A nagy csótányharc…

Az egész még péntek délután kezdődött, és már megint csak az én jó fejségemnek és emberiességemnek köszönhető, hogy nagyobb történet lett belőle, mint amennyit megérdemelt volna amúgy az egész… A szombatra készülő péntek délutáni takarításban észre vettem, hogy egy méretes csótány mászkál a lakásajtó és a hát ajtaja közötti előtérben, ahol a család biciklijei, babakocsik, és minden lomféleség tárolódnak. Igen, észre vettem, kicsit megpihentem a seprűn elfilozofálva, hogy hm, most mi legyen, kiterrorizáljam vagy hagyjam, majd amolyan minimális erőfeszítés mellett döntve az előbbi mellett döntöttem, és neki is mentem barátságosan a seprűvel, hogy kitessékeljem, de ő nem így gondolta, és elbújt a lomhalmaz legmélyébe, és igaz, hogy megfordult a fejemben, hogy kipakoljam az egész kupit onnan (tényleg, építési törmelékekkel, maradék csempék, meszeszsák, stb.), de csak éppen egy fél gondolat erejéig, majd ránézem az órámra és a még a lakásban váró elrakandó, takarítandó, mosogatandó dolgokra, és úgy döntöttem, hogy ugyan már, kinek árthat, hagyjuk (+ ugye szegény csótánymamája és csótánypapája, netán csótányfelesége és csótánygyerekei hogy aggódhatnának, ha bármi baja eshetne…*), és hát ott is hagytam és folytattam a többi házimunkát. Szombat este viszont, amikor éppen a szombat végi havdala szertartásra mentem ki, ahogy kinyitottam az ajtót, láttam, hogy vmi méretes akármi szaladt be a lábam között a lakásba, és érdekes, hogy gondolkodás nélkül megrántottam a vállam, és mintegy evidens módon ismerősként köszöntöttem, hogy ja, csak biztos az a kinti csótány, sebaj… Semmi gond, havdala, majd jöttem vissza, akkor sem zavart, de azért ott volt a fejemben a tudat, hogy hm, egy csótánnyal élek együtt épp…  Hm, vajon hol lehet… Lakótársam a csótány… És persze eszembe jutott Kafka Átváltozása is, vagy csak simán a lélekvándorlás, hogy netán vmi emberi lélek lakik benne, szóval igazán nem csináltam nagy ügyet belőle… És komolyan, még akkor is a seprűvel kiterelgetés mellett voltam, én, humánus…  Ültem is a gép előtt, szokásos szombat esti pótlásként, amikor egyszer csak megcsörrent a szék alatt lévő, iszonyatos vastag bicikliláncom, én meg érthető módon felkaptam a fejem, hogy mégis mitől, amikor hozzá nem értem: hát ja, ki lehet találni, bizony, ez a méretes jószág lökte meg, és akkor azért egy kicsit összeszorult a gyomrom, hogy te jó ég, mekkora ereje lehet már ennek, ha ezt arrébb löki… Na, akkor felkerekedtem, hogy kiebrudalom, de eltűnt, úgyhogy jobb ötletem nem lévén, no meg amúgy is, semmi sem sürgős alapon, meggugliztam, és akkor kezdődtek csak igazán a problémák: mert hogy olyan adatokra bukkantam az internet segítségével, hogy milyen betegségeket terjesztenek, hogy állítólag (persze vannak szkeptikus kötekedői ennek is) az atomrobbanást is túlélték Hiroshimában, hogy semmilyen spray nem segít, hogy annyira mindenevők, hogy kaján kívül hajat, körmöt is esznek, úgyhogy akár éjjel az emberre is rámásznak, és megcsócsálhatják a haját, körmét, bőrét…, na itt fogyott el a türelmem és ugrott végképp össze a gyomrom és indítottam gyilkos hadjáratot új lakótársam ellen, nem érdekel, milyen módszerrel… Megnéztem, milyen harci eszközeim vannak itthon, találtam egy még magyar származású  repülő rovarölő szert, spray-t, és spray nem segít ide vagy oda, ebben bíztam… De megint hol van…? Na így ment ez egész éjjel, egy kis film nézés, egy kis chat, internet, néha-néha egy-egy zaj a lakás különböző pontjairól, én felpattan, üldöz, ő elszalad, és ez így ment egész éjjel… Oké, vasárnap reggeli műszak, reggel ötös kelés, mit nekem csótányharc, márpedig én addig tuti nem megyek alduni, míg ki nem rakom a  szűrét vagy ki nem végzem… Egyszer a fürdőszobában hallottam zajt: fellökte a samponosflakonokat (oké, majdnem teljesen üres volt már), hogy – gondolom – hozzáférjen a lefolyóban maradt hajszálakhoz… fúúúúúúj…. Rajta is kaptam a kis nyomorultat…

Mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, amíg hozom a spray-t, és jó fej volt, mert tényleg megvárt :D, aztán hálából 🙂 lesz, ami lesz alapon csak lefújtam a spray-vel, de tényleg, úgy tűnt, hogy csak gyorsabban fut tőle… El is menekült be a szobába, a szekrény mögé… Akkor olyan hajnali kettő-három felé járt az idő, lassan nem volt érdemes már aludni menni az ötkor keléshez (viszont egész szombaton aludtam, úgyhogy volt tartalékom :D), és olyan három felé neki is álltam kipakolni az egész szekrényt, hogy elhúzzam… Komolyan, nem hiszem el, hogy erre képes voltam… De megtettem, elhúztam, és ó, je, ott volt mögötte, sőt, a hátán fetrengve, tehát háhá, a spray mégis hatott! 😀 Jeee! Közel a győzelem, bár én hülye, mégmindig a kitelepítésen gondolkodtam, a humánus módszeren, de a józan eszem rámszólt, hogy na ne már, most már az a kegyetlenség, ha élni hagyom… Így közel hajnali öt felé, pont indulás előtt sikerült erőt venni magamon és végül a hátán fetrengő szerencsétlent a wc-húztam le – ó je, NYERTEM!!! 😀 Persze a sok időhúzás arról is szólt, hogy vá, de undorító, nem bírok hozzányúlni, mit csináljak, még papírral sem, de aztán meg mondtam magamnak, hogy ugyan, Jack Bauer csak nem ijedne meg egy akármekkora óriáscsótánytól :), úgyhogy én sem hagyom legyőzni magam, és ó, je, felülkerekedtem! 😀 Én, a hős! 😀

Hát ennyi. Ja, mentségére legyen szólva a szerencsétlen immáron áldozatnak, hogy bő másfél év (húsz hónap) alatt ő volt az első csótány, úgyhogy annyira nem vészes a helyzet, csak el ne kiabáljam, bár óriáspókból volt ugye három is, de hát ezek a vidéki élet gyönyörei… Ma meg szerencsére szabadnapos vagyok, így tudtam aludni sokáig, jee, most meg megyek Jonatánért, a házi tízévesemhez 🙂 a napközis táborába és viszem moziba, végrevégre Harry Potter :D, de persze csak hogy legyen kinek az ölébe ugrani, ha félnék… 😀

Ja, és este meg kezdődik ט’ באב, vagyis tisá beáv, azaz áv hó kilencedikének gyásznapja, amikor is sírunk-rívunk-kesergünk és böjtölünk, hogy elpusztult a Szentély, azóta nyomor a sorsunk… Hát, aki játszik ilyet, annak könnyű böjtöt, én még meggondolom, ha azt vesszük, hogy a kollegáim nagy része amúgy is rámádán miatt böjtöl, akkor miért is ne szolidaríthatnék-csatlakozhatnék, ha már nekem is van elég nyomós apropóm, bár már csak a rámádán miatt is érdekes, és mindig felnevetek kicsit, amikor akár reggeli időben, akár ebédszünetben lemegyek a dolgozói étkezőbe, ahol megszoktam, hogy mindig zsúfolásig tele nagyrészt arab kollegákkal, most meg már egy hete csak egy piciny asztalnál ülnek a nem muszlim (zsidó, örmény, keresztény, vallástalan) maradékok, tényleg nagyon pici arányban, hát akkor holnap mi lehet, ha már a kipások sem lesznek… Szerintem még ha böjtölök is holnap, már csak ezért is megéri majd ebédszünetben lekukkantanom, a tátongó üres étkező látványáért ebédidőben… Szóval könnyű böjtöt, jó kesergést (ha szoktak ilyet mondani…)!

* akinek netán esetleg kimaradt volna a sztori, amikor jó pár éve csoportkísérő voltam egy itteni, izraeli körutazáson és egy-két szállás után általános zugolódás kezdődött a csoportban a legjobb luxusszállodákban is előforduló csótányok miatt, az idegenvezető tanfolyamon tanultak szerint próbáltam reagálni a helyzetre, oldani a feszültséget, így a következő buszbaszállásunkkor magamhoz ragadtam a busz mikrofonját és kiselőadást tartottam arról, hogy aggodalomra semmi ok, a csótány is csak egy szerencsétlen állat, nem kell őt szegényt utálni vagy félni tőle, megölni meg főleg nem kell, biztos neki is van anyukája meg apukája, gondoljunk csak bele, hogy ha megölnénk, hogy aggódna aztán a csótányapuka meg  csótányanyuka, netán csótányférj vagy csótányfeleség, hogy a kis csótánygyerekekről már ne is beszéljek, szóval legyünk kicsit szolidárisak, stb., stb. – hihetetlen, életre szóló élmény volt :D, máig is minden helyzetben biztosított röhögés, ha csak eszembe is jut, pláne a reakciók, mert hogy a csoport úgy 23-25-30 év körüli egyetemistákból és egyetemet végzett fiatalokból állt, mindenki áll-leejtve, tátott szájjal, hitetlenkedve nézett-hallgatott, fejük fölött láttam a gondolati buborékokat, hogy “te jó ég, te úr Isten, ez normális…?!”, egyedül csak Líííííííívi röhögött gátlástalanul, pedig én halálosan teljesen komolyan mondtam mindezt, ebben semmi vicc nem volt, a természet szeretére az óvónőképző főiskola nevelt, pontosabban ott is a természetismeret óra és tanár, és tényleg, miért kell megölni egy állatot, ha nem muszáj…?

Egy hozzászólás to “A nagy csótányharc…”

  1. posztdok napló 44. – Selye gimi… « KISPASZTI WEB Says:

    […] és állatkedvelő ismerőseimnek ezúttal egy kedves, szintén Izraelben élő blogger-társám bejegyzését ajánlanám, csak erős […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.


%d blogger ezt szereti: