Szülinapi csokitortát készítettem, ám nem is sütöttem :) , szóval nyers :D , méghozzá a világ legfinomabbjának mondottat! :)

Szerintem szinte még megjelenésekor botlottam ebbe a szerintem pimaszan kihívásos nevű és annál merészebb összetételű receptbe, amely Zizi, a szerzője szerint “A világ legfinomabb nyers csokoládétortája (laktózmentes, gluténmentes, vegán)”, ami nagyjából egybe is esik nekem a cukormentes, majd egyre mindenmentesebb étkezésem kezdetére, és kb. azóta vártam is a megfelelő pillanatot, hogy a kíváncsiságomon és édesség utáni vágyamon túl is elég más motivációm is legyen el is készíteni, ami végre meg is történt az ő születésnapjára. 🙂

Szerencse, hogy a “semmi sem alapértelmezett” mondást tőle már először is éppen a hálával kapcsolatban hallottam, ráadásul kicsit el is cinikuskodva-poénkodva 😉 a részéről azzal, hogy egy haverjával ezen mindig nevetnek, hogy milyen elcsépelt szöveg 🙂 , pedig tényleg a hála alapja, hogy semmi sem magától értetődő, és ez most úgy jön ide, hogy tényleg hálás vagyok azért a szerencséért, hogy ő is egészségtudatosan táplálkozik, ami ebben az országban tán népszerűbb, mint Magyarországon, ám itt sem alapértelmezett, és ő még így is a mindenevők közép tartozik, azzal együtt, hogy nem elvárása a napi hús vagy bármi, csak sok legyen, és a mennyiség helyett ráadásul határozottan minőségi evő hál’Istennek. (…hogy a mértékletesség fő bűnéről már ne is beszéljek a hétből, ami számomra komoly kihívás… 😉 …ami miatt megint csak hálás vagyok azért, hogy még egy mértéktartó embert sodort utamba a “szél”, bár valahogy hajlamos vagyok alapból a magyar mennyiségi és itteni minőségi étkezés szembesítéssel máris a mértéktelenségemet is a magyarságom számlájára tolni, netán az egyedi hajszínem vonzataként a genetikámra is fogni, esetleg mindkettő, sőt, még a neveléssel, az étkezés-kulturális neveléssel (“ezt a kicsit még edd meg”, “ezt a kicsit már nem érdemes elrakni”, “szép időnk lesz, ha minden elfogy”, stb.) mindhárom közös felelősségére mutatni a szélsőséges mértéktelenségemet is, ami miatt megint csak mindenképp hálás vagyok a szerencsésen nem is magyar, nem is hajszíntárs 😉 és nevelésben is vszeg sokkal kevesebb figyelmet kapott ember mellém szegődése miatt ❤ 🙂 ).

Amikor június eleji születésnapja közeledett, idén ráadásul éppen a hetek ünnepe napjára esve, ami ráadásul éppen hétvége után jött ki a naptárban, így hosszú hétvégét okozva, jóval előtte szólt, hogy hazautazik az ország másik felén lakó szüleihez, akik amúgy is mindenféle munkára fogják be ilyenkor az amúgy is karbantartó munkákkal is pénzt kereső fiacskájukat, én már akkor kérdeztem, hogy akkor hogyan is ünnepelhetem én őt, először is természetesen a torta kérdése merült fel bennem, amire ő vállat vont, hogy mindegy, meg ugyan már, nem kell, de ahogy az egyik itteni gyerekdal is mondja: “Nincs, nincs, nincs ünneplés, torta nélkül, nélkül, nélkül…” 😀 (de vicces ezt így magyarul leírva látni… 😀 😀 😀 De persze legalább ilyen vicces magyar gyerekdalokat más nyelven látni, mert bele sem gondolunk, hogy mit éneklünk generációk óta automatikusan értelmezés nélkül, pl. leszakadt a pajta, bent maradt a macska…? 😀 ), akkor arra is még tovább mindegyezett, de én persze csak nem hagytam, hogy ennyiben maradjon a dolog és ötletet sem akartam adni neki, úgyhogy inkább ízirányban kérdezősködtem, hogy mit szeret a legjobban, amire képes volt azt mondani, hogy répatorta, amire én kb. ledöbbentem, hogy na, ne már, olyan csak a viccben* van 😀 , meg különben is, az maga is csak egy vicc, hogy tényleg van olyan, hogy répatorta, hiszen a répa az zöldség, mit keres az egy tortában 😀 , de erről a számomra nonszensz 😉 válaszról jutott eszembe ez a régóta megvalósításra vált szinte mindenmentes recept, amit meg is mutattam neki, elmeséltem és a fenti forrásból Zizi képeit muti, amibe ő boldogan beleegyezett, legalább olyan kíváncsian, mint én… 🙂

Majdnem mindenmentességét én csak még jobban mindenmentesítettem a cukor kiiktatásával, azt mézre cserélve (no, persze még így sem teljesen mindenmentes, mert tudom, hogy vannak mandulára is érzékenyek sajnos…), ráadásul a fenti receptben épp a számos hozzászólás és azokra válasz volt a legbizalomgerjesztőbb számomra 🙂 , és így az ő receptjéhez képest én másfélszeresre vettem a mennyiségeket a nagyobb tortaformám miatt (ami igazából piteforma és 23 centis) emigyen:

• 150 g mandula
• 105 g datolya, kimagozva (kb. 15 db)
• 3/4 teáskanál tengeri só

Mindez az alaphoz kellett idáig. Aztán a krémhez:

• 3 db érett nagy avokádó
• 105 g cukrozatlan (naná…) kakaópor (amit véletlenül túltoltam és 150 g ment bele egy kis diszlexia miatt… 😀 😀 😀 )
• 75 g kókuszolaj
• 100-150 g között vhol méz (150 g cukornak megfelelő = mézből kevesebb kell, nem tudom, mennyi lett pontosan, de ráadásul a túltolt kakaó miatt kicsit a mézet is megtoltam, de nem lett 150 g…)
• 1 vaníliarúd kikapart magjai (életemben először – meglepően drága…)
• csipet tengeri/Himalája só
• esetleg narancs/mandarin/grépfrút a tetejére dísznek vagy még mandula, vagy répa reszelék, répatorta helyett… 😉

És az alap összedarálása és keverése és fagyasztása, majd a többi összekeverése és rápakolása is, és újra fagyasztás egy 45 percre, de utána érdemes csak hűtőben tárolni, mert összefagyva jégkrémes és az más és kevésbé élmény, szerintem… 🙂

Készítés közben nálam amúgy épp vendégek is voltak, B+Bné A. 😉 , akik még segíteni is akartak, és B. segített is pl. az avokádóhámozással és gépbepakolással, miközben én a mandulát daráltam, amire kérdezte is tőlem, hogy mehet-e egybe, én meg rábólintottam, össze is öntötte őket, mire leesett a tantusz, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, NEEEEM: a mandula az alap, az avokádó meg a krémbe kell, nem egybe, jaj, mi lesz most…? Mire A nekiállt egyesével lekapargatni a mandulaport az avokádódarabokról 🙂 – vicces volt… 🙂

Ennek ellenére meglepően pont úgy sikerült, ahogy Zizi blogjának a csodás képein, ami még kb. meg is ijesztett, hogy wow, hogy én pont olyat készítsek, mint egy gasztroblogger, nahát 🙂 , ráadásul baromi sok krém maradt, mert nem akartam, hogy púpos legyen, így is egyre púposabb lett a torta hasa és kezdett kifolyni a formából, a megmaradt krém egy kisebb, azaz normál méretű nutellás üveget a felén túl töltött meg (azon túl, hogy a gépben maradt szintén nem kis mennyiséget persze elnyalakodtuk magunk… 😉 ), és hát nem nagyon sikerült normálisan fotóznom, csak éppen, hogy, mert az éhes és türelmetlen ünnepelt és vendégek úgy vetették rá magukat, hogy csak ezt sikerült elkapnom még, ezt is hátulról:

amin látszik a répa díszítés is – fejjel lefelé -, ahol a sok szerencsét – מזל טוב – felirat látható idő hiányában gyorsan rádobálva a szivecskével együtt 🙂 répareszelék helyett végül hámozóval lehántolt répaszálakkal, aztán legközelebb már csak ennyi maradt, mire nyugodtan tudtam fotózni is…: 😀

Ez pedig az oldala: tényleg olyan, mint Zizi blogján, nahát! 🙂

És az íze is tuti találat minden mindenevőnél is, nálam is 🙂 , de még így is maradt, és most útra kel a maradék, hogy hozzá vigyem hétvégére, és így néz ki útra készen felkockázva, minden egyes kockára külön szivecskéket próbálva alkotva 😀 – mérsékelt sikerrel 😀 😀 😀 – muhaha! 😀 A szándék a fontos, ugye…? 😀

 

útra készen

Erről eszembe jut Roman, az a kétéves amerikai kisfiú, akinek a tortasütési stílusára emlékeztetett a sajátom 😀 😀 😀 : lassan készítettem, nyugiban 🙂 , viszonylag magam is tisztán maradva 🙂 és kb. mindent végignyalva 😀 😀 😀 és nem sokkal több szakértéssel, mint ő 😀 , de én ráadásul még segítő “mámi” nélkül is 😉 , bár B. és t. neje 🙂 azért legalább az elején ott voltak segítségemre :), tessék csak bátran a most épp másik bő nyolcszázezer nézőhöz csatlakozni 🙂 – ez legyen a végszó, cukiságriadó figyelmeztetéssel 🙂

* Szerintem kb. az első, vagy max. a második vicc, amit kb. ovisan vagy kisiskolásan magamtól meséltem: 😀

Nyuszika bemegy a cukrászdába és megkérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs – feleli az eladó.

Másnap újra bemegy és újra ugyanazt kérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs – feleli újra az eladó.

Harmadnap is pont ugyanígy bemegy nyuszika a cukrászdába és megkérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs, nyuszika, és ha még egyszer ezzel jössz, felszögellek a falra.

Csak bemegy negyedik nap is nyuszika a cukrászdába és kérdezi:

– Csókolom, répatorta van?

– Nincs! – és az eladó ígéretének megfelelően fel is szögeli őt a falra, közvetlen a feszület mellé.

Nyuszika meglátja maga mellett a keresztet rajta Jézussal és tőle is megkérdezi:

– Te is répatortáért jöttél?

Elnézést a gagyi és tán felekezeti tagokat sérthető viccért, de oviban vagy általános alsóban ez még vicces volt 🙂 , ma már nekem is gagyi és nem is feltétlenül vicces, de a lényeg, hogy nekem azóta is ez az egyetlen élményem maradt szinte csak a répatortáról, leszámítva azt a talán egyetlen alkalmat, vagy max. kettőt-hármat, amikor magam is találkoztam élőben répatortával, de szerintem egész életemben max. háromszor, amiből egyszer kóstoltam is, és akkor sem értettem, hogy ennek mi értelme van: közönséges piskóta répával – de miért…? 🙂 Mondjuk itt tenném hozzá azt, hogy szeretem a répát, mindig is szerettem: Tapsi Hapsiként rágcsálva 🙂 , de máshogy csak a nem értem érzés marad bennem mindig, csak és kizárólag, annyira, hogy komolyan: a répalevet sem értem, ahányszor csak nagy ritkán répalevet iszom, életem legelső alkalmától kezdve a mai napig is minden egyes korty számba kerülése és lenyelése alatt, közben és után csak a kérdőjelek tombolnak bennem, hogy miért, miért, MIÉRT inni a répát, ha enni is lehet…? 🙂 (oké, közben nem rég megértettem, hogy miért: mert a répa evéséhez jó fogak kellenek, miközben a répa egyik fő jósága a szem védelme, ugye, amit öregeknek kifejezetten ajánlanak is napi fogyasztásra, akiknek viszont a foguk már, ugye, általában nem éppen répa rágcsálására a legalkalmasabb…) Márpedig itt amúgy szinte minden sarkon, ahol frissen facsart narancs- meg almalevet árulnak (ami amúgy mindkettő számomra teljesen logikus dolog valahogy… 🙂 Bár mindkettőt jobb szeretem enni, mint inni, az ivást az evési vagy hámozási lustaság megoldásának látom leginkább 🙂 , mégis kevésbé zavar, mint a répalé formátuma… 😀 )