekel-e még mindig a náluk önkénteskedés, mert ha igen, akkor nosza, idénre (jövőre) most kezdjük a szervezkedést. Fú, de nagyon is örültem, hogy benne lehetek most már tutira valami igazi mélységben, és így ott is voltam az első alakuló ülésén ennek a részlegnek, ami ráadásul éppen a nemi erőszakot megelőző és a problémákat már orvoslandó részleg, amely eredeti angolban a B.E.D. (azaz ágy, pontosabban Á.G.Y.) nevet viseli azt rövidítve, hogy Bureau of Erotic Discourse, azaz Erotikus Diskurzusk Hivatala, és héberül is pont ugyanilyen módon hívják, a héber ágy szót rövidítéssé téve מיט”ה [mitá] (a magyar neve még tervezés alatt… :)).

Az első alakuló ülésen válzolták a szervezet alosztályait és azoknak vezetőket kerestek, amire én fülem-farkam behúztam, hogy azért azt nem mondtam, hogy ide nekem az oroszlánt is, túl nagy felelősséget azért nem akarok bevállalni, ám amikor meghallottam, hogy képzés is lesz a lelki segély szolgálathoz, akkor arra persze intenzíven ráizgultam, hogy az nekem mindenképpen kell, hiszen amúgy is érdekel, hogy hogy lehet lelki segélyt nyújtani a nemi erőszak vagy támadás elszenvedőinek, avagy nane.

Aztán valahol valamikor elhangzott egy képzésdátum, amelyet én vésővel véstem a naptáramba, vagy egy hónapos emlkéztetővel, aztán amikor valami infót mégsem láttam az adott csoportban, akkor kiderült, hogy azért, mert a poszt maga egy másik csoportban lett meghirdetve, amelynek nem voltam tagja, így oda is felvételt kértem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy milyen csoport. Mire megértettem, hogy az a csoport a most hétvégi esemény szervezői csoportja, és ráadásul az a képzés csak az arra elmenő lelki segélyt nyújtóknak szól, már réges rég késő volt jelentkezni az eseményre, de nem is aggódtam, hiszen rájöttem, hogy elég nekem évente az az egy hét sivatolás nyaranta, úgyhogy csöppet sem csüggedtem.

Aztán rájöttem, hogy másik esemény ide vagy oda, én attól még a képzésre el akarok menni, és ki is könyököltem magamnak, hiszen kiderült, hogy nem, azt nem lehet ám, csak annak szól a képzés, aki ott lesz az eseményen. Jó, de én mégis hadd, légyszi, légyszi – és végül ettől annak, attól amannak a kezébe továbbgörgetve sikerült megfelelő könnyeket sírnom a nehéz bevándorlói sorsomról, meg hogy nem anyanyelvem lévén hadd hallgassam már meg a képzést, most mégis, kinek ártanék vele, és óje: győztem, és megengedték a képzésen úgy való részvételem, hogy tudtam, hogy az eseményre nem megyek.

A képzés meg is volt vagy két hete, és kb. két napra rá, a képzésre egyszer csak egy olyan poszt bukkan a szemem elé, hogy azt hittem, rosszul látom: képzésen átesett, ám jegy nélkül ember van-e? Hát de hiszen az én vagyok! És így lett jegyem, olálá, hállelúja, mégis csak! 🙂

És fúúúúúúúú, de jó is volt, ejha! 🙂

Csak hát rövid… Csak egy hétvége, és micsoda parák előtte: jegyfizetés csak nem ment, Murphy törvényei szerint tényleg minden elromlott, ami csak elromolhatott, agybajt kapva már, aztán jött az a pánik, hogy mi lesz a munkámmal, hiszen be vagyok osztva hétvégére, de akkorra már akkora extázisban voltam a jegyemtől, hogy úgy voltam vele, hogy ha nem tudom elcserélni a műszakjaimat, hát felmondok, de végül szerencsére kettőt sikerült a háromból elcserélnem, és ráadásul – továbbra is Murphy – pont a középsőt nem, viszont szerencsére sikerült kisírnom a főnökömtől valami megoldást, és el is engedett végül azzal, hogy majd boldogulnak nélkülem, úgyhogy übercsuhaj, juhé, bár akkor még jött a jaj, mit kell vinnem, mit kell vennem para, pláne, hogy téli sivatag, biztos még hidegebb, mint a nyári, és elég meleg-e a hálózsákom, vagy vegyek új hálózsákot, és végül a sok műszak cserebere és szívességek miatt egyrészt nem aludtam egyáltalán, éjszakai munka és elutazás között, másrészt kapásból 12 órát dolgoztam a 8 helyett, ráadásul még arra is ráparáztam, hogy mit fogok enni, mennyire egyedül megyek, táborhoz kéne csatlakoznom – de ez pl. a kapunyitás előtt egy-két órával jutott eszembe, úgyhogy így is írtam a kérdésemet, hogy vajon vicces-e ilyenkor azt kérdezni, hogy van-e még tábor, amely befogad (mert ha nincs, akkor free camp vár rám, azaz abszolút csak magamra számíthatok).

Erre a vicces kérdésmre (ami azért vicces, mert a táborok kb. egy hónappal az esemény előtt alakulnak, szedik össze az embereiket, feladatokat osztanak ki egymásra, ergo aznap, amikor kell közel esélytelen…) két pozitív választ is kaptam, amely egészen lenyűgözött, hogy micsoda cukiságos egy közösség van már itt, az egyik a kávé és süti nevű tábor volt, ahol belépési feltétel egy kiló süti volt és még némi pénz is, a másik meghívó viszont azzal kezdte, hogy ő a komposzt wc-k (!) felelőse, amúgy egy arab-zsidó tábort csinál, ahol – és azóta is nevetek ezen a megfogalmazáson: – “nem mindenki hetero”. Azt is mondta, hogy ez egy nagyon kicsi tábor, csak heten vannak, mire rögtön rávágtam, hogy csak nem mind fiú – és hát de persze, hogy az, és hát lehet tippelni, hogy melyik tábort választottam. Igen: nemi erőszak ellenes aktivistaként hét arab-zsidó-hetero-homo táborában vállaltam Hófehérke szerepet a hét törpe mellé… 🙂 Hiszen ha már lúd, legyen kövér! 🙂 És valahogy rögtön lelki fülembe csengett anyukám reakciója anno a Pázmány nyílt napjáról, amikor is azzal hívtam fel még gimi utolsó évében, hogy akkor katolikus egyetem hebraisztika szaka – “Kislányom, mindig is tudtam, hogy nem vagy normális” 🙂

Aztán míg a kinek a táborában leszek és mindenem megvan-e és mit kell még beszereznem és aludjak vagy zuhanyozzak-e inkább dilemmák között rágódtam, a szerencsésen szerzett esti fuvarom Jeruzsálemből is csak sorra írt, hogy egyre korábban és korábban indulunk inkább mégis, amivel nekem egyre inkább vette el az esélyemet az alvástól 12 óra éjszakai munka után, úgyhogy én inkább a kényelmes otthoni zuhanyra szavaztam a sivatag előtt (pláne, hogy azt már megtanultam itt, hogy állítólag a katonaságban az a jelszó, hogy egy zuhany felér két óra alvással 🙂 ), és mire kijöttem a zuhany alól újabb üzenet a telefonomon, hogy akkor most indulok és tíz perc múlva ott leszek nálad – én meg még el sem kezdtem bepakolni… :S

A feszültség a tetőfokára hág, én meg őrült módjára dobálok bele a táskámba mindent, ami éppen a kezembe akad kb. gondolkozás nélkül, sátor, matrac, hálózsák, fogkefe, mittoménmi fontos még, spuri, mert nem vár meg – és odáig is végig azon paráztam, hogy vajon mit hagytam otthon tuti fontosat – de ez végül elszállt, pláne azzal a logikus önnyugtatásommal, hogy csak egy hétvége, azt még étlen-szomjan is kibírom, pláne annyira kóma vagyok, hogy úgyis lehet, hogy végigalszom… 🙂

Sofőröm egy ős- és főburner csaj volt, akivel tavaly (azaz idén, azaz 2017. nyarán) egy táborban voltunk és volt kismillió nemzetközi burn rendezvényen is, és érdekes dolgokat mesélt, pl. hogy szerinte ez a legjobb burn esemény Izraelben, hiszen sokkal kisebb és családiasabb, és így olyan, amilyennek lennie kell, mindenki ismer mindenkit, baráti, két-háromezer ember, mindenki kötelezően veszi ki részét a szervezésből, és pont ez különbözteti meg ezt a rendezvényt a fesztiváltól, hiszen a fesztivál szó – szerinte – azt az üzenetet közvetíti, hogy a résztvevők megveszik a jegyet és elmennek és kiszolgálják őket, ám burn világban ez nem így megy ám, hanem mindent mi magunk csinálunk, nincs hierarchia, nincs vezetőség, mindenki kiveszi a részét a munkából. Elvileg ez a nyári nagy rendezvényen is így van, a baj csak az, hogy gyakorlatilag nem, mivel senki nem ellenőrzi, hogy mindenki vállal-e feladatot. (amin amúgy szerintem tök könnyű lenne változtatni, úgyhogy nem értem, miért nem teszik… Ezen a mostani hétvégén pl. volt egy internetes oldalon kitöltendő jelentkezési lap, amelyen be kellett írni, hogy hol önkénteskedem – ezt pont ugyanígy lehetne a nyári tízezer fős eseményen is megcsinálni, hogy újra esemény legyen a fesztiválból…)

Első éjszaka tényleg csak gyorsan körbenéztem, de éreztem, hogy mindjárt összeesem, pláne a sátorállítás után, úgyhogy viszonylag korán, éjfélkor már el is raktam magam a sátramba, hogy péntek reggel megújult erővel vethessem bele magam a hétvégébe, a hétvégi fesztiválozásba azon a rendezvényen, amely kikéri magának, hogy fesztiválnak szólítsák. 🙂

A hét fős táborunkból csak ketten voltak ott rajtam kívül, mert a többiek még nem jöttek meg, de még péntek reggelre sem, sőt, pénteken többször is visszatévedtem a táborunkba, de többnyire már a másik kettő is eltűnt, nem hogy a plusz négy került volna elő, és csak szombat reggelre lett egy sátor az enyémmel szembe, hogy ilyen kilátásom legyen:

Ez pedig a kiszáradt tó medre, amely köré szerveződött ez a hanukai esemény már évek óta, és amely a különböző művészeti installációknak ad színpadot, igazán kár, hogy nem nagyon mászkáltam telefonnal, hogy fényképezgessek, mert általában töltőn volt, ez meg a mi táborunkból a kilátás a szomszéd tábor kiteregett zoknijaira, ami nem ám mosás volt, csak dísz, meg poén, hogy Miri Gerevnek hívták a tábort – zokni mirinek, a poltikus Miri Regev nevén viccelődve, zoknikba ajándékokat rejtve. 🙂

Azért szerencsére nem volt olyan hideg, mint amennyire télen hidegnek kellett volna lennie, csak este, nappal még rövidnadrágosok is mászkáltak, hogy a teljesen pucér fiúról már ne is beszéljek, akit a rendezvény nyugalmának őrzői üldöztek is, hiszen itt nem illik meztelenkedni.

Ránézésre itt nem is annyira sivatagos a hely, mint az igazi sivatagban, de azért így is elég poros lett mindenem, viszont örültem a nem döglesztő melegnek, hogy így nem szenvedtem minden rajtam lévő ruhától, sőt, a farmerra még fel is lógathattam a fellógathatóimat, mert hogy ezeknek a burn rendezvényeknek egyik alapelve a leave no trace, azaz ne hagyj nyomot magad után, azaz fenntarthatóság, zöldség, azaz le a műanyag és papír és eldobható evőeszközökkel és tányér-poharakkal, amit én amúgy már a mindennapos életbe is bevezettem és a saját poharamba kérem a napi narancslevem a sarki kioszknál zöld forradalommal fenyegetőzve, itt meg így:

Miközben leginkább a különböző övek és övtáskák dívnak ott nagy divatosan, amit én már amúgy jó pár hónapja meg is rendeltem anyutól, hogy varrja meg nekem, de elmagyaráznom nem teljesen sikerült, ám most lőttem egyet (azzal a kommenttel, hogy minek ehhez anyu? Fogj egy elhasznált farmert és vágd körbe és csá), igen, de én nem farmert akarok, hanem vékonyabb anyagot szeretnék, hogy még véletlenül se legyen benne melegem a nyári sivatagban! 🙂 Szóval ilyet kérek kb.:

Aztán beszéljünk a komposzt-wc-kről, amelyek ezúttal teljesen lecserélték a toi-toi pottyantós kémiai büdös wc-ket, és ez igencsak csuhaj volt, én meg rendkívül büszke vagyok az én táborfőnök wc-felelősömre, és milyen jól választottam már tábort, hogy így még saját wc-nk is volt a táborban, ráadásul ezek mind teljesen szagtalan, forgáccsal vagy homokkal dolgunk végeztével leszórandó és komposztálható emberi végterméknek, ráadásul a közösségi wc-kre még művészeti pályázatokat is írtak ki, és olyan, de olyan műalkotás wc-fülkék születtek, hogy komolyan élmény volt beléjük menni üríteni, és kár, hogy saját képem nincs, de tán majd feltöltöm ide mások képeit, mert komolyan érdemes megnézni, elképesztőek!

Aztán volt onesie találkozó is, ahol végre én is bemutatkozhattam már pandaként 🙂

20170621_120849-1

és elképesztő volt látni közel háromezer felnőtt fiatalt csupa kezeslábas pizsamában – helló őrültek háza, éljen, hazatértem! 😀

Arányaiban több táborban volt attrakció szerintem, mint a nyári eseményen, bár itt is sok tábor “csak” zenetábor volt és bulizni lehetett, de valahogy azok közül is olyan jó választékok voltak, hogy csudajó hangulat volt mindenhol, volt fánkosztó tábor, ha már hanuka, volt kukoricás kocsi, volt táncos képernyő, ahol a nép a képernyő előtt állva utánozta a képernyőn lévő táncosokat, ami nagyon vicces volt, élő zumba a sivatagban 🙂 , és egyszer csak mindenki nagyon határozottan elindult valahova, én meg csak utánuk mentem, hogy mi van, és így egy nagyon érdekes műhelymunkára, vagy mi az magyar, foglalkozásra sodródtam be:

Eleve csak párosával volt belépés fiúknak és lányoknak, és én csak érdeklődni mentem oda, hogy mi ez a nagy tolongás, aztán egyszer csak megkérdezték a nevemet, azt felírták egy öntapadós cetlire és rám ragasztották, majd a szememet bekötötték és bevezettek valahova, leültettek, és én izgatottan vártam, hogy mibe is keveredtem… Elmondták, hogy ennek a kísérletnek a neve vakrandi, de szó szerint, beszéd, majd érintés által ismerkedhetünk, végig bekötött szemmel, de csak a megadott szabályok szerint, ám kezdjük az egészet kakaószeánsszal, amelyhez elő mindenki poharát, bekötött szemmel is. Hát nem mondanám, hogy ez nem volt ijesztő bevezető, hogy te jó ég, vad idegen emberekkel beszélgetni még oké, de taperolni – na ne már… Na, ott gondoltam, hogy most még felállhatok és leléphetek, ám akkor elhangzott a kakaó varázsszóként, én meg azt mondtam magamban, hogy na jó, adok ennek egy esélyt, majd menekülök, ha már tényleg menekülnöm kell… 🙂

A lányok kaptak egy-egy botot, kb, fél métereset, amelyet a két végén kellett fogni, hogy ne legyen balesetveszélyes, és a hasunk előtt előre nyújtott kézzel, hogy a fiúk megtalálják és szintén bekötött szemmel csak botokra vadásszanak. Na, már ez is izgalmas volt, pláne, ahogy a szervezők irányítgattak minket, aztán aki megtalálta a párját, leülhetett.

Az első kérdés szóbeli kihívás volt, 3-3 percig beszélhetett mindkét fél, és nagyon érdekes kérdést kaptunk, mégpedig annyira, hogy még most is azon gondolkozom, hogy miért nem tudtam erre sem akkor erre kapásból válaszolni, sem azóta igazán: melyik olyan tulajdonságot szeretem magamban a legjobban, amit mások szeretnek bennem (és tán még az is a kérdés része volt, hogy és nem testi tulajdonság, de ezt lehet, hogy csak én képzelem már hozzá), miután kapásból rávágtam, hogy hát a testem, hiszen biztos csak azt akarja mindenki, aki engem akar. Aztán gyorsan rájöttem, hogy mennyire gáz válasz már ez, mennyire szomorú, ha én ezt tényleg így gondolom, aztán arra is rájöttem, hogy akármennyire töröm a fejem, nem testi dolgokra meg csak baráti, barátnői, haveri, ismerősi kedvességek jutnak az eszembe, de párkapcsolati egy sem. Hiába kérdeztem saját magamtól, hogy te jó ég, hát hány normális párkapcsolatom volt már, és egyikről sem tudnám megmondani, hogy a testemen kívül mit szeretett bennem a másik, amiből én válogathatok…? És nem, tényleg nem tudom, és ez még számomra is több, mint kétségbe ejtő, de mindenképp erősen elgondolokodtató…

Minden kör végén egymásnak háttal kellett leülni és a kezünket előre nyújtva nyitott vagy zárt tenyérrel jelezni azt, hogy érdekel-e minket továbbra is a másik ember vagy sem, és ha mindkét fél igent mondott a másikra, akkor felírták a nevünket és a végén megkaptuk a listát a kölcsönös érdeklődökről.  Az első kör kivételével az összes utánalévő érintős volt csendben: először kézfogás, aztán mással egymás térdére kéztevős, aztán mással a másik kezét a szívünkre tevős, aztán megint mással a másik kezét az arcunkra tevős, ahol akár homlokot is lehetett összeérinteni – na, az nekem túl sok volt, odáig én már nem mentem egy láthatatlan vad idegennek, és összesen asszem öt kör volt, amiből én két emberre jeleztem további érdeklődést, és mindkettőre kaptam is pozitív visszajelzést, ami azt a megint csak szomorú elméletet szült a részemről, hogy szerintem a pasik tuti mind minden csajra igent mondtak. De persze lehet, hogy nem… A végén persze levehettük a szemkötőt, és véleményt vártak a szervezők a progiról, én mondtam, hogy megnéztem volna magamat kívülről, videón, meg kérdeztem, hogy figyeltek-e arra, hogy ne legyen kétszer ugyanaz a páros, de azt mondták, hogy nem, és nagyjából ennyi (a publikus rész… 😉 😀 )

Aztán csak megjöttek a tábortársaim, bár csak hárman négy helyett, lett reggeli is, ebéd is, hiszen ők hozták a kaját (no, nem mintha előtte éheztem volna…), én meg kezdtem az ügyeleti műszakomat mint segélyvonalas a szervezet saját telefonjával, amit majdnem teljesen lemerülve kaptam, így áram mellé lettem száműzve, hiába mobil a telefon, és kb. tíz percre rá le is vágták az áramot mindenhol – a rendezvény végét sugallmazva, a gyorsabb távozást remélve.

Micsoda szerencse, hogy a kettőből az egyik találatom az éjszakai vak párkeresőben éppen egy villanyszerelő gyerek volt, akit el is kaptam, és így találtam is rajta keresztül titkos áramforrást, de a lehető leglehetetlenebb helyen, a semmi mögötti semmiben, ahova végül egy raklapot húzva legalább ülőhelyet csináltam magamnak, hátamat fának támasztva, végre egy kicsit elcsendesedve, pihenve telefontöltős ügyeletezés közben… Ott lőttem ezt a fent és lent szelfi képet:

És hát itt a vége, fuss el véle, ahogy a rendezvény is véget ért, én meg haza és beájulva az ágyba, mintha egy hete nem aludtam volna, naná 🙂 és tán csak annyit végszónak, hogy a volt kollegám-volt szomszédom pont a jegyszerzős elromlás-pánik-hisztéria kellős közepén kapott el és közölte, hogy nem tudja elképzelni, hogy megérje ezt az idegbajt, de többször is eszembe jutott ott is, és határozottan állítom: nagyon is megérte, megéri, és ezentúl igyekszem minden ilyen eseményen ott lenni, mert egyszerűen annyi izgalmas élmény van, hogy szavakkal csak egy részük írható le, csak egy nagyon szűk részük fotózható, mindkettő csak érzések emlékeztetőjére való számomra, de tényleg szinte mindent megérősen nagyon jó! 🙂

Boldog decembert mindenkinek! 🙂

Az enyém már így bőven az, anyu meg majdnem jött látogatni, erre lábat tört, de műtétesen, úgyhogy most tessék gyógyulni gyorsan, juhú! 🙂

Idén is mese a Nap, a Homok és a Szél birodalmából, avagy a művészetek, bulik, szeretet és szabad szerelem, ölelések, önkifejezés, no meg idén új élményeim világából :)

2017. június 17. szombat

Ilyen fontos esemény megérdemel ilyen hosszú címet idén is 🙂 , hiszen nem is nagyon változott semmi a tavalyi sivatagi fesztiválhoz képest (Midburn, az amerikai Burning Man fesztivál izraeli változata), ami meg mégis, az is csak jó irányba, annyira, hogy arra a kérdésre, hogy milyen volt, a hazatérés óta eltelt két hét alatt sikerült megállapítanom, hogy konkrétan nyolcszor olyan jó, mint tavaly, méghozzá három ok, miatt, amely mind kétszer olyan jóvá tették, márpedig 2x2x2, az ugye, hogy kettő a harmadikon, ami meg ugye, hogy nyolc? 🙂 Hát persze! 🙂 Szóval nyolcszor jobb volt, mint tavaly, WOW! 🙂

Nu, ha már belinkeltem a tavalyi fesztivált is, gondoltam, összeszámolom, nagyjából, hány képet raktam oda fel, hiszen most sem fogok spórolni a képekkel, pedig alig fotóztam, és amit mégis, azok jó részét sem teszem közzé, hiszen szigorú szabály tiltja az engedély nélküli fényképezést a fesztiválon, embereket pl. csak a beleegyezésükkel szabad fényképezni, naná, szerencsére, amit én persze sosem kértem, hiszen úgyis csak magamnak fotóztam, igyekezvén nem embereket megörökíteni, ám ahol mégis, ott kicsit segítettem most a homokot az arcukba úgy belefújni utólag, hogy felismerhetetlenek legyenek – na, ez ám a vicces, paintművészet! 😀

Na de kezdjük a nyolcszor jobbal ítéletem indoklásával:

  1. Ahogy már előtte is több külső hang és persze belső gondolat is figyelmeztetett, hogy ám idén nagyon vigyázzak magamra, jobban, mint tavaly és ne törjem össze semmimet, mindez sikerült is, hál’Istennek 🙂 , és egy egész darabban mentem, és úgy is tértem vissza, hurrá! 🙂 Lehetett persze mindez akár poszttraumás élmény is, a tavalyi ujjtörésem, és bár ujjamra ülő D. idén nem jött velünk, kis ideig örültem is, hogy de jó, tán lesz elég hely a kocsiban, de persze hamar leesett nekem is, hogy a pénz nagy úr, az autóbérlés és a benzin- meg tisztításár négy helyett három főre esése esetén az én pénztárcámat is jobban fogja terhelni, pláne még mindig munkanélküliként, így D. helyett lett végül egy stopposunk Isabell, egy német lány személyében. Érdekes, és kifejezetten jó volt látnom a nagy kocsiba becuccolás alatt, hogy  bár a kocsi idén is kicsi volt, a cuccunk meg persze idén is sok (bár határozottan kevesebb, mint tavaly, mindannyiunknak! Wow, gratuláltam is, meg újra gratulálok is magunknak! 😀 ), a csomagtartón kívül a hátsó ülésre kerülő táskák és egyéb holmik ezúttal nem az egyik ajtóhoz, hanem középre kerültek, hogy még véletlenül se üljünk rá Isabellel egymás semmilyére. 🙂 Nem tudom, mikor jöttem rá, de azt hiszem, úgy a második nap környékén már ott a fesztiválon, hogy tavaly az időm és energiám kb. 50%-át vitte el az ujjamal való foglalatoskodás (fáj/nem fáj, elmenni az elsősegélysátorba/ne, elmenni a városba röntgenre/ne, mikor menni, kivel menni, hogy menni, menni, stb.), márpedig enélkül hál’Istennek tényleg kétszer annyi időm maradt élményeket gyűjteni, ami sikerült is! 🙂
  2. A második felfedezésem a fesztivál Woodstocksága miatt tűnt fel, hiszen eddig is – nahát: még a tavalyi élménybeszámolómban is 🙂 – ezzel magyaráztam el gyorsan az esemény milyenségét, márpedig a ’69-es Woodstocki fesztivál egyik jelszava, vagy inkább pont kiteljesedése volt a Make love, not war szlogennek (szerelmeskedj, ne háborúzz), amelynek még saját wikilapja is van, de vicces 🙂 , és bizony, ez eme sivatagi fesztiválon is eléggé átlengi a hangulatot, átlengte tavaly is, de valahogy nem figyeltem rá, hiszen a második leglényegesebb különbség a tavalyi fesztiválozásomhoz képest pont az, hogy tavaly párkapcsolatból mentem a sivatagba egyedül fesztiválozni (vagy legalább is nem vele, csak másik tízezer emberrel, köztük a magyar pajtásaimmal pl. 🙂 ), idén viszont totál szingliként, amitől kissé tartottam is, hogy mi lesz velem a nagy szabad szerelem világában, vajon én is szabadon leszek-e szerelmes, de persze tudtam, hogy minden rajtam múlik, legalább is az én részemről, azaz amit én nem akarok, az úgysem fog megtörténni. De ez az, hogy mit akarok? Erről több emberrel beszéltem a fesztivál alatt is, meg persze azóta is, hogy pontosan ezt tanultuk a női önvédelmi központban, a jelzőlámpát: az egyértelműen zöld, szabad és egyértelműen piros, tilos jelzéseket és érzéseket könnyű beazonosítani. Ám mi van a sárga jelzésnél, azoknál a bizonyos szürke területeknél, amikor esetleg még az ember lánya sem tudja egy adott helyzetben, hogy mit akar pontosan – természetesen akkor kell várni és eldönteni, hogy merre tovább. Tavaly egyértelmű piros jelzéssel mentem fesztiválozni, hiszen otthon hagytam a pasimat (aki bár tavaly konkrétan szakítani akart velem a fesztivál előtt, mondván, úgyis meg fogom csalni, mire mondtam is neki, hogy ha azt gondolod, hogy nekem ahhoz el kell mennem fesztiválra, akkor tévedsz, és ha ennyire nem bízol bennem, akkor most hagyjuk abba az egészet…), idén viszont súlyos gondolataim voltak előtte a saját jelzőlámpámról szabadszerelemileg, és végül úgy döntöttem, hogy a pirosat minimum sárgára cserélem, és meglátjuk, mit hoz a helyzet. Adódott is néhány döntéshelyzetet, és micsoda szerencse, hogy nem ért semmi meglepetésként, én pedig időnként zöld jelzést adtam a spontán szabad szerelemnek 😉 , ez pedig határozottan megkétszerezte a fesztiválélményt, legalább, értelemszerűen. 🙂 Ugye azon kívül, hogy várost építünk a sivatagba, a városon belül pedig táborok vannak, tématáborok, minden tábornak van valamilyen témája, esetleg csak zenetábor, adott zenei irányzattal, na de most persze a szabad szerelem táboráról mesélnék inkább, a Free Love táborról, amely nevéből kitalálhatóan éppen a szabad szerelemnek szolgáltatott helyet. Mivel a fesztivál tíz alapelve között szerepel a radikális önkifejezés is, az eredeti amerikai fesztiválon teljes mértékben megengedett a meztelenkedés, ám Izraelben nem (ettől még tavaly is voltak olyanok, aki ledobták magukról a rucit csak úgy, ám vannak ám általam csak keringő felügyelőknek 🙂 hívott nomádok, akik ilyenkor rászólnak az illetőre, hogy hé, öltözz fel, aki persze fel is öltözött, majd ahogy a keringők tovább mentek, újra le is vetkőztek…), ám a szabad szerelem tábora biztonságos zónának volt kikiáltva, megengedett meztelenkedéssel. A táboruk hosszúkás volt, széltében hosszú, a bejárat pedig középen, hogy két irányba is lehessen menni: az egyik irányban (mit nekem jobb és bal 😀 ) felnőtt játszótér volt óriáscsúszdával meg ugrálóasztallal meg röplabdapályával (igen, még mindig a sivatagban vagyunk 🙂 ), a másik irányban viszont két szobával: egy Afrodité kertjének nevezett matracos-kanapés-ágyas helyen, amely a tipi-tapi-nyali-fali megengedett színhelye volt, a még belsőbb szoba viszont Pleasure Dome, azaz Kéjdóm névre hallgatott, oda viszont már csak konkrétan nemi aktus miatt lehetett csak belépni. Eme legbelsőbb szoba előtt őrök áltak, keringő felügyelők 🙂 , akik megállították a szobába igyekvőket és a nagy kéjmámorba egy kis racionalitást és józanságot vittek, amely egyfelől kissé kiábrándító és kijózanító, másfelől viszont nagyon is hasznos azzal a szúrós kérdéssel, tán nem is egyszer, hogy biztos, hogy saját választásodból vagy-e itt, biztos, hogy akarod-e ezt a másik embert, biztos, hogy nem áll senki alkohol vagy más tudatmódosító befolyása alatt, no és persze gumiosztás kis zacskóban, hogy vigye is magával az ember dolgavégeztével a végtermékét. Van ám ott a szoba előtt egy 12 parancsolat is, amely érdekes módon először nem tűnt fel, ám másodszorra már végigolvastam, azon többek között az is szerepelt, hogy senki nem nézhet, pláne nem bámulhat másokra a saját párján vagy társaságán 😉 kívül (mert hogy belépés csak legalább párosával volt), és ha mégis ismerősre bukkanna bárki a csoportszobában, akkor nem adhat ki információt a bent látottakról, persze, ahogy persze telefont még világításért sem lehet elővenni. Mindenképpen érdekes élmény volt, és a beengedős kijózanításon kívül még a meghittség hiánya volt csak kissé kiábrándító, de másodszorra már egyik sem zavart. 😉 😀
  3. A harmadik duplázóélményem meg egyszerűen csak annyi, hogy szépen lassan rájöttem, hogy mennyit ér az, hogy tudtam, hogy mire számíthatok, és így igenis sokkal felkészültebb voltam, mint tavaly, sokkal inkább lelkileg, mint tárgyi kellékileg, és ez tényleg nagyon sokat számított. Vittem magammal pl. fürdőruhát (igen, még mindig a sivatagba), mert emlékeztem rá, hogy tavaly is volt szó az autómosó mintájára embermosó táborról, amit idén mindenképp ki akartam próbálni, pláne miután az idei tisztálkodási lehetőség is igencsak korlátozott volt, még ha a tavalyihoz képest jobb is (mindkét évben a táborunkban négy fal közé lerakott lavó volt az alap, tavaly csak simán üveg vizet öntsd magadra stílusban, idén valami eszkábált kempingzuhannyal, amelyet nekem sikerült rögtön első használat után el is törnöm 🙂 , úgyhogy akkor el is határoztam, hogy na, nézzük azt az embermosót most már), ám végül sikerült pont olyan exhibicionista tábortársaimmal menni az embermosóba, hogy amikor kiderült, hogy az a tábor is védett zónának számít a meztelenkedni vágyóknak, hagytam magam meggyőzni arról, hogy ha már lúd, legyen kövér, ha már végre egyszer rendesen megszabadulhatnék a hány napja mindenhova lerakódott homoktól, akkor ne a fürdőruhám legyen már a határa.

Tulajdonképp egész sok szinten magamat is megleptem idén, pl. a gátlásaim teljes elengedésével, legyen az akár a szabad szerelem gyakorlása, akár a fürdőruha nélküli embermosóban való részvételem, ahova amúgy párban volt a belépés és a párok mosták meg egymást spriccelős vízpermetezővel meg szappanpermetezővel, de simán megérte azért a pár perc tisztaság érzéséért a 40+ fokos homokviharos sivatagban, tényleg üdítő élmény volt, még ha egész gyorsan múlandó is. 🙂

A telefonomat persze nem hordtam magamnál, hiszen sem a 40+ fokot, sem a homokvihart nem szereti, ezért szűkösek a képek (haha, tudom: vá, mennyi kép már – de mennyi lehetne! 🙂 ), viszont volt két olyan jelenet, kép, amelyet nagyon meg szerettem volna örökíteni, és micsoda szerencse, hogy ezért is találtam ki a boldogságfüzetemet még rég, olyan élmények leírására, amelyet lefényképeznék, de kép nem adja vissza vagy épp nem tudom lefényképezni, ezért eme képek elkapásakor már tudtam, hogy csak meg kell jegyeznem, hogy aztán otthon beleírjam a boldogságfüzetembe 🙂 , és ez meg is történt, de gondoltam, most a képek előtt elmesélem őket:

Az egyik kép a mi táborunkban volt, mi cowboyos tábort építettünk fel, rendes vadnyugati arculattal, csapóajtóval, bárral, színpaddal, nappalival, a csapóajtó fölött a táborunk nevével, sőt, még őrtoronnyal is, a kapu fölött pedig szélforgóval, amely extra csili-vili lett, mindenféle színűen világított esténként, ám a nagy szél többször is eltörte. A szélforgó atyja egy kedves szakállas tábortársunk volt, akinek láttam első mozdulatait, sőt, még tanácsot is kért tőlem az egyik táborépítő hétvégén még a legelején, hogy hogy lesz a biciklifelniből szélforgó, aztán egyedül szépen összerakta, és ahányszor a szél letörte vagy az áram elromlott, ez a kedves szakállas fiú mindig felmászott, leszedte és újra összeeszkábálta (kissé tán Mekk mester módra 😀 ), ám egyszer elkaptam, miután épp megint megjavította, én meg csak azt láttam, hogy ül a bárunkban, üveges tekintettel nézi a szélforgót egy üveg sörrel a kezében és hirtelen nem értettem a jelenetet, majd leesett: jé, működik! 🙂 A mester pedig büszkén figyeli művét. 🙂 Annyira csodálatosan szerethető volt ez a jelenet, hogy tökre le akartam fényképezni, ám rájöttem, hogy ezt nem lehet, mire a telefonomért mentem volna, már elmúlik a pillanat varázsa, és különben is, azt sem tudja visszaadni egy kép sem, hogy mennyit dolgozott már vele. 🙂 Óriásölelés, szeretetkifejezés! 🙂

A másik lefotózandó képet az egyik felfedezőutamon lőttem volna, amikor is elindultam tématáborokat nézegetni, és egyszer csak megláttam egy tábor előtt egy felfújható gumimedencét, de kb. két méterszer két métereset, annál biztosan nem nagyobbat, benne vagy nyolc felnőttel, természetesen, egyikük kezében napernyő, no, persze nem sima napernyő, hanem amolyan fagyizó asztalára való napernyő, a medencében kb. egy cm magasan állt a víz, és azok nyolcan úgy csücsültek benne, hogy még mindig nem értem, hogy hogy fértek bele, annyira abszurd egy kép volt a sivatag kellős közepén egy gyerekmedencében a földön, hogy nem tudtam nem megrökönyödni rajta. 🙂 Ahogy szájtátva megálltam mellettük, engem is beinvitáltak, amit szintén nem értek, hogy hova fértem volna még én, ám míg ezen filozofáltam és azon bosszankodtam, hogy miért nincs nálam pont most fényképezőgép, más vándorok is ugyanúgy fennakadtak a látványon, mint én, őket is beinvitálták, és ők be is szálltak hozzájuk – komolyan nem értem, hogy hogy, tán varázsmedence volt és minél többen voltak benne, annál jobban tágult… 🙂

Apropó csodák és furcsaságok: természetesen ez a fesztivál sem mentes az alkoholtól és a további különböző tudatmódosító szerektől, amelyekből én természetesen idén sem vettem ki a részem (na jó, alkohol minimálisan, de szerintem az egész hét alatt összesen egy teljes pohárnyit sem ittam alkoholból – sima vízből viszont annál inkább, ezért sem száradtam ki, óje 🙂 ), ám a mondatom fő mondanivalója az, hogy már korábban is kaptam más barátaimtól engedélyt az antialkoholizmusra és anticuccozásra, idén viszont véglegesen, több embertől is megkaptam a mintegy hivatalos felmentésem eme szerek alól, ugyanis mindenki hitetlenkedett, hogy hogy vagyok képes én pont úgy mulatni, olyan felszabadultan és elengedetten, mint más csakis ilyen-olyan szerek segítségével. Mert én hiszek magamban! 🙂 Ajánlom másnak is, hogy próbálja ki. Szerintem mindenki más is képes rá, csak ki kell próbálni! 🙂 Én hiszek másokban is, nem csak magamban, és minden a fejben dől el. A szerektől való függés is csak a fejekben létezik, a szer kell ahhoz, hogy jól érezzem magam pedig egy hibás egyenlet, szerintem. Szerintem mély levegőt kell venni, eldönteni, hogy party-üzemmód, és lám, már működhet is. Nálam működik. 🙂 És nem hiszem, hogy én olyan különleges lennék. 🙂 Ez pedig egy világmegváltó gondolat: tisztán jó az élet! 🙂 És mennyire szeretem azt a tiszta, józan örömöt és boldogságot, amelyet pont a józanságom miatt a húsomig-csontomig érzek! 🙂 Igazán tényleg ajánlom mindenkinek, és nem erkölcsi kioktatásként, hanem egyszerűen mert az igazi érzést semmire sem cserélném, miért is tenném, ha az az igazi! 🙂

Egyébként még egy nagy felfedezésem volt idén, mégpedig a bulizáshoz kapcsolódóan: hogy igazi táncos vagyok. 🙂 Vicces, oké, szerintem is vicces mondat 🙂 , de én rendkívül örülök ennek a felfedezésnek, amelyről tudom, hogy a gyökere valószínűleg a zumbatanári tanfolyamon ültetődhetett el bennem, amikor is megértettem, hogy a zumba hivatalos neve zumba fitnessz, emiatt a zumbatanárok két irányból jönnek: vagy a tánc, vagy a fitnessz világából, márpedig nekem már akkor semmi kétségem nem volt affelől, hogy amilyen allergiás vagyok én a monoton aerobic zenére meg mozgásra, egyértelmű, hogy akkor nekem a táncost kell megkeresnem magamban, és szépen lassan eszembe is jutott még akkor, tavaly a jazz balettos meg társastáncos, néptáncos múltam, ám most ezen a fesztiválon mégis történt egy határozott váltás, fontos mérföldkő. Amennyire a zumbában irritál a monoton, unalmas és egyhangú gépi zene, pont ugyanúgy bulikon is mindig is azt mondtam, hogy vannak olyan zenék, a szintén egyhangú gépi zenék, amelyeket csak kellő alkohol hatása vagyok képes elviselni. Eddig. Ezen a fesztiválon viszont kiderült, hogy ez is csak egy általam megalkotott démon, a saját démonom, amelyet egyszer véletlenül legyőztem észrevétlenül 🙂 , amely után rájöttem, hogy nincs is többé szükségem erre a démonra, hiszen minek az nekem. 🙂 Egyszerűen csak jó társaságban jó hangulatban mentünk egyik este bele az éjszakába (amúgy is főleg éjszakai élet volt persze, a délben teljesen elviselhetetlen hőségű sivatagban), és a banda a technodómhoz tartott, majd ott önfeledt bulizásba kezdett arra a gépi zenére, amelyet én alapból ki nem állhatok, ám hirtelen fontosabbá vált a másokkal együtt bulizás, annyira, hogy fel sem tűnt, hogy ez a zene mennyire nem az én világom. Ez a tapasztalat annyira erős volt, hogy utána még többször is teszteltem, és rájöttem, hogy tényleg bármilyen zenére képes vagyok full józanul is táncolni, mert én táncolni akarok, mert jól akarom magam érezni, és ha én ezt akarom, akkor sikerül is. És sikerült is! 🙂 Tehát táncos vagyok. 🙂 Ennyi! 🙂 A táborunkban amúgy sem volt sosem csend, minden irányból különböző bulik zenéinek kereszttüzében aludtunk, szerencsére persze füldugóval, ám a legtutibb, amely csak utolsó nap jutott valahogy eszembe a fehér zajos fülhallgatós alkalmazással alvás a telefonomról – wow, a legjobb alvásom volt az utolsó(előtti) éjaszaka (csak mert az utolsó éjjelen végül kimaradt az alvás teljesen, de a hazaúton bepótoltam a kocsiban 🙂 ), álmomban táncolás nem ment 😀 , viszont mind tábori étkezésre főzés, mind az arról mosogatás közben a körülöttünk lévő zenékre kiválóan tudtam rázni kajakészítés, mind mosogatás közben, egyes tábortársaim nagy örömére, szórakoztatására, de persze nem miattuk, csak magam miatt, az ő szórakoztatásuk csak következmény volt, nem cél. 🙂

A Woodstockon kívül felnőtt játszótérnek is szoktam leírni a fesztivált, és tényleg, annyi felnőtt játék volt, mint kb. minden más fesztiválon is, bár itt valahogy mégis több a játéklehetőség, nekem úgy tűnik, hiszen szinte minden táborban van valami játékosság. Volt külön akrobatikatábor is, és egyszer összetalálkoztam egy akrobata sráccal, aki meggyőzött engem arról, hogy én is képes vagyok bármire, álljak rá nyugodtan, higgyem csak el, hogy ő úgyis elbír, ha a combjára állok, na, az is egy lefényképezendő pillanat volt, amikor én tényleg zászlóként kifeszítettem magam és egy igazi akrobatával akrobatizáltam. 🙂 Mekkora élmények! 🙂 A bringás-göris körbeizén, amelyet a sivatag kellős közepén felállítottak leginkább gyerekek bicikliztek és görkoriztak-gördeszkáztak, és nem is tudom, mi vonzott oda, sőt, tartott ott egészen sokáig a gyereket nézve, de egészen rabul ejtett. ❤

Apropó gyerekek: készült egy kisfilm még tavalyról a gyerekekről, úgyhogy íme, pont itt a helye:

Annyira szeretem ezt a filmecskét, hogy hiába néztem meg most már vagy ötödször, mindig annyira mélyen érint meg, annyira tömény szeretettel, hogy az szinte kicsordul a szememen, most is… 🙂 Imádás! 🙂

És ha meg már filmecske, akkor legyen itt még egy, amit pont nem rég láttam, és szerintem olyan jól bemutatja és összefoglalja az egész idei fesztivált, hogy nem látom okát, hogy miért ne tegyem ide:

Nu, ebben lehet látni egy csomó mindent, amiről már írtam, pl. a bringás-göris fapályát meg a technodómot – micsoda jó érzés visszatekinteni ezekre, olyan intenzitású élmények kapcsolódnak ide, olyan intenzív egy hét ez mindig, hogy tényleg egy évre feltölt, jobban, nyolcszor jobban, mint tavaly! 🙂

És az ölelések, amelyhez idén egy egész új filozófiát is fejlesztettem ki. 🙂 Tavaly többször is előfordult, hogy jött valaki szembe velem és úgy köszönt, mint régi ismerősnek, én meg rendszeresen a hátam mögé néztem, hogy kinek köszön, aztán mindig kiderült, hogy nekem, hiába most találkoztunk először. Idén már ez sem ért váratalanul, sőt, szinte én váltam a kezdeményezővé, ölelések szempontjából mindenképp. Számomra az ölelés lételemem, csodálatosnak tartom, hogy egyszerre adok és kapok ölelést, és már tudományos háttere is van az ölelés jótékony hatásának az egészségre. Amikor egyedül mászkáltam felfedezőúton (még ha netán nem is úgy indultam, de elszakadtunk egymástól a pajtásoktól), akkor rendszeresen megkérdeztem a velem szembejövő szintén egyedül mászkálókat, hogy kérnek-e ölelést, és szinte kivétel nélkül pozitív választ kaptam, ami persze nekem is pozitív volt, mekkora szeretetfeltöltés már. El is gondolkoztam azon, hogy ezt vajon Jeruzsálem utcáin miért nem lehet pont ugyanígy előadni: helló, kérsz egy ölelést? 🙂 Amikor viszont a Free Love táborban jártam, ott a bejáratnál is voltak ilyen keringő felügyelők (nomádok), és az egyik lány kérdezte is a barátaimat az ölelésről, ám érdekes módon úgy kérdezte, hogy kaphat-e ő ölelést. Akkor tűnt fel, hogy mekkora különbség a két kérdés között, hogy kérsz-e vagy szabad-e, hiszen a kérsz-e kérdés egyértelműen a másik ember szükségletére koncentrál, míg a szabad-e a kérdező szükségletéről árulkodik. Miután ezt megfigyeltem, teszteltem kicsit, és rájöttem, hogy nekem továbbra is nehéz azt kérdeznem, hogy szabad-e, mintha alapvetően mindig a másik ember szükségletét látnám, bár amikor sorra tűntek fel elvesztett tárgyaim 😦 (így jár, aki pont a karabineren spórol… 😦 ), akkor határozottan nekem volt szükségem ölelésre, ám egy-két ölelés után már könnyen ment újra a kérsz-e ölelést kérdés. Aztán rájöttem, hogy lehet ám minden előjáték nélkül csak egyszerűen ennyit kérdezni: ölelés? 🙂

Nu, de nézzük a saját képes élménybeszámolómat! 🙂

A sivatagi kaland még bőven Jeruzsálemben kezdődött, amikor is Kr. és P. hozzám érkeztek a repülőtérről, aztán engem ráadásul még behívtak a kisboltba dolgozni annak ellenére, hogy velük akartam tölteni az időt, de nagyon kellettem, oké, akkor jöjjenek ők is velem, a zöldségturmix “szemetese” pedig értékes hulladék nemcsak a komposztálóba, de még a saját gyomrunkba is, hiszen milyen érdekes, hogy pár nappal előtte pont Slomó barátom mondta ugyanazt, hogy milyen kár kidobni, lehetne sütit is csinálni a répa-cékla-almamaradékokból, ám velük a szót tett is követte, és tényleg hazavittük az organikus szemetet, majd kis fokhagymával megpirítottuk:

majd paradicsompürét is hozzáadva (vagyis a fenti kép pirossága csak a céklától) :tésztát belekeverve igazi vacsorát rittyentettünk az amúgy minden nap szemétbe kerülő organikus hulladékból

Aztán kölcsönsátruk lévén sátorpróba az ajtóm előtt a lemenő nap fényében:

Ez pedig az idei kevesebb csomagom az olvashatatlan parkolási igazolvánnyal:

És ó, az első érintkezés a homokkal egy év után, mennyire történelmi pillanat:A következő kép meg a Templom éjjel, amely úgy néz ki, mint egy kalap, vagy netán a Kisherceg kígyója elefánttal a gyomrában 🙂fényjátékok a sötétben:Emerge & see 🙂
igen, egy kapu a sivatagban
fénylő kalap Templom:Ez pedig a Templom belseje, a közepén felfele nézve:idén filctollak helyett kréta, és ugyanúgy mindenki megörökíthette az elégetnivalójátNekem is muszáj volt rajzolnom, éreztem, az erős sprituális energiákkal teli Templomban, a régi Csillagszemű életemben újra felbukkanását megörökítve így:Ez pedig a Templom közepének az alja, nagyon erős illatú füstölővel

Ezt pedig én írtam a Templom egyik mellékszobájában: hogy elégjen minden, ami már elmúlt, hogy legyen helye az új dolgoknak – héberül és angolul:
Világítótorony a háttérban, fények az éjszakában:

ez pedig a látványom a sátramból: örök világosság és tömény homok a sátramon kívülről:
Ez egy orr, amelybe be lehetett menni:

Egy vicces nevű bulitábor bejárata:

És idén is a fő installáció, az elégetendő emberpár:
Közelebbről, lentről:

És találtam egy sárkányt:Még jó, hogy ki van kötve, hogy el ne repüljön… 🙂Neontábor:És egy papírszfinx, vagy tán fából van:A vicces nevű (szójáték) egyiptomi gránátalmalé tábor előtt:Óriásszemüvegek művészeti installációként:És Naplemente, egyik este:röplabdapálya a táborunk előtt:kilátás a táborunkból a naplementébe (csapóajtó, kapu…) :

és az elégetendő emberpár a naplementében:
három orosz baba a táborunk előtt:és Lót felesége, aki sóbálvánnyá vált:mellette feliratal:És közeledünk az emberpár égetéséhez, a fesztivál legfőbb eseményéhez:Fú, mennyit kellett várni, mire begyújtották…! De most már legalább ég:Ezek meg az égésből származó koromdarabok a levegőben szállnak pont felénk:

és így néz ki az emberpár az égetés közben, elesés után:

Ilyen permetezővel mostuk egymást az embermosó táborban, miközben ezt a képet a kisboltnak lőttem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ilyennel locsolni a virágokat, mint kiskannával vagy óriásslaggal. Az egyik főnököm amúgy szintén ott volt a fesztiválon, vicces volt pont cigit tekerni látni… 🙂Ez a karaoketáborban a homokvihar elleni védelem az elektronikának sajátos módszerrel:Ez egy nagyon érdekes installáció volt, mint látszik, csupa raklapból – ezt is elégették végül

Ez meg egyik este spontán össznépi örömtánc a táborunk előtt naplementekkor, iszonyat erős energiákkal, wow, micsoda emlék, megskalpolva az embereket, hogy ne legyenek felismerhetőek, a lényeg úgyis csak az emlék meg a naplemente 🙂
és Templomégetésre felkészülni:

és tűz van, babám: begyújtották a kalapot! 🙂
belülről indult tűz, nagyon izgalmas:belepirult a templom:

Ez pedig a raklapépítmény felgyújtása három irányból egyszerre:

Polip, amelynek elkészítésében én is részt vettem, anyagot vágtam meg tűztem fel rá, és az égetésében is részt vettemA fesztivál kerítésén egy tán gerillakiáltvány, hogy miért elégetni, ha adakozni is lehet, mindezt ékes héberséggel:(jogos kérdés…)

És a polipom:
és egy jó öklömnyi sivatagi egérke:Ez pedig a Lucifer nevet kapott installáció, egy gázláng:…amely alá lehetett feküdni, melegített az éjszaka, és változtatta a formáját, olyan hipnotikus volt, hogy wow

ez pedig az utolsó éjjel alvás helyett a központi szalon előtt egy kolibri alatt koncert

ezt lehet látni a filmben is fentEz az egyik keringő felügyelő keze, aki homokot ajándékozott mindenkinek, nekem is akart, de nem fogadtam el, csak a fényképét 🙂homok a sátramon, de nem is kicsit:

és ez már a szétszedésnél a tábori komposzt-wc-nk, amely akkora kényelmet biztosított a szokásos fesztivál pottyantósok helyett, hogy ihaj:

és skorpió idén is, sőt, skorpiók, szétszedéskor vagy négyet vagy ötöt is találtunk

Ez meg már Jeruzsálem és az első vonatállomás, ahol humuszoztunk

ezt pedig utolsó este kaptam egy keringő felügyelő fiútól 🙂

És kb. ennyi. 🙂

Ja, meg volt még egy pogány szertartásos rasztahajvágás is, bár az kicsit csalódásos volt, mert nagyon sokat kellett rá várni, aztán nem is a teljes rasztájától szabadult meg a lány, csak néhány fürttől, úgy meg nem izgalmas, bár azért az előadás meg a buli hozzá elég jó volt, viszont onnan csak sok arcos képet sikerült lőnöm.

Azt hiszem, mindent elmeséltem, miközben persze semmit sem, ezt át kell élni, nem lehet elmesélni, de Midburn 2017 – nyolcszor jobb, mint tavaly! 🙂


%d blogger ezt szereti: